Hanyatt fekszek egy mosdó csempés padlóján, a fugák térképet nyomtatnak a hátamba, most nem mozdulhatok. Egy vízcsepp épp kisajtolja magát a csap száján, nem nevezném préselésnek, mert könnyen csusszan, csak nagyon-nagyon lassan. Csüng. Egyre duzzadó potrohát lógatja. Valahogy nem jut eszembe, hogy szurkoljak, pedig tényleg szeretném, ha végre leesne és nem nyúlna tovább. Félek, hogy elszakad. Nagyon-nagyon lassan esik. Megnézhetek benne mindent, én is ott vagyok, egy mosdó csempés padlóján fekszek.

Nem tudom, hogy ugyanaz a mosdó-e, csak azt, hogy a cseppben kilátni a folyosóra. A folyosón üveges könyvszekrények állnak vigyázban, nem mozognak, mert senki sem mondta nekik. A szekrények üvegén tovább lehet tükröződni egyikről a másikra. Pattogásszerű. Nem valami kellemes, minden olyan lapos, hiányzik a mélység. Az ablakon van egy forradás, nem olyan csúnya, alig észrevehető, azért megzökken miatta a kint. Mozog. Pedig a kintnek aztán tényleg senki sem mondta, hogy ezt csinálja. Sajnos esik, ez még több vízcseppet jelent. Mindet látom és mindegyikben mindent látok, mert ezek is pont olyan lassúak, mint az, amelyik a csapból tuszkolta ki magát.

A felázott utcakövön megcsússzan a fény, nem esik orra, de egész hosszan csúszik az utca túlsó végéig. Váltogatja magát: hol kék, hol piros. Ketten felváltva ugrálnak rá az egyetem rózsaszínre festett falára. Egy rendőrségi jármű fényszóróiból ugrálnak elő. Arra gondolok, hogy tudom, mit jelent ez a kék és piros ugrálás, lassan gondolom, pont olyan lassan, ahogy az a vízcsepp zuhan a mosdókagyló lefolyója felé.

A kék-piros pontosan azt jelenti, hogy újabb tetemet találtak valahol az épületben. Olyan régóta fekszek itt, a csempés padlón, hogy megijedek, mi van, ha engem találnak meg tévedésből. Felkelek. Igazából már majdnem egy egész oldalt teleírtam, de még semmi lényeges nem történt. Iszok egy pohár vizet, aztán még egyet, úgy kiinnám a csapból az összes vizet, csak félek, hogy a parázs eléri az utolsó betűimet, inkább folytatom.

Végül nem tudom meg, hogy engem találnak-e meg, mert leszaladok elszívni egy cigit. Néha ha elfelejtem kifújni a füstöt, különös érzés kerít hatalmába, mintha a testem lassan megtelne füsttel, míg magam is azzá válok. Még sosem számoltam meg, hogy hány slukk kell, hogy megteljek. Amíg benntartom, láthatatlan vagyok. Ezt onnan tudom, hogy ilyenkor nem vesznek észre az emberek, csak én veszem észre őket.

Megpróbálok visszatalálni abba a mosdóba, hogy folytassam a dolgot. Egyszer már majdnem sikerült eljutnom a rakpartra. A városban nagyon sok a tükröződő felület, csak az autókkal kell vigyázni, túl gyorsan mozognak, könnyű elszalasztani a megfelelő látószöget, ilyenkor mindig újra kell kezdenem a folyosótól. Ez az egész egyáltalán nem lényeges, csak időhúzás, mint a pohárvíz, arra kell, hogy minél később szembesüljek azzal, hogy madárlábam van. Arra kell, hogy elterelje a figyelmem, hogy már megint az én holttestem fekszik a lépcsőfordulóban. Általában ott szokott. Tudom, hogy meg fogják találni és el fogják vinni. Mindig elviszik. Csak néha gondolok arra, hogy panaszt tegyek a TO-n, amúgy nem biztos, hogy ott kell az ilyen ügyeket intézni.

Valaki, aki nagyon hasonlít a tükörképemre, egyszer megkérdezte, hogy véletlen nem keverem-e össze őket mások holttestével. Az utóbbi időben nem igazán szeretek tükörbe nézni, nem az a forradás zavar a szemem alatt, nem olyan csúnya, alig észrevehető. Néha azért eszembe jut, hogy ott, ahol egykor orvosi öltésekkel volt összevarrva, ki lehetne mászni. Nem mászok ki. Most nincs hozzá kedvem, igazából időm sincs az ilyesmi mutatványokhoz, erősen kell koncentrálnom, nehogy szétessek.

Amióta az épület beszippantott, csak összecipzározott kabátban merek végigmenni a folyosón, a kabát jó, összetart egy kicsit, mint egy burok. Nagyon félek, hogy megbillenek és lezuhanok. Valamiért mindig úgy képzelem el, hogy lefelé esek, pedig odaát nincs se lent, se fent, sőt jobb és bal sem. A falak mögött minden mozog (még az üveges könyvszekrények is), bizonyára mondta nekik valaki, hogy ezt csinálják. Napokig, de leginkább bizonytalan ideig szoktam őrlődni, sokáig tart, mire összeszedem magam, a legtöbbször az orromat nem találom. Amióta az épület beszippantott, a járásom maga a billegés, amolyan feltételes járás.

Valaki egyszer azt mondta, hogy aki kicsúszik az időből, az kiesik a világból is (azt hiszem, szó szerint így mondta és közben csak a szája egyik sarkával mosolygott). Szerintem ő is hallotta egy másik valakitől, ezért tudta nekem elmondani. Még azt is mondta, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a cigifüsttől szoktam eltűnni, inkább a tükrözős játékomon kellene törnöm a fejemet, ezt mind mondta. Nem figyeltem teljesen, mert épp azon töprengtem, vajon melyik vízcseppben lenne a legjobb, biztos vagyok benne, hogy nem egyformák. Egyébként tudom, mit csinálok, ezért vettem azt az órát, tízpercenként jelez, mostanra akkor is hallanám a csippanást, ha lemerülne az elem. Szépen körülbástyázom magam szabályokkal, megvédenek, mintha burok képződne körülöttem. Tudom, hogy kívülről egészen más ember lettem, sosem szokott izzadni a tenyerem, ha előadást kell tartanom és még akkor is ottfelejtem a félmosolyom, mikor sértegetnek. Érinthetetlen vagyok. Nem tudom magamat megérinteni.

Néha az az érzésem, hogy valaki elfoglalta a helyem, egy külső személy, egy javított verzió. Amíg én a saját holttestemet bámulom vagy tükröződőset játszok, addig a másikom mindent megcsinál helyettem, neki minden könnyen megy. Sosem téved el a folyosókon, mert jobban ismeri az épületet a tenyerénél, ami nem izzad, ha meg kell szólalnia mások előtt. Még sokáig próbáltam belekotnyeleskedni a másikom dolgaiba, a háttérből sugdostam neki, hogyan kell vizet tölteni a pohárba, hogyan működnek a tükröződések. Ahogy a saját tetemem arcába nézek, rájövök, hogy nélkülem is mennek maguktól a dolgok, nem kell suttognom, hátradőlhetek. Automatizálódott az életem.

Valamikor ekkor lett madárlábam, olyasmi, mint amilyen azoknak a hollóknak van, akik az erkélyemen szoktak civakodni a hamus lapátom fölött. A madárláb jó dolog, meg tudok vele kapaszkodni a másikom vállán, nem kell odalenn kuksolnom. Amikor előadást tart és nem izzad a tenyere, én a hajába bújok, nehogy meglássák az emberek, hogy milyen lett a lábam. A szememet is becsukom ilyenkor (narancssárga prizma), félek, hogy visszacsillan benne a lámpafény.

A papírba döföm a tollam. Nem úgy, mint egy győzelmi zászlót, inkább mint aki a papírba akarta döfni a tollát. A parázsló papírvéget figyelem, lassan terjed a megsemmisülés, minden mondatom hamuként végzi, attól még ha elégedetlen vagyok valamivel, áthúzom és újraírom. Ezzel is előnyt szerzek a parázzsal szemben, néha csalni is szoktam, többször leírok dolgokat, egész bekezdéseket is. Közben sosem gondolok arra, hogy mi lett volna belőlem, ha kimászok a forradáson, csak boldog vagyok, hogy a madárlábammal meg tudom fogni a tollamat.

Vége

Írta: Izbéki Flóra

Ha odakint sötét van, nem magamat szoktam az ablakok tükröződésében látni, a színes üvegekről tompán verődik vissza valami arc, ami sosem volt az enyém. Inkább nem nézem, a padló szebb: a márványnak álcázott törmelékdarabkák egymásba suhannak a lépteim alatt. Seszínű. Olyan, mintha helyben járnék, akár futhatnék is, úgysem érem el a szobám ajtaját. Nem futok, kis híján így is fellököm Helmát (a tanszéki adminisztrátorunkat), vagy ő lök föl engem, telefonjával a szemébe világítva botorkált valamerre az irodája felé. Nem tudom kikerülni, ő sem tud engem, valahogy túl szűkös a folyósó, tudom, hogy a kockák miatt van, megint kijöttek a falakból.

Lüktet az ütőere, ilyen közelről ezt is látom, hallom, ahogy nyel. Retteg. Azt hiszi, mindjárt rávetem magam, hogy kiszívjam a vérét, pedig eszembe se jutna ilyesmi. Tényleg csak véletlen tévedt a nyakára a tekintetem. Végül megkérdezi, megtaláltam-e már. Megmondom, hogy nem, de ott fekszik egy másik a lépcsőfordulóban, egy egészen friss. Valamiért mosolyognom kell, kivillannak a fogaim, mint Helma kislányának, mielőtt lerágcsálja a gumimacik fejét. Sorba állítja őket, nyálas testük kelletlenül tapad az asztalomra. Nem szólok semmit, félek, hogy engem is megharap, egyedül az vígasztal, hogy csak a halottakat szokta felfalni, amivel jelentősen hátráltatja a nyomozás menetét.

Soma, a barátom így is mindig kitalálja a gyilkost. Ebből is látszik, hogy Soma nagy nyomozó (természetesen csak a nyelvész professzori címe árnyékában), Helmánál is nagyobb, még nekem is fel kell néznem rá, pedig én sem vagyok egy törpe. Amióta Helma besegít, Soma folyton panaszkodik, hogy csak lábatlankodik, a szemébe sose mondja, mert Helma néha tényleg vérmes tud lenni, nem tűri, ha valaki a vörös-fekete regényeiből ellesett megoldásait kritizálja.

Amikor Soma a törzshelyén ül, engem küldözget a tetthelyre, a fájós lábára fogja, nem szokta mondani, hogy az emlékezőtehetségemre van szüksége, főleg, ami a jelentéktelen részleteket illeti. Miután visszaérek, csöndben várom a következő utasítást, és hogy Watsonkámnak szólítson, még sose mondta ki a nevemet. A böhöm testet figyelem, minden lélegzetvétele egyenletes duzzadás, kisimulnak a ruha ránc-hullámai. Ahogy a has megemeli az asztalt, megbillennek a tojáslikőrös poharak. Ha lehunyom a szemem, akkor is érzem a jelenlétét, teste betölti a kávézót, szuszogása forró levegős ventilátor. Hallom, ahogy gondolkodik.

