Feri a portán bosszúsan rakta le a telefont. A pénteki nap volt az egyik kedvence. A hallgatók nagy része már csütörtökön hazament, akik pedig maradtak, azok közül sokan úgy érezték, egy ilyen kimerítő hét után az egy-két óra nem éri meg azt a fáradságot, hogy bemenjenek az egyetemre. Ilyenkor, ahogy most is, Feri bele tudott temetkezni a könyvekbe, amelyeket általában a második emeleti „Vigyél el egy könyvet, hozz helyette egy másikat” feliratú közösségi könyvespolcról kölcsönzött, vagy Ritától kapott. Így tett most is, amíg meg nem csörrent a fülkében a telefon. A vonal másik végén egy dörmögő hang feszülten magyarázta neki, hogy az egyik vendégelőadó „valahol az irodalom tanszéken” elhagyta a pendrive-ját, és őt bízták meg a feladattal, hogy találja meg. Feri, ha csak tehette, nem rohant fel azonnal a másodikra, általában ilyenkor feltelefonál a tanszékre, ők mégiscsak otthonosabban mozognak a termeikben. De tudta, hogy ma hiába tenné, szinte mindenki a temetésen van. Beleborzongott, ahogy eszébe jutott az a reggel, amikor megtalálta szegény fiút.

   A fából készült, fémakasztós kulcstároló dobozhoz fordult, hogy levegye róla a Magyar Irodalmi Tanszék termeihez tartozó kulcsokat. Mintha nem lett volna elég, hogy két emeletet kell lépcsőznie – a klausztrofóbiája és a BTK épületében szinte már műemlékjelleggel létező rozoga lift ezt az egy lehetőséget hagyta neki –, még azon is bosszankodhatott, hogy a PhD szoba kulcsát alig találta. Biztos figyelmetlen volt, és rossz helyre akasztotta fel. Mióta visszajött dolgozni, ez gyakran előfordult vele.

   Ahogy a lépcsőfokokat egymás után maga mögött hagyta, próbálta ezt tenni azzal a hideg, havas reggellel is. Hiába volt otthon táppénzen két hétig, hiába kezdett el járni egy ottani pszichológushoz, hogy újra tudjon aludni, még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a történteket. Mikor újra visszaállt a munkába, azt vette észre, hogy gyakran jár a belső udvar felé, de valamiért sosem mert benézni, mintha félne attól, hogy a fiú holtteste még mindig ott fekszik a kövön. Nem tudta megérteni, hogy miért akarhatott ilyen fiatalon véget vetni az életének, főleg így. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy már soha többé nem fog ilyen szörnyűséget látni. Akkor még nem tudta, mekkorát tévedett.

   Felért az emeletre. Már kezdett sötétedni, de nem találta a villanyt, így a félhomályban próbálta meg kibetűzni a termek nevét és megkeresni a megfelelő kulcsokat. Sorban haladt, Sík Sándor irodalmi olvasó, Dézsi Lajos szeminárium, PhD szoba. Ahogy az utóbbiba belépett, az agya először nem volt hajlandó befogadni a szeme elé táruló látványt.

   Szonja a BTK előtt sietve szállt ki a buszból, ami hazahozta őket a temetésről. Elköszönt Évitől, mondván, hogy gyorsan felszalad az irodába egy-két fontos papírért, de valójában csak ürügyet keresett arra, hogy az asztala fölött lógó neonszínű post-iteket újra végignézhesse. A temetés, a család fájdalmának a látványa, és a felismerés, hogy Laci igazából, végérvényesen halott, nem engedte Szonjának, hogy megnyugodjon. A végére akart járni ennek az egész ügynek.

   Ahogy belépett a kar épületébe, a portást nem találta a fülkéjében, azonban ahogy túljutott a belső lengőajtón, meglátta Ferit, aki abban a pillanatban mászott ki remegő lábakkal a rozoga liftből. Ahogy Szonja az ősz férfira nézett, biztos volt benne, hogy a régi szerkezet használata sosem volt még annyira indokolt, mint most.

