Kreatívek

2024.ápr.26.
Írta: Kreatívek Szólj hozzá!

Hova lött - 9. fejezet

 

09hovalott-boritokep-9fejezet.png

2023. december 8., péntek
Rita és Zsolt lakása; SZTE BTK portája

 

Rita az ablaknál ült és kavargatta a kávéját. Először a csészébe bámult percekig, a hab puhán örvénylett a körkörös mozdulatra, aztán kinézett az ablakon. Odakint koromsötét volt. Az az érzése támadt, mintha előző este le sem feküdt volna, és még tartana az éjszaka. Reggel öt óra tíz percet mutatott a falon az óra. Zsolttól kapta születésnapjára. A számlapon egy kép volt kettejükről; az esküvőn készült, csodaszép, felejthetetlen érzések. Rita álmosan elmerengett néhány pillanatra, aztán újra belehasított az emlék, annak a felfedezésnek az emléke, amit több napnyi kutakodás után tett, éppen tegnap. Nem tudta kiverni a fejéből, nem tudott nem gondolni rá, még a ma éjszakai álmában is felbukkant egy jelenet erejéig.

Áll a Vértó partján, nézi a fodrozódó vizet, ami lassan az áttetsző kékből egyre haragosabb zöldbe megy át, végül egészen vörös színt kap. Egy kisfiú játszik a parton, gödröt ás a puha homokba, nevet. Rita a hasához kap, megsimítja. Nem. Ő nem Rita, a hivatalsegéd, ő Vámos Ilona. Az órájára néz. A fiam ajándéka. Felpillant, a kisfiú sehol, a gödörbe belefolyt az a vörös víz, sűrű, színültig töltötte. Már a lábát nyaldossa. Valami berreg. Ideje felébredni.

Nyaka köré tekerte kedvenc, puha sálját. Egy plédnek is beillett volna, akkora volt, de így jól beburkolózhatott az ilyen fagyos reggeleken. Zsolt még horkolt a sötét szobában, Rita halkan fordította el a kulcsot a zárban, és mosoly suhant át az arcán. Elindult a villamoshoz.

Megszaporázta a lépteit, befordult az Egyetem utcába. Nagyon fázott, már az épületben szeretett volna lenni, persze, tudta, hogy az is csak sovány vigasz lesz, mert a nehéz, rideg falak ontják a hideget. Az utcai lámpák még mindig nem aludtak ki, a sötétség akkor sem akart feloszlani, amikor belépett a kapun. Végeérhetetlen éjszaka ez, gondolta Rita.

A portán Feri fogadta, a körülményeket tekintve megmagyarázhatatlan jókedvvel. Ez Rita szívébe is melegséget csalt, önkéntelenül mosolyra húzta a száját. Ekkor vette csak észre, hogy eddig mennyire görcsösen ráncolta a homlokát.

– Jó reggelt, Feri! – nem kellett erőltetnie a kedvességet a hangjában, mert a portás barátságos, bajuszos arcára pillantva ez mindenkinél önkéntelen volt.

– Szép jó reggelt, Rita kedves! Cudar idő van, igaz? Nem különösebben vagy feldobódva, azt látom. Várj csak, kíváncsi vagy egy egészen új viccemre? Vagy inkább melegednél kicsit?

– Talán az utóbbi – nevetett vissza rá Rita.

– Gyere, itt a portán már egész meleg a radiátor – a bajusz vidáman ugrándozott Feri szája fölött. Rita szorosan a radiátor mellé állt, és hálásan nézett a tömött szőrpamacsra.

– Kérsz egy bögre teát? Magamnak most készültem főzni egyet – Feri már nyúlt is a leharcolt teafőző után.

– Nagyon jólesne, köszönöm!

A vízforraló duruzsolt, bugyborékolt, gőzölgött.

– Mi van veled ma reggel, Rituka? Ennyire sose vagy szótlan.

Rita sóhajtott.

– Nem is tudom, hol kezdjem. Nyomaszt ez a sötétség, pedig tudod, hogy nem visel meg a korán kelés. Aztán a feladataimra gondolok itt az egyetemen. Képzeld, tegnap megkértek a dékáni hivatalban, hogy segítsek a Petőfiben a takarításban, mert kevés az alkalmazott. Képzelheted, mennyire örültem ennek. A hideg kiráz a gondolattól, hogy én azok közé a falak közé menjek.

Itt félbeszakította a mondandóját, belekortyolt a teába.

–  Ugyan miért? Annyival több pók leselkedik rád a sarkokban? 

Huncut ráncok húzódtak a portás szeme sarkában. Rita erre őszintén felnevetett.

– Jaj, dehogy! Egészen másról van szó. Nem hallottad, mi történt a Petőfiben? 

A hivatalsegédben felébredt régi önmaga, a természetes női tulajdonság, hogy újat mesélhet a másiknak, lenyűgözheti őt. Ez felülírt minden eddigi szorongást és félelmet.

– Nem én! Azonkívül, hogy ész nélkül pakol mindenki.

Rita hangja izgatott lett, ezek szerint tényleg tőle fogja Feri megtudni a nagy hírt.

– Múlt szombaton egy csontváz került elő az épületben, de sosem fogod kitalálni, hogy honnan. 

Itt egy kis hatásszünet következett. 

– A női mosdó falából bontotta ki Hollós. A harmadikon.

Feri arcán látszott a döbbenet.

– Miért jutott eszébe Hollósnak falat bontani? És hogy került oda egy csontváz?

A bajusz most megremegett az értetlenségtől.

– Sejtelmem sincs. 

Elgondolkozva meredt bele a teába néhány pillanatig, aztán folytatta. 

– A rendőrség is nyomoz. DNS-vizsgálatokat végeznek a fogakon, de találtak egy elég jelentős nyomot a csontváznál. A kezén volt az órája és a hátlapjára jól olvashatóan az van gravírozva, hogy „Drága Édesanyámnak, Vámosné Erdősi Ilonának”. 

Itt Rita hangja elcsuklott. Feri megingott egy pillanatra, majdnem elejtette a bögréjét. Másodpercekig tartó csönd.

– Hogy mondtad? Vámosné Erdősi Ilona? Övé a … a csontváz? – szakadt fel Feriből a kérdés.

– Az órán legalábbis ez a név áll. Jól vagy, Feri?

– Jól, jól… Vagyis nem, nem egészen – roskadt le a székre. – Ez egy hosszú történet.

– Talán ismerted a nőt?

– Igen, ismertem – a férfinak láthatóan elillant az iménti jókedve. A pulóvere cipzárával babrált. Nehéz kövekként tolultak elő lelkében az emlékek. – Mikor történhetett az eset? – Nézett kérdőn a megszeppent Ritára.

– Valahogy ’89 körül, ha jól emlékszem arra, amit Zsolt mondott.

A portás fél kézzel az asztalra könyökölt, és homlokát a tenyerébe fektette.

– Én akkor a Petőfi-épületben dolgoztam, mert abban az időben a DÉLÉP építkezési vállalat irodaháza volt. Ez szörnyű. Megöltek mellettem egy embert, és én semmit sem gyanítottam az egészből. Sok keserűséget okozott nekem az a nő, de ezt soha nem kívántam neki.

Rita már eléggé felmelegedett ahhoz, hogy ellépjen a radiátortól, és leüljön Feri mellé.

– Honnan ismerted? 

Feri mély levegőt vett a válaszhoz.

– A gimnáziumból, a Tömörkényből. Mi, diákok csak Vámos Ilonának hívtuk. Magyart tanított, mindenki rettegett tőle. Nagyon rideg volt és szigorú, egyes kérdésekben pedig hajthatatlan. Tudod, én faluról származom, az anyatejjel szívtam magamba az ö-zést. Nekem ez sokkal több volt, mint egy nyelvjárás a sok közül. Ez volt számomra az otthon. Azelőtt fel sem merült bennem, hogy bánthatja valakinek a fülét.