Eszembe jut, milyen jó, hogy Helma kislánya megeszi a tetemeket, különben már el sem férnénk tőlük, plafonig lenne velük a folyósó meg a lépcsőforduló, ha el akarnék jutni a szobámig, muszáj volna átfurakodnom közöttük. Nem akarok hozzájuk érni, lehet, hogy elkapok valamit és én is olyan leszek. Már nyitom a szám, már ki is mondom, csak közben jön Helma és senki sem hallja meg. Ahogy a hipotézisét hadarja, időnként jelentőségteljesen rám sandít, még jó, hogy nem mutogat rám, egyáltalán nem én vagyok a gyilkos. Morzsákra és kávékarikákra teszi a noteszét, lapozgat benne, töltőtollával bekarikáz néhány szó. Egyébként szépen ír.

Néha én is szoktam az ő betűivel írni, amikor véletlen összekeverem magam másokkal, olyankor valamiért feltakarítok, aláírom a konzulensek helyett a témaválasztólapot vagy Helma noteszébe jegyzem fel az ötleteket. Egyik sem az én feladatom. Egyszer elmentem a lektűr vizsgára az egyik hallgatóm helyett és megbuktattam magam. Tudom, hogy lelkiismeretfurdalást kellene éreznem, amiért elfoglalom mások helyét, még akkor is, ha jól csinálom.

Valaki más ül Soma törzshelyén velem szemben. Erről eszembe jut, hogy az én helyemet is elfoglalhatja más. Nehezemre esik elképzelni, hogy valami idegen tart helyettem Poe-ról előadást, nem akarom kisajátítani, de ő az én szakterületem. Mindig megnyugszok, ha valakit megölnek. Nem akarom itt hagyni az egyetemet, még nem, inkább soha. Tudom, hogy én leszek a következő vagy az azt követő következő. Mindegy, hogy gyilkosként vagy áldozatként, a kettő ugyanaz. A legjobban mégis azt szeretném, hogy egy csillár üssön agyon, az egyetemi épületben az összeset leszerelték, csak a kis lukak maradtak utánuk a plafonon.

Néha a színes ablakok előtt szoktam álldogálni, mint mások a múzeumban a festmények előtt, a címkék helyett a múzsák neveit olvasgatom. Csak a gyilkoson töprengek ilyenkor, hogy milyen lehet, milyen az arca, a haja, mikről gondolkodik. Annak, aki velem szemben ül, színes, még a szeme is (nem hiszem, hogy kontaktlencse). Azt mondja, ő Helma. Az arcába tapadok, úgy nézem, egyáltalán nem olyan, mint Helmáé, a tanszéki adminisztrátoré, az ő szeme kék. De elhiszem, mert a narrátornak is el szoktunk hinni mindent, sőt bármit. Azon gondolkodok, mi van, ha ő a narrátor. Elképzelhető, elvégre nincsenek is vonásai, hol ilyen, hol olyan. Az ablakok tükröződéséhez hasonlít, duplaüvegen duplaarc. Azért szép, sokkal szebb.

Csak akkor kezdtem gyanakodni, mikor egyszer hajnalban arra ébredtem, hogy verses sorokban kell istenítenem. Azóta minden reggel írok hozzá valamit, hátha tovább aludhatok egy kicsit. Lassan el is készül a novellám, nem verses, de sorokból áll. A múzsákról szól, akik évente emberáldozatot kérnek a tudományért és a művészetért cserébe; van benne egy felemás szemű lány, akivel megírattatnak egy novellát egy brutális gyilkosságról, hogy aztán ez ötletet adjon a gyilkosnak. Majd Helmának ajánlom.

Helma nagyon szeretné látni azt a halottat, lehetőleg mielőtt a kislánya találja meg, de nekem nincs kedvem visszafordulni, kénytelenek vagyunk egymással szemben ácsorogni. Most már egyébként is mindegy, a kockák teljesen kitöltik a folyósót, minden Helma kislányának kedvez.

Erről eszembe jut, hogyha eljuthatnék a dékánhoz, az egészet elmondanám neki, csakhogy amint meglátnám nyurga, keskeny alakját, megtudnám, hogy egy nő és Helmára hasonlít, vagyis mégsem mondanám el, mert ha köze van Helmához, biztosan tudja. Ott előtte álldogálva össze akarnám szorítani a szemem, helyette csak a kockákra gondolnék, a dékánnak egy nyurga, keskeny kellene, hogy beleférjen (vagyis ami már nem is nevezhető kockának, inkább téglatestre hasonlít). Amúgy képzeletben másokat is bele szoktam próbálgatni egy-egy kockába. Még szerencse, hogy az egyetemi épület kockái egytől egyig különbözőek (valószínűleg mindegyik téglatest). Az is eszembe jutna – de ez már csak a folyósón –, hogy a dékán nem egy személy, ha az volna, nem lenne ez a sok dékáni fotó a falakon, szinte már egy kis csíknyi szabad hely sincsen közöttük.

Egyszer bejött a szobámba a portásunk, felszögelt egyet az aszatalommal szemben, ezért nem írtam még mindig be a jegyeket, valahogy nem tudtam levenni a képről a szemem. A vonásai olyan ismerősek, pedig biztos sosem láttam még ezt az arcot (egyébként mindegyik más valakié). Mert a dékán egy funkció, ahogy a takarító is, azzal a különbséggel, hogy neki csak egy arca van és tényleg nem is személy. Elmondható, hogy helytelenül tölti be a funkcióját, akkor nem zárnák el kockák a folyósót és nem kellene azon töprengenek, mi normális, mi nem. Egyszer el fogom kérni a takarítótól a felmosófáját, azt a pirosnyelűt. (A funkcióknak nincs szükségük névre.)

Néha azt hiszem, Helma egy rejtély és meg lehet fejteni, mikor ezzel előállok, Soma még dolgozik. A folyósón várok, szó sem lehet róla, hogy lehajthatós székre üljek, fogalmam sincs hová esnék, ha benyelne; rosszabb, mint a lift, ott legalább a szintek megkülönböztethetők. Kivágódik az egyik iroda ajtaja. Nyelvész vándorlás. Az út közepén tolonganak, szinte egybeforrnak a koponyáik, ahogy összedugják a fejüket, innen nem látom, mi olyan érdekes. Nem hallgatózok, csak véletlen hallom meg, hogy nyelvemlék. Odamennék én is, de inkább csak rosszallóan nézem. (A múzsák a tudományért is felelősek.)

Soma alatt megnyekken a szék, rám vár, pontosabban a tojáslikőrjére. Kicsit remeg a kezem, azért mégsem öntöm mellé, attól félek, fölnyalná a pultról. Amint elétolom a poharat, rögtön neki lát a szopogatásnak. Hosszan beszélek, a lelkiismeretfurdalás nem is kerül el, a barátomnak nem szabadna ilyen sokáig hallania a hangomat (a hallgatóimnak már mindegy, ők csak ezért járnak be az egyetemre). Hadarni kezdek, mint Helma, pedig nekem nincs is olyan noteszem. Nem merek semmit sem kihagyni, csak azt, hogy az egyetemen elszaporodott a mágikus realizmus, ezt Helma találta ki, amikor egyszer a folyósón álltunk, hiába magyaráztam neki, hogy csak hétköznapi zagyvaságokról lehet itt szó. Mikor befejezem a monológom, Somára nézek, a pohár mélyéből nyalogatja a tojáslikőrt, most olyan, mint a kutyám. Csak nagysokára veszi észre, hogy már nem beszélek, vizenyős szemeit rám meresztve, annyit kérdez, hogy kölcsön adom-e. Most én meredek őrá: semlegesen, alázatosan; direkt azt hiszem, hogy a kérdése valami nyomozói praktika, véletlen sem akarok arra gondolni, hogy azt hiszi, egy regény történetét meséltem el neki az előbb.

Majd egyszer azt is elmesélem, hogy felfelé megyek a lépcsőn, nem kell keresnem a takarítót, megint a folyósókon császkál, vagyis biztos, mert kis híján felbukok a felmosó vödrében. Csak úgy elveszem a felmosót, nekem csak a piros nyele kell, menetes a vége. Nem hinném, hogy kölcsön kellett volna kérnem egy olyan entitástól, ami még csak beszélni sem tud. Sosem gondolok arra, hogy a viasz-arc mögött egy lény lapulhatna, könnyebb, ha gépként kezelem, egy gép, ami nem végzi elég hatékonyan a feladatát. Ez olyan, mintha nem javítanám ki a dolgozatokat vagy elfelejteném beírni a jegyeket.

A lépcsőfordulóban az üvegszilánkokra gondolok, hogy milyen hangja van, amikor átropog rajtuk egy cipőtalp, csilingelnek, ahogy összehúzza őket a partvis, már nem dobnak színes mintázatot a padlóra. Csapásra emelem a felmosónyelet, most már muszáj hallanom az aprózódás hangját. Saját tükörképet akarok. Már csak az a kérdés, ha kiütöm az ablakot és a múzsák eltakarodnak az egyetemről, ki lesz Helma kislányának anyukája.

A holttest hanyatt fekszik a tanári szobám szőnyeges padlóján. Csak a tűzőgépemért ugrottam be – narancssárga és már mindenhol kerestem – nem találtam meg, a holttestet igen. Sokáig ácsorgok ott, gyanúsan sokáig, a szemem elsajátítja a tetemet. Nem mondanám, hogy vérbe lenne fagyva, réginek tűnik, porhanyósnak, ahogy az erkélyemen az elégetett papírok, szürkeségük ellenére teljesen épnek látszanak, csak amikor hozzájuk érek, szétesnek. A tetemhez nem érek hozzá.

Otthon a nagy semmit álmodom, másnap a szőnyegen ugyanaz a semmi fogad. Azt képzelem, az éjjel teljesen elporladt, most a levegőben lebegnek a szemcséi, az emberek belélegzik, a csontokat is. Nem veszek levegőt, amíg besietek a holmimért, a nap további részét itt is, ott is töltöm, leginkább a folyosón. A szőnyeg színén töprengek.

A színes ablaktáblákra pillantva fog el először a kétely, a líra nem stimmel. Sosem volt kék. Néha ha a gyógyszeremre iszok, még a piros is kék lesz, olyankor előfordul, hogy látok dolgokat. Belegondolva este legurult néhány, a barátom megint kikönyörögte a tojáslikőrt (tudom, hogy csak emiatt áll velem szóba).