   *

   Már kiértek a nyomozók, amikor Szonja össze tudta szedni magát annyira, hogy elgondolkodjon, vajon a két haláleset között lehet-e valamilyen összefüggés. Közben a rendőrök a második emeleti folyosó végén éppen a sokkos állapotban lévő portást hallgatták ki, aki még mindig görcsösen szorongatta a kezében lévő kulcsokat. Ezek szerint hiába próbált szegény visszamenekülni a fülkéjébe, újra fel kellett jönnie a rendőrökkel a másodikra. Miután kikérdezték, hogy mi okból, mikor, kivel nyitotta ki egymás után a Magyar Irodalmi Tanszék termeit, illetve „látott-e valami gyanúsat”, majd végignézték vele újra a helyszínt, a fiatal rendőrtiszt belátta, hogy nincs értelme tovább kínoznia a férfit, és a mentők gondjaira bízta a még mindig remegő portást. Előtte természetesen kikérdezték Szonját is, mint a haláleset bejelentőjét. Őt régi ismerőse, Kovács Péter hallgatta ki. Ugyanezeket a kérdéseket tették fel neki is, ő pedig automatikusan válaszolt rájuk: pár papírért jött, négy óra után egy kicsivel, egyedül, miután a portás értesítette a történtekről, és nem, nem látott semmi gyanúsat az egyetem egyik termében fekvő holttesten kívül.

   Szonja még nem tudta teljesen felfogni a történteket, még nem sújtotta le teljesen a gyász, így úgy döntött, kihasználja ezt az időt arra, hogy információkat gyűjtsön az eseményekről. Hogy elterelje figyelmét a folyton rátörő hányingerről, a portás kezében szorongatott kulcscsomót vizsgálta. Két kulcs. Hallotta, ahogy Feri elmondta a rendőröknek, hogy sorban nyitotta ki a termeket: Sík, Dézsi, PhD szoba. De hol a harmadik kulcs? Szonjába szinte belenyilallt a felismerés – amikor felrohant az emeletre, hogy utánajárjon a portás zavaros szavainak, a félig nyitott ajtó zárjában ott volt a kulcs! Tehát az ajtó zárva volt, de ebben nem lehetett biztos. Meg kellett kérdeznie a portást. A férfit egyedül ült a folyosó végén, kezében ital, a vállára pokrócot terítettek. Még mindig nem múlt el a remegése.

-        Ne haragudjon, kedves Feri, tudom, hogy nagyon felkavarták az események, főleg, hogy múltkor is… – itt gyorsan elharapta a mondatot. – Feltehetnék még pár kérdést? Csak szeretném megérteni a történteket. Tudja, a tanár úr a barátom volt… – mondta elcsukló hangon.

   A portás némán bólintott. Szonja úgy döntött, egyből a lényegre tér.

-        Maga nyitotta ki a PhD szoba ajtaját?

   Bólintás.

-        Biztos benne, hogy az ajtó kulcsra volt zárva?

   Bólintás.

-        A kulcs a helyén volt a portán, vagy a zárban?

-        A portán, de rossz helyen. Gondolom, én tettem oda, néha megesik, mióta visszajöttem azután, hogy…

   Szonja úgy döntött, gyorsan közbevág, mielőtt a férfi a múltbéli trauma hatására újra összeomlik.

-        Nincs senki, aki ma a fülkében járt volna, esetleg segítséget, útbaigazítást kért Öntől?

   A férfi összeráncolt szemöldökkel gondolkodott.

-        Volt pár elsős, de ők nem jöhettek be. Meg egy lány, aki megkért, hogy szóljak ki a busznak, amelyik a temetésre ment, hogy várják meg, csak fennhagyta a sálját és visszaszalad érte.

   Szonjának egy pillanatra kihagyott a szívverése. Próbált nyugodt maradni.

-        És esetleg felismerné, ha látná?

-        Ismerem, nem csak itt láttam. Egyszer túl korán érkeztem a pszichológushoz Csongrádon, tudja, muszáj volt járnom, és az ajtóban találkoztam ezzel a lánnyal. Ezt egyébként nem szabadna, mármint, hogy a betegek találkozzanak, de néha megesik. Nagyon mérgesnek tűnt, a doki meg úgy köszönt el tőle, hogy „Ne gyere ide többet, Réka. És ez maradjon köztünk, rendben?”