A buszon még nagy volt a mozgolódás. A legtöbben a névsorolvasás közben nem vették le a kabátjukat, így indulás közben bajlódtak ezzel. A hangulat nyomottsága izzott a levegőben. A pára az ablakon elszigetelte őket a külvilágtól. A különjáratot az egyetem intézte el nekik, hogy mindenki, aki szeretne, részt vehessen a temetésen, Csongrádon. A nagyjából egyórás út túl rövidnek tűnt ahhoz, hogy feloldódhasson a hangulat. Senkinek nem volt kedve csevegni

  Évi Szonja mellett foglalt helyet. Laci telefonját nézegette még mindig, nem tudott tőle elszakadni. Laci szüleit meg nem izgatta a telefon, nem kérték vissza. Már hetek óta nem pihente ki magát rendesen. Rémálmok gyötörték, ha aludni próbált, de legtöbbször még addig sem jutott el. Érezte, hogy eluralkodik rajta a fáradtság, majd a következő pillanatban Szonja vállára billent a feje, és nyugtalan álomba merült.

  A jármű enyhén csúszósan fékezve megállt. A köztemető melletti Rigó Sándor utcában várta, hogy utasai leszálljanak. A változatos társaság kisebb csoportokba verődve indult el az út túlsó oldalára, a szertartás helyszínére. Az egyetemről többen eljöttek részvétet nyilvánítani a családnak, és búcsút venni Lacitól. Hallgatók, professzorok, a fiú barátai, közelebbi ismerősei, mindenki, akinek fontos volt Szegeden.

  Szonja ránézett a kiírásra, “hamvasztás utáni búcsúztatás: Horváth László Koppány”, megborzongott, de aztán gyorsan összeszedte magát, és odalépett Horváthékhoz. A gyászoló szülők már a ravatalozó mellett álltak, éppen a pappal tisztázták az utolsó intézendőket. Odalépett hozzájuk, megérintette a nő vállát.

– Őszinte részvétem. Szépvölgyi Szonja vagyok az egyetemről. Most érkezett a buszunk.

  Dalma, láthatóan minden erejét összeszedve, rámosolygott. A vékony nő földet söprő, sötét ruhát viselt, amitől még vékonyabbnak látszott. Haját feltűzte egy fekete csattal, kezében pedig egy játékot tartott.

– Jaj, kedvesem. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ennyien eljöttek. Nem is hittük, hogy… De nem is fontos ez. Köszönöm, hogy itt vannak. Jól utaztak? – beszéd közben gyűrögette a plüss tigrist. Ahogy észrevette, hogy Szonja ezt nézi, rögtön magyarázkodni kezdett. – Tudja, kiskorában nagyon sok dologtól félt az én kis Lacim. Ezt az apróságot azért kapta, hogy majd megvédi őt mindentől, vagy felvidítja, ha szomorú. Évekig sehova nem ment nélküle, aztán egyszer csak kinőtte. Most elhoztam neki. Mellé szeretném majd tenni, hogy örökké vele legyen. Hiszen itt a legvégén is nagyon szomorú lehetett. Vagy félt. Szüksége lehet rá. És én semmit nem vettem észre ebből. Milyen anya vagyok?

  Dalma elveszítette az eddig olyan erősen tartott önkontrollját, és könnyekben tört ki. Férje rögtön magához vonta és csitítani kezdte lágy szavakkal. Szonja jelezte a férfinek, hogy magukra hagyja őket.

Évi egyedül álldogált, amikor Szonja odalépett hozzá.

– Képzeld, volt pofája nem eljönni. Itt tette nekem a szépet, hogy mennyire sajnálja Lacit, és most nem képes megjelenni a temetésen.

– Kiről beszélsz? – Szonja sejtette, de azért megerősítést várt.

– Szabolcsról. Azt mondta, itt lesz. Legalább tiszteletből.

– Értem. Most ne foglalkozz ezzel. Később megbeszéljük, de ne lássák rajtad az idegességet Laci szülei – intett a fejével a közeledő Dalma felé.

– Szonja, kedves. Csak szeretném mondani, hogy lassan kezdenénk. És még annyit, nem tudja, Béni, mármint Sipos Béla el fog jönni?

Szonja aprót mosolygott a becenév hallatán.

– Ő autóval jön. Nem tudom, merre járhat. Lehet, hogy a forgalom miatt késik egy kicsit. De itt lesz.

  Ahogy a pap befejezte a szertartást, bejelentette, hogy az egyetem nevében Sárközy György, a Kar előző dékánja szeretné néhány szóval elbúcsúztatni a hallgatójukat. A férfi egy mappával a kezében lépett a tömeg elé. Látszott rajta a megrendültség, ahogyan végigfuttatta ujjait ősz haján. Végül nem vette ki a papírjait, csak elkezdett beszélni.