A hályogos szemű takarító csoszog át a lépcsőfordulón, szikkadt, rücskös mutatóujját végig húzza az üvegen, karcos-sercegő hang. A kék pirosra vált. Mire megszólalok, vödröstől mindenestől eltűnik a liftben. Még mindig nem gondolok arra, hogy akár rám is bizonyíthatják a holttestet.

Ekkor fogalmazódik meg bennem, hogy el kell mondanom a dékánnak. Emailben egyeztetek időpontot, napokba telik, mert nem tudom, mire fogjam. Ott ülök a kanapén szemben a dékánnal, valahogy mégsem nyílik a szám, nem működnek a hangszálaim. Ráncolja a szemöldökét, félek, hogy ki fog rúgni, ha nem szólalok meg. Rájövök, hogy nem mondhatok semmit, amíg azt sem tudom, létezik-e egyáltalán a holttest. Az utolsó pillanatban kibököm, hogy fizetésemelés, ez elég hiteles, látom a reakcióból. Elutasít, én pedig megígérem, hogy többet fogok dolgozni.

Rögtön neki látok, feltúrom a netet, folyóiratok oldalait olvasom, illetve azok digitális mását, attól még barnák, szinte érzem rajtuk a pinceszagot, a tetemé is ilyen. A holttest legalább száz éves, nem is test, annak csak a váza vagyis most már por. 1911-től kezdem, azelőtt még nem létezett az épület, azt pedig kétlem, hogy a korcsolyázó tóból mászott fel a másodikra egy vízihulla. Észre se veszem, hogy már mindenki elment, nem kapkodok, tudom, hogy úgyis bezártak. 1913-ig jutok, ekkor kiesnek a szemgolyóim, elgurulnak a szoba szőnyegén (szöszök meg hajszálak ragadnak rájuk), karmos ujjak szedegetik fel, felismerem, aznap Hoffmannból tartottam az egyik órám, eleségül viszi a fiókáinak. A tanszéki adminisztrátor (Helma) valami nyomtatványt csúsztat az asztalomra, magyaráz is hozzá, nem értem, mert arra gondolok, hogy most olyanok a szemeim, mint azoknak a preparált állatoknak.

A kutyámnak nem olyan, hanem kék, nagyon figyelmes, felleskelődik az asztalra, mintha mindenáron látni akarná, mit írok, novella lesz, mondom neki, előbb naplónak indult, de rájöttem, ha kiszínezem a figurákat (mondjuk kékre) és az igaziakat kitaláltakra cserélem, sokkal jobb lesz, közben ahogy haladok a sorral, újabb jutalomfalatot lökök le a könyökömmel.

Egyáltalán nem szoktam a Roxfortra gondolni, az egyetem nem olyan, itt nincsenek gyerekek, csak Helma négyéves kislánya. Ő nem olvas piros-fekete könyveket a monitor mögött, zsírkrétával firkál a selejtpapírokra, az asztalom a szomszéd szobában van, mégis minden szavát hallom, össze vannak nyitva az irodák. Mellém sompolyog, szemem sarkából látom, hogy felpipiskedik, elém teszi a rajzát, ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni, betakarja az egész billentyűzetet. Nem tudok gondolkodni, túl nagy, túl kék a szeme, amivel engem fürkész. Megfogja a pulcsim ujját, ott marad a nyoma, gyerekkéz méretű nyúlás, azt mondja, mutatnia kell valamit, olyan éles a hangja, hogy nem tudok nem-engedelmeskedni. A folyosón a falon van egy rés, teljesen szabályos, sötét, mintha valaki kivett volna onnan egy játékkockák. (Az egyetemen a játékkockák az épület méreteivel arányosak, sokkal nagyobbak az igaziaknál.) Kiráz a hideg, ahogy Helma kislánya ott áll a rés előtt, határozottan úgy tűnik, hogy beszippantja, a karjánál ragadom meg. Lelkesen magyaráz, hogy nekem is ki kell próbálnom, mert pont olyan érzés, mint a hintában lefelé, csak sokkal-sokkal hosszabb, hangja még mindig éles. Közben tudom, hogy a takarító a folyosó végén áll, rosszallóan nézek, ahogy a szerkesztőm, amikor véletlen a félkész változatot küldtem el. A rés egyetlen mozdulattal megoldódik, a takarító a felmosófa végével koppint a sötét felületen. Zökkenés. Ahhoz hasonlít, mikor a vállcsont ránduláskor a helyére ugrik. Rájövök, hogy még mindig a kislány karját szorítom, rájövök, hogy továbbra sem merem kimondani a nevét: ha mindezt látta, akkor a holttestet is látná. Lehajolok és a fülébe súgom, mert a gyerekeknek úgysem hisz senki. Helma lép a folyosóra, lekollégáz (pedig tudom, hogy tudja a nevemet) és hazaviszi a kislányát.

Zsírkrétákat találok a fiókomban, selejtlapra rajzolom az egyetem tervrajzát, kékkel jelölöm a változásokat, a lépcsősorokat nagy betűkkel, a fokokat számokkal. Tíz percenként lemászkálok ellenőrizni, ekkor már az egész papír kék. Kicsúszok a határidőből, a szerkesztőm a szemöldökét ráncolja. A falon a lépcsőfokok barázdás mintázatát fedezem fel, átlátszik a vékony festékrétegen. Újra rajzolom. A régit az erkélyemen égetem el, még a lángja is kék. Azt képzelem, hogy esik a hó, pedig csak hamu. Ez az új egy letisztázott verzió, átlátható, a publikáláson gondolkodok, mikor eszembe jut, hogy nem bizonyítok semmit, csak egy halom adat. Nekiülök, az ismétlődésekre koncentrálok. Nincsenek. Egy kocka sem kerül vissza ugyanoda. Variációkat, valószínűséget számolgatok, nem sokra jutok, nem a szakterületem. Egyáltalán kinek a szakterülete, ha egy épület mocorog. Az egész papírköteget elégetem (ettől reggelre leesik a hó) és befejezem a cikket, fél napot késtem, nem vagyok benne biztos, hogy megbocsátható.

Még félig álmodok, amikor a dékán azt mondja az én hangomon, hogy csak kitaláltam a holttestet.

Másnap úgy megyek dolgozni, mint egy normális ember, kávét is iszok papírpohárból (az automatából sziszegve csorgott a fekete lé, ködöt hányt az arcomba). Undorító. Különös érzés fog el, fehér kis pondrók mászkálnak az ereimben, az alkaromat nézem, hogyan mocorognak odabenn, kívül minden olyan lassú, hogy csak akkor jövök rá, hogy a gyógyszeremre nem jó a koffein, mikor Helma beront a szobába. Magassarkú csizmájával kis híján letiporja az asztalomat meg engem is. Azt képzelem, hogy denevérszárnyakat növeszt, hegyes fogaival az arcomba sikít, hogy pszichiátria, nagyon mérges, amiért hülyeségekkel tömtem a kislánya fejét. Nem tagadok semmit, magamban nyugtázom, hogy a kávé ellenére sem vagyok normális ember.

Otthon megígérem magamnak, hogy többé nem iszok semmit, leteszem a teámat a polcra, folyik a csap, Helma kislányának éles hangján zubog, pont olyan áttetsző, akár azok a tömények. Bosszant. A kutyám a kanapén alszik, nem szabadna neki oda fölmennie, végül mégsem lököm le, hálából amikor nyújtózkodik, teljesen kitúr. Már vagy a harmadik rész megy úgy végig, hogy nem is figyelek. Eszembe jut a dékán, megint az én hangomon beszélt álmomban, azzal vádolt, hogy én öltem meg. Nem álltam le vele vitatkozni, mert a főnököm, pedig logikus érveim is lettek volna. A holttest óta semmi sem logikus, se a takarító, se a rés, sőt Helma négyéves kislánya sem. Inkább elhiszem. Szükségem volna egy külső szemre, aki megmondja az igazi igazat.

Betartom a határidőket, hátha ettől megbízhatóbbnak tűnök, túl korán érkezek, megint nehezemre esik a szobám levegőjét szívni, órakezdésig a folyosón mászkálok látszólag célirányosan. Érzem, hogy a takarító szeme követ a falból, nem veszem észre, mert mások sem veszik észre, tudom, hogy mutatni akar valamit. Közben magamban próbálom megfogalmazni azoknak a dolgoknak a definícióját, amiket nem akarok észre venni. Végül arra jutok, hogy az volna a legjobb, ha a homokember elvinné a szemeimet a fiókáinak.

Mikor kiosztanám a dolgozatokat, rájövök, hogy össze vannak tűzve, a tollam hegyével feszítem fel a kapcsot, úgy teszek, mintha szándékos volna, de egyáltalán nem emlékszek, hogy összetűztem, egy hete, két hete még elhittem volna, hogy valaki szórakozik velem. Óra után rögtön kijavítom őket, csakis a határidők miatt, azt mondják, aki kicsúszik az időből, az kiesik a világból is. Még akkor is ezen rágódom, mikor hazafelé indulok.

A lépcsőről fordulok vissza, hogy biztosan kijavítottam-e mindet, az ajtóban a takarítóba botlok, nem tudom nem-észrevenni. A kabátzsebemben elnehezül a be nem vett gyógyszerem, egyetlen tabletta. Magában nyelem le, már így is megy. A takarító laposüveget vesz elő, felém nyújtja. Finlandia. Hosszan meredek a hályogos szemébe, semmit sem lehet belőle kiolvasni, mint az állatok műanyag szeméből. A csapvízre gondolok, amikor meghúzom az üveget.

Eszembe jut, hogy ez őrültség, ilyet nem szabad csinálni. Szédülök. Tudom, hogy be fog szippantani, nem bánom, ha hazaérek az egészet megírom, ezt az egész átkozott épületet belegyömöszölöm abba a novellába és elégetem. Behunyom a szemem, ettől hallom a kövek korgását, érzem a puha rezdüléseket a talpam alatt, ahogy a mélyben megmozdulnak a dolgok. Amikor kinyitom, minden kék, mintha szűrőlencsén keresztül látnám a világot, nem lepődök meg azon sem, hogy a szőnyegen újra ott a tetem. Olyan, amilyenre emlékeztem, pont olyan régi.

Átmegyek az irodába, nem gondolok arra, hogy közben akár el is tűnhet megint, Helma még bent van, az asztalánál ül és nézi a monitort, észre se vesz. Most nem csak a szeme kék, a haja is meg az arca is, jobban áll neki, mint a denevérszárny. Elmondom a holttestet, hozzáteszem, hogy nem én öltem meg.

Idén áprilisban jelent meg Hollós Valentin Mocorgó falak című novellás kötete. A szerző a szegedi magyar irodalmi tanszék oktatója, a novellái is az egyetemen játszódnak. A szövegeiben nem csak a tér fordul ki magából, hanem időnként a szereplők is.

1. D.: A mai nap épp illik a kötetedhez, idejövet sikerült eltévednem a folyósókon, vagyis nem véletlenül Mocorgó falak az első köteted címe. Honnan jött az ötlet, hogy az egyetemünkön játszódjanak ezek a történetek? Ha jól tudom, korábban hallgatója is voltál a tanszéknek.