– Meg nem mondtam volna, hogy te valaha ö-zve beszéltél.

– Ma már szinte egyáltalán nem használom. Legalábbis próbálok rá figyelni, hogy a munkahelyen soha. Vámos Ilona sikeresen leszoktatott róla. Talán még büszke is lenne rám. Egy alkalommal a tanárnő szörnyű helyzetbe hozott az iskolában. Verset kellett mondani, és én ö-zve szavaltam. Ez annyira természetes volt nekem, hogy fel sem tűnt, persze, a tanárnő az első néhány sor és pár cifra szidás után a helyemre ültetett. Aztán hallgathattam az osztálytársaim gúnyos megjegyzéseit. Akkor döntöttem el, hogy elhagyom az ö-zést. Hát, röviden ez a történet, de akkor még az öcsémről nem is meséltem.

Rita a fejét csóválta. 

– Át tudom érezni, amit mondasz. Én vásárhelyi vagyok, és ott is elég erős az ö-zés. Engem ugyan nem csúfoltak, de voltak osztálytársaim, akik szintén ezt a kiejtést hozták magukkal, és őket kíméletlenül piszkálták.

Feri bólintott és folytatta.

– Csak nem fér a fejembe ez a dolog. Abban az épületben találnak rá, ahol én is dolgoztam valamikor, mintha kísértene még holtában is. Mit mondtál? ’89-ben történt? Valahogy akörül ment csődbe a vállalat, és nekem új munkahelyet kellett keresnem. Sehogy sem jó ez így.

Odakint már egészen kivilágosodott, a tea rég elfogyott, és Rita is teljesen átmelegedett. Arra sem emlékezett, mikor vette le a sálat és a kabátot. Megnézte az időt: 6:48. Szedelőzködni kezdett.

– Jól megfeledkeztünk magunkról a nagy beszélgetésben – nevetett. – Majd még folytatjuk, de most már tényleg mennem kell, még vár rám néhány folyosó a Petőfiben is.

A bajusz megremegett, de Feri aztán lágyan rámosolygott a szőke nőre.

– Jó, hogy beugrottál. Örülök, hogy tudtam kicsit beszélni a múltról. Lehet, hogy régen történt, de az ilyesmit nem felejti el az ember. Jó munkát neked!

– Neked is! Szia, Feri!

Rita elgondolkodva haladt emeletről emeletre. Megkönnyebbülést jelentett neki ez a kora reggeli beszélgetés, ugyanakkor tovább foglalkoztatta a dolog. Tehát Feri is érintett benne, és nem is kicsit. Nem mintha bármi gyanú merülne fel vele kapcsolatban, de ez akkor is érdekes. Kevésbé tudott koncentrálni a munkájára, mint máskor, egész nap arra várt, hogy hazaérjen, és elmesélhesse Zsoltnak a történteket.

Hova lött - 8. fejezet

08hovalott-boritokep-8fejezet.png

 

Új haza vagy a régi otthon?
Délmagyarország, 1989. március 13., hétfő

 

Az elmúlt hetekben egyre többen tűnnek el. Ezek a rejtélyes és megdöbbentő esetek megrázzák Szeged városának lakóit, azokat a közösségeket, iskolákat, munkahelyeket, ahonnan egyik napról a másikra, nyomtalanul eltűnik valaki. Sokan döntenek úgy, hogy elmenekülnek egy szebb haza reményében, de vajon megéri? Vajon mindenki külföldre távozott, vagy vannak, akik csak bujkálnak Magyarországon, esetleg valamilyen tragédia történt velük?

Egyre több eltűnés kavarja fel Dél-Magyarországot. A határokat elhagyva mindenki reménykedik egy új, jobb életben. Az illetékes hatóságok éles figyelemmel kísérik az eseményeket, és arra kérik az állampolgárokat, ha bármilyen információval rendelkeznek az eltűnésekről, azt osszák meg velük. Felnőtt embereknek joguk van elmenni, de sose felejtsék el, hogy felelősek azokért, akiket hátrahagytak.

A legutóbbi hónapokban megyénkből eltűnt személyek listája: Illési Ernő, Koncz József, Papp Lehel, Takács István, Vámos Bertalan, Vámosné Erdősi Ilona.

A hatóság kéri, ha bárkinek információja van a fenti személyekről, az keresse fel őket az üggyel kapcsolatban.

 

*

2023. december 3., vasárnap
Rita és Zsolt lakása


A délutáni félhomály sötétbe fordult, csak a macskák szeme világított a sarokban. Rita felkapcsolta a villanyt, a nedves törlőrongyot egyik kezéből a másikba tette, majd felemelte az adventi koszorút az asztalról, hogy az alatta lévő port is eltüntesse. Közben megakadt a szeme a doromboló, nyalakodó szőrgombócokon. Milyen szépek így együtt! Kicsit aggódott, hogyan fogadja a két maine coon Érdy Ibolya tanárnő fekete-fehér-sárga házimacskáját, de a tragikus haláleset óta eltelt idő alatt az árván maradt Csinszka teljesen beilleszkedett, új otthonra lelt India és Dáriusz mellett. Ki is alakítottak nekik egy kis kuckót a sarokban, párnákkal és kaparófával, amit azonnal birtokba vettek, és immár a saját birodalmuknak tekintettek. Karácsony közeledtével ők is érezték, hogy valami készülődik: rendszerint játéknak nézték az adventi díszeket, Ritának pedig egyelőre fogalma sem volt róla, hogy fognak itt karácsonyfát állítani.

Épp folytatta volna a takarítást, amikor csikordult az ajtó, és Zsolt lépett be a szobába, arca kipirult a kinti hidegtől, szemében fáradtság. Rita kezében megremegett a rongy.

Na? – kérdezte, miután Zsolt levetette a csizmáját, köszönt a macskáknak, elhelyezkedett a kanapén, de neki még mindig nem mondott semmit egy elharapott „szián” kívül. – Sikerült valamit kideríteni?

Nem kellene ebbe jobban belefolynod – sóhajtotta a férfi. – Elég volt, amit az elmúlt években átéltél…

Már belefolytam. És különben is, ez most más, a bűntény évtizedekkel ezelőtt történhetett, valószínűleg nem ismerem sem az áldozatot, sem az elkövetőt. Tényleg egy valóságos csontvázat találtatok? Mint a filmekben?

Tényleg.

És lehet tudni, hogy kicsoda? Nem igaz, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled.

Folyamatban van a holttest azonosítása a fogminta alapján. Mindenesetre a kollégák találtak nála egy karórát, amibe azt gravírozták, hogy „Drága Édesanyámnak, Vámosné Erdősi Ilonának.”

Ó – szaladt ki Ritából a levegő.

Tehát annak a szerencsétlen asszonynak gyermeke volt, családja, bizonyára éveken át várták haza, erre megtalálják a csontvázát… Talán karácsonyi vagy anyák napi ajándék volt az az óra, egy kisfiútól vagy kislánytól.

Rita meg sem hallotta Zsolt ajánlatát, hogy nézzenek meg egy krimit, takarított tovább, újra és újra letörölte azt a polcot, ami már amúgy is ragyogott a tisztaságtól.

 

*

2023 december 7., csütörtök
Rita és Zsolt lakása


Rita egész héten, minden délután ugyanabban a sarokban ült, az otthon berendezett irodájában. Az asztalán porosodó, régi könyvek hevertek, de most nem is zavarták annyira, hiszen teljesen más vette el a figyelmét az utóbbi napokban. Az asszony neve lebegett papírfecnikre felírva mindenhol a csendes lakásban. A magány nem is annyira észrevehető, ha van az embernek egy megoldásra váró ügye és három eleven macskája. 

