Évi mindenáron el akart tűnni Szabolcs elől, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant le a harmadikról, futott volna be a mindig menedéket nyújtó tanszéki irodába, és csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a másodikon valaki térdel a közösségi könyvespolc előtt. Sipos Béla volt, Évi ismerte, járt hozzá kreatív írásra.

̶  Jaj… a túróba…

̶  Megütötte magát, Tanár úr, segíthetek?

̶  Oh, igazán kedves! Nem estem olyan nagyot, köszönöm. Ebben a fránya cipőfűzőben botlottam el már reggel is a lépcsőn, úgy látszik, ahogy kiteszem a lábam a szobámból, máris történik velem valami. Pedig csak ide igyekeztem, az irodába.

  Szonja mindeközben az irodában a papírjait rendezgette, és már a következő feladatra koncentrált. Munkájában megbízható és pontos volt, ezt még otthonról hozta, anyukája szoktatta rá felső tagozatos korában, a folyamatosan betegeskedő osztálytársak leckéjének jegyzetelésével.

  Az ügyintézésre váró, illetve a továbbküldeni szükséges iratokhoz, valamint a kezelése alá tartozó két tanszékhez különböző színű és mintájú post-it-eket használt. Emiatt a szeptemberi beiratkozáskor és a vizsgaidőszakokban színkavalkádban úszott az asztala. Imádta ezeket használni. Ahogy a cigaretta másoknál kelléke minden ruhadarabnak, úgy tartozott Szonja kardigánjához is a post-it és a toll.

̶ Elnézést, Szonja, nem zavarok? – nyitotta meg Béla a tanszéki iroda ajtaját, még sántítva kicsit az esés után. Évi csalódottan úgy döntött, inkább iszik egy kávét a Radnótiban, addig úgysem tud Szonjával nyugodtan beszélni, amíg a tanár úr bent van.

̶  Nem, gyere csak nyugodtan! - mondta Szonja.

  A legtöbb tanár úgysem kérdezte meg soha, zavar-e, vagy sem. Jöttek, és mondták a magukét: de Béla mindig tisztelte őt.

-  Két dolgot akarok csak, pontosabban egyet, mert a másik nagyon személyes... De először a fontosabbik: lenne egy magyar minoros történészünk, Dávid Zsolt, azt mondja, hogy nem tudja felvenni a régi magyar II. szemináriumát, mert x-es kódon van csak, neki pedig MAGIT-os kellene. De lehet, hogy nem is szeminárium, hanem előadás? Én nem nagyon értettem, mit mond, csak bólogattam, hogy el ne menjen a kedve, gondoltam, te majd úgyis rájössz. Tudunk neki segíteni, ugye?

̶  Hát, az igazat megvallva, még nem tudom, de többen is vannak így, a rendszeren múlik a dolog, elméletileg igen, de gyakorlatilag kiszámíthatatlan. Jöjjön be, hogy pontosítsunk! Már bőven benne vagyunk a szorgalmi időszakban, azért jó lenne, ha ilyenek hamarabb jutnának a hallgatók eszébe.

̶ Mondtam neki, hogy keressen meg, mert te tudsz „beszélni” a Nagy Testvérrel, a Neptunnal. Számíts rá, hogy be fog futni délután.

̶ A hallgatóknak délelőtt van fogadóóra. Már mondtam párszor. Kiírtam. Kiemeltem szövegkiemelővel. De jöjjön…

Míg Béla beszélt, Szonja azonnal felírta a nevet a monitor peremén függő egyik post-itre a másik hét hallgató mellé. A színes jegyzetek úgy várakoztak elintézésre, mint az amerikai gyorsétkezdékben használt csipeszes körforgón a pincérek rendelései.

̶  A másik… Laci esetéről hallottál valami újabbat? Nem volt bent az édesanyja, hogy megnézze ezt a szép emlékhelyet, amit a hallgatóink csináltak a folyosón, vagy…?