Még 2011-ben kezdtem itt az alapszakot, magyaron és azóta még mindig itt vagyok, csak közben már nem órákat hallgatok, hanem én tartom őket. Nem szoktam számolgatni, hányszor mentem már végig a folyósón és a lépcsőkön, csak elmondhatom, hogy nekem is van szerepem a koptatásban. Vagyis lényegében a rutin adta az ötletet a kötethez, volt időm észre venni a furcsaságokat vagy épp kitalálni őket. Ehhez az kellett, hogy másképp gondolkodjak, hogy tiszteljem a jelentéktelen részleteket. A másik pedig, hogy akárkivel csak beszélek, mindenki azt hajtogatja, hogy hát ez az épület mennyire olyan, mint a Roxfort, szerintem ez azért van, mert az emberek szeretnének a Roxfortba járni, csak elfelejtik, hogy ez az épület sose lesz az, még csak hozzá hasonló sem, mert itt valami sokkal félelmetesebb lappang, nem egy óriáskígyó vagy az orrnélküli gonosz mágus, hanem pont az, amiről nem tudjuk, hogy mi és épp ezért észre sem vesszük. De a viccet félre téve az emberek sosem tudják, melyik emeleten vannak, annak ellenére, hogy kint van a tábla a falon.

1. D.: Ahogy észrevettem nemcsak maga az épület nyújtott inspirációt, egyes szereplők erősen emlékeztetnek valódi személyekre. Mesélnél egy kicsit a hátterükről.

A személyes kedvencem Helma, akit a tanszék előző adminisztrátoráról, Szépvölgyi Szonjáról mintáztam, sokat hallottam a nyomozásairól, ő amolyan egyetemi legenda. Ritát kérdezgettem folyton, a hivatalsegédünket, ez egy vicces történet, szegény azt hitte, akarok valamit Szonjától, aztán megmutattam neki az egyik kéziratomat, mire meghívott hármunkat egy kávéra, természetesen a Radnótiba a nosztalgia kedvéért. Rita volt az első, aki olvasta ezeket a novellákat, még az eredeti nyers változatokat.

Soma pedig, a barátom, mármint Pendrőczy Kornél tanár úr. Sajnos kicsit meg is sértődött a Múzsaablak böhöm testes jelenetén, azt mondta, eltúloztam a dolgot, és ebben igazat adok, mert ez volt a lényeg. Szerencsére a saját készítésű tojáslikőröm hamar megértette vele, hogy Soma nem egyenlő Kornéllal, vagy nem tudom, talán mégis. Végül is mindegy, mert már benne van a kötetben.

Végül ott van még az egyesszám elsőszemélyű narrátor, akinek ki tudja, mi a neve és akit nem meglepő módon magamról mintáztam, de az maradjon titok, hol és milyen mértékben éltem a fikció eszközével.

1. Zs.: És Dália? Lídiát ismerve, hogy egyezhetett ebbe bele?

Úgy, hogy néhol beleszellemíróskodott. Az előbb amikor azt mondtam, Ritának mutattam meg először a novelláimat, csak egy kicsit hazudtam, mert a Fekete monoton készült el leghamarabb, így nyilván azt Lídia olvashatta elsőként. Tetszett neki, meg is mondta, hogy ő sem írta volna meg jobban, de azért helyenként beleírogatott, mondván, ha már róla szól, legyen hozzá neki is valami köze. Például ő találta ki, hogy a sötétség legyen prémes és még engem is belecsempészett.

1. Zs.: Az inspirációknál maradva, az egyetemi gyilkosságok is hatottak a novelláidra, főleg a Kékpirosnál éreztem ezt nagyon. Olvashatók-e ezek a novellák traumairodalomként is?

A Kékpiros legelső változatát közvetlenül az eset után írtam, december másodikán vagyis, hát, inkább harmadikán, ezt onnan tudom, mert eredetileg azzal a mondattal indult, hogy „már napok óta másodika van, mármint az egész hetem egy hosszú másodikának tűnt”, nagyon sokszor leírtam ezt a mondatot, mire rájöttem, hogy ez a novella nem így kezdődik. Akkor még Mocorgó falak volt a novella címe is. Szerintem a kötetben szereplő történeteket nemigen lehetne traumairodalomnak nevezni, ahhoz mindent eltorzít a fikció, a természetfeletti beléptetése pedig általánosít, de a Kékpiros eredeti verzióját mindenképp, már amit meg lehetett menteni belőle, Casper, a kutyám megtalálta nekem, szerencsére szeretek kirakózni.

1. D.: Említetted, hogy a Kékpirost pontosabban a Mocorgó falakat decemberben kezdted megírni, hogyan alakult ki, hogy ebből kötet lesz, ha jól sejtem ez az első nem tudományos publikációd.

Írni már korábban is írtam dolgokat, még kamaszként verseket, jellemzően Poe-utánzatokat, ezeket csak apukának mutattam meg, nem tudom, miért pont neki, sose szerette, ha irodalomra pazarlom az eszemet, de azért mind a mai napig az asztalfiókban dugdossa az írásaimat. Valamiért mostanában vált fontossá, hogy szélesebb közönség elé tárjam őket. Először regényt akartam, mert ugye azzal lehet rendesen belépni az irodalomba, végül csak kisregény lett, ehhez még kellettek novellák, hogy jól mutasson könyvformában. Eredetileg csak egyetemen játszódó történeteket szerettem volna, közben észre vettem, hogy mindegyik novellában megjelenik, az az érzés, amit bizonytalanságnak hívunk. Mindenesetre így került a kötetbe a Fenyőillat.

1. D.: A Fenyőillat nemcsak a helyszínét tekintve jelent kizökkenést a kötetben, sokkal inkább tűnik életrajzinak, mint a többi novella.

A Fenyőillat tényleg egy gyerekkori emléken alapszik, vagyis igazából még akkor, a harmadikos osztálykiránduláskor megszületett valamilyen formában. Az utóbbi időben gyakran eszembe jutott valamiért, főleg, mikor a Petőfi épületben mászkáltam, úgyhogy úgy döntöttem leporolom egy kicsit. Újraírtam természetesen. Szerkesztéskor felmerült bennem, hogy mégsem teszem bele, mert hol nagyon erősnek láttam, hol pedig unalmasnak és rossznak, de szerencsére Veres-Szabó Anita, a szerkesztőm meggyőzött, hogy jó helye lesz a kötetemben. Egyébként a régi címe valamiért Arc-Poe-tika volt, nem hinném, hogy tudtam is, mit jelent, nekem csak az volt a lényeg, hogy Poe neve benne legyen.

1. Zs.: Utolsó kérdésem pedig, hogy mik a terveid, dolgozol-e valamin?

Szerintem egyelőre maradok a rövid prózánál, úgyis van még néhány ötletem. Ezek sokkal sötétebbek, mint a Mocorgó falak novellái, inkább olyan gótikusak és erősebb bennük a krimis vonal, lesz morbid humor is.

Abony Zselyke – Brezovszky Dávid

Hamarosan mutatunk is egy kis ízelítőt, néhány novellát Hollós Valentin első kötetéből.

Vámos Bertalan emlékei

2024. március 27., szerda

BTK, Ady-épület; Ősz Idősotthon

A bőröndök gurulásának zaja mellett is hallotta Feri kacagását. A fal mellé lapulva figyelte a portásfülke üvegén át, amint lapoz egyet a könyvben, majd a szeméhez kap, hogy letöröljön egy könnycseppet. Bizonyára fájdalmas könnycsepp volt, mindig az lesz. De Feri közben mosolygott, amire hónapok óta nem volt példa, így Rita kissé megnyugodva fordult ki a BTK ajtaján a hazafelé igyekvő diákseregbe veszve. Klíma- és hűtéstechnika, Újház Centrum – olvasta az egyetem előtt álló kisteherautók oldalán a feliratot. Elkezdték végre a Petőfi felújítását. Csak ne találjanak több hullát!

Mennyi teendője van még otthon: fel kell takarítani az egész házat, és valamilyen húsvéti dekorációt is kellene szereznie. Szombaton átjönnek Zsolt szülei, még sosem látott, távoli rokonokkal karöltve, és muszáj jó benyomást keltenie bennük. Noha Zsolt nem érti, mire ez a nagy felhajtás, azért mégsem várhatja őket egy disznóólban… és még a macskákat is jó modorra kell tanítani.

Mégsem hazament. A villamoson ülve az Ősz Idősotthon felé közeledett, és egyre csak Feri arcát látta maga előtt. Könnyel telt ráncait, felfelé kunkorodó ajkát, és valami olyasféle csillogást a szemében, amit a nagy költők biztos a remény sugarának mondanának. Na, de a szép szavakat meg a történetmesélést meghagyja Agathának – somolygott Rita. Elég neki a nyomozás második munkának, írónak már nem áll be. És bár most nem csontvázak és véres nyomok után kutatott, hanem könyvek és naplóbejegyzések között, ez sem volt kevésbé megterhelő. Azért jó, hogy nem adta fel… Bárcsak olyan sikerrel járna Berci bácsinál is, mint Ferinél!

A hónap elején titokban felkereste Zsuzsit, Feri élettársát, és elmesélte neki a tervét, miszerint ha a megfelelő könyvet a megfelelő időben a férfi elé teszik, az képes lesz kibillenteni a letargiából. Rita sem tudta megmagyarázni, miért ragaszkodik ennyire ehhez az ötlethez, holott Zsuzsi is rámutatott, hogy Ferinek elege van a krimikből… Mert jó, jó, leírva a fehér lapon olyan békésen elvannak a hullák és a csontvázak, de a való életben találkozni velük egészen más dolog. Feltúrták a könyvespolcokat, még a padlásra is felmentek egy régi dobozért, mire megtalálták azt a példányt, amire Rita felkapta a fejét.

– Nem is ez a kedvence – méltatlankodott Zsuzsi. – Tónira meg amúgy sem emlékeztetném, szegénykém, teljesen kikészül, amikor eszébe jut.

– De hát a testvére, ha akarná, sem tudná elfelejteni – érvelt Rita. – És különben is, nem az a cél, hogy elmeneküljön a valóság elől, hanem hogy megtanulja kezelni.

– Talán igazad van – mormogta Zsuzsi, és átnyújtotta Ritának Agatha Christie Az Ackroyd-gyilkosság című művét egy kitárt szárnyú albatrosszal a borító sarkában.

Nem azért választotta ezt a könyvet, mert az írónő ezzel robbant be világszinten az irodalmi köztudatba, nem is a történet szokatlan végkimenetele miatt, hanem mert keresztbe-hosszába tele volt firkálva. Voltak olyan oldalak, amiket konkrétan el sem lehetett olvasni a színes ceruzával rajzolt napocskák és házak miatt. Nem is a polcon találták meg, ott már egy újabb példány virított, ez az 1974-es kiadású, rongyokban álló darab a padláson várt rájuk. Amint Zsuzsi meglátta, a szájához kapott, mert eszébe jutott egy ősrégi történet a könyvről.

