Vámos Bertalan emlékei

2024. március 27., szerda

BTK, Ady-épület; Ősz Idősotthon

A bőröndök gurulásának zaja mellett is hallotta Feri kacagását. A fal mellé lapulva figyelte a portásfülke üvegén át, amint lapoz egyet a könyvben, majd a szeméhez kap, hogy letöröljön egy könnycseppet. Bizonyára fájdalmas könnycsepp volt, mindig az lesz. De Feri közben mosolygott, amire hónapok óta nem volt példa, így Rita kissé megnyugodva fordult ki a BTK ajtaján a hazafelé igyekvő diákseregbe veszve. Klíma- és hűtéstechnika, Újház Centrum – olvasta az egyetem előtt álló kisteherautók oldalán a feliratot. Elkezdték végre a Petőfi felújítását. Csak ne találjanak több hullát!

Mennyi teendője van még otthon: fel kell takarítani az egész házat, és valamilyen húsvéti dekorációt is kellene szereznie. Szombaton átjönnek Zsolt szülei, még sosem látott, távoli rokonokkal karöltve, és muszáj jó benyomást keltenie bennük. Noha Zsolt nem érti, mire ez a nagy felhajtás, azért mégsem várhatja őket egy disznóólban… és még a macskákat is jó modorra kell tanítani.

Mégsem hazament. A villamoson ülve az Ősz Idősotthon felé közeledett, és egyre csak Feri arcát látta maga előtt. Könnyel telt ráncait, felfelé kunkorodó ajkát, és valami olyasféle csillogást a szemében, amit a nagy költők biztos a remény sugarának mondanának. Na, de a szép szavakat meg a történetmesélést meghagyja Agathának – somolygott Rita. Elég neki a nyomozás második munkának, írónak már nem áll be. És bár most nem csontvázak és véres nyomok után kutatott, hanem könyvek és naplóbejegyzések között, ez sem volt kevésbé megterhelő. Azért jó, hogy nem adta fel… Bárcsak olyan sikerrel járna Berci bácsinál is, mint Ferinél!

A hónap elején titokban felkereste Zsuzsit, Feri élettársát, és elmesélte neki a tervét, miszerint ha a megfelelő könyvet a megfelelő időben a férfi elé teszik, az képes lesz kibillenteni a letargiából. Rita sem tudta megmagyarázni, miért ragaszkodik ennyire ehhez az ötlethez, holott Zsuzsi is rámutatott, hogy Ferinek elege van a krimikből… Mert jó, jó, leírva a fehér lapon olyan békésen elvannak a hullák és a csontvázak, de a való életben találkozni velük egészen más dolog. Feltúrták a könyvespolcokat, még a padlásra is felmentek egy régi dobozért, mire megtalálták azt a példányt, amire Rita felkapta a fejét.

– Nem is ez a kedvence – méltatlankodott Zsuzsi. – Tónira meg amúgy sem emlékeztetném, szegénykém, teljesen kikészül, amikor eszébe jut.

– De hát a testvére, ha akarná, sem tudná elfelejteni – érvelt Rita. – És különben is, nem az a cél, hogy elmeneküljön a valóság elől, hanem hogy megtanulja kezelni.

– Talán igazad van – mormogta Zsuzsi, és átnyújtotta Ritának Agatha Christie Az Ackroyd-gyilkosság című művét egy kitárt szárnyú albatrosszal a borító sarkában.

Nem azért választotta ezt a könyvet, mert az írónő ezzel robbant be világszinten az irodalmi köztudatba, nem is a történet szokatlan végkimenetele miatt, hanem mert keresztbe-hosszába tele volt firkálva. Voltak olyan oldalak, amiket konkrétan el sem lehetett olvasni a színes ceruzával rajzolt napocskák és házak miatt. Nem is a polcon találták meg, ott már egy újabb példány virított, ez az 1974-es kiadású, rongyokban álló darab a padláson várt rájuk. Amint Zsuzsi meglátta, a szájához kapott, mert eszébe jutott egy ősrégi történet a könyvről.

