Feri kikérdezését követően Szonja még nem indult haza. Az események után úgy érezte, szüksége van egy kávéra, pontosabban az Angol-Amerikanisztika Intézet kávéautomatájából valami cukros löttyre, egyébként elájul. Amikor minden kötél szakad, átszalad ide, de nem csak az italért: megrögzötten gyűjtötte az ötforintosokat, és itt legalább el tudja őket használni. Most is így tett, de kivételesen ráérősen sétált át a másik szárnyba. Hiába voltak forrók a radiátorok, ő mégis fázott, és úgy érezte, belül teljesen üres. Miért vág gyomron ennyire ez az egész? Először Laci, most meg szegény Béla; Feriről nem is beszélve  ̶  ő hogy fogja ezt feldolgozni? Két halottat megtalálni…

   Odaérve az automatákhoz, már nyitotta is a kék csíkos, külön az ötforintosainak szánt pénztárcáját, és elkezdte egyesével bedobálni a tejeskávéhoz szükséges 120 forintot.  

   5 Ft, 10 Ft. Azóta is gyűjtöm az ötforintosokat. Megszállottjuk lettem, sosem felejtem el, ahogy azt mondod róluk, hogy „olyan aprók, mégis úgy csillognak, akár a gyöngyszemek”. Annyira irigyeltelek, sokkal több volt neked, mint nekem. De te mindig adtál párat, csak ne legyek szomorú. 15 Ft, 20 Ft. Ez a mániád középiskolásként sem maradt abba, amikor a zalaegerszegi Kölcseybe mentél. Mókásnak tűnt, de nem teljesen értettem, miért is ragaszkodsz ennyire néhány pénzérméhez. Nagyobbakra is cserélhetted volna, szerintem például az 50 forintosok sokkal szebbek. Erre te azt mondtad, hogy sokkal szebb tíz ötforintos, mint egy ötvenes.

   25 Ft, 30 Ft. Nem csak ez az egy furcsaságod volt. Amióta az eszemet tudtam, néptáncoltál és ragaszkodtál is egyes kellékeihez, különösen a fonott, szalagos hajviselethez. Nagyon jól állt neked. Még a suliban is így hordtad. A fiúk meg szüntelenül téged néztek. Amikor az iskolába kerültem, te már felső tagozatos voltál. Minden szünetben találkoztunk, és még ha nagy tömeg is volt, a szalagokról mindig megismertelek. Reggel is te keltettél, te csináltál reggelit, iskolába is együtt mentünk. 35 Ft, 40 Ft. A gimi első évében minden rendben volt. Ugyanúgy keltettél, reggeli, habár suliba kedden és pénteken nem kísértél el. Korán reggel korrepetálásod volt a matektanárral. Nekem már akkor is furcsa volt, hogy miért pont kora reggel kell neked bejárni.

    45, 50. Egy idő után már nem fontad be a hajad, nem raktál bele szalagokat. Nem jártál már néptáncra sem. Ugyan felkeltettél, de már nem mosolyogtál. Csináltál reggelit, de te nem nagyon ettél. Már suliba se mentünk együtt, minden reggel korrepetáláson voltál. De hát azt mondták anyuék, nem megy a matek. 55, 60. Egyik éjjel nagyon sírtál, ezért megkérdeztem, mi a baj. Nem meséltél semmit. De utána minden éjjel hallottam a sírásod, és ez lett az új altató a mese helyett.

   65, 70. Nem keltettél. Nem mosolyogtál. Nem csináltál reggelit. Nem ettél. Nem beszéltél hozzám. Amikor hetedikben bekerültem ugyanabba a gimibe, ahol te tanultál, nem találkoztam veled a szünetekben. Szinte sose láttalak. Aztán egyszercsak meghallottam az ismerős sírást a lánymosdóban. Kopogtam, de csak annyit mondtál „kopj le”. Haragudtam rád. Ezt te is tudtad, és este bocsánatot kértél.

   75, 80. Egy nap arra értem haza délután, hogy anyáékkal veszekszel. Nem akartam hallgatózni, de azt ordítottad, hogy mennyire nem szereted a matekot. Persze, anyáék csak tinédzser hisztinek tudták be. A tanár úr is megmondta: szükséges a mindennapos gyakorlás, máskülönben megbuksz. Ami azt illeti, én se szerettem a matekot. 85, 90. Mindennap azt vártam a legjobban, hogy hazaérj, mert órák után mindig dumáltunk, együtt tanultunk, megnéztük a naplementét. De te egyre később értél haza. Mindig sápadt voltál és komor. Már csak Mici, a macska maradt társaságomnak otthon.