Feri már gyerekkorában is odavolt a krimikért, így amikor a Magvető kiadó megjelentette Agatha Christie híres művét, nem volt kérdés, hogy azonnal beszerzi. Megpróbálta az akkor ötéves Tónit is az olvasás ösvényére terelni, de a kisfiút inkább érdekelték a színes ceruzák és a zsírkréták, mint a betűk. Vérmes harcok után végül ő nyert: amikor Feri nem figyelt oda, elcsórta a könyvet, és kicsit átalakította a megjelenését.

–  Kijavította. Ezt mondta, amikor Feri kérdőre vonta. Hogy ő csak kijavította, amit a könyv készítői elrontottak. Merthogy nem csinálták elég színesre – idézte fel Zsuzsi. – Nem értem, hogy kerülhetett a padlásra. Biztos véletlenül összefogtam más régi könyvekkel, amikor tele lett Feri könyvespolca, és szelektálást tartottunk – simított végig a nedvességtől hullámos, kávéfoltos és most már egyértelműen színes lapokon. – Pedig nagy becsben tartotta. Azokra az időkre emlékeztette, amikor még éltek a szüleik, és neki volt ideje sok-sok mesét olvasni az öccsének. Bár szerintem ebben nem mondott igazat… a nyakamat teszem rá, hogy nem meséket olvasott, hanem a krimijeivel terrorizálta szegény gyereket.

A villamos megállt, az ajtó kinyílt, felriasztva Ritát a gondolatai közül. Feszengve közeledett az Ősz Idősotthon felé. Egyszerűbb lett volna az ápolókra hagyni Berci bácsi ügyét, elvégre nem volt a rokona, még csak az ismerőse se, ahogy azt annak idején a visszautasítástól való félelmében Ágotának előadta. Ez már csak nehezebb lesz – suttogta a nővér legutóbbi látogatásakor. A hónapok során barátnőkké váltak, és mostanában Ágota egyre többször figyelmeztette, hogy kezelje a helyén a betegséget, mert ha érzelmileg túlságosan bevonódik, az tönkreteheti. De hogy lehet ezt a helyén kezelni? Hol van ennek a helye? Hát nincs… nem kellene, hogy helye legyen a világban. Sem az Alzheimernek, sem az autóbaleseteknek, sem az elvetéléseknek, sem semmilyen más szörnyűségnek.

– Végtelenül tehetetlennek érzem magam – panaszkodta egyik este Zsoltnak.

– Tudom – suttogta a férfi. – Én is így vagyok vele, amikor nem tudunk elkapni egy veszélyes bűnözőt. Azért lettem rendőr, hogy igazságot szolgáltassak, hogy helyreállítsam a világ kibillent egyensúlyát. Csak a világ sokszor bonyolultabb ennél…

Tényleg az volt. Egy nagy gordiuszi csomó, amit bár teljesen kibogozni nem tudott, de legalább lazíthatott rajta. És valami azt súgta neki, hogy ez is számít. Így hát hevesen dobogó szívvel ült le az idősotthon emeleti társalgójának zöldbársony foteljére, hogy kiderüljön, jók voltak-e a megérzései, és az egész naplón átrágva magát sikerült-e kiválasztania azt az egyetlen bejegyzést, ami segíthet Berci bácsinak. Persze valószínűleg nem csak egy ilyen bejegyzés létezett, Rita valamiért mégis úgy fogta fel az egészet, mint egy kalandfilm nagy próbatételét. De hát ha mostanában az egész élete úgy néz ki, mintha egy regény lapjaira álmodta volna meg egy író…

– No, Berci bácsi – mondta Ágota a fotel karján elhelyezkedve –, nézzük, mit talált nekünk a mi Ritánk.

– Kezdhetem? – kérdezte Rita, majd látva Berci bácsi nézelődő, tűnődő arckifejezését nagy levegőt vett az olvasáshoz. Nem tűnt úgy, mintha el lenne veszve a térben és az időben, még valami kíváncsiságfélét is fel lehetett fedezni a pillantásában.

1958. március 21.

Elérkezett a tavasz, igazán elérkezett! Noha kint még fagy, az én lelkemben szüntelenül nőnek a virágok. Nézzenek oda, egészen költőt csinál belőlem az élet, pedig az irodalom Ilona reszortja.

Éppen Shakespeare-t olvasott, amikor megérezte. Azt, hogy több élet van benne. Habár fizikailag én nem tudom megtapasztalni, most mégis érzem. Érzem, hogy megsokszorozódott az életem, hogy most már nem csak a saját boldogságom és szomorúságom létezik, és már nem csak a saját szívemmel fogok élni, hanem a gyermekemével is. Történjék bármi, nekem most már ki kell bírnom az élet legnagyobb viharait. És ki is fogom bírni.

De ne foglalkozzunk most a viharokkal, hiszen süt a nap, még sosem sütött ilyen fényesen. Ilonával nem az a pár vagyunk, akik fennhangon hirdetik az összetartozásukat és a boldogságukat, mi csendesen szeretjük egymást, csendesen keresgéljük a fiú- és lányneveket, és ez a csendesség erősebb minden zajnál. Bár sose érne véget ez az áldott békesség! Bár sose felejteném el, hogy milyen érzés volt megtudni, hogy apa leszek! Ez erőt ad mindenhez.

Kíváncsi vagyok, milyen leszek idős koromban, hogy fogok összetöpörödött vénemberként görnyedni a fiam vagy a lányom mellett, hogyan fogom neki elmesélni, hogy milyen volt az életem. El merem-e majd mondani neki, hogy annyira megörültem a születése hírének, hogy a keblemre tudtam volna ölelni az egész világot? Vagy nevetségesnek érzem majd magam, és inkább hallgatok? Szerintem az utóbbi, nem vagyok a szavak embere, jobb ezt leírni… De talán egyszer majd megtalálja ezt a naplót. Ilonának is többször kellene mondanom, hogy szeretem, főleg most, mert az öröm mellett azért elég fura dolgai lettek…

Magamat is többször kellene emlékeztetnem arra, hogy milyen szerencsés ember vagyok, mert itt a családom. Még akkor is, ha olykor veszekszünk, vagy ha majd a gyerek eléri a kamaszkort és lázad. Még akkor is, ha öregek leszünk és ráncosak, és fáj felkelni az ágyból. Emlékeztetnem kell magamat, hogy milyen jó nekem, hogy ők akkor is itt lesznek, ha már nem látom őket a megromlott szemeimmel és nem hallom őket a süket füleimmel.

Ilona kiabál. Kint van a kertben. Mondtam neki, hogy hideg van, de ő ragaszkodott hozzá, hogy kiüljön, azt mondta, neki friss levegő kell, és kész. Nem mintha valaha hallgatott volna rám. Érdekes lesz így megegyezni a gyereknevelésben…

A bejegyzés itt véget ért, Berci bácsi bizonyára kiment Ilona után a kertbe. Rita félve felpillantott. Az öregúr a gyűrűjét simogatta, majd kissé felemelte a kezét, mintha kérne valamit. Csak hosszú másodpercek múlva értette meg, hogy a naplójáért nyúl. Odaadta neki, a bácsi pedig ráncos, remegő ujjai közé szorította a bőrkötéses füzetet. Sokáig ült így, a naplót szorongatva az ölében, és nem is akarta tőle elvenni senki, hiszen a megannyi emléket tartalmazó füzet, ami hosszú évtizedekig egy padláson porosodott, most pont ott volt, ahol lennie kellett.

Vége

Írta: Almási Andrea

Vámos Bertalan emlékei

Részletek Vámos Bertalan naplójából

1975. szeptember 22.

Délután Ilona zaklatottan jött haza az iskolából. Csapkodva pakolt ki a táskájából, engem pedig szokás szerint levegőnek nézett. Nem igazán zavart, én is levegőnek néztem őt. Így élünk már hónapok, szinte évek óta. Attól tartok, ha elkezdenénk beszélgetni, olyasmiket vágnánk egymás fejéhez, amit a másik nem akar hallani. Így jobb hát a csend. De ez nem békés csend, ennek foga van, amivel a lelkedbe mar. Nincs, aki szóljon. Nincs gyerek, nincs férj és feleség, a testünk csupán zörgő csontok halmaza, elveszett belőle minden, ami emberi – sokszor így érzem. Hogy mi örömünk van még az életben, nem tudom, reggel felkelünk, eljárunk dolgozni, mindezt azért, hogy este fáradtan, egymásnak hátat fordítva beleessünk az ágyba. Igen, még mindig egy ágyban alszunk. Külön paplannal.

De felesleges is mindezt leírnom, megtettem már korábban számtalanszor. Mert kinek másnak mondhatnám el, mint a hűséges papírnak? Vajmi kevés ember van, akit érdekel a sorsom. És ez így van jól… van egy olyan érzésem, hogy – bár nincs semmilyen komoly betegségem – hamarosan meghalok. De addig is el kell viselnem a csendet, és a csendben a gondolataimat meg Ilona ritka kirohanásait. Általában kibírja, hogy ne osszon meg velem semmit, ami történt, olykor mégis kibukik belőle a panasz. De talán nem is nekem mondja, csak hangosan a falnak, a régi porcelántányéroknak, a bútoroknak, amiket még a beköltözésünkkor vettünk. Ez történt ma este vacsorakor is.

Igen, még mindig együtt vacsorázunk.

– Nem hiszem el, hogy némely diákot milyen nehéz megnevelni – morogta a kését erősen beleszúrva az előtte lévő húsdarabba. – Pedig lenne eszük. De ők nem hallgatnak a szép szóra. Ma is az egyik, Czeglédi Ferenc, tökéletesen megtanulta a verset, erre elkezdi ő-zve mondani. Hova jut így a világ?

A kérdés költői volt, nem is éreztem úgy, hogy válaszolnom kellene rá. Ilonát régen nem érdekelte, hogy ki hogyan beszél. Fiatalkoromban még én is elejtettem hébe-hóba egy-egy ő-ző szót. Szegény tanulók, nem lennék a helyükben. Úgy hallottam, mostanában Ilona egyre házsártosabb a munkájában is. Elviselhetetlen – szó szerint ezt mondta a kolléga, akinek valamelyik rokonát tanítja.

Egy ideig megint csend volt, halkan rágtunk, kint ugattak a kutyák. Aztán amikor Ilona befejezte az evést, kését-villáját a tányérra ejtette, és kifakadt:

– Hova lött, azt mondta, hova lött… Hát hogy lehet így elszavalni egy Petőfi-verset? Legközelebb mi lesz, Szöptembör végén?

1979. május 26.

