Horváth Koppány eközben hazaért a temetésről. Próbált a munkába menekülni, átnézte, milyen páciensek jönnek a jövő héten. Sokkal több munkája volt két évvel ezelőttig, amikor még a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének oktatója és az egyetem pszichológusa is volt, Tóth Frigyessel együtt.

    Csongrádot szerette, a legbékésebb és legmegnyugtatóbb volt számára az egész környezet, gyakran látogatta meg a Tisza holtágát. Reggel a rádió 13 fokot dörmögött, a nap utolsó sugarai bágyadtan ragyogták be az egész tájat. Ilyenkor úgy érezte, Laci is vele van. Nem engedhette meg magának, hogy a fájdalom ismét elvegye minden erejét, most már nem. Dalmában is neki kellett tartania a lelket.

    Két évvel ezelőtt ugyanezen a napon történt valami. Valami, amit jobb lenne elfelejteni. Azt hitte egészen addig, hogy most már könnyedén tud uralkodni magán. És akkor meglátta azt a gyönyörű lányt az Intézet előtti Oázisban. Kétségkívül az volt az egyik leghangulatosabb hely a BTK-n. A hely tehetett az egészről. Meg a télvégi napsütés. Meg az, hogy a lány annyira hasonlított a fiatal Dalmára. Aki annyira szenvedélyesen szerette őt, nem úgy, mint az a később, hideg, kimért Dalma.

 -      Szervusz! - ült le hozzá az Oázis egyik rozoga székére. – Ne haragudj, ha zavarlak. Csak észrevettem, hogy sokat időzöl itt, akár be is jöhetnél az egyik előadásomra. Nyílt beszélgetéseket tartok diákoknak, akik tanulási- vagy beilleszkedési nehézségekkel küzdenek. Természetesen nem kell felszólalnod sem, ha csak ott ülsz csöndben, akkor is a segítségedre lehetünk... – mosolygott a lányra szelíden. A lehető legtanárosabbnak szánt mosolyával.

    Érezte, hogy a lány rendkívül zavarba jött a közeledésétől.

 -      Valamelyik tanárom küldte magát? Vagy a szüleim?? Úristen… biztos valamelyik évfolyamtársam akar megszívatni, igaz? Tudom, hogy utálnak, de ez már rohadtul nem vicces… - bőszült fel, majd rohamtempóban kezdte el összeszedni a cuccait. Egész testében remegett. Tökéletes teste volt. Rengeteg réteg ruha mögé rejtve. Ő meg azonnal reagált. Hiszen ez volt a foglalkozása.

 -      Semmi baj, engem senki sem küldött. Sőt, rossz szándék sem vezérelt. (Most hogy visszagondolt, szinte már nem is értette, hogyan mondhatott ilyeneket?! Annyira átlátszó duma volt. De elvakította a napsütés. Meg a már örökre elveszettnek hitt fiatal Dalma szemének ragyogása.) Viszont térjünk is vissza rád. Gondolom, igyekszel minél távolabb lenni azoktól, akik ismerhetnek. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy végre levethetnéd ezt a hatalmas sálat, amit magad köré bugyolálsz, és szabadon lehetnél egy közösség tagja?

    A lány megállt egy pillanatra. Nézte őt, majd visszahuppant a székre. Látszott, hogy erősen gondolkodik, és átrág minden egyes szót, amit hallott, de közben mintha nem ugyanabban az idősíkban mozogna.

    Egy hét múlva a szokásos keddi nyílt óráját tartotta. Az asztalon ült, épp egy Foucault idézetet olvasott fel, mikor csikordult az ajtó, és a gyönyörű, ismeretlen, most is sálba bugyolált lány lépett be rajta. Felnézett, majd ugyanazzal a meleg félmosollyal fordult a lányhoz, mint legutóbb. Erre sem reagált, csak csendben leült hátul.  Az óra végén viszont, miután mindenki elköszönt, odasétált az asztalához.

 -      Tanár Úr, én… azt hiszem, ez nem nekem való. Mármint ez a csoportos dolog. Köszönöm a lehetőséget, de jó lesz nekem minden úgy, ahogy eddig volt.

    Végig lesütött szemmel mormolt, ő pedig megrémült, hogy nem látja többet. Belül remegett, de lazán próbálta feltenni a kérdést:

 -      És kettesben lenne kedved beszélgetni? Most van egy kis időm a következő órámig. Habár itt egy kollégám tart félóra múlva előadást, de talán annyi idő is elég lesz.

    A lány hezitált pár percig, majd beadta a derekát. Ő meg átforgatta a termet, és máris egy rögtönzött, kissé hangulatosabb „rendelőt” alakított ki számukra. A lány még mindig nem mozdult, a kabátját sem vette le, látszott, hogy még mindig nem döntött, fusson-e el vagy maradjon.

 -      Vegyük le a kabátod, egyikünk sem akarja, hogy még tüdőgyulladásod is legyen.

    Majd rögtön mögötte termett, és igyekezett lesegíteni a lány fekete dzsekijét, ami teljesen indokolatlan ruhadarab volt bent az épületben. – Tudod, nagyon csinos lány vagy ám, nem kellene mindig ilyen hatalmas, sötét ruhákba bújnod.

    Ekkor kopogtattak az ajtón. Mindketten összerezzentek. Ahogy nyílt az ajtó, a lány kirohant, majdnem fellökve a kint várakozó Fricit, aki épp a következő órája miatt jött kicsivel előbb a teremhez.

    Frici belépett, majd meredten, kissé nyitott szájjal bámulta a homlokát dörzsölgető férfit. Kicsivel beljebb lépett.

 -     Ne haragudj, Koppány, hogy ezt kérdezem, de... bántottad ezt a lányt?

    Most, két évvel később, még mindig gyakran eszébe jutott az eset. Fricit a történtek után próbálta továbbra is barátjaként kezelni. Együtt újították fel ezt a csongrádi rendelőt, ő tette bele a több pénzt, ezzel megvette Frici hallgatását. Szorongásai között az elmúlt napokban az is előkelő helyen állt, hogy Fricihez járt az egyetemi portás, aki megtalálta a fiát. Igyekezett minden alkalommal elkerülni őt, tudta, ha meglátja, azonnal visszazuhan a fájdalomba, és képtelen lesz ellátni a munkáját.

    Egyszer csak csörgött a telefon a rendelőben. Az egyetemről telefonáltak – azt kérték, szóljon Fricinek, menjen be Szegedre, annak a szerencsétlen portásnak sürgős pszichológiai segítségre van szüksége, annyira kikészült, hogy nem tud Csongrádra utazni. Talált egy újabb holttestet az épületben. Úristen, mi jöhet itt még?