Aznap délután sem volt más, csak a szokásos. Munkáját elvégezve hazatért, főzött még egy kávét, amelyet a Szent György térre néző ablakában ivott meg, mint minden reggel. Az elmúlt napok hajtása azonban kikönyörgött magának délutánra is egy kávét, sokkal jobban ment így neki a gondolkodás. Miután megitta, összekötötte szőke haját, hogy ne zavarja munka közben, majd beült a porosodó könyvei közé a laptopjával, hogy az elkövetkező pár órában az Arcanumba és a rég elfeledett cikkek közé temetkezzen, hátha talál valamilyen információt Ilonával kapcsolatban. 

Címszavakat böngészett: Vámosné Erdősi Ilona, ‘80-as évek, ‘90-es évek, gyilkosságok, eltűnések, Szeged rejtélyei…

A szeme már nagyon elfáradt, de próbált erről tudomást sem venni. Ahogy böngészett, egyszer csak feltűnt valami, egy aprócska hír a hatalmas újságoldalon, szinte alig lehetett észrevenni a fekete-fehér lapon. A csendes lakás hirtelen mintha a szokásosnál is halkabb lett volna. Az ujjai remegtek, a szeme gyorsan szaladt végig a sorokon, az olvasmánytól percekig nem tért magához. Lassan állt fel a székről, egész teste remegett, arca sápadt volt, nagyon megrázta az eset. 

A következő sorok után úgy döntött, talán ma egy harmadik kávé is belefér:

Áldozatot követelt a fagy
Délmagyarország, 1973. január 8., hétfő

Ahogy pénteki számunkban megírtuk, a Tiszán jégtörő hajók dolgoznak, mivel a folyón és mellékfolyóin, néhány kisebb szakasztól eltekintve, 5-20 centiméter vastag jégpáncél alakult ki. Az utóbbi napok fagyos éjszakáin már a Balaton vizén is megkezdődött a jégképződés, széles jégsáv kíséri a partot. Befagytak Szegeden a kisebb tavak, így a Vértó is.

A jég és a felelőtlenség pedig ezúttal egy fiatal életet követelt.

Január hetedikén, vasárnap délután halálos balesetben elhunyt Vámos Bertalan, 14 éves gimnáziumi tanuló. A fiatal fiú barátaival korcsolyázott a jégfödte tavon, mikor az beszakadt alatta. Társai nem tudták kihúzni a jég alól, helybéli lakosok hívták ki a tűzoltóságot és a mentőket, akik kiszabadították ugyan az ifjút, de már csak a halálát tudták megállapítani. A fiatalt szülei, Vámos Bertalan és Vámosné Erdősi Ilona mellett barátai, iskolatársai gyászolják.

   A környékbeli lakosok, elmondásuk szerint, már évek óta aggódtak a Vértó időnként csúszkálásra csábító, de vékony jege miatt. Az eset után Csongrád Megye Tanácsának Végrehajtó Bizottsága közleményt adott ki, melynek kifüggesztése aznap megkezdődött, és január 10-étől, szerdától hatályos. Eszerint a Vértó jegére lépni életveszélyes és tilos, a Szegedi Városi és Járási Rendőrkapitányság pedig akár ezer forint bírsággal is sújthatja a rendelkezést be nem tartókat. Vámos Bertalan esete azt bizonyítja, az életével játszik, aki a tilalmat nem veszi komolyan.

 

Magic Glockenspiel: https://www.youtube.com/watch?v=wpLbnVnpNXo

 

zsolt_1.png

 

vamos.png

Hova lött - 7. fejezet

07hovalott-boritokep-7fejezet.png

 

2023. december 2., szombat
Petőfi-épület

 

Az utóbbi időben megszaporodtak az eltűnő tárgyak Hollós körül. Kopárság. Mindent eltüntettek a Petőfi előteréből: a bordó fotelokat, a kisasztalt az ingyen elvihető könyvekkel. Sanda pillantás kísérte a portásfülkéből, Hollós csak elmosolyodott és felszaladt a lépcsőn.

Nem a sáljáért jött, végigsimította a finom anyagot, a rojtok belefonódtak az ujjai közé, kivételesen megvolt, pedig gyakran elhagyta, olyan gyakran, hogy már egészen hozzászokott, hogy mindig a Petőfiben találja meg. Az utóbbi időben úgy általánosságban több mindene veszett el, múltkor például a narancssárga tűzőgépe. Kereshette, hiába túrta föl a fiókja mélyét, hiába kérdezgette Ritát, egyszerűen kámforrá vált. Csak másnap hiányzott igazán a papír sarkából a tűzőkapocs, amikor a kiosztmányokat összefogta a lektűrelőadás anyagával. Az óra felénél megakadt, különös módon nem emlékezett, mit írt azokra az oldalakra. Félrepillantott, mintha a tábla zöldjétől várná a választ, egy ideig fel-alá mászkált az okostábla előtt (közben fél szemmel látta, hogy a hallgatók összesúgnak, szinte hallotta a „szellem” szót), majd mivel más nem jutott eszébe, belekezdett Poe-ba.

Mindenesetre az a szerda amúgy is maga volt a káosz, reggel a tramtrainen nem találta a bérletét, az ellenőr az egész szerelvénnyel végzett, és kis híján leszállította az algyői állomáson, mire végre előkerült. Csippantás. Error. A bérlet 2302 novemberére szólt. Na, ezen már nevetnie kellett, nem lehetett rendszerhiba, és véletlen sem. Azóta kiemelten figyelt a számok helyes sorrendjére, háromszor is ellenőrizte a whisky-puncs árát, mielőtt beütötte volna a pénztárgépbe. Nem mintha szombat este nem lett volna jobb dolga a mixerkedésnél, de kutyasétáltatás közben rá kellett jönnie, hogy sürgős lögybölhetnékje támadt, és szerencséjére elkélt a segítő kéz a bárpult mögött. Az utóbbi időben valahogy a fizetése fordított arányosságban állt a népsűrűséggel, annak ellenére, hogy minden évben meghal valaki az egyetemen. És úgy hallotta, jövő héttől további, Petőfiből kitelepített személyekkel kell megosztania az egyébként is szűkös irodáját.

Mr. Sandman, bring me a dream, énekelte egy hang a rádióból, amikor kivágódott a bár ajtaja. A kora téli este hidegen ásított a belépő sárgakabátos lány után. Bloody Maryt kért, pedig nem tűnt olyan paradicsomos lánynak.

A pohár karcsú, egyenesfalú, jégkockával teli; a keverőpohár fém, piros lével teli, egy csipet só, egy csipet bors; keverőkanalat a pohárba, keverés jobbra, öntés, a folyadék lendületből csusszan a jégkockák közé.

Placcsanás.

Sűrű piros terjedt az üvegszilánkok között, lecsöpögött a padlóra, Hollós a szemével követte a fugában csordogáló szabályos patakot, ami mintha vezetne valahová. Már vette is a kalapját, a kabátját csak az utcán gombolta be, ujjai a zsebében ösztönösen a cigarettatartót keresték, erre nem volt semmi szükség, lehelete így is füstpára volt. Mínusz hét fok. Hó helyett dermedt levelek hullottak az aszfaltra, zöld élőholtak, hamarosan beborították az egész várost. Zombiapokalipszis.