A kertben ülök. Kora reggel van, és csicseregnek a madarak. Remek kirándulóidő. Emlékszem, egyszer amikor Bercike olyan nyolc éves lehetett, kimentünk hárman a parkba piknikezni. Ilona még pitét is sütött, azt majszoltuk, miközben figyeltük a körülöttünk lévő zöldben megbúvó állatokat. Varázslatos volt a hangjuk, és varázslatos volt az életünk. Mióta Bercike meghalt, nem megyünk kirándulni. Igazából sehova se megyünk együtt. Azért jó tudni, hogy legalább a madarak megmaradtak annak, amik voltak.

Csikorog az ajtó a hátam mögött. Nem akarom kinyitni a szemem.

– Megtudhatnám, miért áll már napok óta egy csokor rózsa és egy doboz bonbon a nappali kisasztalán?

A bíróságon sem tesznek fel olyan kérdéseket, amikre ennyire nem akaródzik válaszolnom. De nem várom meg, hogy kétszer kérdezze.

– Én tettem oda.

– Mégis mi célból?

– Nem tudom – válaszolom, és valóban így van. Fogalmam sincs, hogy miért tettem őket oda.

Ilona eloldalog. Én pedig ismét behunyom a szemem, és próbálok nem gondolni rá, hogy nemrég volt a házassági évfordulónk.

1989. február 22.

Éjszaka van, a félhomályban alig látok írni. Ilona már alszik. Korábban volt egy veszekedésünk, gyors lefolyású és heves. Nem lennék a magam védőügyvédje, mert nem tudnék mentségeket találni. Nagyon gorombán viselkedtem a feleségemmel. Igen, akárhogy is, még mindig a feleségem, és ez megköveteli, hogy tisztelettel bánjak vele. Jogi pályafutásom során megtanultam, hogy mindenkinek jár a tisztelet, akármilyen bűntettet követett el. Az én feladatom az szokott lenni, hogy megpróbálom megérteni a szabálysértőket, rablókat, gyilkosokat. Magamat viszont nem tudom megérteni. És talán most már mindegy is. Nem vagyok többé ügyvéd, a nagykutyák bele akarnak keverni egy jogi botrányba, és nagyon gyorsan el kell tűnnöm, ha nem akarom súlyosan megütni a bokámat. Pedig ez ügyben tényleg nem követtem el semmit… Talán azért büntet az ég, mert nem voltam jó Ilonához? Nem voltam a támasza Bercike halálakor és azóta sem. Megszegtem a házasságkötésünkkor tett eskümet. És a fiamra sem vigyáztam, amikor kellett volna.

Már máskor is beszéltünk a disszidálásról, fojtottan, elharapva a szavak végét, mondatokat sem alkotva belőlük, mintha fájna, hogy egymáshoz kell szólnunk, vagy mintha kihallgathatnának minket. Ilona inkább maradna. Azt mondja, hiába nyugdíjas, az egyetemen szükség van rá. Én úgy érzem, rám már nincs szükség sehol. Sem ügyvédként, sem emberként. Férjként a legkevésbé.

Amerikában esetleg új életet lehetne kezdeni. De valahogy valószínűtlennek tűnik… Ha egyszer bepiszkítottad az életed, csak a Jóisten mossa le róla a mocskot. Nem szoktam templomba járni. De halálom előtt meg kellene gyónnom. Különben sosem látom Bercikét a mennyországban.

Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy pár nap múlva indulok, Ilona pedig később utánam jön. Előtte még elrendezi az ügyeit. Hogy ezek micsodák, arról nem tájékoztatott. De nem vagyok biztos benne, hogy jönni fog. Talán nélkülem jobb lesz neki. Mindenesetre várni fogok rá. Várni fogok, amíg csak erőm telik rá, mert az embernek muszáj valamit várnia az életben. És ha már nem várok, akkor tudni fogom, hogy eljött az idő, az életem végóráit élem.

Vámos Bertalan emlékei

2024. február 29., csütörtök

Ősz Idősotthon, udvar

Február végéhez képest meglepően meleg volt az idő. Rita reggel munkába menet még feltette a sapkát, most viszont a táskájába gyűrte, és a kabátját is kicipzározta. Magát legyezgetve pillantott a mellette ülő Ferire és a kerekesszékben helyet foglaló Berci bácsira. Nehéz volt pozitívnak és életvidámnak maradnia két ilyen búskomor fickó társaságában, de ha már elrángatta Ferit, meg kellett próbálnia a legjobbat kihozni a helyzetből. A BTK portása az utóbbi időben rendszerint félretájékoztatta a kérdezősködő diákokat, szellemként üldögélt a fülkéjében, többször megtörtént, hogy csak bámult maga elé, és meg sem hallotta, ha szóltak hozzá. Minderre csak rátett még egy lapáttal Tóni ügyének hétfői tárgyalása. Rita örömmel fogadta a hírt, hogy Feri testvére mindenben együttműködik a rendőrséggel, ez pedig enyhítő körülménynek számít, még ha egyelőre nem is született jogerős ítélet. Feri azonban mindenben rémeket látott, ami már az életvitelére és a munkájára is rányomta a bélyegét, ezért rövid időre szabadságot vett ki. Ferihez hasonlóan Berci bácsi is egyre inkább magába fordult, Ágota szerint megértette, hogy Ilona meghalt, és nem fog eljönni hozzá, ez pedig a disszidálás utáni traumák újraélését indította el benne. Habár Zsolt többször is mondta Ritának, hogy nem az ő feladata a két férfi lelki életének rendberakása, ő egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni magának, muszáj volt tennie valamit. Így jobb megoldás híján megszervezett egy közös találkozót.

– Mondja, Berci bácsi, melyik a kedvenc évszaka? – tett fel egy újabb esetlen kérdést, csak hogy megtörje a keserű csöndet. – Szereti a tavaszt? Amikor már nincs olyan nagyon hideg.

– Tavasz – suttogta az öregember maga elé.

– Én is nagyon szeretem. Te is, Feri, ugye?

– Hm? – mordult fel a portás, mintha éber alvásból riasztották volna fel.

– Berci bácsi, úgy hallottam, sokat kirándultak ilyenkor Ilonával és Bercikével. Fel tud idézni egy ilyen eseményt? Valami vidámat, mókásat?

Csönd. Rossz ötlet volt az egész – tűrte a haját a füle mögé Rita. Hiába erőlködöm, nem vagyok pszichológus, nem értek hozzá, hogyan kell jobb kedvre deríteni az embereket. Lehet, hogy csak tovább rontok a helyzeten, ahogy a naplóolvasás is tette, pedig Ágota szerint olyan jól indult…

– Ilona… pitét süt – szólalt meg kis idő múlva Berci bácsi, miközben a mellettük lévő tisztáson virágzó százszorszépeket nézte. – Süt… meggyeset. Egy parkba mentünk. Ilyen virágok – intett a növények felé. – Ilona, Bercike, én. Játszottunk labdázás.

– Ez nagyon jól hangzik – mosolygott Rita. – Biztos nagyon boldogok voltak, igaz?

– Boldogok.

– Gondoljon erre! Hogy mennyi szép évet töltöttek együtt. Higgye el nekem, ez a fontos, és nem az, hogy néha voltak problémák is.

– Ilona, Bercike… látni akarom.

A távolból harangszó hallatszott, misére hívta az embereket. A fejük fölött egy galambpár suhant el.

– Ó, Berci bácsi – guggolt oda a kerekesszék elé Rita, és simogatni kezdte a bácsi ráncos, öreg kezét. – Ilona és Bercike igazán azt akarják, hogy boldog legyen. Ha eljön az idő, újra találkoznak majd, és soha többé nem kell elválniuk, de addig is itt a helye köztünk. Nézze csak – tápászkodott fel, hogy a virágokhoz szökkenjen és letépjen néhány szálat –, ez a magáé. Tessék, Feri, neked is – nézett a portásra, aki kelletlenül elvette a százszorszépeket. – Ne vágj már ilyen fancsali képet, látod, milyen szép virágok.

– Azok, azok… csak ez most engem nem nagyon érdekel, Ritácska – mormogta.

– Eleget napoztatok? – csendült fel a feléjük közeledő Ágota hangja, épp jókor, mert Ritának fogalma sem volt, hogy mit mondhatna még. – Berci bácsinak jobb lesz most már bemenni.

Miután az öregurat eltolták, Ritának és Ferinek nem sok keresnivalója maradt az idősotthon kertjében, szedelőzködni kezdtek hát, hogy egy rövid séta után ki-ki menjen a maga dolgára. Rita elborzadt a gondolattól, hogy egyedül kell hagynia a depresszió határán egyensúlyozó barátját, akár csak annyi időre is, amíg az hazaér a családjához.

– Szólj, Feri, ha segíthetek valamiben – mondta halkan. – Sajnálom, hogy nem úgy jött össze ez a találkozó, mint szerettük volna.

– Ugyan már, Berci bácsi nagyon aranyos volt, csak én nem vagyok alkalmas a kommunikációra. És különben sem tudtam volna mire felhasználni ezt a plusz egy napot az évben.

– Biztos van otthon valami jó kis könyved, amit olvashatsz. Vagy nézzetek meg este egy filmet.

– Hjaj – sóhajtott Feri az ujjait morzsolgatva. – Még nem találtam meg azt a darabot a régi krimijeimből, ami vissza tudná hozni az olvasási kedvem.

Épp a kijárathoz értek, amikor Rita megtorpant.

– Várj egy percet – mondta. – Valamit meg kell kérdeznem Ágotától, de mindjárt itt vagyok.

Vissza-visszapillantott a magába roskadó férfira, de közben gyorsan szedte a lábát, mert hirtelen támadt egy ötlete. Bizonyára tényleg van olyan Feri régi könyvei közt, ami szép emlékeket ébresztene fel benne, és így vissza tudná csalogatni az élet derűs oldalára. Ha pedig így van, akkor Berci bácsi emlékei közt is kell lennie olyannak, ami elmossa a rossz érzéseit, és megnyugvással tölti el. Csak meg kell találni.

Meg is osztotta a tervét Ágotával, aki bár homlokráncolva, de mégis belement, hogy odaadja neki Vámos Bertalan naplóját, a lelkére kötve, hogy erről nem beszél senkinek. Rita a mellkasához szorította a bőrkötésű füzetet: tudta, hogy egy életet tart a kezében. Nem szeretett volna belekontárkodni Berci bácsi emlékeibe, és esetleg olyasmit megtudni, ami nem rá tartozik. Na, jó, azért furdalta az oldalát a kíváncsiság minden titkos részlet iránt… De a bácsi múltja nem lehet pletyka tárgya! – szögezte le magának. Tisztelettel fogja olvasni a bejegyzéseket, és csak arra használja fel őket, hogy megtalálja köztük azt, amelyik vissza tudja hozni a bácsi életörömét. Merthogy kell lennie ilyennek – bizonygatta. Lehet, hogy Bertalan Alzheimeres és már kilencven éves is elmúlt, de megérdemli, hogy békét lelve fejezze be földi pályafutását. Hogy valahol a felhők fölött és a szivárványok mögött újra megláthassa drága Ilonáját és Bercikéjét. Ahogy egyszer majd ő is találkozni fog a szüleivel és a kicsi gyermekével, aki sosem tudott megszületni…

Az orrát törölgetve lépett ki az idősotthonból. Már majdnem felsikoltott, mert Feri eltűnt, és persze egyből a legrosszabbra gondolt, mikor megpillantotta a portást néhány házzal odébb, amint térdelve simogat egy fehér cicát.

