Szonja újra nyomozni fog

Tavaly ilyenkor még fogalmunk sem volt, hol van Vuhan. Hogy milyen maszkban beszélgetni, képernyőn tanítani, egy üres szobában felvenni évfolyamelőadásokat – azt viszont már tudtuk, hogy milyen közösen gondolkozni egy krimin. Minden megváltozott azóta körülöttünk, amióta belekezdtünk a Kreatív írás specializáció első csapatával a Dekódolás című egyetemi krimibe. Ami itt rejtőzködik a blogon, 13 fejezetben: mivel hétről hétre adtuk közre a részeket, és nem gondoltunk az évadokat egyben megnézőkre, most összeszedtük a fejezeteket. Ha valaki kíváncsi, olvassa el Szonja, Laci, Béla, Feri és a többiek történetét, és, persze, nézegetheti hozzá a Kalauzt (ahol képi anyagot adunk), meg az interjúkat, lelkes olvasóinkkal.

Merthogy, igaz, nem egy teremben ülve, hanem az online térben, de a következő csapat dolgozni kezdett a második évadon: azaz a Dekódolás folytatódik, Szépvölgyi Szonja újra nyomozni kezd! Mostantól időnként krimivel (úgy általában, meg konkrétan a miénkkel) kapcsolatos bejegyzések is várhatók itt, egészen addig, amíg közre nem tudjuk adni az új krimi részeit. És következzék még néhány vallomás az előző szerzőgárdától, meg fotók (köszönet értük Bobkó Annának), amelyek az egyetem utolsó, vírusmentes perceiben készülhettek el, még március legelején. Várjuk a régi és új krimiolvasókat!

„Krimit írni nehéz. Nagyon nehéz. Kicsit olyan, mint a sakk, hogy mindig körökkel kell járnod magad előtt. És a végén össze kell állnia egy olyan képnek, ami ugyan lineárisan halad az olvasóval, de Neked meg olyan volt megírni, mintha egy 1000 darabos puzzle-t akarnál kirakni, minden darabnak fejjel lefelé. Néha lutri, néha még a legjobb megoldás sem elég jó, hogy ki legyen belőle hozva a történet. De pont ez ebben az izgalmas: az egyetlen irodalom, amelyet megírni talán legalább olyan szórakoztató, mint olvasni. Szonjának méltó helye van Poirot és Sherlock Holmes mellett. A Netflix meg majd csak küldi már a megfilmesítési jogokat, nem tudom, hol késnek vele.”

„Nekem nagyon vegyesek voltak az érzéseim a krimivel kapcsolatban, mert hatalmas lelkesedéssel indultunk neki, de a végére azért szembesültünk szerintem mindannyian vele, hogy borzasztó nehéz krimit írni, pláne ilyen sokan. Sokkal több munka volt megírni úgy egy-egy fejezetet, hogy idomulni kellett minden egyes gondolathoz, ami mástól származott, korábbi fejezetekben említve volt, és ebbe nagyon könnyen bele lehetett keveredni. Ennek ellenére egyébként nem bántam meg, hatalmas kihívás volt. A kedvenc karakterem határozottan Béla volt, még akkor is, ha szegénynek szinte csak “epizódszerepet” adtunk.”

„Ugye, mi egy nagy krimit írtunk, ráadásul külföldön voltam, így nem feltétlen tudtam belemélyedni a krimi történetébe. Ráadásul sokáig nem volt meg, hogy pontosan melyik részét kapom meg az írásnak. Az viszont kihívást jelentett. Mármint jó értelemben. Kitalálni valamit, ami hihető is, passzoljon is, de mégis drámai legyen. Ilyen szempontból Szonja karaktere kicsit közelebb áll hozzám. Viszont a történet egészében Bélát szerettem nagyon. Olyan ártatlan volt, őszinte, és mindannyiunk szerencsétlensége rajta csapódott le.”

„Számomra a legmaradandóbb élmény az utolsó fejezet megírásának az izgalma volt. Rám hárult a feladat, hogy összehúzzam a szaktársaim által kitalált szálakat. Éppen karácsonyi szezon volt a munkahelyemen, és a fejezetet a pultomban állva pötyögtem be a telefonomba, a főnököm nagy bosszúságára. Egészen eufórikus élmény egy ekkora kihívással megbirkózni, és látni azt a befejezést, amit mindenki más addig csak sejtett. Késztetést éreztem, hogy mindenkit meglepjek, és ha lehet, még egyet csavarjak a történeten. Már értem, hogy Agatha Christie miért írt olyan sokat belőle.”