Hollóst a járda repedései és a kőközi hézagok a Petőfihez vezették, onnan már vakon eltalált, az épületet mostanra jobban ismerte a tenyerénél. Mintha az ő szemén is hályog volna, a bakancsa talpán keresztül érezte a léptei alatt elsuhanó fugákat, az egyenetlen felületet, a mocorgást. A tarkóján felállt a szőr, borzongás, viszolygás, nyelvén bizsergés formájában terjedt a rumos sütemény íze. Keze a kilincs után nyúlt, a női mosdó kilincse után. Tétovázott.

Próbálta elmondani valakinek, de az emberek mindig csak panaszkodnak, Pendrőczy (Hollósnak csak Kornél, kizárólag tegezve) az „egyszem” szakdolgozójáról beszélt a tojáslikőrje felett, aki „ha a lustaság fájna, ordítana, mint a fába szorult féreg”, a poharát az asztalon gurigatva fájós bokája és a hidegfront közötti összefüggést fejtegette, folyt belőle a szó, nem lehetett közbevágni. Az alkohol műve. Hollós ilyenkor valahogy nem tudta abbahagyni a mosolygást meg a kedvességet. Mit is mondhatott volna. Hogy minden éjjel ugyanazt álmodja, ugyanazt a repedést? Pszichiátria, válaszolta volna az apja lesajnáló tekintete, nem lehet másokat olyanokkal traktálni, hogy van valami a női mosdóban.

Benyitott. Hollós egy rettenetesen öreg arcot látott, csupa ránc, csupa viasz, szürke, az arcbőr megereszkedett, így a pislákoló lámpafénynél tényleg mintha két számmal nagyobb lett volna az a bőr. Csak a takarító. Kék szeme a fehérre meszelt falon átcikázó repedésre meredt. Mély volt. Hollós mutatóujja magától mozdult, közben szájában a rumos sütemény íze szaggá változott, izgő mocorgássá, csiklandozóvá, édeskéssé, mint egy földből kikapart állattetem pondrós nyüzsgése.

Megérintette, egy jókora vakolatdarab hullott le a padlóra, mögötte kimozdult egy tégla. A takarítóra pillantott, de az továbbra is rezzenéstelenül nézte a falat, a fal mögé nézett. Hollós azt hitte, remegni fog a keze, amikor kiveszi a téglát, azt hitte, összefacsarodik majd a látványtól, amikor átles a résen. Test. Nem is látta, határozottan nem látta, csak tudta, hogy ott van, és mindenképp el kell mondania valakinek, mondjuk, valaki illetékesnek. Dermedt, akár az utcán az elfagyott levelek. Beléjük gázolt, eres bordáik ropogtak a talpa alatt, ahogy a főépület felé tartott. Feri ült a portán, valami rongyos kötet lapjai közül üdvözölte, Hollós rámosolygott, őszintén, de csak a szájával, acélszürke szeme mást látott. Szikkadt, porhanyós, nem-hús, nem-bőr, szürke. Felfelé ment a lépcsőn, az alakja visszatükröződött a színes ablaktáblákban. Nincs arca. Egy pillanatra saját feketén ásító szemüregébe látott. Szemgolyója sincs. Felemás tekintet kísérte, ahogy elhaladt az előző dékánok képei előtt. Körvonala foszlékony, oszlékony, már nem-test.

Hollós még akkor is nyugodt volt, amikor belépett a dékáni iroda ajtaján.

 

*

 

 2023. december 2., szombat
SZTE BTK, Dékáni iroda

 

Rita belépett a dékáni iroda előterébe. Hiába volt szombat, mindenki bent volt, a Petőfi kipakolása miatt: hétfőn át kell adni az épületet a felújítást végző cégnek. Az egyik titkárnő épp telefonált. Az asztalán olyan tisztaság és rend uralkodott, hogy Rita legszívesebben megkérte volna, álljon be hivatalsegédnek. Sosem értette, honnan árad bizonyos emberekből ilyen tökéletesség. Se egy ránc a blúzán, se egy elkenődött szemfesték. A hangja is megnyugtató, barátságos és végtelenül professzionális. A telefont a vállával szorította a füléhez, ujjai pedig friss nyári záporként pattogtak a klaviatúrán. Rita lefogadta volna, hogy vele ellentétben, ennek a nőnek semmi szüksége a hajnali (dupla) kávéra ahhoz, hogy egyáltalán emberi lénynek legyen minősíthető.

Néhány éve egyik lábáról a másikra állva igyekezett volna meghúzódni a sarokban, haját rendezgetve, úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek. Nehogy bárki észrevegye, milyen kínosan érzi magát. De már jó ideje sem a dékáni hivatal, sem az ötvenes évek reklámjaiba illő titkárnők nem ijesztik meg. Mikor először járt itt, majdnem leesett a székről zavarában, mára már derűs nyugalommal konstatálja, hogy ő bizony nem itt van otthon, hanem a kiismerhetetlen folyosókon, a lépcsőházban, a kávéautomatánál vagy épp Ferinél a portásfülkében. 

A titkárnő felpillantott, meglobogtatta a szerződéseket, amiket Ritának készült odaadni, és intett, hogy még várjon egy percet, amíg leteszi a telefont. Azért az látszott rajta, bármennyire tökéletes is legyen, a szombati munkavégzéstől ő sem lelkes.

– Nem! Ne haragudjon, de ez nem létezik, ez abszurdum, azért van egy határ! 

A dékáni irodából kiszűrődő fojtott hang egészen kétségbeesetten csengett. Rita legnagyobb meglepetésére Sárközy dékánét ismerte fel benne. Sosem hallotta még ilyennek, Sárközy Györgyöt mindig is derű és összeszedettség jellemezte. Rita ugyan máig tartott tőle egy kicsit, de ez kizárólag a rangjából-címéből, nem pedig a viselkedéséből fakadt. 

Feltűnés nélkül közelebb araszolt az ajtóhoz, hogy jobban hallja, mi folyik odabenn. Már reménykedett benne, hogy a titkárnő sokáig telefonál még, mert tudni akarta, miről lehet szó. Rettenetes kíváncsisága csak nőtt, mióta hozzáment Zsolthoz, aki gyakran évődött vele, hogy szíve mélyén ő is nyomozó szeretne lenni. 

– Egy hatodik? Egy HATODIK?! Mi ez itt, kérem, a Kisvárosi gyilkosságok? Van fogalma róla, mit mond maga nekem? Hogy mit jelent ez? – Rita most már gyakorlatilag az ajtóban állt, és szinte tapintani tudta Sárközy rettegését, akinek a hangja minden mondattal egy oktávot feljebb csúszott. Mégis, miről beszél? Miféle hatodik? Egy halk, kivehetetlen hang válaszolt valamit, nyugodtan, színtelenül, egy kicsit talán fáradtan. 

– Természetesen, hát persze! Más sem hiányzott az egyetemnek, már így is elterjedt, hogy ha ide küldik a gyerekeiket, azok sajnálatos módon erőszakos halált halnak, lehetőleg még az első szemeszterben! Ha ez kitudódik, nekünk végünk van. Úgyhogy nagyon szépen kérem, maradjon ez kettőnk között. Ha úgy van, ahogy mondja, akkor az már több éve ott van, ki tudja, lehet akár harminc éves is, csak nem akarja azt mondani, hogy nem bír ki még néhány napot? A felújítást még egy hétig nem kezdik meg, az épületet lezárjuk. Nem arra kérem, hogy felejtse el a dolgot, csak arra, hogy gondoljon az egyetem hírére is. Kérem magát, utasítom – itt Sárközy végre visszanyerte az önuralmát –, utasítom, hogy ne szóljon senkinek, amíg ki nem találunk valamit.