̶  Csak annyit tudok, amit még múlt hét elején beszéltünk, de nem volt bent az anyukája. Tényleg… biztosan be fog jönni valamikor…

̶  Több félévben járt hozzám Laci… jó eszű gyerek volt… De volt is honnan örökölnie  ̶  csusszant ki Béla száján.

̶  Mármint? - kérdezte Szonja kedvesen, nehogy tolakodónak vagy túl kíváncsinak tűnjön.

̶  Ismerem az édesanyját, vagy ismertem… hogy is mondjam. Még innen az egyetemről  ̶  húzta emlékeket idéző mosolyra a száját Béla.  ̶  Nem is gondoltad, ugye?

  Szonja nem is tudta hirtelen, mit is kellene erre válaszolnia. A szobára ráülő csendben  ̶ ami hétfőnként ritka volt – inkább továbbra is várakozó figyelemmel nézett Bélára, remélve a folytatást. Mások megfigyelésében, meghallgatásában már többéves tapasztalata volt, tudta, mikor jó csendben maradnia. Annyiféle hallgató, oktató osztotta meg vele gondjait, személyeseket is, hogy profi lélektapogatónak is hívhatta volna már magát.

̶  Nem szoktam és most sem akarok elérzékenyülni, és titkolnivaló sincs benne, de Laci édesanyja, Dalma volt életem nagy szerelme.

  Szonja csak egy megnyugtatónak szánt mosolyt és egy csodálkozásra felhúzott szemöldököt engedett meg magának, nehogy most, a legizgalmasabb résznél maradjon félbe a történet. Pedig eléggé meglepődött rajta, hogy volt Bélának életenagyszerelme – legutóbb épp azt hallotta a tanulmányi osztályon, hogy a tanár úr az egyik takarítónőbe, Ritába van belezúgva.

̶ Ahogy az előbb is mondtam, itt, az egyetemen ismerkedtünk meg, ő angol-magyar szakos volt, én magyar-történelem szakra jártam. A magyar kurzusok voltak a közös találkozási pontjaink. Azonnal rokonszenvessé vált kritikus, mindent megkérdőjelező természete. Képzeld, Béninek hívott!

  Szonjából erre kitört egy apró nevetésféle, de ezt idejében egy suta köhögésre változtatta, vigyázva, nehogy Béla udvariatlanságnak vélje. Tudta róla, hogy érzékeny, többször beszélgettek már családi dolgokról, bár ilyen mélységig soha nem jutottak.

- Okos volt és mutatós, igazi jelenség!

  Szonjának elég volt ennyi, hogy gondolatban visszaugorjon egy pillanatra az időben, és férje vőlegénykori udvarlását lássa maga előtt: alig volt olyan nap, hogy ne bókolt volna – gondolt vissza a több évvel ezelőtti időkre. Egy vicces jelenet is felidéződött Szonjában, de Béla egy felemelt hangsúlya kizökkentette merengéséből, és a kép elillant. Pislogott párat, és azonnal visszahelyezkedett a jelenbe. Béla ebből a „távolmaradásból” mit sem érzékelve folytatta múltjának részleteit:

̶  … és ahogy a nagykönyvben meg van írva: még az egyetemi évek alatt összeköltöztünk, és a jövőnket terveztünk… Volt három boldog évünk.

Szonja érezte a szünet jelentőségét, de nem tudta, hogy feltép-e valamilyen fájó sebet, ha beszúrja a sztori folytatására ösztökélő kérdését. Kockáztatott.

̶  Mi történt?

