2023. december 2., szombat
Petőfi-épület

Az utóbbi időben megszaporodtak az eltűnő tárgyak Hollós körül. Kopárság. Mindent eltüntettek a Petőfi előteréből: a bordó fotelokat, a kisasztalt az ingyen elvihető könyvekkel. Sanda pillantás kísérte a portásfülkéből, Hollós csak elmosolyodott és felszaladt a lépcsőn.

Nem a sáljáért jött, végigsimította a finom anyagot, a rojtok belefonódtak az ujjai közé, kivételesen megvolt, pedig gyakran elhagyta, olyan gyakran, hogy már egészen hozzászokott, hogy mindig a Petőfiben találja meg. Az utóbbi időben úgy általánosságban több mindene veszett el, múltkor például a narancssárga tűzőgépe. Kereshette, hiába túrta föl a fiókja mélyét, hiába kérdezgette Ritát, egyszerűen kámforrá vált. Csak másnap hiányzott igazán a papír sarkából a tűzőkapocs, amikor a kiosztmányokat összefogta a lektűrelőadás anyagával. Az óra felénél megakadt, különös módon nem emlékezett, mit írt azokra az oldalakra. Félrepillantott, mintha a tábla zöldjétől várná a választ, egy ideig fel-alá mászkált az okostábla előtt (közben fél szemmel látta, hogy a hallgatók összesúgnak, szinte hallotta a „szellem” szót), majd mivel más nem jutott eszébe, belekezdett Poe-ba.

Mindenesetre az a szerda amúgy is maga volt a káosz, reggel a tramtrainen nem találta a bérletét, az ellenőr az egész szerelvénnyel végzett, és kis híján leszállította az algyői állomáson, mire végre előkerült. Csippantás. Error. A bérlet 2302 novemberére szólt. Na, ezen már nevetnie kellett, nem lehetett rendszerhiba, és véletlen sem. Azóta kiemelten figyelt a számok helyes sorrendjére, háromszor is ellenőrizte a whisky-puncs árát, mielőtt beütötte volna a pénztárgépbe. Nem mintha szombat este nem lett volna jobb dolga a mixerkedésnél, de kutyasétáltatás közben rá kellett jönnie, hogy sürgős lögybölhetnékje támadt, és szerencséjére elkélt a segítő kéz a bárpult mögött. Az utóbbi időben valahogy a fizetése fordított arányosságban állt a népsűrűséggel, annak ellenére, hogy minden évben meghal valaki az egyetemen. És úgy hallotta, jövő héttől további, Petőfiből kitelepített személyekkel kell megosztania az egyébként is szűkös irodáját.

Mr. Sandman, bring me a dream, énekelte egy hang a rádióból, amikor kivágódott a bár ajtaja. A kora téli este hidegen ásított a belépő sárgakabátos lány után. Bloody Maryt kért, pedig nem tűnt olyan paradicsomos lánynak.

A pohár karcsú, egyenesfalú, jégkockával teli; a keverőpohár fém, piros lével teli, egy csipet só, egy csipet bors; keverőkanalat a pohárba, keverés jobbra, öntés, a folyadék lendületből csusszan a jégkockák közé.

Placcsanás.

Sűrű piros terjedt az üvegszilánkok között, lecsöpögött a padlóra, Hollós a szemével követte a fugában csordogáló szabályos patakot, ami mintha vezetne valahová. Már vette is a kalapját, a kabátját csak az utcán gombolta be, ujjai a zsebében ösztönösen a cigarettatartót keresték, erre nem volt semmi szükség, lehelete így is füstpára volt. Mínusz hét fok. Hó helyett dermedt levelek hullottak az aszfaltra, zöld élőholtak, hamarosan beborították az egész várost. Zombiapokalipszis.

Hollóst a járda repedései és a kőközi hézagok a Petőfihez vezették, onnan már vakon eltalált, az épületet mostanra jobban ismerte a tenyerénél. Mintha az ő szemén is hályog volna, a bakancsa talpán keresztül érezte a léptei alatt elsuhanó fugákat, az egyenetlen felületet, a mocorgást. A tarkóján felállt a szőr, borzongás, viszolygás, nyelvén bizsergés formájában terjedt a rumos sütemény íze. Keze a kilincs után nyúlt, a női mosdó kilincse után. Tétovázott.

