Elnyújtott ásítást takart el jobbkezével Rita, miközben leszállt a villamosról. A négyes vonalon közlekedő új szerelvénnyel érkezett a Vitéz utcai megállóba, mindig ezzel jön munkába. Mire az egyetem tekintélyes, neoromán stílusban megalkotott épületéhez ért, végigszívta a cigarettáját. Gyakran több levegő, mint dohány kerül az otthon töltött szálba, ami gyorsabb égést eredményez. A piros sál a nyakában összegyűjtötte a lerepülő hamut és a szélben örvénylő hópelyheket. Feri, a portás, nagy mosollyal nyújtotta át neki a kulcsokat, mintha nem is hétfő reggel lenne. Kedvelte a nőt, és nemcsak azért, mert mindig kapott tőle krimiket kölcsön. Mindketten szerettek olvasni. Még azt is megengedte, hogy Rita nála rakja le a kabátját – a többi takarítónő erről nem is álmodhatott

  Rita a földszinti kávégépből vett barnás löttyel próbálta felmelegíteni magát. Pszichológiai Intézet, olvasta a folyosó melletti táblán, mint minden reggel, amikor a bölcsészkar épületében kellett dolgoznia. A presszókávét szorongatva a radiátorra telepszik és a gondolataiba merül ilyenkor. A munka előtti rituálé nem maradhat el, ezért érkezik valamivel műszakkezdés előtt. Az épület minden részén sötét van még, csak ott kapcsolnak villanyt, ahol takarítani kell. Február elején a Nap még a horizont alatt jár hét óráig, a munkája nagyrészét addigra le szokta tudni. Az utolsó korty kávét is felhajtva beszállt a liftbe és megnyomta a hármas számmal jelzett gombot.

  Az Angol–Amerikai Intézet folyosóján szokta kezdeni a takarítást. Aznap sem lett volna másképp, ha megtalálja a kocsit, amin a tisztítószerek és eszközök vannak. Pénteken az új lány dolgozhatott, és biztos rossz helyre tolta vissza, gondolta. Egyre idegesebben haladt folyosóról folyosóra. Sehol nem volt a kocsi, és ráeszmélt, hogy értékes időt veszteget. Kilépett a Radnóti Kávéház harmonikaajtajához vezető lépcsőházba, majd ablakot nyitott. A párkány alatt tenyér méretű fekete folt árulkodott Rita és egy maroknyi másik ember rossz szokásáról. Rágyújtott. A szél bekavarta a havat a tetőről. A sebtében elszívott cigarettát gyors és apró mozdulatokkal a falba döngölte, majd becsukta az ablakot, és a mellényzsebébe ejtette a csikket. Vállai megrázkódtak a hidegtől, a kabátját a portán hagyta, ahogy általában. Sokkal nagyobb cúg volt, mint szokott.

  A másodikon résnyire nyitva volt az erkélyajtó, egy sávban beszökött a hó a lépcsőházba. Rettenetesen hideg volt. Az ajtónak már egy ideje nyitva kellett lennie: a portás nem mászkál fent az emeleteken, Ritán kívül pedig még senki sem járt az épületben aznap. Próbálta becsukni az ajtót, de a hó miatt nem ment. Miközben erőszakosan ráncigálta a kilincset, kint megpillantott a szeme sarkából egy sötétkék ruhadarabot. Kiment volna, de aztán inkább meggondolta magát – az erkély nem tűnt túl biztonságosnak –, és csak kinézett a kavargó hóba. Napok óta elvétve állt csak meg a havazás, a mínuszok nem engedtek még napközben sem. Igazi, mostanában már ritkán látható tél uralta a várost.

*  

 Hatalmas erővel vágta a helyére Feri a telefonkagylót. Belerezzent a fülke ablaka. Abban reménykedett, hogy a vonal túlsó végén a felettesének a dobhártyája megsajdul majd tőle. Feri ingerlékenyebb volt, mint általában. Nem szerette a hideget. Ráadásul alig kezdődött el a munkaidő, máris extra feladatot varrtak a nyakába. Senkit sem tudtak küldeni aznap, aki ellapátolta volna a havat a belső udvarokon, így őt kérték meg erre a fontos, ám kevéssé hálás feladatra. Magában dünnyögött, és a kabátját igazgatta, amikor Rita bukkant fel az ajtóban egy elázott ruhadarabbal a kezében. Feri nem tudta mire vélni a dolgot, de a takarítónő hamar magyarázkodni kezdett.

 -   Valaki majd biztos keresni fogja – libbentette meg a sálat –, ott volt a második emeleten. Tudja, a hátsó lépcsőnél, ott, ahol, ki lehet menni az erkélyre, ha valaki nagyon bátor. Gondoltam, hagyom a fenébe, de aztán mégis behoztam.

 -   Arra gondol, ami a büfénél van? – kérdezte Feri ugyanazzal az ingerültséggel, amivel letette a telefont. Most még Rita sem tudta felvidítani, egy kicsit sem.

 -   Arra. Hát maga meg hova készülődik? – mérte végig Rita a férfit, akire már a sapka és kesztyű is felkerült.

 -   Senki se jön havat lapátolni, most szóltak, hogy csináljam meg. De minek? Bagózzanak az utcán! – vágta oda. Rita összevont szemöldökkel csóválta meg a fejét.

 -   Az ész megáll! – sóhajtotta a nő, majd a lift felé vette az irányt.

  Feri leoltotta a villanyt a fülkében és bezárta az ajtaját. Jobbra indult, hogy felvegye a hólapátot a Szláv Filológiai Tanszék előterében. Elgondolkozott rajta, hogy kesztyű nélkül vajon hozzáfagyna-e valamelyik ujjperce a lapát fém nyeléhez. Netán a tenyere? Talán jobb nem megtudni a választ. Mélyről jövő, bosszús sóhajtások kíséretében tárta ki a roppant faajtót, és látott neki a munkának. A makulátlan hó szinte világított a sötétben. Öt óra ötvenöt perc volt.

*

 -   Szonja! Nem fogod elhinni, mi történt! – robbant ki a Magyar Irodalmi Tanszék irodájának ajtaja.

 Az asztalnál éppen iratokat rendezgető, szemüveges, hosszú barna hajú nő riadtan nézett fel a hozzá berohanó férfira, a tanszék egyik oktatójára. Alig múlt fél nyolc, és a vérnyomása már az egekben. Kellett neki még otthon kávéznia is...

 -   Ezzel a belépővel neked bármit elhiszek– tette le az asztalra az utolsó, kezében maradt mappát. – Ne kímélj.

A férfi még mindig nem engedte el a kilincset.

 -   Ezt inkább látnod kell. Annyira... szóval nem lehet szavakba önteni.

 -  Ha te mondod, Béla – zárta be vonakodva a tanszéki adminisztrátor az irodája ajtaját. – De ne legyél már ennyire rejtélyes!

 -   Nézd meg magad. De én előre szóltam.

 Elindultak a Juhász Gyula szobor felé – az ugyanolyan volt, mint bármikor máskor. Aztán rögtön az első ablaknál megálltak, és a férfi az udvarra mutatott. Szonja némán a szája elé kapta a kezét.