Szonja ujjait a meleg papírpohárra kulcsolva lépett ki a Radnóti Kávézó udvarra néző ajtaján. Igyekezett mereven előre, a boltívre fókuszálni, de képtelen volt egyetlen pillantás nélkül tovább ácsorogni. A helyszínelés nyomai már régen eltűntek a makacsul zuhogó hó alatt. Mintha még az időjárás is azt akarná mondani, hogy a vállalkozása reménytelen. Ígéretet tett Évinek és szándékában is állt betartani, de ha őszinte akart lenni magához, igazán kevés nyomon indulhattak el.

   Szorosabbra húzta magán a szövetkabátot, ahogy átvágott az udvaron. A hátsó lépcsősoron át a Klemm Antal szeminárium felé vette az irányt. Igazi „diákokrémálma” volt a hely, neki magának is három évbe telt megjegyezni, hogyan találhat oda. Elég egyetlen emeletet elhibázni és örökre eltűnhet az épület labirintusában. Cipője visszhangot vert a kísérteties csendben. Beleborzongott. Régen biztosan az futott volna át az agyán, hogy milyen jólesik egy kis magány az épület zaja után, de ma nem. Ma csak arra tudott gondolni, hogy az a szegény fiú talán pont ugyanezen az útvonalon sétált végig, mielőtt lezuhant volna. Vajon egyedül volt? Mit érezhetett? Csalódott volt a vizsga miatt, vagy egyszerűen csak dühös volt? Mi történt addig, amíg átért az épület túloldalára, onnan – ide?

   Szonja akkor érte el a tantermet, amikor a hallgatók kitódultak rajta – helyesebben, inkább kiszédelegtek, a nyelvészeti kurzusok nem kifejezetten népszerűek a karon. Félreállt és belekortyolt a kávéjába, amíg várakozott. Évivel sokat gondolkodtak, hogyan is kellene elkezdeni a nyomozást, és a szálak mindig Érdy Ibolyához vezettek vissza: az utolsó emberhez, aki itt, az egyetemen életben láthatta Lacit. Ki kellett valamit találnia, miért is keresi: gyorsan átszaladt a nyelvészeti tanszékek adminisztrátorához, és elkért tőle egy keresetkiegészítési papírt, hogy majd ő aláíratja a tanárnővel. Rebeka nem csodálkozott, pedig csodálkozhatott volna, de már annyira ellepték a papírok, hogy még örült is, hogy egy aláiratnivalóval kevesebb. Készségesen meg is mondta, hogy a tanárnő a Klemm Antalban fog végezni az órájával, perceken belül.

 -   Jó reggelt, tanárnő! – csukta be maga mögött az ajtót halkan Szonja.

   Az idős professzorasszony a papírjait rendezgette az asztalon, csak félszemmel pillantott a nőre. Ez Szonját  különösebben nem lepte meg, sohasem voltak jóban. Nagyon ritkán futottak csak össze, és Ibolya mindenkit furcsa, rideg tekintettel méregetett.

 -   Magának is, Szonja!

 -  Elnézést, hoztam egy keresetkiegészítési papírt, gyorsan alá kellene írni, hogy még ma be tudjam adni a gazdaságira. Valahogy a mi papírjaink közé keveredett, gondoltam, idehozom, a lépésszámlálómat úgyis etetnem kell…  – úgy gondolta, a tanárnőnek fogalma sincs, mi az a lépésszámláló, de legalább ezzel talán eltereli a figyelmét.

 -  Most olvastam egy cikket arról, hogy a napi 10 000 lépés elmélete már megdőlt – mondta Érdy Ibolya kioktatóan és ridegen, ahogy mindig is beszélt, mindenkivel, legyen az hallgató, adminisztrátor, kolléga vagy helyszínelő.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tízezer lépés – távok és tévhitek

  Ha az utóbbi pár évben vásárolt okostelefont, az ön lépéseit is hűen követi a készüléke, legyen szó mozgalmas vagy lustálkodós napról. A tízezer lépéses sztenderd beállítással működő applikációk sok ember arcára csalnak mosolyt, amikor rezgéssel tudatják velük: elérték a napi céljukat. Ezt a lépésmennyiséget, amelyet korábban egészségünk megőrzéséhez javallottnak állapítottak meg, vonja kétségbe egy új tanulmány.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Szonja meghökkent, de aztán úgy döntött, inkább nem folytatja a lépésszámlálós csevegést, elég volt belőle ennyi.

 -  Amúgy sem szeretek végigmenni a folyosónkon, ha kinézek az ablakon, mindig Horváth Laci jut eszembe… persze, egyébként is rengetegszer…

   Érdy tanárnő továbbra sem nézett rá, de Szonjának nem kerülte el a figyelmét, hogy a mozdulatai görcsösebbé válnak, és kerüli a tekintetét. A professzorasszony majdnem lesodorta az asztalról a mappáját, amibe eddig nagy műgonddal pakolta be a jegyzeteket.