̶ Megértettük egymást, természetesen, de sok mindenben nem értettünk egyet, viszont mindig találtunk közös nevezőt. A fő gond az volt, hogy ő a tudománynak élő típus volt, én meg szentimentális, aki az egyetem után családot akartam minél hamarabb. Ő meg akarta hódítani a világot, én gyerekre vágytam. Ilyen jövőképpel álltunk a házassági terveink előtt. De nem kerülöm ki a kérdésedet… jött a soron következő tanszéki szakest, és azzal jött Koppány is! Ő Laci apukája. Végzett pszichológus, már akkor óraadó volt a tanszékén, számtalan kutatásban vett részt, nagy jövőt jósoltak neki… Dalma meg akkor párhetes állapotos, még biztosak sem voltunk benne, akkoriban nem lehetett minden drogériában terhességi tesztet venni. Aztán biztos lett, de ő meg végül úgy döntött, hogy elveteti, mert amíg lehet, kutatással szeretne foglalkozni. Legalábbis ezt mondta. Én megpróbáltam ezt elfogadni, de valójában képtelen voltam rá. Szétmentünk. Ő meg gyorsan beleszerelmesedett Koppányba, akit azelőtt pár héttel ismert meg, azon az átkozott szakesten. Ezért hívnak engem hiába a szakestekre azóta is. Na, a lényeg, hogy tőle már akart gyereket, hirtelen mégsem számított a karrier… A nevet nem felejtem el: Dr. Horváth Koppány. Ezért is volt ismerős a Neptunon azonnal a Horváth László Koppány név.

A történet megállt, és Béla egyenesen Szonja szemébe nézett.

- Ismersz annyira, hogy tudd rólam: agglegény vagyok… nincs gyerekem… nincs családom… ennek a meg nem született gyermeknek tudtam volna átadni a tudásom, meg amit apámtól, anyámtól kaptam, szóval mindenemet.

  Szonja nem mondta ki, ami a fejében járt: ezek szerint Laci akár Béla gyereke is lehetett volna. Bár ez a Rita nem látszik olyan öregnek, akár tőle lehetne még gyereke – de ezt nem merte volna hangosan is kimondani, azt sem tudta, igaz-e ez a Ritás pletyka, vagy sem. Azt viszont érezte, hogy most mondania kellene valami bátorítót, de nem jött semmilyen gondolat segítségére. Valahol hálát adott a telefoncsörgésnek és a nyíló ajtónak, a kettő egyszerre szakította félbe a beszélgetésüket. A belépő két fiatal Bélát kereste a megbeszélt 10.30-as találkozójuk miatt, és mintha Szonja férje is megérezte volna, hogy a felesége segítségére kell sietnie. A beszélgetés a megüresedő szobában hagyta a hangulatát, ebbe a hangulatba Szonja is beleszorult. A neonszínben pompázó jelzőcsíkok és ragacsok nem tudták gondolatait a jelenre fókuszálni. Forgószékével hátat fordított asztalának, és kinézett az ablakon. A hópelyhek lomhán szállingóztak az égből, súlytalanul megpihenve a párkányon, a fákon, az ablakok peremein. A táj fehérsége, a monoton hóesés megnyugtató látványt nyújtott. Most nagyon hálás volt ezért a csöndért és zavartalanságért. Felidézte a kilenc évvel ezelőtti beszélgetést a férjével, amikor közöttük is felmerült, hogy megtartsák-e a babájukat vagy elvetessék. Éppen akkor akart érkezni, amikor még építkeztek, és akkor vesztették el mindketten az édesanyjukat, szörnyű volt, hogy majdnem egyszerre. Nem érveltek sokáig, alig merült fel pár pillanatra a megszakítás gondolata, szinte mindvégig azt erősítették, hogy megtartják. Az sem baj, ha csak Tomi apukájánál laknak majd, és Tomi is biztosan talál munkát, hogy a kis családot fenntartsák. Micsoda veszteség érte volna őket, ha Zozi nem született volna meg. Ekkor már az ablakot is kinyitotta, hogy érezze a tél frissességét, a hideget az arcán, a hajszálai között, hogy hagyja egy kissé kihűlni meleg testét.

