2023. december 8., péntek
A Rivában és az SZTE BTK épülete előtt

Korán sötétedett, a nap sem sütött ki, így már délután három órakor szürkület borult a városra. Nem voltak sokan a Rivában, mindössze három asztalnál ültek, az egyiknél Zselyke és Dávid tanulmányozta az étlapot. Közben halk zene szólt, ők meg nyugodtan beszélgettek a cikksorozatuk alakulásáról. Már negyedik éve jártak az egyetemre, abba az épületbe, amit az asztaluktól is tökéletesen láttak, hiszen épp szemben van az étteremmel. Nap mint nap elmennek a Riva előtt, mégsem ettek még itt soha. Még egy kávéra sem ültek be, mindig a Nyugit vagy a Radnóti Kávézót választották. Épp ezért, mikor tegnap azon gondolkodtak, hova menjenek randizni, Dávidnak eszébe jutott ez a hely. Péntek lévén amúgy az egyetem közelébe se mentek volna, egyiküknek sincs ilyenkor órája, de úgy voltak vele, most az egyszer kivételt tesznek. Úgysem jártak még pénteken az egyetem körül a négy évük alatt. Ez ma ilyen „húzzunk ki pár dolgot a bakancslistáról” nap. Ha egyáltalán rajta vannak ezek a dolgok a bakancslistájukon.

Közben sikerült választaniuk, odamentek a pulthoz, és leadták a rendelésüket.

– Még kéne egy ötlet az utolsó cikkünkhöz, és egyszerűen semmi nem jut eszembe. Miről írhatnánk még a Petőfi kapcsán? – kérdezte ingerülten Zselyke, miközben tenyerével a homlokát támasztotta.

– Nem tudom. Év elején úgy tűnt, tök sok mindenről lehet írni, de gyorsan ellőttük a témákat.

– Ja, írtunk a múltjáról, a dékán beszélt nekünk a felújításról, arról a 2016-os tüntetésről is találtunk infókat, még azzal a lánnyal is beszéltünk, aki részt vett rajta anno – mondta, majd kortyolt egyet az üdítőjéből.

– Csinálhatnánk egy interjút valakivel – ötletelt Dávid.

– Kivel? És miről kérdeznénk? – nézett rá tanácstalanul Zselyke.

Erre Dávid sem tudta a választ. Fejét rázva nézett vissza a barátnőjére, majd nagyot sóhajtott, és oldalra tekintett. A hatalmas üvegfalon át egyenesen a Petőfi-épületet nézte. Kívülről még nyoma sem volt a felújításnak, ugyanúgy állt ott, mind tegnap, és mint azelőtt, mióta csak először látták a piszkosszürke színével és a lepattogzott vakolattal. Zselyke is az épületet fürkészte, hátha eszébe jut valami. Egy ablakban világosság gyúlt, majd percek múlva ki is hunyt. Ez megtörtént még egy párszor. Mindig az eggyel odébb lévő teremben kapcsolták fel, majd le a villanyt.

– Mi lenne, ha keresnénk egy tanárt, aki már elég régóta tanít itt, és megkérdeznénk, hogy van-e valami jó sztorija a Petőfiről. Vagy rossz – törte meg Dávid a csendet.

– Ez tök jó ötlet! Mit szólsz Hollóshoz?

– Adom, biztos lenne ránk pár perce, jófej, és sokat van a Petőfiben. 

A rendelésük elkészült, így félbeszakították a beszélgetést, odamentek a pulthoz a pizzáért és a risottóért, majd visszaültek, és folytatták az ötletelést.

– Tudod, kit látok mostanában sokszor a Petőfi körül? Ritát – mondta Zselyke, miközben harapott egyet a pizzájából.

– Igen? És?

– Neki elvileg semmi dolga nem lenne ott, mert ő csak a főépületben dolgozik. A Petőfinek van saját takarítója.

– Lehet, hogy most a sok pakolás meg készülődés miatt ott is segítenie kell – gondolkodott Dávid, miközben egy újabb falatot evett a risottóból.

– Az lehet, fogadok, hogy most is ő van ott, és ő kapcsolgatja a villanyt.