Próbálta elmondani valakinek, de az emberek mindig csak panaszkodnak, Pendrőczy (Hollósnak csak Kornél, kizárólag tegezve) az „egyszem” szakdolgozójáról beszélt a tojáslikőrje felett, aki „ha a lustaság fájna, ordítana, mint a fába szorult féreg”, a poharát az asztalon gurigatva fájós bokája és a hidegfront közötti összefüggést fejtegette, folyt belőle a szó, nem lehetett közbevágni. Az alkohol műve. Hollós ilyenkor valahogy nem tudta abbahagyni a mosolygást meg a kedvességet. Mit is mondhatott volna. Hogy minden éjjel ugyanazt álmodja, ugyanazt a repedést? Pszichiátria, válaszolta volna az apja lesajnáló tekintete, nem lehet másokat olyanokkal traktálni, hogy van valami a női mosdóban.

Benyitott. Hollós egy rettenetesen öreg arcot látott, csupa ránc, csupa viasz, szürke, az arcbőr megereszkedett, így a pislákoló lámpafénynél tényleg mintha két számmal nagyobb lett volna az a bőr. Csak a takarító. Kék szeme a fehérre meszelt falon átcikázó repedésre meredt. Mély volt. Hollós mutatóujja magától mozdult, közben szájában a rumos sütemény íze szaggá változott, izgő mocorgássá, csiklandozóvá, édeskéssé, mint egy földből kikapart állattetem pondrós nyüzsgése.

Megérintette, egy jókora vakolatdarab hullott le a padlóra, mögötte kimozdult egy tégla. A takarítóra pillantott, de az továbbra is rezzenéstelenül nézte a falat, a fal mögé nézett. Hollós azt hitte, remegni fog a keze, amikor kiveszi a téglát, azt hitte, összefacsarodik majd a látványtól, amikor átles a résen. Test. Nem is látta, határozottan nem látta, csak tudta, hogy ott van, és mindenképp el kell mondania valakinek, mondjuk, valaki illetékesnek. Dermedt, akár az utcán az elfagyott levelek. Beléjük gázolt, eres bordáik ropogtak a talpa alatt, ahogy a főépület felé tartott. Feri ült a portán, valami rongyos kötet lapjai közül üdvözölte, Hollós rámosolygott, őszintén, de csak a szájával, acélszürke szeme mást látott. Szikkadt, porhanyós, nem-hús, nem-bőr, szürke. Felfelé ment a lépcsőn, az alakja visszatükröződött a színes ablaktáblákban. Nincs arca. Egy pillanatra saját feketén ásító szemüregébe látott. Szemgolyója sincs. Felemás tekintet kísérte, ahogy elhaladt az előző dékánok képei előtt. Körvonala foszlékony, oszlékony, már nem-test.

Hollós még akkor is nyugodt volt, amikor belépett a dékáni iroda ajtaján.

*

 2023. december 2., szombat
SZTE BTK, Dékáni iroda

Rita belépett a dékáni iroda előterébe. Hiába volt szombat, mindenki bent volt, a Petőfi kipakolása miatt: hétfőn át kell adni az épületet a felújítást végző cégnek. Az egyik titkárnő épp telefonált. Az asztalán olyan tisztaság és rend uralkodott, hogy Rita legszívesebben megkérte volna, álljon be hivatalsegédnek. Sosem értette, honnan árad bizonyos emberekből ilyen tökéletesség. Se egy ránc a blúzán, se egy elkenődött szemfesték. A hangja is megnyugtató, barátságos és végtelenül professzionális. A telefont a vállával szorította a füléhez, ujjai pedig friss nyári záporként pattogtak a klaviatúrán. Rita lefogadta volna, hogy vele ellentétben, ennek a nőnek semmi szüksége a hajnali (dupla) kávéra ahhoz, hogy egyáltalán emberi lénynek legyen minősíthető.

Néhány éve egyik lábáról a másikra állva igyekezett volna meghúzódni a sarokban, haját rendezgetve, úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek. Nehogy bárki észrevegye, milyen kínosan érzi magát. De már jó ideje sem a dékáni hivatal, sem az ötvenes évek reklámjaiba illő titkárnők nem ijesztik meg. Mikor először járt itt, majdnem leesett a székről zavarában, mára már derűs nyugalommal konstatálja, hogy ő bizony nem itt van otthon, hanem a kiismerhetetlen folyosókon, a lépcsőházban, a kávéautomatánál vagy épp Ferinél a portásfülkében. 

