1989. március 7., kedd
Petőfi-épület

A finom, barna bőrből készült cipő sarka feszesen kopogott a virágmintás linóleumon. A padló úgy nézett ki, mintha egy templom üvegablakait terítette volna be, amin az angyalok arca többé nem kivehető; elmosott foltok lettek a valóság poros emlékében. 

Vámos Ilona egérszürke kabátja megvadult köpenyként lobogott mögötte, haja szunnyadó parázsként fénylett a villódzó lámpák fényében. Kicsi, krokodilbőrből készült táskája minduntalan a csípőjének ütődött, ezzel megnehezítve a lépcsőzést. 

Lenge szövésű blúza alatt szorító mellkasa miatt meg kellett állnia az egyik lépcsőfordulóban, de pár pillanat múlva ismét felfelé menetelt a lépcsőn. 

Sárközy az egyik szekrényben kutakodott; fejével teljesen behajolt a polcok közé, amikor megütötte fülét a jellegzetes hang. Ezer közül is felismerte volna a tűz vad pattogására emlékeztető, vérfagyasztó ritmust.

Fejét majdnem beverte a polcba, olyan gyorsan egyenesedett fel, pillantásával még elkapta a nő irodájuk felé siető alakját. 

– Ilona! – indult el kollégája után, kezében ott szorongatva Leo Oppenheim nem túl ízléses piros könyvét. – Egy szóra.

A tanárnő szúrós pillantást vetett Sárközyre, tekintete villámként csapott le rá, mintha éppen megróni készülne őt.

– Nem érek rá – vágta rá kurtán, majd mérnöki pontossággal elrendezett, ámbár szegényes asztalához lépett. Kihúzogatta a fiókokat, felemelte a papírkötegeket, amikről legurultak a rájuk helyezett tollak, komótosan puffanva az öreg fán.

– Márpedig muszáj lesz – jelentette ki Sárközy elszántan. Széles vállai eltakarták közös irodájuk kopott ajtaját. – A diákok beszélnek, Ilona.

– Beszélnek – vágta oda Vámos, de csak úgy félvállról. – Csak nem helyesen. Keverik a szezont a fazonnal – emelte fel keskeny állát dacosan, végre a férfira nézve. – Hát csak beszéljenek – azzal ismét a fiókjának szentelte a figyelmét, és egy kis kutatás után végre rátalált arra, amit keresett.

Sárközy ledobta a könyvet, és az asztalra tette széles tenyerét, áthajolva az őket elválasztó mappákon. Megrázta a fejét, a fentről világító lámpa fénye veszélyes, mély árnyékokat festett a szeme alá. Úgy nézett ki, mint egy mennyből alászállt, bosszúálló angyal. A szavak utat vágtak maguknak a mellkasán keresztül; sötét tintaként ivódtak bele a hosszúra nyúló csendbe: 

– Ezért gyűlölik magát. 

Vámos arcán a vonások megkeményedtek, a pókhálóként szétfutó ráncok most feszes húrokként rezzentek meg.

– Hogyan? – húzta ki magát. 

– Gyűlölik önt – ismételte a férfi, ijesztően nyugodt hangon. – Azt hiszi, mindenkit lenézhet és megalázhat? Ezt csinálta régen a Tömörkény Gimnáziumban, és most nálunk is. Azt hiszi, van hozzá bármi joga?

A nő nem ijedt meg, állta a sarat Sárközyvel szemben. Ő nem fog megriadni egy ilyen mitugrásztól.

– Panaszkodni akar rólam a dékánnak? – nézett végig a férfin lesajnálóan. – Hát csak nyugodtan. Ön szerint engem meghat a nyavalygásuk? Ezért nem lesznek jó szakemberek, mert képtelenek elviselni a kritikát. – Vékony ujjaival lesimította a kabátja szegélyét.  – Kifogásokat kereső, ingyenélő senkiházik. Ez lesz belőlük.

– És magából mi lesz? – billentette félre a fejét Sárközy. Mély hangja mennydörgésként dübörgött végig az irodán. – Egy megkeseredett vén satrafa, akire senki sem fog emlékezni, és akire nem is akarnak.