A halk hang erre nem mondott sokat, Rita egy szót sem tudott kivenni belőle, talán valami beletörődő mormogáson kívül, majd az iroda ajtaja kinyílt, és Hollós Valentin majdnem beleütközött a nőbe, aki ijedten ugrott hátra. Sárközy dékán mögötte állt, halálsápadtan.  Ritára meredt, már meg sem lepődött, csak megvárta, amíg Hollós elhagyja a dékáni hivatalt, aztán teljes beletörődéssel a hangjában kérdezte:

– Mindent hallott, igaz?

Rita igyekezett bűnbánó arcot vágni, de az aggodalma erősebb volt, meg sem kérdezte, hogy bemehet-e, belépett az irodába. A dékán többször végigsimított borostás arcán, ahogy az ablak elé állt. Mindketten hallgattak, Rita még soha nem érezte ilyen nyomasztónak az iroda elegáns berendezését. A sárgás tapéta, a kényelmes kanapé, a tájképek, amik eredetileg barátságos légkört teremtettek, most mintha egyszerre összeszűkültek volna, egyetlen fojtogató spirállá. Az ablakon kinézve pedig ott tátongott a Petőfi-épület, amire Sárközy most úgy meredt, mint valami ragályos betegségre. 

– Találtak egy holttestet, ugye? – törte meg a csendet végül a nő. 

– A Petőfiben. A falban. A Hollós. – Sárközy szinte unottan nyögte a szavakat, szemét egy percre sem vette le a szürke épületről. – Elmondja a férjének? – kérdezte aztán.

– Úgyis megtudja, hiszen hívnunk kell a rendőrséget. Nem gondolhatja komolyan, hogy nem értesítjük őket – Rita maga is meglepődött, milyen bátran beszél a dékánnal. De az erőviszonyok megváltoztak, most csak egy fáradt öregembert látott, akinek nem kellene ilyesmikkel foglalkoznia, halállal, gyilkossággal, befalazott hullákkal. Valakit, aki tanácstalan és fél. 

– Nem tehetjük meg. Hat halott. Ha semmi közünk az egészhez, már az sem fog érdekelni senkit. És még rosszabb, ha megint valaki az egyetemről... Minek mászkál ott ez a Hollós? Minek bontogatja a falat, mint valami eszelős? Mindig is volt benne valami furcsa. És ha ő ölte meg? Mit teszünk akkor?

– Ugyan már – Rita igyekezett a lehető legmegnyugtatóbb hangot megütni. – Miért leplezné le saját magát? És különben is, azt mondta, nagyon régi. Tehát egy csontvázról van szó, igaz?

Sárközy kelletlenül bólintott.

– Hollós Valentin meg mennyi lehet, talán harmincéves? És alig pár éve, hogy itt dolgozik. Nem lehet ő az elkövető.

– Nekem akkor is gyanús. Bemegy a női mosdóba, és egyszer csak talál egy holttestet a falban? Vagy falmélyedésben? Vagy beugróban? 

– Bármi lehetséges. Még egy okkal több, hogy értesítsük a rendőrséget. Gondoljon bele, mi lesz, ha nem tesszük meg? Az talán nem vet rossz fényt az egyetemre? Nem kever gyanúba mindenkit? És azt se felejtsük el, hogy minél később kezdik meg a nyomozást, annál tovább jár szabadlábon egy gyilkos. Az a... holttest... csontváz… ő mégiscsak egy ember volt valamikor, megérdemli, hogy kiderüljön az igazság. Ez sokkal súlyosabb dolog, mintsem hogy bármi más számítson. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és valószínűleg túlságosan beleütöm az orrom a dolgokba, ezt sokan felróják nekem, de akkor is azt gondolom, hogy most nem lát tisztán. Nem lehet ilyesmit csinálni, nem lehet nem szólni a rendőrségnek.

– Lehet, hogy igaza van – a dékán még arra sem vette a fáradságot, hogy vitatkozzon. Borzalmasan kimerültnek érezte magát, mint aki folyamatosan árral szemben úszik. Már Rita is tudja. Pont Rita. Ezek után nincs mit tenni. Úgy érezte, képtelen elszakadni az ablakpárkánytól, a Petőfi-épület fogva tartotta a tekintetét. Pedig telefonálnia kellene. 

– Szeretné, hogy én hívjam ki őket? – kérdezte lágy hangon Rita, mintha kitalálta volna a gondolatait, de Sárközy csak legyintett, talán fel sem fogta pontosan, mit kérdeznek tőle. A nő arra jutott, itt már nem tud többet tenni, ezért csak annyit mondott:

 – Szóljon, ha segíthetek valamiben.

Odakinn a folyosón megállt, lenézett az udvarra. Már öt éve annak, hogy ott találták meg Horváth Lacit. És most a Petőfiben valakit. A falban. Rita megborzongott, sosem értette, Zsolt hogyan képes megszokni az ilyesmit. Amit pedig végképp nem értett, hogy miért nem csak a borzalmat látja a dologban, miért egy kirakni való puzzle-t, minden iszonyodása ellenére. Be kellett vallania magának, hogy izgatja, ki lehetett ez a férfi vagy nő, milyen életet élhetett, és mi vezethetett ahhoz, hogy végül egy mosdó falában végezze. Persze, ő már mindent megtett, amit lehetett, ha tudott hatni Sárközyre, nemsokára itt lesz a rendőrség. Az ő dolga itt véget ért, nem fogja beleártani magát. Igyekezni fog nem beleártani magát, pontosított. Lassan leballagott a lépcsőn, Feri rámosolygott, talán mondott is valamit, de ő nem figyelt oda. Ha tudná, mi történt már megint. 

A szerződéseket, amiket magához kellett volna venni, hogy hétfőn reggel nyolckor már ott álljon velük együtt a Rektori Hivatal kapujában, az irodában felejtette. Eszébe sem jutott, hogy visszamenjen értük. 

 

*

 

„Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül – a vörös halál.”

A könyvespolcok felett lógó óra kattanásai késként hasították át a férfin keselyűként ülő csendet. Sárközy a falat bámulta, üveges tekintete valahová messzire révedt. 

Jegygyűrűje hidegen csillogott az ujján, halvány fénye visszaverődött az asztalán figyelő családi portréról. A képről mosolygó arcok és a hívogatóan kék görög tenger pillantott vissza rá, szinte még érezte a bőrét simogató sós levegőt, amiben a sülő szuvláki illata terjengett. Mit meg nem adott volna azért, hogy most ott lehessen; sétálni akart a forró homokon, lassan kortyolgatni azokat hideg, napernyős kis koktélokat.

Miért is vállalta el, hogy megint dékán lesz?  Otthon kellett volna maradnia, unokázni, mesét olvasni, kivinni Kajlát sétálni, kipróbálni Róza új receptjeit. Még sosem érezte ennyire, hogy megöregedett. Az elmúlt évek súlya hirtelen ólomként kezdte húzni a szívét.

Az idézet ismét visszhangot vert a fejében, úgy zakatolt, mint egy sebesvonat. Hol is olvasta?

„Kívül a vörös halál…” 

Nem. Ez így nem helyes. Belül is halál volt, már négy éve. Öt – javította ki magát.

Öt év. 

Öt halál. 

Öt tragikus sors. 

Diákok, tanárok. Most pedig ez.

Sárközy egy mély sóhajjal vette le az orrán pihenő szemüvegét, a műanyag keret keményen koppant az asztallapon. Mit fog mondani a rendőröknek? Egyáltalán, mit fognak kérdezni? Mi van, ha újságírók és riporterek tódulnak majd be az épületbe, amint értesülnek az újabb halálhírről? Nem hagyhatja, hogy még ők is fokozzák a Petőfi-épület felújítása körüli káoszt. Kinézett az ablakon. Szürke betonfalai ridegen magasodtak a lassan sápadtkékbe forduló égbolt előtt, amin bágyadt felhők nyája vonult át. A csontos öregasszonykézre emlékeztető fákon varjak tanyáztak; károgásuk tompán szűrődött be a párás üvegen. 