A titkárnő felpillantott, meglobogtatta a szerződéseket, amiket Ritának készült odaadni, és intett, hogy még várjon egy percet, amíg leteszi a telefont. Azért az látszott rajta, bármennyire tökéletes is legyen, a szombati munkavégzéstől ő sem lelkes.

– Nem! Ne haragudjon, de ez nem létezik, ez abszurdum, azért van egy határ! 

A dékáni irodából kiszűrődő fojtott hang egészen kétségbeesetten csengett. Rita legnagyobb meglepetésére Sárközy dékánét ismerte fel benne. Sosem hallotta még ilyennek, Sárközy Györgyöt mindig is derű és összeszedettség jellemezte. Rita ugyan máig tartott tőle egy kicsit, de ez kizárólag a rangjából-címéből, nem pedig a viselkedéséből fakadt. 

Feltűnés nélkül közelebb araszolt az ajtóhoz, hogy jobban hallja, mi folyik odabenn. Már reménykedett benne, hogy a titkárnő sokáig telefonál még, mert tudni akarta, miről lehet szó. Rettenetes kíváncsisága csak nőtt, mióta hozzáment Zsolthoz, aki gyakran évődött vele, hogy szíve mélyén ő is nyomozó szeretne lenni. 

– Egy hatodik? Egy HATODIK?! Mi ez itt, kérem, a Kisvárosi gyilkosságok? Van fogalma róla, mit mond maga nekem? Hogy mit jelent ez? – Rita most már gyakorlatilag az ajtóban állt, és szinte tapintani tudta Sárközy rettegését, akinek a hangja minden mondattal egy oktávot feljebb csúszott. Mégis, miről beszél? Miféle hatodik? Egy halk, kivehetetlen hang válaszolt valamit, nyugodtan, színtelenül, egy kicsit talán fáradtan. 

– Természetesen, hát persze! Más sem hiányzott az egyetemnek, már így is elterjedt, hogy ha ide küldik a gyerekeiket, azok sajnálatos módon erőszakos halált halnak, lehetőleg még az első szemeszterben! Ha ez kitudódik, nekünk végünk van. Úgyhogy nagyon szépen kérem, maradjon ez kettőnk között. Ha úgy van, ahogy mondja, akkor az már több éve ott van, ki tudja, lehet akár harminc éves is, csak nem akarja azt mondani, hogy nem bír ki még néhány napot? A felújítást még egy hétig nem kezdik meg, az épületet lezárjuk. Nem arra kérem, hogy felejtse el a dolgot, csak arra, hogy gondoljon az egyetem hírére is. Kérem magát, utasítom – itt Sárközy végre visszanyerte az önuralmát –, utasítom, hogy ne szóljon senkinek, amíg ki nem találunk valamit.

A halk hang erre nem mondott sokat, Rita egy szót sem tudott kivenni belőle, talán valami beletörődő mormogáson kívül, majd az iroda ajtaja kinyílt, és Hollós Valentin majdnem beleütközött a nőbe, aki ijedten ugrott hátra. Sárközy dékán mögötte állt, halálsápadtan.  Ritára meredt, már meg sem lepődött, csak megvárta, amíg Hollós elhagyja a dékáni hivatalt, aztán teljes beletörődéssel a hangjában kérdezte:

– Mindent hallott, igaz?

Rita igyekezett bűnbánó arcot vágni, de az aggodalma erősebb volt, meg sem kérdezte, hogy bemehet-e, belépett az irodába. A dékán többször végigsimított borostás arcán, ahogy az ablak elé állt. Mindketten hallgattak, Rita még soha nem érezte ilyen nyomasztónak az iroda elegáns berendezését. A sárgás tapéta, a kényelmes kanapé, a tájképek, amik eredetileg barátságos légkört teremtettek, most mintha egyszerre összeszűkültek volna, egyetlen fojtogató spirállá. Az ablakon kinézve pedig ott tátongott a Petőfi-épület, amire Sárközy most úgy meredt, mint valami ragályos betegségre. 

– Találtak egy holttestet, ugye? – törte meg a csendet végül a nő. 

– A Petőfiben. A falban. A Hollós. – Sárközy szinte unottan nyögte a szavakat, szemét egy percre sem vette le a szürke épületről. – Elmondja a férjének? – kérdezte aztán.