 -  Szörnyű, tényleg, de már mindent elmondtam a rendőrségnek – jelentette ki hűvösen. 

 -  Miért hívta be szombaton vizsgázni? – Szonja erőszakosabban tette fel a kérdést, mint ahogy eredetileg tervezte. Nem akart követelőző lenni, de úgy tűnt, Ibolya gondolkodás nélkül otthagyja a teremben, ha nem ragadja meg valamivel a figyelmét. Márpedig ez az egy esélye volt.

 -  Nem mintha magára tartozna, de Laci kifejezetten kérte, hogy még azon a héten ejtsük meg a vizsgát – húzta ki magát a nő, és szorosan a mellkasához ölelte a mappáját. – Azt is mondta, szeretne velem beszélni egy elég kényes ügyben.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Címzett: erdy.ibolya@hung.u-szeged.hu

Feladó: hlk00@gmail.com

Tárgy: Vizsga kérelem

Tisztelt Tanárnő!

Horváth László Koppány vagyok, harmadéves magyarszakos hallgató és a jövőheti kognitív nyelvészet vizsgával kapcsolatban írok önnek.

Mint tudja, már harmadik alkalommal próbálom teljesíteni a kurzust, ez pedig az utolsó vizsgaalkalmam, így érthető módon nagy rajtam a nyomás. Szeretnék még ezen a héten túlesni rajta, mert úgy érzem, már kellőképen felkészültem és ha tovább várakoznék, csak még több stressz és szorongás gyülemlene fel bennem, ami befolyásolná a teljesítményemet. Tisztelettel kérem önt, hogy egy önnek alkalmas időpontban mihamarabb ejtsük meg a vizsgát! Továbbá szeretnék a tanárnővel beszélni egy személyes jellegű, igen kényes ügyben, amiben a segítségemre tudna lenni, hiszen bizonyos szinten ön is érintett. Bányai Rékáról lenne szó, bizonyára emlékszik rá. A többit személyesen szeretném kifejteni.

Mielőbbi válaszára feltétlenül számítok!

Köszönettel: Horváth László Koppány

Címzett: hlk00@gmail.com

Feladó: erdy.ibolya@hung.u-szeged.hu

Tárgy: Re: Vizsga kérelem

Laci!

El kell utaznom Szegedről, kizárólag a szombati napon tudok időt szakítani a vizsgájára. Jöjjön be 11 órára a Klemn Antal szemináriumba, aztán meglátjuk, mit tudunk kihozni a feleletéből. Ajánlom, hogy olvassa el a tanulmányokat, amiket egy külön mappába töltöttem fel a CooSpace felületére! Bányai kisasszonyról is beszélhetünk.

Üdv: É.I.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 - Kényes ügyben?

 - Igen. Volt az a kislány, aki nem került be az egyik szemináriumomra. Azóta is Lacit hibáztatta.

   Erről Szonja is hallott. A lányt Bányai Rékának hívták, és már az előző két félévben is ott kopogtatott a titkárság ajtaján, hogy valahogyan juttassák be bizonyos kurzusokra, ahol betelt a létszám. Úgy tűnt, az univerzum nagyon nem szerette volna, hogy Réka megszerezze a magyar BA diplomát. Idén valóban összezördültek Lacival, ráadásul pont Szonja irodájában.

 -  Laci megkérte, hogy vegye fel Rékát az egyik kurzusára? – ezt viszont Szonja már tényleg nem értette. Mit tehetett az a lány, hogy a fiú már Érdy tanárnőhöz fordult?

  -  Igen. Nagyon lelkiismeretes fiúnak tűnt, még akkor is, ha a szövegtan és a kognitív nyelvészet nem volt az erőssége – bólintott egy aprót a professzor. – Ezért akart még azon a héten bejönni, én pedig hétfőtől néhány napig már nem voltam az egyetemen. Épp csak reggel szaladtam be néhány könyvért. Szóval felajánlottam neki, hogy szombaton meghallgatom. A szemináriumi jegye már megvolt szövegtanból, de még egy vizsgajegyet is meg kellett szereznie.

 -  Éva, Laci barátnője, azt mondta, hogy nagyon csalódottnak tűnt az sms-e alapján, amit a vizsga után írt.

   Érdy Ibolya megvonta a vállát, és Szonja mellett az ajtóra lesett. Bizonyára borzalmasan elege volt már ebből a beszélgetésből.

 -  Nos, erről nem tudok mit mondani. A vizsgája egészen jól sikerült, de azzal a Réka-üggyel nem tudtam mit kezdeni. Kurzust nem bővítek ki, évek óta ezen a létszámon fut. A nyelvészeti szemináriumokon 12 emberrel lehet optimálisan dolgozni, és nem érdekel, hogy azt mondják, változtassunk a módszereinken, mert megváltoztak a hallgatók. Hagyjanak már békén a reformokkal. Laci feldúltnak tűnt, amikor elment, de szerintem egészen más gondja lehetett, ezt elmondtam a rendőrségnek is. Most pedig, ha megbocsát, órát kell tartanom.

