„Minden péntek csendesebb, mint egy héttel előtte.”  ̶  elmélkedett Béla, miközben lépteinek csoszogó hangja egészen a Radnóti Kávézóig visszhangzott. Új nap, de a BTK-n ebből csak annyit tapasztalhat, hogy az ablakok jobban megvilágítják a teret. Ha komponálna a halálnak egy zenét, azt hasonlóan csoszogó ütemekkel írná meg. Ilyen egyszerűen és véletlenszerűen, ahogy a helyzet megkívánja. Béla mégis keveset gondolt az elmúlásra. Laci halála óta viszont egyre többet.

  Ilyen gondolatok között sétált a folyosón nagykabátban, fagyot zilálva, a Radnóti Kávézóig, hogy kérjen egy forró kávét. Megnyugtatta, hogy van, ami nem változik soha. Mindig feketén issza a kávét. Úgy tűnik, a mattszürke napok az embert sosem lesznek képesek szokásaiban is megváltoztatni. Mindent lépésről lépésre csinált. Letette a kabátját, magához ragadta a csészét. Egy korty, egy gondolat. Az ijesztette volna inkább meg, ha egyáltalán nem is kívánta volna a kávét ilyenkor, vagy ha az első kortynál nem gondolt volna ugyanúgy Ritára, aki szintén feketén issza. Első korty. Volt idő, amikor Dalmán kívül nem gondolt más nőre, ám egyszer mindenki kiheveri élete szakítását. Második korty. Sok dolog közös bennük: mindkettejük kedvenc színe a zöld, mindketten jobbkezesek, mindketten rettentő édesszájúak, de mindketten cukorbetegek. Harmadik korty. Nem tudja, hogy a hasonló jellem vagy a szolidaritás volt a szimpátia záloga, de akkor lenne a leginkább őszinte, ha egyszerre mindkettőt állítaná. Negyedik korty. Minden csendesebb, mint egy héttel ezelőtt. A kávé ma kifogott a halálon. Utolsó korty. Visszateszi a csészét a pultra.

  A visszautat a PhD szobáig felesleges bonyolítani, sosem izgalmasabb, mint az odaút. Újra felcsendült lábának csoszogó zenéje. A halványvöröses színű lépcsők fel-fellökdösték Béla lábait a második emeletre. Az utolsó lépcsőfoktól mindig meg szokta számolni lépéseit a PhD szoba ajtajáig. Most 15. Tegnap 14 volt. Öregszik. Keze meglökte az ajtót, átlépte a küszöböt, felkapcsolta a villanyt, leült az egyik székbe. Ez a szoba elég kicsi ahhoz, hogy a fontosabb gondolatait itt szedje össze. Vajon tényleg öregszik? És ha igen, holnap már 16 lépés kell ahhoz, hogy ideérjen? Le kéne töltenie egy lépésszámlálót? Mi az a lépésszámláló? Mi az a letöltés? Hallott valamit erről a büfében, mikor néhány diák beszélgetett erről meg valami Tiktokról. Nem volt benne biztos, hogy nem titkokról beszéltek. Freudi elhallás vagy mi lehet ez. Akkor is a kávét kortyolta és Rita nevét ismételgette magában, szóval csak fél füllel hallgatta a diákokat. Vajon Rita is számolja a lépéseit felmosáskor? Mi az a Tiktok? A Rita szebb név mint a Dalma? Ezek miért fontos kérdések?

  Hirtelen becsukódott az ajtó, kattant a zár. Az ajtónyikorgás és a kulcsforgás hangja közt túl kevés idő telt el, hogy azt két külön ember tehesse meg két külön időben. Noha Béla még nem hessegette el furcsa kérdéseit, a helyzetet mégis egyre komolyabban vette, miután többszöri kiabálásra sem nyitották ki neki az ajtót. Legszívesebben kitépte volna a helyéről, és amíg ezen morfondírozott, megbizonyosodott róla, hogy a PhD szoba ajtaját tényleg csak kívülről lehet bezárni, ha viszont bezárták, akkor bentről kinyitni nem lehet. Ez a péntek ma nem csendes. Ez a péntek a hétfőknél is hangosabb. Ezen a pénteken a BTK épülete Béla hangján kiabált.