Olyan mély a múlt. Olyan régi történetek, olyan…

Sárközy hirtelen előredőlt, cipője talpa tompán puffant a szőnyegen. Mintha az óra is gyorsabban kezdett volna ketyegni, fülében hangosan dobolt a szíve. A Petőfi múltja… Nem is az egyetemé volt… a DÉLÉP… építőipar… benne a falban…

A szavak úgy álltak össze a fejében, mint az a borzasztó, Csillagos éjt ábrázoló kirakó, amin egy fél évet ültek a feleségével.

– Hát persze – motyogott. – Ez nem a mi ügyünk.

A dékán megkönnyebbülten kacagott fel, összecsapva tintafoltos tenyerét. A hangtól a varjak riadtan rebbentek fel, zavaros fekete tornádót imitálva ültek át egy másik fára. 

Egy reszketeg sóhaj hagyta el kiszáradt száját, mintha csak egy lufi eresztett volna le. Bajuszát megtörölgette a zsebében hordott textilzsebkendővel, és visszapillantott a Petőfi-épületre. Már nem is tűnt olyan félelmetesnek a százszemű szörnyeteg.

Izgalomtól nyirkos tenyerével lesimította sötétkék, apró pöttyös nyakkendőjét; az anyag puhán feküdt kalapáló szívén. 

– Nem lesz baj – nyugtatta magát. – Nem lesz semmi baj. 

Karórájára pillantott; a rendőrség bármelyik pillanatban...  

Az ajtón határozott kopogás hallatszott.

– Tessék! – szólt ki Sárközy, székét új erőtől vezérelve tolta hátra, a kerekek engedelmesen gurultak végig a földön. A küszöbön két magas férfi jelent meg, mellkasukon jelvény, övükön fegyver.

– Sárközy György? – vették le sapkájukat. – Lenne pár kérdésünk.

 

The Chordettes – Mister Sandman: https://www.youtube.com/watch?v=PKnPrbPK5vA 
Tension music:  https://www.youtube.com/watch?v=SfiB4w-oN9o 

Hova lött - 6. fejezet

06hovalott-boritokep-6fejezet.png

 

2023. november 8., szerda
SZTE BTK, Dékáni iroda

 

Az ablakon beszökő, késő délutáni nap fénye halványan világította meg a bögrékből komótosan felszálló gőzt. Sárközy dékán az előtte ülő fiatalokat nézte, akik néha-néha összesúgtak; Dávid és Zselyke a noteszukba mélyedve futották át a férfinak szánt kérdéseket. Tollak kattogása és a számítógépek halk zúgása szűrődött be a kinti helyiségből és töltötte be a szobát, a papír megnyugtatóan susogott a titkárnők ujjai alatt. 

A dékán az órára pillantott. Nem igazán kedvelte az őszt. Túl hamar sötétedett, ráadásul hordania kellett azt a borzasztó, halványszürke kabátot, amiben úgy nézett ki, mint egy koszos hógolyó. Mire hazaér, biztosan sötét lesz, Kajlát már nem fogja tudni megsétáltatni, a feladat megint a feleségére marad, és még a patikába is be kell ugrania hazafelé, nem halogathatja tovább. Megforgatta az ujján ezüstlő jegygyűrűjét, és visszanézett a vendégeire, óvatosan megköszörülve a torkát.

– Nem szeretném siettetni önöket, de…

– Bocsánat – szabadkozott Dávid, arcára enyhe pír költözött. – Mindjárt kezdhetjük.

Zselyke a tolla végét rágta, vörös tincsei az arcába lógtak, ahogy a jegyzetei fölé hajolt; Sárközyt nagyon emlékeztette a lány a feleségére. Kedves mosolyra húzta a száját, bajusza kövér hernyóként mozgott az orra alatt, amikor megszólalt.

– Ha jól emlékszem, az emailben azt említették, a Petőfi-épületről szeretnének beszélgetni – bólintott a férfi, de csak úgy magának. – Örülök, hogy végre eljutottunk a felújításig.

Dávid a dékánra nézett, a kezét beletörölte a farmerjába.

– Az épületnek eléggé kacifántos története van, igaz? – kérdezte, és egy kissé előredőlt. A mozdulattól megnyikordult egy rugó a kanapéban. 

– Fogalmazhatunk így is – hümmögött Sárközy, kezeit összefonta az ölében. – Amikor én még fiatalember voltam, mert igen, volt ilyen idő is – kuncogott –, akkor megesett, hogy egyszerre zajlott a tanítás a DÉLÉP értekezleteivel. Istenem, hogy mennyi órarend keveredett el a bevételi papírok között! Nem is beszélve a ki- és beköltözésekről a nyolcvanas években. Az a káosz, ami itt uralkodott…

Zselyke felpillantott, szemüvegét feljebb tolta szeplős orrán.

– Nem volt zsúfolt egy épületben lenni azzal a sok ismeretlennel? – kérdezte a lány, miközben lejegyezte a dékán előző válaszát.

– Jobban belegondolva, nem – vakarta meg az arcát Sárközy. – Elvégre, ez a munkánk. Sok ismeretlennel együtt dolgozni, napról napra újabb és újabb arcokat látni. Egyébként kedves emberek voltak. Egy Joci nevű könyvelővel sokszor jártunk el kávézni, megőrjített, hogy sosem tett cukrot abba a fekete löttybe.

A toll csak úgy sercegett a papíron – Dávid buzgón írt a fekete, bőrkötéses könyvecskébe, SZTE-s tollán táncolt a lebukó nap fénye. A folyosón lépések hangzottak fel, a párnázott ajtó alatt kedélyes beszélgetés szűrődött be.

– Furcsa belegondolni, hogy milyen rég volt ez – sóhajtott a dékán. – Alig voltam idősebb, mint néhány diák akkoriban, néha össze is tévesztettek velük a kollégák. Már azok, akik nem ismertek – simította le öltönyét egy félmosollyal.

– Gondolom, sokkal kisebb volt a hely a tanári szobákban. Hogyan oldották meg, hogy mindenki elférjen? – vette fel a kulacsát Zselyke, amit mindig magánál hordott, hiszen arra azért nem számíthatott, hogy a dékán zöld teával kínálja.

– Tényleg szűkösen voltunk – ismerte be Sárközy. – Volt, hogy öten-hatan is be voltunk zsúfolva, papír- és könyvhegyek mindenhol, olyan volt, mint egy útvesztő, nekünk meg nem volt egy Ariadnénk, aki adhatott volna fonalat a közlekedéshez. Én igyekeztem minél kevesebb időt bent tölteni, nem szerettem a hangulatot.

– A DÉLÉP dolgozói miatt? – vonta fel Dávid a szemöldökét, mire a dékán megrázta a fejét.

– Nem feltétlenül – egy percre visszaemlékezett arra a borzasztó nőre, aki fájdalmas tüskét hagyott a szívében. Nem sorolta magát a haragtartó emberek táborába, nem is volt vitája soha senkivel, de az a tanárnő… Még mindig kirázta a hideg, ha arra az obszidiánkemény, sötét szempárra gondolt. – Nem mindig volt felhőtlen a hangulat köztünk, tanárok között sem, de tudják, hogy megy ez – próbált mosolyogni, mire a fiatalok megértően bólintottak. Dávid lába halk ritmust ütött a puha szőnyegen:

– És mi történt, miután a DÉLÉP teljesen kiköltözött? – nyújtotta ki hosszú lábait a fiú. – Nehéz volt visszarázódni?