Feri már gyerekkorában is odavolt a krimikért, így amikor a Magvető kiadó megjelentette Agatha Christie híres művét, nem volt kérdés, hogy azonnal beszerzi. Megpróbálta az akkor ötéves Tónit is az olvasás ösvényére terelni, de a kisfiút inkább érdekelték a színes ceruzák és a zsírkréták, mint a betűk. Vérmes harcok után végül ő nyert: amikor Feri nem figyelt oda, elcsórta a könyvet, és kicsit átalakította a megjelenését.

–  Kijavította. Ezt mondta, amikor Feri kérdőre vonta. Hogy ő csak kijavította, amit a könyv készítői elrontottak. Merthogy nem csinálták elég színesre – idézte fel Zsuzsi. – Nem értem, hogy kerülhetett a padlásra. Biztos véletlenül összefogtam más régi könyvekkel, amikor tele lett Feri könyvespolca, és szelektálást tartottunk – simított végig a nedvességtől hullámos, kávéfoltos és most már egyértelműen színes lapokon. – Pedig nagy becsben tartotta. Azokra az időkre emlékeztette, amikor még éltek a szüleik, és neki volt ideje sok-sok mesét olvasni az öccsének. Bár szerintem ebben nem mondott igazat… a nyakamat teszem rá, hogy nem meséket olvasott, hanem a krimijeivel terrorizálta szegény gyereket.

A villamos megállt, az ajtó kinyílt, felriasztva Ritát a gondolatai közül. Feszengve közeledett az Ősz Idősotthon felé. Egyszerűbb lett volna az ápolókra hagyni Berci bácsi ügyét, elvégre nem volt a rokona, még csak az ismerőse se, ahogy azt annak idején a visszautasítástól való félelmében Ágotának előadta. Ez már csak nehezebb lesz – suttogta a nővér legutóbbi látogatásakor. A hónapok során barátnőkké váltak, és mostanában Ágota egyre többször figyelmeztette, hogy kezelje a helyén a betegséget, mert ha érzelmileg túlságosan bevonódik, az tönkreteheti. De hogy lehet ezt a helyén kezelni? Hol van ennek a helye? Hát nincs… nem kellene, hogy helye legyen a világban. Sem az Alzheimernek, sem az autóbaleseteknek, sem az elvetéléseknek, sem semmilyen más szörnyűségnek.

– Végtelenül tehetetlennek érzem magam – panaszkodta egyik este Zsoltnak.

– Tudom – suttogta a férfi. – Én is így vagyok vele, amikor nem tudunk elkapni egy veszélyes bűnözőt. Azért lettem rendőr, hogy igazságot szolgáltassak, hogy helyreállítsam a világ kibillent egyensúlyát. Csak a világ sokszor bonyolultabb ennél…

Tényleg az volt. Egy nagy gordiuszi csomó, amit bár teljesen kibogozni nem tudott, de legalább lazíthatott rajta. És valami azt súgta neki, hogy ez is számít. Így hát hevesen dobogó szívvel ült le az idősotthon emeleti társalgójának zöldbársony foteljére, hogy kiderüljön, jók voltak-e a megérzései, és az egész naplón átrágva magát sikerült-e kiválasztania azt az egyetlen bejegyzést, ami segíthet Berci bácsinak. Persze valószínűleg nem csak egy ilyen bejegyzés létezett, Rita valamiért mégis úgy fogta fel az egészet, mint egy kalandfilm nagy próbatételét. De hát ha mostanában az egész élete úgy néz ki, mintha egy regény lapjaira álmodta volna meg egy író…

– No, Berci bácsi – mondta Ágota a fotel karján elhelyezkedve –, nézzük, mit talált nekünk a mi Ritánk.