Vámos Bertalan emlékei

2024. január 27., szombat

Ősz Idősotthon

A Zákány utca pirostéglás, keskenyablakú épülete mintha hunyorgott volna Ritára. Számonkéri, amiért eddig nem jött. Meggyanúsítja, hogy megfeledkezett róla. Pedig ha akarta sem tudta volna elfelejteni, ami az elmúlt hónapokban történt: a Petőfi-épület körüli felfordulást, Vámos Ilona falból előkerülő csontvázát, és hozzá kapcsolódóan Berci bácsit. Míg a múltbéli gyilkosság borzongással töltötte el, addig, ha az öreg bácsikára gondolt, melegség költözött a szívébe. Hogy örült, amikor odaadta neki a kötött sálat és sapkát karácsonyra… még ha nem is tudta, hogy kitől kapja. Rita minden látogatásakor úgy mutatkozott be, mintha új ember lenne Berci bácsi életében, és tudta, hogy ez ezúttal sem lesz másként, mégis várta a találkozást. Már az év elején el szeretett volna jönni, de az ünnepi zsongás, a hosszúra nyúlt rokonlátogatások és a mindennapok ügyes-bajos dolgai túlságosan lekötötték. Ráadásul India is megbetegedett, kétnaponta az orvoshoz szaladgált vele, és halálra aggódta magát a cicáért. Az ételébe kevert gyógyszer azonban megtette a hatását (milyen jó lett volna, ha egyből a megfelelőt írják fel!), és immár Dáriusszal és Csinszkával közösen azon ügyködik, hogy megdöntse az alvás és a mosakodás világrekordját.

Így hát most jutottunk el az Ősz Idősotthonba – állt meg nagy levegőt véve a bejárat előtt.

Ágota nővérrel előre egyeztette a látogatás időpontját, így nem kellett a sanda tekintetű portással veszekednie, hogy beengedje. Még mindig gyanakvással méregette, pedig már nem is a nyomozás miatt járt ide. Illetve, ha teljesen őszinte akart lenni, továbbra is furdalta az oldalát a kíváncsiság Vámos Ilona és Bertalan múltját illetően, de volt itt valami más is… Most is, ahogy elnézte a karosszék támlájának döntött májfoltos kopasz fejet, és hallotta a rekedtes akadozó hangot, könnybe lábadt a szeme. Sok nyűggel jár az öregség, igen, akár mi éljük meg, akár gondozók vagyunk. Hányszor facsarodik össze a szívünk, mire rendbe szedjük a szétfolyó testet, hányszor van olyan érzésünk, hogy az ember ruhák halmaza csupán, hogy nem felel már meg az élettani feltételeknek, melyek a Homo sapienst Homo sapienssé teszik. A zörgő csontok alatt egy kupac emlék, láthatatlan lélek. És mégis milyen jó, amikor látjuk, hogy a szeretteink megérik az öregkort. Vajon most a szüleihez járna, róluk gondoskodna, ha még élnének?

– Rendben van, nagyon ügyes – örvendezett Ágota, aki épp két lapot vett el Bertalan elől. – Öt különbségből hármat megtalált, szép teljesítmény.

Amint Rita közelebb ért, látta, hogy tájképek vannak a lapokra nyomtatva, nem túl kidolgozottak, mintha egy kisiskolás rajzolta volna őket – az egyiken a ház tövében egy kutya ült, a másikról hiányzott, az egyik háznak kettő kéménye volt, a másiknak csak egy. Tehát a képek közötti eltéréseket kellett megkeresnie Berci bácsinak – vonta le a következtetést.

– Áh, nézze csak, itt van Rita – mondta Ágota. – Épp fejlesztő feladatokat oldunk meg, de gyere nyugodtan, ülj le – mutatott az egyik fotelra.

Rita gyorsan visszanyelte a könnyeit.

– Szép jó napot! Micsoda munka folyik itt – paskolta meg az öregúr vállát, aki meglepődve pislogott fel rá.

Lefutották a kötelező köröket, igyekeztek Berci bácsit képbe hozni, hogy mi folyik körülötte. Kellett néhány perc, mire mindannyian feloldódtak. Ágota elmesélte, hogy egy új projekt részeként megpróbálnak nagyobb figyelmet fordítani az idősek mentális egészségére és a kognitív képességeik fejlesztésére, ezért Berci bácsival is naponta oldanak meg játékos feladatokat. Szükség is van rá, hogy többet foglalkozzanak vele, mert mostanában erőt vett rajta a kedvetlenség és a letargia.

– Mintha érzékelne valamit abból a szörnyű esetből, ami az egyetemeteken történt – suttogta Ágota Rita felé fordulva. – Éjszakánként felriad, és Ilonát szólongatja, Bercikét, a fiát keresi. Nyilván az a célunk, hogy lassítsuk az Alzheimert, és Berci bácsi minél inkább tisztában legyen a valósággal, de… néha azt gondolom, hogy a saját világában nagyobb biztonságban van, mint a miénkben. Na, de mutatni akartam valamit – ugrott fel az ápolónő, és arcát takargatva kiviharzott a szobából. Hamarosan egy barna bőrkötéses füzettel tért vissza. – Bertalan naplója – mondta. – Képzeld, Vámosék régi házából kiköltöztek a lakók, és pakolás közben megtalálták a padláson. Még valamikor a ’80-as évek végén kallódhatott el, az utolsó bejegyzés 1989 februárjából való. Tanácskoztunk az orvosokkal, és arra jutottunk, hogy Bertalannak jót tenne, ha időről időre részleteket olvasnánk fel belőle neki. Ha szeretnél, olvashatsz most te – nyújtotta át Ritának a naplót, melynek könyvjelzője végén egy kis fémóra csüngött.

Mint egy ereklyét, úgy vette át Rita a régi füzetet.

– Szabad ezt? – kérdezte. – Belelesni valaki életébe, miközben ő nem tud engedélyt adni rá?

Ágota megszorította a gumit copfba kötött haján.

– Ezen sokat gondolkodtunk – sóhajtotta. – Berci bácsinak nincs élő hozzátartozója, a család Ilona felőli ága elhatárolódik tőle, nem tudnak mit kezdeni egy Alzheimeres beteggel, akit ráadásul alig ismernek. Emiatt nem is hibáztathatja őket senki. De tény és való, hogy a bácsi emlékei kopnak, sosem lesznek már élesebbek vagy részletesebbek. Kinek a feladata megőrizni ezeket az emlékeket? Rajtunk kívül nincs senki. És különben is – hajtotta le a fejét egy pillanatra, majd a tekintetét Ritáéba fúrta –, a végén mind emlékek leszünk.

Rita nem válaszolt. Képek villantak be neki az anyjáról, amint iskolába indulás előtt odaadja neki az uzsonnáját, az apjáról, amint biciklizni tanítja. Semmiért sem adta volna ezeket az emlékeket. Bárcsak elmondta volna ezt nekik is, még azelőtt az ominózus éjszaka előtt, amikor nem fogott a fék, és túl csúszós volt az út…

Berci bácsira nézett, aki a gyűrűjével babrált, majd nagy levegőt vett az olvasáshoz.

– Csak a vonalig – mutatott Ágota a soron következő bejegyzésre. – Utána megrázó részek következnek, amiket talán jobb meghagynunk a múltnak.

És Rita olvasott, de maga sem értette, hogyan jön ki hang a torkán, hogyan tudja megtartani a súlyos naplót a kezeiben. Berci bácsi tintával írta a sorait, kissé szögletes betűi egy összegabalyodott szögesdrótra emlékeztettek, de azért ki lehetett olvasni őket. Rita néha-néha felpillantott, figyelte a férfi arckifejezését, és azon tűnődött, megért-e egyáltalán bármit is abból, ami itt elhangzik.

Részlet Vámos Bertalan naplójából

1973. január 6.

Ma lebontottuk a karácsonyfát. Bercike ragaszkodott hozzá, hogy ő szedje le a legszebb díszeket, és csúnyán ránk rivallt, ha az angyalkáihoz vagy a papírból készített hópelyhekhez nyúltunk. Nagyfiú már, de van, ami nem változik.

Van egy érdekes jogi esetem, ezt próbáltam vázolni neki, hátha felébresztem az érdeklődését, de nem is figyelt rám, ment a barátaival hógolyózni. Ilyen idős koromban én már pontosan tudtam, hogy ügyvéd akarok lenni, és bár nem sokat értettem abból, amit apám magyarázott, paragrafusokat emlegetve és bonyolult szakszavakat használva, de nyeltem minden szavát, nem akartam csalódást okozni neki. Ilona azt mondja, ne telepedjek rá a fiúra, majd ő eldönti, hogy mivel akar foglalkozni. Persze… mert az jobb, amit ő csinál? Megengedi neki, hogy mindenfélébe belekezdjen, aztán semmit se fejezzen be. Tavaly nyáron elkezdett lovagolni, de két hónap után otthagyta, ősszel vívóórákat vett, de arra is ráunt. Rövidebb pórázon kellene fogni ezt a gyereket, én mondom, de nem akarok veszekedni. Olyan jól elvoltunk így hármasban az ünnepek alatt. Ilona testvérei a hegyekbe mentek, őket sem kellett meglátogatni, amit nem is bánok. Jó volt rájönni, hogy tulajdonképpen mennyire élvezem a feleségem társaságát. Már el is felejtettem, milyen az, amikor együtt társasjátékozunk vagy sétálunk a kinti nagy hóban. Bercike hóangyalt csinált, és nem tudott felállni, Ilona húzta ki, én meg csak néztem őket, és meg voltam győződve róla, hogy nekem van a legszebb családom a világon.

– Ilona… Ilona… – sóhajtott fel Bertalan. – Ilona, haragszik.

– Ugyan már – pattant fel Ágota, hogy odamenjen a fészkelődő bácsihoz. – Miért haragudna? Pont hogy nagyon jól érezték magukat együtt, emlékszik?

– Bercike… haragszik…

A bácsi megrázkódott, arcán a ráncok elmélyültek, az árkokba könnyek szaladtak.

– Bocsáss meg, Rita, azt hiszem, jobb lesz, ha Berci bácsi lepihen – szalad ki Ágota egy kerekesszékért, amibe átsegítette a minden ízében remegő Bercit, és eltűntek a szobából.

Rita szeretett volna utánuk menni, segíteni, de el sem tudta képzelni, mi zaklathatta fel így a bácsit. Ágota elmondása szerint a bejegyzések felolvasásának pont az lenne a lényege, hogy segítsék őt az emlékezésben és felvidítsák.