Ilona dühösen csapta be a fiókot, az asztalon a kiszáradt virágok levelei zizegve hullottak le a tikkadt, poros cseréppel körbevett földre. A nő a tenyerében szorongatott kis tárgyat a zsebébe süllyesztette, és megnyugodott, hogy az ismét az ismerős súllyal húzza a zsebét. Ruhái egyre kényelmetlenebbül tapadtak a bőréhez, hátán legördült egy kövér izzadságcsepp.

  – Engem hidegen hagy ön is és ez az egész cirkusz, amihez asszisztál. A diákok kapni fognak az élettől ennél nagyobb pofonokat is. Vajon akkor is önhöz mennek majd panaszkodni, György? – A nő keskeny szájának szegletében egy gúnyos grimasz játszott. – Magából sem lesz soha több, mint egy érdektelen tanársegéd.

Azzal megigazította a retiküljét, és a kijárat felé vette az irányt; meg sem várta Sárközy válaszát. Bár nehezére esett  levegőt venni, egy fikarcnyi gyengeséget sem akart mutatni a férfi előtt.

– Ég önnel! – rántotta meg a zsíros ujjaktól fénylő kilincset, és eltűnt a folyosó félhomályában. 

Panaszkodnak. No, meghiszi azt. Érzékeny lelkű, anyámasszony katonái. Mi lesz így belőlük? Hogy fognak így bármihez is? Bezzeg, amikor ő volt fiatal…

Mellkasa egyre jobban szorított, a bőre kezdett túl szűkös lenni neki. Bal csuklójára remegő kézzel erősítette fel a kabátjából előhalászott órát; a hideg hátlap szinte égette a bőrét. A fejében kavarogtak a gondolatok, zavarosan csaptak össze, emelkedtek, mint egy szökőár, ami azzal fenyegette, hogy rögtön elnyeli.

Ilona zihálva lökte be a női mosdó ajtaját, ami halk kattanással zárult be mögötte.

*

2023. december 11., hétfő
SZTE BTK, Dékáni iroda

Dávid fel-alá járkált Sárközy irodája előtt, nedves cipőjének talpa nyikorgó hangokat adott ki a linóleumon. Zselyke nem tudta rávenni, hogy normális csizmát hordjon, a fiú még a legnagyobb hóban is inkább a sportcipőit nyűtte.

Zselyke fürkésző tekintettel nézte a barátját; a feje már kezdett belefájdulni a korzózásba.

– Dávid, megállnál egy percre? Úgy viselkedsz, mintha akasztásra jöttünk volna. 

– Mi van, ha nem fog válaszolni a kérdéseinkre? – A fiú mintha meg sem hallotta volna a lányt. Ujjai között egy elhasznált zsebkendőt morzsolgatott, már apró cafatokra cincálta. 

– Miért ne tenné? – vonta fel Zselyke íves szemöldökét. – Ez nem egy kihallgatás.

Mielőtt Dávid válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és az egyik titkárnő pillantott piros keretes szemüvege mögül a fiatalokra.

– Brezovszky Dávid? Abonyi Zselyke? – kérdezte, mire a fiú kurtán bólintott. – Jöjjenek, a dékán úr várja magukat.

Dávid előzékenyen maga elé engedte Zselykét, és hamarosan ismét ott álltak a kanapék előtt, szembenézve a dékánnal. Az iroda most zsíros, sárga fényben úszott a lámpáktól, a szekrények fenyegető barikádként vették őket körbe.

– Úgy látom, még akadtak kérdéseik – mosolygott kedélyesen Sárközy, miközben visszahelyezett egy könyvet a többi közé.

– Néhány – tette le a táskáját Dávid, leülve a kanapéra; a párnák besüppedtek alatta.

– Hát ne kíméljenek! – biztatta őket a dékán, és helyet foglalt velük szemben, szeme érdeklődve csillogott.

Zselyke lassan előhalászta a noteszát, de Dávid meg sem várta ezt, rögtön a tárgyra tért:

– Elfelejtettünk kérdezni a 2016-os tüntetésről, pedig az meghatározó pillanata volt az egyetemnek, nem igaz? Főként a denevérek és a szennyvíz okozták a problémát, ha jól emlékszem.

Sárközy megköszörülte a torkát:

– Nos, ez egy régi épület, ahogy azt már tudják. Nem mi építettük, nem túl sok közünk volt hozzá, mi csak amolyan honfoglalást végeztünk…

– És sosem jutott eszükbe tüzetesen átnézni a tervrajzokat? – vágott közbe Dávid.