– Őt is kérdezhetnénk az épületről, akkor már tényleg mindenkit megszólaltatnánk – nevetett.

– Ha van mondanivalója, miért ne…

– Megkérhetnénk, hogy vigyen be minket az épületbe, és csinálhatnánk pár fotót – csillant fel Dávid szeme, mire letette a villáját, és két kezét egymás mellett tartva a levegőben drámaian széthúzta őket, mintha csak ott jelenne meg a felirat. – Már látom is a szalagcímet: Exkluzív fényképek a kiürült, felújítás előtt álló Petőfi-épületről.

– Hmm, izgi! – élcelődött Zselyke, mire Dávid félrebillentett fejjel, halványan mosolyogva nézett rá. – Csak viccelek – nevetett. – Igazából jók lehetnek majd később is egy előtte-utána fotósorozathoz. Szerinted Rita bevinne minket?

– Miért ne? Tavaly is milyen jót beszélgetett velünk a Nyugiban. Főleg egy kis fröccs után.

– Akármit választunk, cselekednünk kell. Jövő héten van a határidő.

Végül megállapodtak abban, hogy azt valósítják meg, amelyik összejön. Legjobb esetben plusz egy cikket írnak a sorozatba.

Időközben teljesen besötétedett, az üvegfal tükörré változott, csak az utcai lámpák fényében lehetett látni a környező épületek sziluettjét. 

–  Mindjárt jövök – szólt Dávid, majd a mosdó felé vette az irányt. Aztán vissza a pulthoz, mert rájött, kulcs nélkül nem fog bejutni.

Zselyke biccentett, és automatikusan a telefonjáért nyúlt, de eszébe jutott, hogy próbálja csökkenteni a képernyőidejét, ezért inkább kinézett az ablakon, onnan viszont csak a tükörképe nézett vissza rá.

Szinte ugyanabban a pillanatban Rita lépett ki a Petőfi-épületből. Ingerülten az órájára pillantott, és sietős léptekkel a BTK főépülete felé vette az irányt. Azt számolgatta, ha gyorsan felszalad a táskájáért, akkor még eléri a következő villamost. Már nagyon otthon akart lenni, főként azért, hogy elmesélhesse Zsoltnak, mit tudott meg reggel Feritől. 

Mikor elhaladt a közvilágítás lámpája alatt, Zselyke, aki még mindig az ablakot bámulta, hirtelen felismerte az alakját. Nagyot dobbant a szíve, rögtön az jutott az eszébe, hogy megkérdezi, segítene-e nekik a cikkük elkészítésében. Dávid még sehol sem volt, így felkapta a kabátját, és a pult felé sietett.

– Megmondanád a barátomnak, ha visszajött a mosdóból, hogy kint vagyok? Köszi! – Majd meg sem várva a pincér válaszát, kiszaladt az ajtón. – Rita! – kiáltott egyet, mire a hivatalsegéd megpördült a tengelye körül, és meglepetten nézett a felé loholó Zselykére. – Szia! Ne haragudj, hogy csak így letámadlak. 

– Szia! Zselyke, ugye? – nézett Rita a lányra összehúzott szemekkel.

– Igen. Van néhány perced? 

– Igazából sietnem kell, de gyere fel velem a táskámért, és közben mondd el, mit szeretnél – azzal mindketten elindultak a bejárat felé, Zselyke pedig elhadarta a kérését.

Pont a főépület vaskos ajtajáig jutottak, amit Rita már belökni készült, amikor megakadt a mozdulatban.

– Szerintem most nem tudlak bevinni titeket, elég nagy káosz van odaát…

– Igen, ezt gondoltam, de minél nagyobb a rumli, annál hatásosabbak lennének később az előtte-utána képek. 

– Nem hiszem, hogy megengednék, hogy fotózzatok odabenn, de megkérdezem Zsoltot – szaladt ki Rita száján, majd egyből rájött, hogy elszólta magát, és kissé beharapta az ajkát.

– A férjedet? Hogy jön ő a Petőfi-épülethez? – értetlenkedett Zselyke.