   95, 100. Nem mosolyogtál. Nem keltettél. Nem találkoztunk. Nem jöttél. Nem néztük meg a naplementét. Nem beszéltünk. 105, 110. Egyik délután időben hazajöttél. Nem mosolyogtál, nem beszéltél. Kimentünk a kertbe megnézni a naplementét, és az őszi szellő társaságában forrócsokiztunk. Titi, azóta se tudok olyan jót főzni, mint amilyet te készítettél nekem.

   115,120. Ahogy Szonja bedobta az utolsó  ötforintost, mintha valami reccsent volna. De csak ő hallhatta, amint egy láthatatlan seb ismét felszakadt. Míg a műanyag, barna pohárban keveredett az automata híg kávéja némi tejporos vízzel, gyorsan letörölte a szeme sarkában kibuggyanni készülő könnycseppet. Visszacsukta az ötforintosokban gazdag tárcát, kivette a kávénak korántsem nevezhető folyadékot, majd visszaindult az irodába. Kivételesen nem sietett. Annyi év után, bármennyire nem szerette felidézni a múltat, Laci és Béla halála, Évi vágya, hogy a bűnös börtönbe kerüljön, valamint Dalma önvádoló kérdése arról, hogy milyen anya ő, hogy nem látta, mi folyik a háta mögött… Muszáj volt végigmennie a saját kisfilmjén.

   Aznap este különösen édes volt a csoki. Még mindig érzem az ízt a számban. Miközben a kerti székekben ülve, pokrócba burkolva iszogattunk, egyszer azt mondtad: „Az élet nem olyan édes, mint ez a forró csoki. Sokkal inkább olyan, mint egy krumplicukor vízben oldva.” Aznap este már nem beszéltünk. Még éjszaka hallottam, hogy valaki motoszkál a házban, de gondoltam, Mici az. Nem mentem utánad. Szonja belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót. Reggel anyáékkal arra ébredtünk, hogy egy levelet hagytál az asztalon. A kézírásod se volt a régi: a gyöngybetűkből EKG jelek lettek. Csak annyit írtál, hogy ne keressünk többet. Se hosszú monológ, se bocsánatkérés, se körülmények, semmi. Anyáék másnapig nem is tettek semmit, gondolván, ez is csak valami tinédzser hiszti. Szonja nem bírta tovább, le kellett ülnie. Másnap a kórházból telefonáltak, hogy találtak egy 17 éves lányt, aki a diákigazolványa szerint Szépvölgyi Natália, és jobb lenne, ha bemennének.

   Szonja beleivott a kávéjába. Enyhén keserű volt és vizes. Igazából nem akarta tovább folytatni a kutatást az emlékekben, de úgy érezte, végig kell mennie rajtuk, még egyszer, utoljára. Elővett a fiókjából egy apró, négyzetrácsos füzetet, majd kinyitotta. Anyáék sápadtan érkeztek haza. Apa sírt, anya vigasztalta. Titi nem jön haza többet – mondták anyuék – Titi…

   Szonja oda lapozott, ahova az első újságcikket rakta: „Felakasztotta magát egy 17 éves lány Zalaegerszegen. A hatóságok kizárták az idegenkezűség lehetőségét.” Szonja tovább lapozott: beragasztotta a nővére által hagyott levelet; az egyik fonószalagot használta jelölőnek. Először nem hittem el. Minden nap az ablakban ültem Micivel, és vártam, hogy hazagyere. Vártam, hogy reggel felkelts, hogy mosolyogj és reggelit csinálj. Kerestelek a folyosókon, az utcán, a kertben, a szobádban. Ott utoljára. Akkor találtam meg a matekfüzeteket, amikre az volt írva: KORREPETÁLÁS. Üresek voltak.

   Továbblapozott. Nem tudtam, miért hagytál el engem minden szó nélkül. Tudni akartam, ki a felelős érte, mit tett veled, hogy ezt tedd magaddal. Sose voltam rossz matekból, még ha nem is szerettem, de tettettem a hülyét, így elküldtek korrepetálásra. Szeberényi tanár úr először tök normális volt, aztán egyre furcsább lett. Egyre többször ért hozzám, kereste a tekintetemet. Megfogta a kezem, a vállam. Megsimította az arcom, a hajam. Aztán egy nap nem akartam bemenni. Napközben megkeresett, megszorította a karom, és azt mondta, megbukok, ha nem járok el korrepetálásra.

   Szonjának fel sem tűnt, hogy leragadt az egyik oldalnál, és a semmibe bámult. Ő bántott téged. Ezért jártál mindennap hozzá, mert megzsarolt. De miért nem kértél segítséget? Amikor másodjára se mentem be, ismét megkeresett. Dühös voltam rá, mert miatta haltál meg. Kiabáltam vele és megfenyegettem, hogy elmondom az igazgatónak, hogy engem és Téged is zaklatott. Enyhült a szorítása és csak ennyit mondott: „Szonja, ez maradjon köztünk, jó?”.