  A hideg levegő józanítóan hatott Szonjára, tíz perc a tárt ablakok előtt elég volt, hogy új gondolat fogalmazódjék meg a fejében.

Nem volt ideje mélázni, mert Évi dugta be a fejét az ajtón.

̶  Elment végre Sipos tanár úr? Van időd eljönni ebédelni? Teljesen kivagyok, a volt pasimat láttam az előbb, pedig Pesten kéne lennie… Tudod, Szabolcs, már meséltem róla…

̶ Hm, igen – nézett az órájára – de majd csak egy óra múlva, és ha nem a Lovas utcába megyünk, ott sokat kell várni. Neked jó így?

̶  Még belefér… mehetünk a Soup and Pastaba is…

̶ Rendben, akkor egy óra múlva találkozzunk a portán! Még egy pillanatra, Évi!... De be tudnál hozzá lépni ide az irodába? Ne haragudj… ̶  halkította le hangját.

  Amíg Évi a félig nyitott ajtót becsukta maga mögött, addig Szonja is megindult felé az íróasztala mögül, mintha nem beszélhetne úgy, ahogy szokott. Mintha a falnak is füle lenne. De inkább volt ez a kegyelet és a Laci halálát körüllengő titokzatosság keveréke, amiből magától értetődően következett a halkabb eszmecsere.

̶ Visszajuttatták már a rendőrök Laci telefonját a szülőkhöz? Feltétlenül bele kellene néznünk, ha lehetséges… laptopja volt?... vagy asztali gépe?…

̶ A telefonját el tudom kérni a szüleitől, azt már visszakapták… majd kitalálok valamit, hogy a közös, szerelmes fotóinkat akarom leszedni róla. Amúgy asztali gépet használt, épp most akart laptopot venni… Telefonálok egyet, és ebédkor elmondom, mire jutottam…

  Évi fülére helyezve telefonját lépett ki a folyosóra. Szonja keze alatt égett a munka, mindennel végezni akart, hogy tényleg el tudjon menni ebédelni. Az íróasztalán pakolászni kezdett, az ajtaját már nyitva is hagyta, mert folyton jött valaki az irodába. A rózsaszín jelzések a kukában landoltak, és a helyükre újak, zöldek és tevés mintájúak kerültek. Az asztalon heverő telefon lágy zenét hallatott, a 13 órát jelezte. Mennie kellett a találkozóra. Mire a második zárat is bezárta, Béla lépett a háta mögé.

̶  Ne haragudj, a délelőtthöz még annyit, hogy mindez maradjon köztünk.

Lépkedtek a lépcsőház felé, és Szonjának már igazán sietnie kellett volna, ha vissza akart érni fél kettőre, ahogy kiírta, de Béla folytatta:

̶ …mert az, hogy Dalmának lett egy gyereke, engem viszont megfosztott tőle, az az én bánatom, szomorúságom, és mondhatom, hogy a végzetem. Ez engem megviselt, lelkileg tönkretett, még mindig kiborít, de nem tartozik senkire… mindenesetre örültem, hogy ez a fiú már végzős lett, és nemsoká végre nem kell találkoznom vele hetente legalább egyszer, hogy a jelenléte emlékeztessen arra, hogy… Pedig mindig próbáltam a távolból védeni, segíteni, hiszen Dalma fia, csak belül haltam bele minden alkalommal, amikor megláttam.

  Béla ekkor vette csak észre, hogy nagyon elragadtatta magát. Gyorsan elköszönt, Szonja pedig kettesével vette a lépcsőket lefelé, hogy Évit még a portán találja.

̶  Szia, azt hittem, mégsem jössz! Megvan a telefon, épp bent járt Szegeden Laci apukája, előadtam neki, hogy nem bírom tovább a közös fotóink nélkül. Szerencsére a jelszót is meg tudta adni, a rendőrség már feltörte a telefont, és megadta nekik. Rohanjunk, hogy még ezt is át tudjuk nézni!