– Kezdhetem? – kérdezte Rita, majd látva Berci bácsi nézelődő, tűnődő arckifejezését nagy levegőt vett az olvasáshoz. Nem tűnt úgy, mintha el lenne veszve a térben és az időben, még valami kíváncsiságfélét is fel lehetett fedezni a pillantásában.

1958. március 21.

Elérkezett a tavasz, igazán elérkezett! Noha kint még fagy, az én lelkemben szüntelenül nőnek a virágok. Nézzenek oda, egészen költőt csinál belőlem az élet, pedig az irodalom Ilona reszortja.

Éppen Shakespeare-t olvasott, amikor megérezte. Azt, hogy több élet van benne. Habár fizikailag én nem tudom megtapasztalni, most mégis érzem. Érzem, hogy megsokszorozódott az életem, hogy most már nem csak a saját boldogságom és szomorúságom létezik, és már nem csak a saját szívemmel fogok élni, hanem a gyermekemével is. Történjék bármi, nekem most már ki kell bírnom az élet legnagyobb viharait. És ki is fogom bírni.

De ne foglalkozzunk most a viharokkal, hiszen süt a nap, még sosem sütött ilyen fényesen. Ilonával nem az a pár vagyunk, akik fennhangon hirdetik az összetartozásukat és a boldogságukat, mi csendesen szeretjük egymást, csendesen keresgéljük a fiú- és lányneveket, és ez a csendesség erősebb minden zajnál. Bár sose érne véget ez az áldott békesség! Bár sose felejteném el, hogy milyen érzés volt megtudni, hogy apa leszek! Ez erőt ad mindenhez.

Kíváncsi vagyok, milyen leszek idős koromban, hogy fogok összetöpörödött vénemberként görnyedni a fiam vagy a lányom mellett, hogyan fogom neki elmesélni, hogy milyen volt az életem. El merem-e majd mondani neki, hogy annyira megörültem a születése hírének, hogy a keblemre tudtam volna ölelni az egész világot? Vagy nevetségesnek érzem majd magam, és inkább hallgatok? Szerintem az utóbbi, nem vagyok a szavak embere, jobb ezt leírni… De talán egyszer majd megtalálja ezt a naplót. Ilonának is többször kellene mondanom, hogy szeretem, főleg most, mert az öröm mellett azért elég fura dolgai lettek…

Magamat is többször kellene emlékeztetnem arra, hogy milyen szerencsés ember vagyok, mert itt a családom. Még akkor is, ha olykor veszekszünk, vagy ha majd a gyerek eléri a kamaszkort és lázad. Még akkor is, ha öregek leszünk és ráncosak, és fáj felkelni az ágyból. Emlékeztetnem kell magamat, hogy milyen jó nekem, hogy ők akkor is itt lesznek, ha már nem látom őket a megromlott szemeimmel és nem hallom őket a süket füleimmel.

Ilona kiabál. Kint van a kertben. Mondtam neki, hogy hideg van, de ő ragaszkodott hozzá, hogy kiüljön, azt mondta, neki friss levegő kell, és kész. Nem mintha valaha hallgatott volna rám. Érdekes lesz így megegyezni a gyereknevelésben…

A bejegyzés itt véget ért, Berci bácsi bizonyára kiment Ilona után a kertbe. Rita félve felpillantott. Az öregúr a gyűrűjét simogatta, majd kissé felemelte a kezét, mintha kérne valamit. Csak hosszú másodpercek múlva értette meg, hogy a naplójáért nyúl. Odaadta neki, a bácsi pedig ráncos, remegő ujjai közé szorította a bőrkötéses füzetet. Sokáig ült így, a naplót szorongatva az ölében, és nem is akarta tőle elvenni senki, hiszen a megannyi emléket tartalmazó füzet, ami hosszú évtizedekig egy padláson porosodott, most pont ott volt, ahol lennie kellett.

Vége

Írta: Almási Andrea