– Úgyis megtudja, hiszen hívnunk kell a rendőrséget. Nem gondolhatja komolyan, hogy nem értesítjük őket – Rita maga is meglepődött, milyen bátran beszél a dékánnal. De az erőviszonyok megváltoztak, most csak egy fáradt öregembert látott, akinek nem kellene ilyesmikkel foglalkoznia, halállal, gyilkossággal, befalazott hullákkal. Valakit, aki tanácstalan és fél. 

– Nem tehetjük meg. Hat halott. Ha semmi közünk az egészhez, már az sem fog érdekelni senkit. És még rosszabb, ha megint valaki az egyetemről... Minek mászkál ott ez a Hollós? Minek bontogatja a falat, mint valami eszelős? Mindig is volt benne valami furcsa. És ha ő ölte meg? Mit teszünk akkor?

– Ugyan már – Rita igyekezett a lehető legmegnyugtatóbb hangot megütni. – Miért leplezné le saját magát? És különben is, azt mondta, nagyon régi. Tehát egy csontvázról van szó, igaz?

Sárközy kelletlenül bólintott.

– Hollós Valentin meg mennyi lehet, talán harmincéves? És alig pár éve, hogy itt dolgozik. Nem lehet ő az elkövető.

– Nekem akkor is gyanús. Bemegy a női mosdóba, és egyszer csak talál egy holttestet a falban? Vagy falmélyedésben? Vagy beugróban? 

– Bármi lehetséges. Még egy okkal több, hogy értesítsük a rendőrséget. Gondoljon bele, mi lesz, ha nem tesszük meg? Az talán nem vet rossz fényt az egyetemre? Nem kever gyanúba mindenkit? És azt se felejtsük el, hogy minél később kezdik meg a nyomozást, annál tovább jár szabadlábon egy gyilkos. Az a... holttest... csontváz… ő mégiscsak egy ember volt valamikor, megérdemli, hogy kiderüljön az igazság. Ez sokkal súlyosabb dolog, mintsem hogy bármi más számítson. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és valószínűleg túlságosan beleütöm az orrom a dolgokba, ezt sokan felróják nekem, de akkor is azt gondolom, hogy most nem lát tisztán. Nem lehet ilyesmit csinálni, nem lehet nem szólni a rendőrségnek.

– Lehet, hogy igaza van – a dékán még arra sem vette a fáradságot, hogy vitatkozzon. Borzalmasan kimerültnek érezte magát, mint aki folyamatosan árral szemben úszik. Már Rita is tudja. Pont Rita. Ezek után nincs mit tenni. Úgy érezte, képtelen elszakadni az ablakpárkánytól, a Petőfi-épület fogva tartotta a tekintetét. Pedig telefonálnia kellene. 

– Szeretné, hogy én hívjam ki őket? – kérdezte lágy hangon Rita, mintha kitalálta volna a gondolatait, de Sárközy csak legyintett, talán fel sem fogta pontosan, mit kérdeznek tőle. A nő arra jutott, itt már nem tud többet tenni, ezért csak annyit mondott:

 – Szóljon, ha segíthetek valamiben.

Odakinn a folyosón megállt, lenézett az udvarra. Már öt éve annak, hogy ott találták meg Horváth Lacit. És most a Petőfiben valakit. A falban. Rita megborzongott, sosem értette, Zsolt hogyan képes megszokni az ilyesmit. Amit pedig végképp nem értett, hogy miért nem csak a borzalmat látja a dologban, miért egy kirakni való puzzle-t, minden iszonyodása ellenére. Be kellett vallania magának, hogy izgatja, ki lehetett ez a férfi vagy nő, milyen életet élhetett, és mi vezethetett ahhoz, hogy végül egy mosdó falában végezze. Persze, ő már mindent megtett, amit lehetett, ha tudott hatni Sárközyre, nemsokára itt lesz a rendőrség. Az ő dolga itt véget ért, nem fogja beleártani magát. Igyekezni fog nem beleártani magát, pontosított. Lassan leballagott a lépcsőn, Feri rámosolygott, talán mondott is valamit, de ő nem figyelt oda. Ha tudná, mi történt már megint. 

A szerződéseket, amiket magához kellett volna venni, hogy hétfőn reggel nyolckor már ott álljon velük együtt a Rektori Hivatal kapujában, az irodában felejtette. Eszébe sem jutott, hogy visszamenjen értük. 