  Felhívhatna valakit, hogy engedje ki. Vagy pusztán meg is kérdezhetné attól, akit felhívna, hogy mi van vele. Szereti hallgatni, ahogy az emberek magukról beszélnek. Milyen jó találmány a telefon! De Béla ma nem volt szerencsés. Ő a szokások rabja, és jó szokásához híven a kabátját sokadjára felejtette lent a kávézó egyik székén. Bal zsebében telefonja, jobb zsebében inzulinos fecskendők. Felkészültségének nyomait őrzik ezek az apró jelek. Mivel Béla jobbkezes, a jobb zsebében vannak az injekciós tűk, hogy azonnal elérhesse őket. A telefonhoz nem igazán értett, azt akár a cipőjében is hordhatta volna. Ha viszont kikiabál az ablakon, másodpercek alatt kinyitja neki valaki az ajtót. Ha szerencséje van, az épület előtt lesznek emberek. Ha nincs, akkor azok az emberek a saját kollégái lesznek, akik jól kiröhögik, amiért bezárta magát.

  Felállt, tagjaiban már érezte az enyhe egyensúlyvesztést. Mindent lépésről lépésre tett, egyiket a másik után. Mi lesz, ha meg fog itt halni? Vajon mit mondanának a kollégák, ha itt találnák őt holtan? Megrémülnének? Kinevetnék? Első lépés. Végülis ki ő, hogy egy diák halálára a sajátjával licitáljon? Egyáltalán, miből gondolnák majd, hogy a két halálnak nincs köze egymáshoz? Második lépés. Eszébe jutottak a kedvenc filmjei, és rájött, hogy a legkedveltebb karakterei mind életüket vesztették. Most ő lehetne Piton professzor. Még halálában is szereti Dalmát, aki egy gyűlölt személyhez ment hozzá, de a gyereküket segíteni akarta mindig és titokban. Piton professzor is meghalt, Alan Rickman is. Sorsszerű, hogy neki is meg kellene. Vajon ő milyen karaktert játszana a saját filmjében? Forgatnának róla filmet egyáltalán? Meghalna a filmjében? Esetleg van olyan szerencsétlen, hogy a rendező halna meg a forgatás előtt egy nappal? Harmadik lépés. Eszébe jutott a kávé és Rita. Legszívesebben elvette volna feleségül. Még új öltönyt is vett volna külön az alkalomra. Negyedik lépés. Az időpont viszont jó választás. Ha most meghal, kollégáinak még csak le sem kell vetniük fekete ruháikat a következő temetésig. Ötödik lépés. Ez hülyeség, mindenki beleizzadna. Sértésnek venné, ha egyedül a pap használt volna dezodort a temetése előtt. Hatodik lépés. Azért élni sem rossz, de várjuk ki a végét. Mind tudjuk, hogy a Béni nem a Bélából jövő becenév, hanem a bénából. Béla nem volt ügyes, és pechjére rímelt a neve a bénára. Lehet, hogy ezért mégsem lenne jó Piton. Hiszen ő nem csak Dalmát szereti. Már nem. Hetedik lépés.

*

  Azt mondják, az ember élete lepörög az utolsó pillanataiban. Mintha ez hatványozottan igaz lett volna akkor Bélára. Megbotlott, és még csak nem is volt olyan nagy botlás. Nem is egy tárgyban, hanem a saját cipőfűzőjében. Pedig mennyiszer szólt rá az anyukája, kösd meg, kisfiam, el fogsz esni. Azt nem mondta, hogy bele is fogsz halni. És pont a hetedik lépésnél! A hét a legszebb meseszám. A hétfejű sárkányt is hétszer kell megölni, Bélának mégis elég egy botlás. Kivételesen most nem volt „Béni”, egyszerűen csak elszédült a betegsége miatt. Elesett, fejét a tőle pár centire lévő asztal sarkába verte. Szeretett volna pár szót mondani még, hogy eldöntse, melyik szót lehet a legszebben kimondani a halálunk előtt, de ez már nem volt kivitelezhető. Viszont, ahogy a finom meleg, vörös érzés szétáradt fején, úgy érezte, a „vér” egy ilyen szó. Kimondani meg minek? Úgyis látni fogja mindenki.

  Vérének színe, mint a vörös szőnyeg, amin kedvenc színészei sétáltak át. Mintha csak arra lett volna teremtve, hogy rálépjenek. Halála ennyire volt elrendelt. Ilyen egyszerű és véletlenszerű, ahogy a helyzet megkívánja. Az utcán senki sem volt akkor, a diákok és tanárok már úton voltak a temetésre. Béla csoszogását innentől valaki másnak kell már megtanulnia. A nap hátralévő részében csendes volt az épület. No nem Béla halála miatt. Egyszerűen csak minden péntek csendesebb, mint egy héttel előtte.