Múzeumi pályázatok. Néprajz, nyelvjárás, történelem
Délmagyarország, 1986. március 13., csütörtök

A Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága meghirdette ez évi pályázatait. A néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázaton helyszíni gyűjtésen alapuló vagy a paraszti élet tapasztalatait összegző, eredeti ismeretanyagot feltáró munkákkal lehet pályázni, olyanokkal, amelyek másutt még nem vettek részt versenyben, és nyomtatásban sem jelentek meg. A pályamunkákat 1986. augusztus 31-ig, két azonos tartalmú és terjedelmű példányban kell beküldeni az ifjúsági és felnőtt kategóriában egyaránt, a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága címére: Szeged, Roosevelt tér 1—3. Mindkét kategóriában három-három díjat (ezek megoszthatók) adnak át a múzeumi hónap keretében.

A pályázatot három kategóriában hirdetik: felnőtt, ifjúsági és csoportos. Beküldési határidő: 1986. augusztus 31.

*

1986. március 14., péntek
Tömörkény Gimnázium

A lassan erősödő tavaszi napsütés egyre magabiztosabban táncolt a gimnázium ablakain, megmelengetve a fiatalok arcát, megcsillanva az üvegfelületeken. A tanáriban egyedül ülő Vámos Ilonának az időjárás vidámsága fel sem tűnt. Nem is nagyon érdekelte, holnapra úgyis esőt ígértek, neki pedig még sok mindent el kellett intéznie, ezért maradt bent péntek délután az iskolában, miközben fiatalabb kollégái már hazaindultak. A tanárnő ilyenkor kemény pillantással illette a távozókat. Nem csoda, hogy az oktatás ilyen lábakon áll, ha az összes fiatal kolléga szívesebben megy haza pihenni, minthogy a munkáját végezze. A folyosón egyre közeledő léptek azonban őt is félbeszakították, rövid kopogás után szinte kicsapódott az ajtó, és egy fiatal férfi lépett be rajta, kezében összegyűrt újságot szorongatva.

– Jó napot kívánok, Vámos tanárnő – a kissé érdes hang ismerősen csengett, az asszonynak pedig elég volt pár másodperc, hogy felismerje az előtte álló és láthatóan zaklatott férfiban régi tanítványát.

– Czeglédi Ferenc. Régen láttam magát. Miben segíthetek?

Feri, ha Tóni miatt be is kellett jönnie az iskolába, lehetőség szerint kerülte a régi tanárát, és mindig ügyelt rá, hogy véletlenül se fussanak össze. Most, annyi év után, kellett neki egy pillanat, hogy összeszedje a gondolatait, és a lehető legnyugodtabban beszélhessen Vámos Ilonával. A tanárnő mit sem változott, ugyanaz a vörös frizura és ugyanaz a kosztüm, mint az ő diákkorában, csupán mintha az arcán lettek volna mélyebbek a ráncok. A tekintete viszont ugyanolyan kemény maradt, mint régen.

– Ebben – dobta Feri az összegyűrt újságot a tanárnő elé, aki az olvasószemüvegét megigazítva hajolt a papír fölé. – Jól tudom, hogy mindenkit bátorított erre a pályázatra, csak az öcsémet nem?

– Jól tudja – kulcsolta össze az ujjait a tanárnő. – Az ö-ző nyelvjárásról akart volna dolgozatot írni, természetes, hogy eltanácsoltam az ötlettől. Így is elég problémám van vele és a maguk tájszólásával. Három éve keményen dolgozom rajta, hogy a maga testvére megtanuljon végre rendesen beszélni, inkább hálásnak kellene lennie.  

Feri szinte el is felejtette, a tanárnő szavai milyen élesen tudnak vágni, és milyen tehetetlennek érezte magát mindig ellenük. Akkor soha nem szólalhatott fel, nem szegülhetett szembe vele, ha továbbra is a gimnáziumban akart maradni, de most mint Tóni gondviselőjének, megvolt rá a joga.

– Hálásnak? – a férfi lassan közelebb lépett, a tekintetét nem véve le a nőről. Soha nem volt egy vézna gyerek, először a gazdaságban végzett munka, majd az építőmunkás állása tartotta jó kondícióban. Nem is bánta, hogy most kicsit fenyegetően hajolhatott a tanárnő fölé. Vámos Ilona arca azonban meg sem rezdült, csupán a szemében csillant valami. – Maga miatt három éve szenved az öcsém. Hagyja el a nyelvjárást, amit még a szüleink tanítottak nekünk? Szinte ez az egyetlen dolog, ami maradt belőlük. Ezt akarja kitörölni, a családunk hagyatékát?! Maga miatt nem mer jelentkezni többet semmilyen szavalóversenyre vagy pályázatra. Most is úgy kellett győzködnöm, és ezt is elvenné tőle, ahogy elvette a szavalás örömét? Tudja, milyen nehéz volt kirángatni a gödörből, miután nem engedte, hogy részt vegyen a Juhász Gyula emlékversenyen? Tudja, mit tett az önbizalmával? Engem kinevelt az ö-zésből, gratulálok, de Tónit hagyja békén, és fogja fel végre, hogy a nyelvjárás nem szégyen, hanem kincs.

– Ah, igen, a szavalással magának is meggyűlt a baja, ahogy emlékszem.

– Most az öcsémről van szó! – csattant fel Feri. – El fog indulni ezen a pályázaton, és nem maga fogja mögmondani, hogy mit tögyünk!

– „Megmondani, hogy mit tegyünk” – javította ki Vámos Ilona nyugodt hangon, majd megrázta a fejét. – Ferenc, úgy látom, mégsem végeztem magánál elég jó munkát. De ne aggódjon – csukta be finoman az újságot a tanárnő, és visszanyújtotta Ferinek. – A testvérénél majd jóváteszem. Nem fogja elhagyni ezt az iskolát anélkül, hogy megbizonyosodnék róla, ő tud rendes emberhez méltóan beszélni, és akkor talán nem fogja úgy végezni, mint maga.

Feri ekkor jött rá, hogy hiába nőtt fel, mégsem tud egy szintre emelkedni Vámos Ilonával, akinek a szemében ugyanaz a megszégyeníthető és tájszólással beszélő fiú maradt, mint aki régen volt. Ráadásul most az öccse is ugyanebbe a helyzetbe került. Ezzel a jelenettel pedig csak azt sikerült elérnie, hogy még nagyobb erővel irtsa ki a szüleik örökségét Tóniból. Hiába próbált kiállni a testvéréért, csak rontott a helyzeten.

– Még valami esetleg?

Vámos Ilona szemében a győzelem táncát járták a tavaszi napsugarak, de a holnapi eső illata már ott lebegett körülöttük. Feri szólásra nyitotta a száját, de bármit is akart mondani, már nem volt értelme, így inkább fogta az összegyűrt újságot, és a tanárnő asztala melletti szemetesbe hajította.

– Nem. Köszönöm, tanárnő.

– Én köszönöm. A további viszontlátásra.

Feri még egyszer végigmérte a nőt, ahogy elégedetten újból kézbe veszi a tollát, majd szó nélkül megfordult, és kisétált a tanáriból. Hogyan fogja ő ezt megmagyarázni Tóninak...?