Rita belátta, hogy ebből már nem jöhet ki jól. Ahogy azt is tudta, hogy ez a beszélgetés nem két perc lesz. Most már felesleges sietnie, majd megy a következő villamossal. Így hát félrevonta Zselykét az ajtóból, mély levegőt vett, és belekezdett.

– Amit most mondok, azt nem szabad elmondanod senkinek. 

– Még Dávidnak sem?

Csak emlegetni kellett. Épp akkor lépett ki a Riva ajtaján. Azonnal meglátta Zselykééket, és odasétált hozzájuk.

– Azt hiszem, így is, úgy is meg fogja tudni – sóhajtott Rita gondterhelten, mikor meglátta a közeledő fiút.

– Sziasztok! Minden rendben? – kérdezte Dávid, mikor odaért.

– Rita éppen mesélni akart valamit a Petőfi-épületről…

– Na, akkor tudnál nekünk segíteni a cikkünkkel? 

A két nő egymásra nézett.

– Mi az? – nézett rájuk Dávid értetlenül.

– Éppen azt kezdtem el mondani Zselykének, hogy most lehetetlen, hogy bemenjetek és fotózzatok az épületben – magyarázta Rita. – Igaz, hogy csak idő kérdése, míg mindenki megtudja, de hivatalosan folyamatban lévő rendőrségi ügy, úgyhogy egy szót se senkinek – nézett rájuk szigorúan.

Mindketten elkomolyodtak, bólintottak és feszülten várták, hogy mit mond.

– Történt valami a múlt héten az épületben… és hát… szóval, hogy… találtak egy csontvázat.

– Hogy micsoda? – A két fiatalból egyszerre szakadt ki a kérdés.

– A férjem dolgozik az ügyön, úgyhogy elmondott egyet s mást, de a rendőrség sem tud még túl sokat.

– Azonosították már? – tudakolta Dávid. 

Rita nem válaszolt egyből, nem tudta, hogy hazudjon vagy az igazat mondja. Dávidnak viszont már egyértelmű volt.

– Tehát igen.

– Nem kéne belekeverednetek.

– Egy újabb gyilkosság a BTK-n? Hát ezt nem hiszem el! – hüledezett Zselyke.

– Még nem biztos, hogy gyilkosság történt – magyarázta Rita.

– Mi más lehetne? Gondolom, az a csontváz el volt rejtve valahová, ahol volt lehetősége szépen lebomlani, tehát a szagát sem érezhették. Olyan helyre pedig nem hiszem, hogy csak úgy beájult, mert, mondjuk, szívrohama lett – gondolkodott Dávid, majd rémült felismeréssel az arcán Ritára nézett. – Ugye, nem a falban volt?

Válaszolnia sem kellett. Minden az arcára volt írva.

– Úristen! – kapta elszörnyedve a kezét a szája elé Zselyke.

– Neked aztán gyorsan jár az agyad! – dicsérte meg Rita. – Igen, ott találta meg Hollós Valentin múlt héten. – Körbenézett, de egy lélek sem volt az utcán, és bár látta maga előtt Zsolt rosszalló tekintetét, elmondott mindent, amit tudott, mert egyszerűen már nem bírta magában tartani a történteket, úgy érezte, szétfeszítik belülről. A két fiatal feszülten hallgatta.

– Ez eszméletlen! – mondta Dávid, miután Rita befejezte.

– Csak, hogy tisztázzuk, azért mondtam el mindezt, hogy ne maradjon bennetek kérdés, és el tudjátok felejteni, nem azért, hogy magánakcióba kezdjetek – mondta Rita ellentmondást nem tűrően.

– Persze, hogy nem – helyeselt Dávid. – Csakis veled együtt nyomoznánk.

Zselyke hevesen bólogatva értett vele egyet.

– Na, neeem! Nem, nem, nem… nem. Nem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy milyen gyorsan kapcsoltam, szerintem tudnánk együtt dolgozni – nézett rá reménykedőn.

Rita pár másodpercig szigorú tekintetét Dávid szemébe fúrta.

– Hajh – sóhajtott. – Zsolt meg fog ölni…