Réka vagyok, kérlek, hagyj üzenetet.

  Évi fejében újra és újra elindult a lány hangja, egyre gyorsabban követték egymást a szavak, a végén már majdnem felcserélték a helyüket. Vidám hangon üzentek a hívó félnek, a megszokott robot hangja helyett. Tizenkét telefonhívás, ennyit mutatott Laci telefonja. Az összes csak azon a péntek estén, és ezek közt kimenő hívás is volt. Ha nem tudta volna, hogy a tárgyfelvétel problémái kötötték össze a két embert, egész másra következtetett volna. De még így is erős és rosszalló gondolatokat kezdett egymásba fűzögetni, mikor Szonjával Réka hangját hallották a vonal túlsó végéről. Szégyellte, ami eszébe jutott Laciról és Rékáról. Most már minek féltékenykedni? A szám nem volt elmentve, ezért döntöttek úgy, felhívják, csak hogy megtudják, ki szól bele. Nem csengett be, hangüzenetre kapcsolt.

  A hangüzenet egészen a földszintig kísérte. A büfébe igyekezett. Ha szorosan a fal mellett haladt, már látta az első Radnótit ábrázoló képet, az elkanyarodó folyosó ölében bújt meg. A folyosó végén lassított, valójában eddig sem kellett volna sietnie, gondolta, a megbeszélt időpontnál korábban érkezett. Üres volt mindegyik asztal, a középsőt választotta. Itt nem látszanak majd a folyosóról – bár nem is tudta, ezt miért tartja ennyire fontosnak – és a lány sem hallja őket a pult mögül. Előszedte az órarendjét, sorra vette a tárgyakat, miből mit kellene olvasni. Az órákra gondolt, ahol nem nyomtattak végül új katalógust a tanárok – persze, akik használtak egyáltalán. Egyetlen H betűs név volt, még csak nem is húzták át.

  Hirtelen nyikordult a szék és mozdult hátra mellette. Szabolcs lassú és határozott mozdulattal helyezkedett el, csak azután köszöntötte a lányt.

*

– Szóval azt mondod, az a férfi, aki olyan hirtelen felbukkant az irodában, és Lacit kereste, szintén pszichológus?– Szonja jó ideje csak kérdezett, hol megszakítva a lány beszámolóját, hol tovább biztatva ezzel a beszédre.

– Igen. Én sem tudtam. Nem voltunk együtt sokáig, ritkán voltam náluk, meg nem is Szegeden laknak a szülei, de egyszer, amikor ott töltöttem a hétvégét, láttam egy közös fotót Laci apjáról és erről az emberről, fiatalok voltak, itt álltak a Pszichológiai Intézet tábla előtt. Megkérdeztem, ki az, akkor mondta Laci, hogy valamilyen Frigyes, és az apja kollégája, annak idején évfolyamtársak voltak. Ez ugyanazon a hétvégén volt, amikor hallottam egy ideges telefonálást. Valaki annyira kiabált Laci apjával, hogy kihallatszott a mobilból. Aztán Laci apja lerakta, káromkodni kezdett, és mintha közben a Bányai Réka nevet is hallottam volna, meg valami pszichoterápiát is emlegetett, de nehéz volt ezt kihámozni a sok káromkodás közül.

–Jesszus, tényleg az egyik ajtón még kint is van a Pszichológiai Intézet folyosóján a dr. Tóth Frigyes névtábla! Mindig tetszett nekem a Frigyes név, főleg úgy, hogy Frici, ezért is tűnt fel, majdnem Zozinak is ezt a nevet adtuk, csak a férjem nagyon ellenállt. De ez most nem tartozik ide, mindenesetre ezért emlékszem a táblára. Persze, a mi tanszékünkön is több évtizedes névtáblák vannak kint, ebben nincs semmi furcsa...

  Szonja visszaidézte a férfi arcát, ahogy az ajtóban álldogált, esetlen mozgását. Határozatlan mozdulatokkal kérdezett. Mint aki eltökélten indult el, de odaérkezve teljesen meggondolta magát. Az adminisztrátor úgy tudta, az irodát elhagyva a férfi végül nem kereste tovább Lacit, távozott.