– Laci örökké az egyetemünk egyik mintatanulója marad. Sokunk szívébe zárta magát céltudatosságával, példamutató kitartásával. Személyesen is volt szerencsém megismerkedni ezzel a kedves és önzetlen fiúval, aki amikor csak tudott, segíteni akart másokon. Egyik szemináriumomat töretlen lelkesedéssel hallgatta. Tanult, felvilágosult elme volt, akivel bármilyen téma kapcsán élvezetes diskurzusba léphetett az ember. Mély seb egy ilyen személy elvesztése mindenki számára. Mélyen együtt érzünk a családdal a gyászban.

  Mialatt a dékán úr beszélt, Szonja a tömeget figyelte. Évi mellette bámulta a cipőjét. Az egyetemi hallgatók mély csendben álltak egymás mellett. Látta Rékát is, aki zokogva tördelte az ujjait. Lehet, hogy Évi gyanúja helyes volt, és valójában szerelmes volt Laciba? Eszébe is jutott, hogy meg kellene nyugtatnia a lányt.

– Egy idézettel szeretnék Lacihoz szólni, ahogy Berzsenyi Dániel A halál című versében mondja: Rabláncok a földi szenvedések, / Mellyeket csak a halál szakaszt.

  Szonja ismerte a verset, örült, hogy csak ezt a két sort idézte Sárközy. Továbbra is a tömeget kutatta, igazából Bélát kereste, de a tanár még mindig nem érkezett meg. Majd a ceremónia végén felhívja, hogy merre jár. Látta, hogy Dalma is felnéz néha, és olyankor a könnyein keresztül az egybegyűlteket kémleli. Férje mellette állt, egymásba karolva hallgatták a búcsúbeszédet. Egy másik férfi is volt velük. Szonjának valahonnan ismerős volt. Már biztosan látta őt korábban, de nem tudta pontosan hova kötni.

– … Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

  Sárközy György Kosztolányi-idézettel zárta le a búcsút. Visszalépett a helyére, és ezzel a szertartás is a végéhez ért. A jelenlévők halk társalgásba kezdtek. Szonja látta, ahogyan Érdy Ibolya elindul a szülők felé. Ő is csatlakozott.

– Őszinte részvétem. Érdy Ibolya vagyok, tanítottam Lacit az egyetemen. Nagyon jó képességű fiú volt. Igazán büszkék lehetnek rá.

– Köszönjük szépen. Azok vagyunk – Laci édesapja megtörten kezet rázott a nővel.

  Szonja nagy meglepetésére Réka is odalépett Dalmához. Még mindig idegesen babrált a kezével. Laci apja egészen elfehéredett, ahogy meglátta a lányt, nyilván most fogyott el az ereje, gondolta Szonja.

-        Üdvözlöm. Bányai Réka vagyok, együtt tanultam Lacival az egyetemen. Csak szerettem volna őszinte részvétemet kifejezni. Annyira hirtelen volt az egész. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Igazán nagyon sajnálom.

– Köszönöm, kedvesem – Dalma megsimította a lány karját. – Szegény teremtés – mondta a férjének, aki rendkívül feszültnek tűnt. A férfival beszélt, akit Szonja már látott valahol. De hol?

De nemcsak Laci apja, az a másik férfi is nagyon feszültnek látszott. Ideges szóváltásba mélyedtek, észre sem véve, hogy Szonja fülel, bár csak foszlányokat kapott el a beszélgetésükből.

– Mondtam, hogy majd megtárgyaljuk, de ennek nem a fiam temetésén van a helye. Személyes sértésnek veszem, hogy őt külön felkerested Szegeden, de ezzel sincs időm és kedvem most foglalkozni. Majd hétfőn a rendelőben megbeszélhetjük, ha bejössz.

– Értem, persze, teljesen igazad van. De ez az életem. Nekem ez egy nagyon fontos kérdés. Nem praktizálhatok tovább, ha mindenféle híresztelések terjednek el rólam.

– Te tehetsz róla, ha így lesz.

– De ezzel véget vetsz a karrieremnek. Etikai bizottság elé kell mennem. Lászlót azért kerestem fel, hogy esetleg ő tudna beszélni veled. Csak hogy meghallgass. Nem akartam felzaklatni őt. Nem tudtam, hogy ennyire sok gondja lenne. Hogy ennyire maga alatt volt a fiú.

– Nem érdekel, hogy sajnálod. Majd hétfőn beszélünk, most viszont kérlek, menj haza. Ez egy temetés. Nincs helye sem karriernek, sem praktizálásnak, sem semmi ilyesminek. Szeretnénk békés, nyugodt körülmények között elbúcsúzni a kisfiunktól. Te mint pszichológus szakember ezt biztosan megérted. Köszönöm. Viszlát, hétfőn.

  Ezzel le is zárta a beszélgetést. A férfi feldúltan távozott a temetőből. Szonja már tudta, honnan volt ismerős neki ez az alak. Ő akarta megtudni tőle, hogy Lacinak hol és mikor van órája, merthogy sürgősen beszélnie kellett volna vele. És ő az, akiről Évi beszélt: Frigyes. De milyen konfliktus lehet a két férfi között? Mi az, amitől kettétörhet egy pszichológus karrierje? Csak nem…?

Ő is elbúcsúzott a szülőktől. Neki is indulnia kellett, hiszen a különbusz sofőrje már a bejáratnál várt rájuk.