   Nagy lendülettel indult meg az ajtó felé, de Szonja döbbenetében ott maradt, ahol volt. Kevésen múlt, hogy nem tarolta le a tanárnő.

 -  Na de Szépvölgyi kisasszony! Nem állna arrébb?

 -  Azt mondta, jól sikerült a vizsgája?

 - Igen, hármast kapott – erősítette meg. – Ha engem kérdez, ez nagyon jó jegy ahhoz képest, hogy már harmadszorra vette fel a tárgyat.

   A tanárnő nem várta meg, hogy Szonja reagálhasson. Gyors léptekkel megkerülte, szinte már menekült a szobából, mielőtt az adminisztrátor újabb kérdést tehetett volna fel. Valójában nem is tervezte.

   Eddig mindannyian abból indultak ki, hogy Érdy tanárnő vizsgája miatt keseredett el Laci annyira, hogy kiugorjon az emeleti erkélyről. Ha pedig nem így történt, akkor nyilván a rendőrség is arra fogta, amire Ibolya. A nagy nyomás, a stressz, „valami miatt feldúlt volt”. Szonja nem tudott megelégedni a magyarázattal.

*

 -  Én ezt az egészet nem értem, Szonja! – Évi összevont szemöldökkel nézett az íróasztal túloldaláról a nőre. – Ha Érdy tanárnő nem buktatta meg, akkor miért írta azt az sms-t?

   Szonja nem szerette volna felizgatni a lányt, vagy bogarat ültetni a fülébe, de muszáj volt feltennie a kérdést. Évi azt kérte tőle, hogy nyomozzon, ő pedig éppen ezt tette.

  -  Lehetett valami, amiről nem beszélt neked?

 - Nem – Évi olyan hirtelen vágta rá a választ, mint akinek tényleg nem kell gondolkodnia. – Mindent megosztottunk egymással. Emlékszel, amikor az a fura férfi itt kereste, akkor is együtt jöttünk be.

   Most, hogy a lány említette, Szonjának is eszébe jutott az eset. A vizsgaidőszak kezdete előtt nem sokkal történt, hogy egy középkorú, zilált férfi berobbant az irodájába, és azt kérte, hogy adja ki neki Horváth László órarendjét, mert most azonnal meg kell tudnia, hol van a fiú. Úgy nézett ki, mint akinek ez élet-halál kérdés.

 -  Az apja munkatársa volt, nem? – Évi bólintott.

 -  Volt valami vitájuk, de nem tudom, Laci hogy keveredhetett bele. – A lány szeme tágra nyílt. – Gondolod, hogy esetleg…

 - belopózott az egyetemre szombaton, hogy megkeresse Lacit? – fejezte be a gondolatot Szonja kissé szkeptikusan. – Nem hiszem, szombatonként senki sincs itt.

 -  Csak Érdy tanárnő – mutatott rá dacosan a lány.

   Ezen már Szonja is sokat gondolkodott. Mekkora az esélye, hogy bárki más az épületben tartózkodott éppen akkor? Mekkora az esélye, hogy valaki követte Lacit csak azért, hogy ártson neki? Ezeket a kérdéseket tehette fel a rendőrség is, de nem jutottak velük semmire.

   Szonja előredőlt ültében és két kezét összekulcsolta az asztallapon. Pillanatról pillanatra biztosabb volt benne, hogy ez a nyomozás reménytelen. Mégis! Ha Laci nem bukott meg, akkor mi oka lett volna ugrani?

 -   Évi, láttad már Érdy tanárnőt. El tudod képzelni, hogy egy olyan nő, mint ő, képes lett volna átlökni Lacit azon a korláton teljesen egyedül? – vonta fel a szemöldökét. – Nem egy súlylökő alkat.

   Évi nem szólt semmit, csak mereven a nő mögötti ablakot figyelte. Úgy tűnt, nagyon elgondolkozott valamin, Szonja pedig nem akarta megzavarni. A számítógépére pillantott, ahol a halálesettel kapcsolatos cikkeket nézte át éppen. Nagyon keveset mondtak, semmi olyasmit, amit ő már ne tudott volna. - Szonja, nekem eszembe jutott valami – szólalt meg kissé bátortalanul a lány. A nő felé fordult és kivárt. – Két héttel Laci… halála előtt voltunk azon a bulin, a JATE-ban. Ott volt az exbarátom is, és nagyon csúnyán összekaptak.

 -  Ezt nem mondtad el a rendőrségnek?

 -  Nem, mert azt hittem, hogy nem fontos. Csak egy alkalom volt, de mi van, ha neked van igazad, és én sem tudtam mindent? – a hangja egyre kétségbeesettebbé vált, ahogy belelovalta magát a történtekbe. – Majdnem összeverekedtek, és inkább hazavittem Lacit, nehogy valakinek komoly baja legyen.

   Szonja maga elé húzott egy rózsaszín post-it tömböt.

 -  Ő is itt tanul a karon?

 -  Igen – biccentett a lány. – Nagy Szabolcsnak hívják, magyar mesteres.