  Évi a nő válla fölött a tél – talán utolsó – csendes havazását figyelte. Nem bambult, szemei inkább mintha sorra követték volna mindegyik hópehely mozgását, ahogy ő maga a múlt eseményeivel is ezt a próbát tette. Szonja az asztalon egymás mellé helyezte a két rózsaszín post-itet. Bányai Réka és az ismeretlen csongrádi pszichológus. Frigyes. Azon gondolkodott, van-e értelme egy lapra írni a két nevet, most, hogy talán kapcsolódnak. Aztán meg azon, hogy mindezzel az új információval együtt egyáltalán vissza kell-e őket ragasztani a helyükre.

– Laci épp nem volt otthon, elszaladt boltba, amikor ez az ingerült telefonbeszélgetés lezajlott. Engem meg nem érdekelt különösebben. Szerinted ez a Réka pszichológushoz járhatott? És melyikhez, Laci apjához, vagy ehhez a másikhoz? De miért Csongrádra?

  Szonja hosszan nézte a fiatal lányt. Kezét súlytalanul helyezte a karra, mely megfáradtan pihent az asztal túloldalán.

– Szeretnél hazamenni? Holnap végigvehetjük még egyszer, amit megtudtunk.

– Nem.

Évi válasza még mindig a hópelyhek közül érkezett. Tekintetét lassan emelte Szonjára.

– Vegyük át most, már tudom, és később is csak ennyire fogom tudni. És ugyanígy fogom érezni magam. Haladjunk, hátha kitaláljuk, hogyan tovább.

–       Tehát. Szabolcs újra akarta veled kezdeni?

– Igen. – Évi felidézte a fiú arcát a Radnóti kávézó asztala mellől. Nyugodt volt, nem rejtett bűntudatot, sem félelmet, de erős agressziót sem. Tekintetét a teljes közöny uralta, miközben a lány az sms-ről kérdezte, melyet a JATE-s éjszakát követő napon küldött Laci telefonjára.

– De miért Lacit zaklatta ezzel? Miért neki írt sms-eket?

–    Szerintem nem is engem akart már, csak a hiúságát bántotta, hogy Lacit választottam. Laci meg azt javasolta neki, keressen egy terapeutát, mert nem normális, hogy nem tud engem elengedni. Pszichológusok közt nőtt fel, neki ez természetes volt, de Szabolcs azt gondolta, lehülyézték. Ma is ezt magyarázta nekem. Hogy ő nem őrült.

  Évi újra az ablakot nézte, közben Szabolcs arcát látta, nem kellett erősen koncentrálnia, hogy újra pontosan előszedje délelőtti emlékeiből. Dühös volt a fiú közömbös arcára, mialatt ő szenvedett. Dühös volt rá azért is, hogy Lacit belekeverte a hülye dolgaiba.

– Talán Lacin vezette le az egész képtelen szituációt, de nem gondolom, hogy mindezért valóban bántotta volna. Nem tudom róla elképzelni.

Szonja közben felírta egy papírra Szabolcs nevét, aztán összegyűrte, majd mégis visszatette az asztalra. A többi közé azonban nem ragasztotta vissza.

– Menjünk. Még egyvalakivel szóba kellene majd állnunk.

– Tudom. – Évi még egyszer lejátszotta magában a hangrögzítő szavait, ezután teljesen alámerült a csendben, melyet a lehámozott rétegek és az alattuk érlelődő új infók szültek. Valamint a félelem, hogy még mindig vannak lefejtésre váró rétegei ennek a történetnek. És hogy beszélniük kell ezzel a Rékával, még ha nincs is hozzá kedve.

  Csendben lépkedtek a Bölcsészkar folyosóján, már sötétedett, a villany viszont még nem mindegyik folyosón égett. A két egymást karoló figura egyre kisebbnek tűnt, ahogy távolodtak a tanszéken álldogáló üvegajtós szekrényektől.