Zselyke és Sárközy is összevonta a szemöldökét a kérdés kétes hangszíne miatt, és egy pillanatra a titkárnők is megálltak a gépelésben.

– Az egyetem anyagi lehetőségei korlátozottak – magyarázta a dékán, próbálva megütni az előző, nyugodt hangot. – Meg kell válogatnunk, hogy mire költünk és mire nem, de most végre sikerült támogatást szereznünk a felújításra.

– Remélhetőleg már nem lesznek denevérek – próbálta Zselyke tompítani Dávid előbbi kommentjének élét, kínos mosolyra húzva a száját.

– Remélhetőleg – ismételte Sárközy, tekintetét egy pillanatra sem véve le a fiúról, aki tovább folytatta:

– Meg akartunk interjúvolni régi tanárokat is. Tudja, minél több vélemény, annál jobb – Dávid szemében valamiféle kihívás csillogott. – Egyvalakit azonban sehogy sem tudtunk elérni, egy bizonyos Vámos Ilonát.

Sárközy mocorogni kezdett a kanapén, ujjai sebesen futottak végig skót kockás nyakkendőjén. A szavak halkan bugyogtak elő hirtelen kiszáradt ajkai mögül:

– Ilona, igen…

– Ismerte? – szorította meg Zselyke a tollát, mire a dékán halványan bólintott.

– Az asztalunk egymással szemben volt a Petőfiben. Magának való nő volt, nem sokat beszélgettünk. 

Dávid közelebb hajolt a férfihoz:

– De azért valamiféle véleménye csak volt róla, nem?

Sárközy tekintetén sötét árnyék suhant át.

– Nem értem, miért releváns ez az interjúhoz. A kollégám volt, nem voltunk gyerekek, hogy a „ki-kit utál” játékot játsszuk.

– Mégis ideges lett, ahogy meghallotta a nevét.

Az irodára sűrű ködként ereszkedtek rá a szavak, Sárközy homlokán apró gyöngyöket kezdett formálni az izzadság.

– Vámost senki sem kedvelte. Egy makacs, kiállhatatlan nő volt, a diákok folyton panaszkodtak rá. És nem csak itt, hanem a gimnáziumban is, ahonnan eljött. Képzelhetik, hogy mennyire súlyos lehetett a helyzet, ha ezt már a tanárok is visszahallották. Akkoriban még nem volt szokás nyilvánosan panaszkodni az oktatókra.

Zselyke becsukta a noteszt, és minden figyelmét a dékánnak szentelte.

– Akkor miért nem rúgták ki? Ha ennyire borzalmas volt…

– Nem az én hatásköröm volt – emelte fel Sárközy a kezét, ezzel a lányba fojtva a szót. – Ahogy említettem, alig beszélgettem vele, és akkoriban egyszerű tanársegéd voltam – zárta rövidre. – És ha most megbocsátanak, még rengeteg dolgom van a felújítással kapcsolatban. Ha nincs több kérdésük… – intett az ajtó felé.

Dávid felállt, ezzel jóval a férfi fölé magasodva.

– Reméljük, az új épületben már nem lesz olyan rémes szag – mondta kihívóan. – Szinte halálos volt.

A fiú egy halk köszönés kíséretében viharzott ki, Zselyke pedig szorosan a sarkában loholva követte, haja megvadult zászlóként lobogott a válla felett.

– Dávid! – kapta el a fiú karját, mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt. – Mi volt ez? Tisztában vagy vele, hogy ő a dékán? 

Dávid arcán az izgalom vörös rózsái indultak virágzásnak.

– A dékán, aki titkol valamit – bólintott. – Te is láttad, milyen zavart lett. 

– Hiszen találtak egy újabb hullát a bölcsészkar egyik épületében! – magyarázta a lány. – Hát persze, hogy zaklatott.

Dávid megrázta a fejét, szemében egyfajta megszállottság csillogott:

– Valami nincs rendjén – húzódott közelebb Zselykéhez. – Ki kell derítenünk, hogy mi folyik itt.

Suspense Crime music https://www.youtube.com/watch?v=i2AzQDVDzEA