– Nos, sokkal több helye lett a bögréimnek – nevetett a dékán. – Tudják, szeretem gyűjteni őket. Egyébként furcsán csendes lett minden. Utána már csak a zárthelyi dolgozatok, az államvizsga és a fűtés volt a téma. Már nem hallottuk, hogy milyen betonnal kell kitölteni az alapot, hogy mekkora átmérője legyen a csöveknek, honnan szerezzék a sódert – megrántotta a vállát. – Egy korszak lezárult, azt hiszem.

Dávid és Zselyke még feltett néhány kérdést, majd udvariasan felálltak, megköszönve a dékán segítségét.

– Ugyan! – gombolta be a zakóját Sárközy. – Örülök, hogy megkerestek. Ha megírták a cikket, szívesen elolvasnám.

– Elküldjük önnek emailben, amint készen vagyunk – igazította meg a vállán Zselyke a táskáját. – Még egyszer köszönjük az idejét. 

A dékáni iroda ajtaja halkan csukódott be Dávidék mögött.

– Sokkal kedvesebb volt, mint gondoltam – pillantott hátra Zselyke. A folyosón csak egy-két diák lézengett, a falról komoran pillantottak le rájuk a régi dékánok arcképei, ahogy elhaladtak előttük. Meltzl Hugó és Csengeri János komoly és ünnepélyes pillantása kísérte őket.

– Én mondtam – fogta meg Dávid a lány kezét. – Nem kell tőle annyira tartani.

Mielőtt elérték volna a lépcsőfordulót, egy ismerős alakot vettek észre, ahogy a könyvszekrény előtt görnyedt háttal böngészte a cirádás címeket. 

Dávid magával húzta a lányt és mosolyogva megállt Feri mellett.

– Van valami izgalmas? 

Feri felpillantott, majd megrázta a fejét.

– Csak ezek – mutatott a vastagabbnál vastagabb antológiákra. – Nem igazán az én világom. Hol vannak a jó krimik? Agatha, Arthur – sóhajtott. Úgy sorolta a neveket, mintha régi barátai lettek volna.

Zselyke félrebillentette a fejét.

– Krimik? Nem tudtam, hogy újra olvasni kezdte őket. 

– Már egy ideje nem történt semmi megrázó a karon – magyarázta az idősödő férfi. – Se hullák, se rendőrök, a balszerencsénk talán véget ért. És különben is, néha jó, ha szembenézünk a félelmeinkkel. Nem élhetek üvegkalitkában elbarikádozva, aztán még olyan lennék, mint a csontváz a régészeti tanszék folyosóján – viccelődött Feri. 

– De hisz most is üveg mögött ül – világosította fel Dávid, mire a férfi sóhajtott.

– Próbáltam egy jó metaforával élni, de látom, maguknak, kreatívosoknak nem jó semmi – szemében huncutság csillogott, ahogy elindultak lefelé a lépcsőn a kijárat felé.

– Én értékeltem – próbálta bizonygatni Zselyke, ahogy lassan a porta elé értek. 

– Ne szépítse, kedves! – legyintett Feri, de haragnak egyáltalán nem volt nyoma az arcán. Az eső halkan kopogott az ablakokon, a felhők hirtelen kúsztak fel a rozsdaszínű égre. – Viszont ezért meg kell hallgatniuk egy viccet. Készen állnak? 

Dávid és Zselyke bólintottak.

– Azt mondja a gróf: Jean, kérem az esernyőmet, átmegyek Xavér professzorhoz. Mire Jean: Ilyen viharban, uram? Erre a gróf: Igen, mert azt mondta, menjek, amikor jól esik.

 

sarkozy.png

Hova lött - 5. fejezet

 

05hovalott-boritokep-5fejezet.png

 

2023. október 18., szerda
Petőfi-épület

 

Reszketett a csikk parázsló vége, elfulladt, füstje szürkén sodródott a fojtogató szélben. Hollós megint a telefonjára pillantott, fiatal arca kísértetiesen fehérlett a rávetülő fényben, amúgy is őszes haja kilúgozódott. Még mindig túl korán volt. Az utcalámpák jó ideje lekapcsoltak, a hajnal hasadása mégsem akart megkezdődni, enyhe sárga helyettesítette – körtefény a Petőfi portásfülkéjéből.

Az októberi szél benyomakodott Hollós mellett, ahogy belépett az ajtón: néhány falevelet lökött be a lábtörlőre, már barnák voltak, megszikkadtak, testük ropogva porladt el a takarító örömére, mikor a férfi rájuk taposott. Hollós a portásfülkéhez lépett. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy elhagyta a szürke sálját, nem mintha annyira hiányzott volna, mindeddig a létezéséről is elfeledkezett, de félálomban  tisztán emlékezett, hogy a tanári széken maradt: lelóg a támláról, rojtos vége a padlót éri. A portás (név szerint Anita – Hollós ezt is megjegyezte, ahogy mindenkiét) először kétkedve méregette, a fülkeablakba pakolt cókmók között turkált, addig is legalább abbahagyta a körme rágcsálását. Közben azért a tekintete újra meg újra a Hollós arcán lévő halvány hegre tévedt, és ösztönösen összébb húzta magán a kötött kardigánját. Zavarta az a heg, sok mindenkit zavart, csak Hollóst nem. Végül egy féloldalas mosollyal nyerte el a teremkulcsot.

Fölfelé a lépcsőn fenyőillat csapta meg, valami olyasmi, mint a harmadikos osztálykiránduláson, tűlevelek sercegtek a talpuk alatt, letévedtek az ösvényről, közben gallyakkal kardoztak, szinte hallotta a többiek kacagását. Ahogy a teremkulcsot a kabátja zsebébe csúsztatta, ragacsos vitaminkapszulákhoz ért, egyik reggel késve ébredt, és nem volt ideje bevenni őket. Szerencse, hogy nem gurultak el. Kivett egyet és a szájába tette.

Elnyomta a fenyőillatot.

Helyette eszébe jutott az a szám, amit félévkezdet óta nem tudott kiverni a fejéből. (Put the lime in the coconut, hmm mm hmm mm hmm, such a silly woman.) Lehet, ki is hallatszott, bár remélte, hogy nem, mindenesetre fütyörészés kísérte.

Hollós a folyosó sötétjébe bámult, vakon tapogatózott a kapcsoló után, de mivel csak nem találta, befordult a sarkon. Kásás sárga világította be a folyosót, nyitva volt a terem, onnan szűrődött a fény, mintha az összes lámpát felkapcsolták volna odabent.

Megborzongott, mindig ez volt. Nos, ezért utált itt órát tartani, csak ez az egy út vezetett a teremhez, mindenképpen el kellett mennie a női mosdó előtt. Megtorpant. A dermedés az egész testére kiterjedt, bálvány volt. Szeme meredten bámulta a női mosdó feliratát. Fojtott nyöszörgés szűrődött ki odabentről, bőrredős suhogás, ultrahangos csivitelés. Obszidián szempár pillantása. Hollós megrázta a fejét, csak az agyára ment a sok horrorfilm meg a virrasztás. (Egy ideje már nem akart álmodni, nem akarta azt álmodni, már nem szórakoztatta, hogy ébredés után is emlékszik rá, el kellett ütnie valamivel az éjszakákat, a betűk hamar szétfolytak előtte, pislogás nélkül meredt a képernyő mozgolódására.) Mindenesetre rumos sütemény ízét érezte a szájpadlásán.

Valaki figyelte.

A teremajtó előtt egy sziluett tűnt fel kezében felmosófával, fél szeme kéken csillogott a homályban. Fütyörészett. Hollós üdvözlésére csak biccentett, és folytatta a takarítást: felmosófej a vödörbe, keverés jobbra, placcsanás a padlón. Szétfolyt a víz, terjedt a tócsa.