Talán vannak olyan dolgok, amikre jobb nem emlékezni…

Igazán nem akart kotnyeleskedni, de a napló következő bejegyzése valahogy utat talált a szeméhez, és amint az első mondatot elolvasta, már nem tudott megállni.

1973. január 7.

Meg kellene halni! Lemenni a tó fenekére és megfulladni. Leugrani egy hídról. Mindegy, hogyan, csak meghalni. Ilona hozzám vágta a japán vázáját, azt ordította, hogy meg kellett volna mentenem. Munka helyett a gyerekemmel foglalkozni. Hát neki is! Nem elengedni mindenhova, hanem rendre tanítani. Tegnap még itt volt… ma délelőtt is itt volt, a leckéjét írta, habár nem sok kedve volt hozzá… Akkor most miért nem jön vissza? Bármit megtennék azért, hogy visszajöjjön. Vigyenek el engem helyette, megyek én a tóba, a temetőbe, nem számít. Ilona meg csak rohangál, nem bírom hallgatni a zokogását. Miért kellett elengednie Bercikét a barátaival korcsolyázni? Miért nem tudott neki egyszer az életben nemet mondani? Ha nem engedi el, még mindig itt lenne.

Jaj, Istenem, miért nem tudtam vigyázni a gyerekemre? 

Mindön vásárhelyi töhet az ízös beszéd mögőrzéséért!
Promenad24, 2023. november 23., csütörtök

(https://promenad24.hu/2023/11/23/minden-vasarhelyi-tehet-az-izos-beszed-mogorzeseert/)

Ismét nyelvjárási pályázatot hirdetett a Wass Albert Irodalompártoló Egyesület.

„Mutassuk mög, mennyire tudunk még ö-zni!” címmel indított nyelvjárási pályázatot a Wass Albert Irodalompártoló Egyesület.  A pályaműveket március 29-ig várják – mondta Benkő László elnök a Rádió 7 csütörtöki Közös Nevezőjében. Céljuk a vásárhelyi ízös beszéd megőrzése. Írásokkal és hanganyagokkal lehet pályázni.

„Nyugodtan lehet hosszabb beszélgetést is felvenni, mert ha valaki az első percben még egy kicsit feszélyezi magát, aztán a következő történet, amit már az életéből merít, abba általában olyan szépen bele szokott feledkezni, hogy gyönyörűen használja a nyelvjárást. Ez mutatja meg azt, hogy most itt, a XXI. század húszas éveiben hogyan használjuk, mennyire eredeti és milyen szép maradt a vásárhelyi tájszólás, nyelvjárás” – mondta Benkő László.

Ács Helga

2023. december 24., vasárnap
Alsóvárosi temető

„Feltámadunk” – állt az Alsóvárosi temető kovácsoltvas kapuján a felirat, Ferinek pedig könnybe lábadt a szeme. Nézte a kopár tájat, a szürke sírokat, hallgatta a kerekek gurulásának neszét, de nem mert a sapkába-sálba bugyolált kis emberkére nézni, aki a kerekesszékben ült. Ágota nővér volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy elkíséri őket: Bertalannak nem szabad sokat sétálni, és különben is, jobb, ha ott van mellette egy szakértő, aki megpróbálja egyben tartani széteső gondolatait.

Feri napokig őrlődött, nem tudta eldönteni, hogy felkeresse-e Vámos Ilona idős férjét. A bácsikáról Ritától hallott, aki első látogatása óta már karácsonyi ajándékot is vitt neki az idősek otthonába. Aztán szenteste hajnalán a BTK portását kivetette magából az ágy, le-föl rohangált a házban, amíg megvirradt, majd felhívta Ritát, hogy megkérdezze, pontosan melyik otthonról is van szó. A hivatalsegéd biztatta, menjen csak el, Berci bácsi örülni fog neki, de szépen csengő hangját hamarosan irdatlan csörömpölés váltotta fel, olyan volt, mintha egy karácsonyfa dőlt volna el, letarolva mindent, ami az útjában állt.

Így hát Feri vacogva állított be a Szegedi Ősz Idősotthonba, öregebbnek és kisebbnek érezte magát, mint amilyennek az idős urat látta, akihez odavezették. Ökögött-makogott, végül kinyögte, hogy szeretne Bertalannal elmenni az Alsóvárosi temetőbe, meglátogatni Ilona és Bercike sírját. Ahogy a Hétfájdalmú Szűzanya tiszteletére emelt kápolna felé haladtak, nem is értette, hogy volt bátorsága mindehhez, amikor ő csak egy naiv, alattomos parasztgyerek, aki még beszélni sem tud rendesen… Mielőtt kitört volna belőle a keserves zokogás, ahogy annak idején a gimnáziumi órák után a mosdóban, Ágota mindig vidám hangja csendült fel:

–.Ezt a kápolnát a halottak oltalmára és az élők vigasztalására emelték. Szép dolog ilyenkor emlékezni azokra, akik már nincsenek velünk.

Habár az ápolónő ezt mindenféle tragikus pátosz nélkül mondta, Feri szíve mégis összeszorult. Tónival azt tervezték, hogy karácsony napján ellátogatnak a szüleikhez a gyálaréti temetőbe. Az öccse most nem tud menni, de ő képtelen lenne elhagyni ezt a régi szokást. Megmondja majd anyukának és apukának, hogy nagyon vigyázzanak a kicsi Tónira. Igen, a szemében ismét kisfiú lett az öccse, akit bántottak, és akit meg kell védenie. Jelenleg azonban aligha tud bármit is tenni azonkívül, hogy megpróbál kedves lenni Bertalanhoz, hátha így a halott tanárnő lelke is kiengesztelődik valahol a túlvilágon. Milyen érdekes, sosem gondolkodott azon, hogy Vámos Ilonának családja van, emberek, akik szeretik, a szemében mindig csak egy házsártos szörnyeteg volt.

–.Mária… – suttogta Bertalan, és kesztyűbe bújtatott kezét kicsit felemelte.

Feri hátán végigszaladt a hideg. Mit kell tenni, ha egy Alzheimeres megszólal?

–.Igen, az ott a Fájdalmas Szűz Mária kápolnája – guggolt le a kerekesszék elé Ágota, és a kezébe vette Bertalan kezét a piros bogyós koszorú mellől, ami az ölében pihent.

–.Bercikére vigyáz…

–.Hát hogyne vigyázna rá? És tudja, ki van még ott vele? Ilona. Bizony, Ilona.

–.Ilona… – ismételte meg Bertalan. Akár megértette, amit mondtak neki, akár nem, ezt a szót felismerte.

–.Gyerünk, látogassuk meg őket! – pattant fel Ágota, és ismét tolni kezdte a kerekesszéket. – Biztos emlékszik erre a helyre a múltból – fordult Feri felé, aki csak bólintott, megszólalni nem tudott.

Amíg sétáltak, elnézegette a sírokon megcsillanó karácsonyi díszeket, a gömbökben visszatükröződött hármas kis csoportjukat. Sok helyen mécsesek égtek, néhány ember is kószált körülöttük. Sosem érezte magát kényelmetlenül a temetőkben, nem félt a háborgó lelkektől, nem riadt meg a gondolattól, hogy a test idővel az enyészeté lesz. A szülei korai halála óta évtizedeken át havonta kijárt a temetőbe, és mindig úgy gondolta, hogy a szerettei boldogan figyelik őt valahonnan. Most úgy érezte, Vámos Ilona túlvilági tekintete talán nem épp a megbékélt boldogságot tükrözné… Megrázta a fejét. Tóni vallomása óta ilyen gondolatok cikáztak benne, és sehogy sem tudta leállítani magát, pedig tisztában volt vele, hogy sületlenség az egész.

Észre sem vette, hogy a sírhoz értek. Kissé már megkopott a szürke névtáblára vésett név: Vámos Bertalan 1958-1973. Alatta egy újabb, feketébb táblán: Vámosné Erdősi Ilona 1928-1989. Az idősebb Bertalan számára nem volt hely, Ilona rokonai, akik a temetést rendezték, bizonyára nem is tudtak róla, hogy visszatért Amerikából.

Feri megborzongott. Nem tudta hova tenni a kezeit és a lábait, mintha szűk lett volna neki a tulajdon bőre.

– Megérkeztünk – suttogta Ágota. – Tegyük a sírra a koszorút, jó? – vette ki Berci bácsi kezéből.

Ezután Ágota egy imát mormolt, biztatta a bácsit, hogy utánozza, mintha csak egy gyereket tanított volna a Miatyánkra. És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek… – hallotta Feri, és azon gondolkodott, hogy vajon tiszta szívből meg tud-e bocsátani Ilonának azért a sok megaláztatásért, amit tőle kapott. Akkor, persze, még nem tudta, hogy a tanárnőnek milyen nehézségeken kellett keresztülmennie, hogy elveszítette a fiát, és talán ez állhat a kötekedő természete hátterében. Bár nem egyszer szidta, de a halálát azért nem kívánta. Ahogy Tóni sem, ebben egészen biztos volt. A lépések jöttek ki rosszul, a traumák nem voltak feldolgozva.

– Nos – köszörülte meg a torkát, amikor a többiek az ima végére értek. Érezte, ha nem mondja el most, amit szeretne, legközelebb már nem lesz hozzá bátorsága. – Tudja, fiatalkoromban tanított a felesége, és… akadtak nézeteltéréseink. Nem tudtam röndösen… khm, rendesen beszélni, és ez idegösítötte a tanárnőt. Ugyanez vót a testvérömmel is. Igazán nem akartam semmi rosszat, nem azért kiabáltam vele, csak az öcsémet nagyon mögviselte, hogy nem engedte elindulni azon a pályázaton… – akadt el Feri hangja.

Mindenféle múltbéli emlékek kavarogtak a fejében, képtelen volt rendszerezni őket, és attól tartott, semmi értelme nincs annak, amit mond. Elfordult, és köhögéssel próbálta elnyomni zaklatott lélegzetvételét.

– Szóval én csak szeretnék bocsánatot kérni, a magam és a testvérem nevében is – bökte ki egy szuszra, és figyelte a bácsi reakcióit.

De Bertalan bácsi le sem vette a szemét a sírról. Remegett az ajka, az arcán pedig végigfolyt egy könnycsepp. Hogy Bercike tragédiája idéződött-e fel az emlékeiben, vagy Ilona halála tudatosult benne, sosem derült ki a körülötte állók számára, de mindannyian megdöbbentek, amikor egészen tiszta hangon így szólt:

– Ne haragudj! Sosem akartam rosszat…

Mindenkinek a torkán akadt a szó, de nem is kellett beszélni, elég volt az ég felé emelni a tekinteteket. Mert ebben a pillanatban egyre nagyobb pelyhekben kezdett esni a piszkos, szürke földre a tiszta, fehér hó.

John Williams – Somewhere in My Memory: https://www.youtube.com/watch?v=fZb3TDhbF6M