*

  Legutóbbi beszélgetésük óta Béla óvatosabb volt, többet érdeklődött, de kevesebbet jött az irodába. Szonja arra gondolt, a férfi szégyelli magát, hogy így feltárta magánélete részleteit. Általában konkrét intéznivaló miatt jött, s már csak közben kezdett egyébről beszélni. Szonja ezalatt a papírokkal foglalkozott, nem kellett egymásra nézniük, a férfi nyugodtan beszélhetett. Az adminisztrátor hamar felismerte: a férfi számára valahogy Laci volt az az élet, melyet valójában nem élhetett.

–       Szóval kérlek, hirdesd meg ezt a kurzust úgy, hogy csak neki. Lehet ilyet? Sajnálom, még mindig nem értek ehhez. Csak kérlek, oldd meg, szegény lánynak ez az egyetlen megoldás, hogy ne csússzon még többet. És igazán nem felelőtlen, megérdemli, hogy ezt megtegyük érte. Már ebben a félévben végezni akart, de most már ez biztosan nem fog menni, azt mondta, még erre a félévre be kellett iratkoznia.

  Szonja inkább nem mondta, hogy ilyenkor már egyáltalán nem lehetne kurzusokat hirdetni. Meg hogy nem ez az egyetlen MAGIT kódos, régi magyaros problémája. Nem akarta, hogy a férfi még rosszabbul érezze magát. Közben azt várta, mikor beszélgetnek egyébről. A napokban sokat gondolkodott rajta, hogy talán Bélának is be kellene számolnia a magánakcióról, melyet Évivel folytatnak.

– Szonja, ne haragudj, de a minap egy szakdolgozati konzultációm volt, és eszembe jutott valami.

– Nem sikerült felvenni a hallgatónak a Neptunban? – Szonja úgy tette fel a megszokott kérdést, hogy valójában észre sem vette.

– Mi? Jaj, nem, felvette, felvette. Ez, hogy is mondjam, Lacival kapcsolatos. Aznap, azon a szombaton, tudod, amikor… szóval akkor is konzultációm volt, csak a TIK Caféban. Tudod, van egy kutatószobám, ott dolgozom, így inkább ott szoktam konzultálni is a hallgatókkal.

– Szombaton is? – Az adminisztrátor úgy érezte, semmit sem tudott eddig a Bölcsészkar szombatjairól.

– Igen, olyankor is be szoktam jönni kicsit dolgozni, délelőtt. Bányai Réka meg remekül halad, a hétfői konzultáció ellenére mindenképp akartunk még beszélni a munkáról azon a héten. Telegdi Kata levelével foglalkozik, nagyszerűen. Na, mindegy is. Az aznapi konzultáció után is egyből hazaindultam, így együtt sétáltunk el a sarokig, és onnan visszakanyarodott ide, az egyetem felé. Azelőtt viszont mindig együtt mentünk még a Dugó térig. Ez jutott eszembe. Meg az, hogy ha ő az egyetemre ment utána, ott még láthatott is valamit. Vagy találkozhatott Lacival, és akkor nem is Érdy Ibolya látta utoljára az egyetemen – életben…

  A nő a kiragasztott rózsaszín post-itekre pillantott. Csendben nézte őket, majd a Bányai Réka feliratot átragasztotta Érdy tanárnő alá. A tizenkét hívásra gondolt. A férfi mintha zavarában megérezte volna Szonjáét is, mely teljesen más forrásból csörgedezett. Magyarázkodni kezdett.

–       Nem arra célzok, hogy bármi másképp történt volna, mint ahogy a rendőrség megállapította. Egyáltalán. Csak arra, hogy valaki még volt az épületben és ő nem lett kikérdezve, nem is tudtuk, hogy itt volt. Talán látott valamit. Ez jutott eszembe.

– Köszönöm – Szonja halk volt és gyors. Nem most fog Bélának beszámolni, gondolta, előbb Évivel kell beszélnie. Felállt, rendezgetett, közben szólt, meg van hirdetve az óra. Béla érezte a nő hirtelen feszengését, nem akarta tovább zavarni.

– Akkor én megyek is… a temetésen találkozunk.