*

„Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül – a vörös halál.”

A könyvespolcok felett lógó óra kattanásai késként hasították át a férfin keselyűként ülő csendet. Sárközy a falat bámulta, üveges tekintete valahová messzire révedt. 

Jegygyűrűje hidegen csillogott az ujján, halvány fénye visszaverődött az asztalán figyelő családi portréról. A képről mosolygó arcok és a hívogatóan kék görög tenger pillantott vissza rá, szinte még érezte a bőrét simogató sós levegőt, amiben a sülő szuvláki illata terjengett. Mit meg nem adott volna azért, hogy most ott lehessen; sétálni akart a forró homokon, lassan kortyolgatni azokat hideg, napernyős kis koktélokat.

Miért is vállalta el, hogy megint dékán lesz?  Otthon kellett volna maradnia, unokázni, mesét olvasni, kivinni Kajlát sétálni, kipróbálni Róza új receptjeit. Még sosem érezte ennyire, hogy megöregedett. Az elmúlt évek súlya hirtelen ólomként kezdte húzni a szívét.

Az idézet ismét visszhangot vert a fejében, úgy zakatolt, mint egy sebesvonat. Hol is olvasta?

„Kívül a vörös halál…” 

Nem. Ez így nem helyes. Belül is halál volt, már négy éve. Öt – javította ki magát.

Öt év. 

Öt halál. 

Öt tragikus sors. 

Diákok, tanárok. Most pedig ez.

Sárközy egy mély sóhajjal vette le az orrán pihenő szemüvegét, a műanyag keret keményen koppant az asztallapon. Mit fog mondani a rendőröknek? Egyáltalán, mit fognak kérdezni? Mi van, ha újságírók és riporterek tódulnak majd be az épületbe, amint értesülnek az újabb halálhírről? Nem hagyhatja, hogy még ők is fokozzák a Petőfi-épület felújítása körüli káoszt. Kinézett az ablakon. Szürke betonfalai ridegen magasodtak a lassan sápadtkékbe forduló égbolt előtt, amin bágyadt felhők nyája vonult át. A csontos öregasszonykézre emlékeztető fákon varjak tanyáztak; károgásuk tompán szűrődött be a párás üvegen. 

Olyan mély a múlt. Olyan régi történetek, olyan…

Sárközy hirtelen előredőlt, cipője talpa tompán puffant a szőnyegen. Mintha az óra is gyorsabban kezdett volna ketyegni, fülében hangosan dobolt a szíve. A Petőfi múltja… Nem is az egyetemé volt… a DÉLÉP… építőipar… benne a falban…

A szavak úgy álltak össze a fejében, mint az a borzasztó, Csillagos éjt ábrázoló kirakó, amin egy fél évet ültek a feleségével.

– Hát persze – motyogott. – Ez nem a mi ügyünk.

A dékán megkönnyebbülten kacagott fel, összecsapva tintafoltos tenyerét. A hangtól a varjak riadtan rebbentek fel, zavaros fekete tornádót imitálva ültek át egy másik fára. 

Egy reszketeg sóhaj hagyta el kiszáradt száját, mintha csak egy lufi eresztett volna le. Bajuszát megtörölgette a zsebében hordott textilzsebkendővel, és visszapillantott a Petőfi-épületre. Már nem is tűnt olyan félelmetesnek a százszemű szörnyeteg.

Izgalomtól nyirkos tenyerével lesimította sötétkék, apró pöttyös nyakkendőjét; az anyag puhán feküdt kalapáló szívén. 

– Nem lesz baj – nyugtatta magát. – Nem lesz semmi baj. 

Karórájára pillantott; a rendőrség bármelyik pillanatban...  

Az ajtón határozott kopogás hallatszott.

– Tessék! – szólt ki Sárközy, székét új erőtől vezérelve tolta hátra, a kerekek engedelmesen gurultak végig a földön. A küszöbön két magas férfi jelent meg, mellkasukon jelvény, övükön fegyver.

– Sárközy György? – vették le sapkájukat. – Lenne pár kérdésünk.

The Chordettes – Mister Sandman: https://www.youtube.com/watch?v=PKnPrbPK5vA 
Tension music:  https://www.youtube.com/watch?v=SfiB4w-oN9o