Ahogy Hollós belépett a terembe, az arca elé kapta a kezét, nem égett semmiféle lámpa, a felkelő nap sütött be az ablakon. Valami ócska színházi előadáson érezte magát, ahol a csalást a nagyérdemű megvakításával leplezik. Kilúgozás. Még akkor is káprázott a szeme, amikor szembesült az átveréssel: nem volt ott a szürke sálja, sehol sem volt.

Egyszerre már a fütyörészést sem hallotta, azért mégis a takarító után indult, hátha ő látta valahol a holmiját. Végigtocsogott a folyosón, a víz a női mosdóhoz vezetett, megint kiöntött, gondolta, az épületre tényleg ráfért volna már az a felújítás. Mindenesetre a takarítónak nyoma veszett, úgyhogy inkább lesietett a portára.

– Nem találtam ott a sálamat – mondta a portásnak, miközben visszaadta a teremkulcsot.

– A nyakában van – vetette oda flegmán, fel sem nézve a körömrágásból a portás.

Hollós csak sóhajtott, mert tényleg ott volt.

 

Harry Nilsson – Coconut: https://www.youtube.com/watch?v=TsSuueEGQSM

 

hollos_1.png

Hova lött - Nyelv és identitás

Cikk

nyelvesidentitas-hovalott-borito.png

 

„Hova lött a tarka szivárvány az égrül?/ Hova lött a tarka virág a mezőkrül?” – szavalja Feri Petőfi A téli esték című versét, nyelvjárásban, ö-zve. A szigorú Vámos Ilona tanárnő meg is dorgálja érte, az osztálytársai kinevetik, ő pedig hosszú évtizedek múlva is jól emlékszik a megaláztatás fájdalmára. Valóban ennyire mélyre tud menni, ha megszóljuk valakinek a nyelvhasználatát? Tényleg „parasztos” az, aki nyelvjárásban beszél? Milyen kapcsolat van az identitás és a nyelv között? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, majd néhány témához kapcsolódó könyvet is ajánlunk.

A nyelvhelyességi és helyesírási szabályokat általános és középiskolás korunkban jól a fejünkbe verik – legalábbis megpróbálják –, és nincs is ezzel semmi baj, hiszen a magyar nyelv írásbelisége egységes, bárhol éljünk a világon, ha magyarul szeretnénk leírni valamit, ugyanazokhoz a dolgokhoz kell igazodnunk. A beszéddel azonban nem ez a helyzet. Bizonyára nem egyszer hallottuk már, hogy az a szép és helyes, ahogy a híradóban beszélnek, ez a standard köznyelv, erre tessék törekedni. Ezzel szemben, ha bebarangolnánk a föld magyarok lakta területeit, elég színes kép tárulna elénk, legyen szó ejtésbeli különbségekről, tájnyelvi szavakról vagy olyan kifejezésekről, amik idegen nyelvek hatására kerültek a magyarba. Möhet, kík, âmber, tüz, puja, pityóka, bazén, örökíró, honcsok, egy gömb fagylalt – ez csak néhány példa az említett jelenségekre. Az ismeretlen nyelvjárások első hallásra bizonyára furcsák, olykor a kommunikációt is megnehezítheti, ha a felek nagyon eltérő nyelvjárási szókészletet használnak, a köznyelvitől eltérő kiejtést pedig sajnos sokan ma is a tanulatlanság jelének tekintik, és úgy gondolják, hogy ez a nagy változatosság megrontja a magyar nyelvet. Egy nyelv azonban sosem egynemű, a nyelvhasználat több módon történhet, és egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. A nyelv regionális változatai sokkal inkább színesítik azt, mintsem veszélyt jelentenének rá. Ráadásul bizonyos archaikus vonásokat leginkább a nyelvjárások őriztek meg, mert régen a nyelv csak nyelvjárásokban létezett, így ezek a kutatók számára is izgalmas terepet jelentenek.

A legtöbben jóformán az anyanyelvvel szívjuk magunkba a nyelv valamely változatát, ami ilyen módon megfelel annak, amit szüleink, nagyszüleink, a közösségünk beszél – ezért is nevezzük anyanyelvváltozatnak vagy anyanyelvjárásnak. Ez egyben össze is kovácsolja azt a kisebb vagy nagyobb csoportot, mely beszéli. Persze emellett általában a standard köznyelvet is használjuk, hiszen az iskola vagy a munka legtöbbször megköveteli ezt, különösen a tanároknál, a médiában dolgozó szakembereknél, az ügyintézőknél és olyanoknál, akiknek sokat kell beszélniük a munkájuk során. Az ilyen beszélőket, akik a saját nyelvváltozatuk mellett a standard köznyelvet is beszélik, nevezzük kettősnyelvűeknek. Érdekesség, hogy azt, hogy mikor melyik változatot használják, nagyban befolyásolják a körülmények, például, hogy épp kihez szólnak.

Ahogy már utaltunk rá, az anyanyelvváltozat mindig a családhoz, a szülőföldhöz, tehát a létezésünk és személyiségünk gyökereihez fűződik. Ezáltal a beszédünk sok mindent elárul rólunk, nem csak kommunikációs funkciója van, hanem ki tudjuk fejezni vele például a hovatartozásunkat. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy a nyelvhasználatot az iskolázottság és a foglalkozás, a műveltség, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely határozza meg, és bár valóban találhatunk arra példát, hogy a magasabb képzettségű emberek inkább a standard köznyelvet beszélik, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nyelvhasználatunk és az intelligenciánk egymás függvényében alakulna. Ha valaki nyelvjárásban beszél, nem lesz sem butább, sem rosszabb, mint a nyelvet pallérozottan művelő társai. Nyelvhasználat miatti megbélyegzések mégis előfordulnak, ezeket pedig nem szabad félvállról venni, hiszen komoly lelki gondokat is okozhatnak. Mivel a nyelv az identitás része, ha valaki azt mondja, hogy rossz, ahogy beszélünk, ezt általában úgy értelmezzük, hogy mi magunk vagyunk rosszak.

„S ezzel a tanárnő elhallgatott. Feri még sohasem érezte magát ennyire megalázva. […] Sosem érzett kényszert arra, hogy megtanulja másképp használni a nyelvet. Elvégre ez hozzátartozik, ez ő. A szülei, a nagyszülei, sőt, még a dédszülei is így beszéltek. Számára ez jelentette az otthonosságot. Ez volt a normális beszéd.” (Hova lött, 4. fejezet)

A nyelvjárásnak és az ö-zésnek fontos szerepe lesz még a krimiben.

*spoiler*

„Feri szinte el is felejtette, a tanárnő szavai milyen élesen tudnak vágni, és milyen tehetetlennek érezte magát mindig ellenük. […]

– Hálásnak? – a férfi lassan közelebb lépett, a tekintetét nem véve le a nőről. Soha nem volt egy vézna gyerek, először a gazdaságban végzett munka, majd az építőmunkás állás tartotta jó kondícióban. Nem is bánta, hogy most kicsit fenyegetően hajolhatott a tanárnő fölé.”

Ha kíváncsi vagy, miért szikrázik Feri szeme, ahogy a tanárnőre néz, olvasd tovább az egyetemi krimit, és hamarosan megtudod. Vajon mi történik, ha a régi sebek egyszer felszakadnak?

Most pedig nézzünk néhány témához kapcsolódó könyvet!

Mivel a nyelvjárásoknak alapvetően csak beszélt változatuk van, ezért az irodalomban ritkábban bukkannak fel. De még így is vannak művek, melyekben közvetlenül vagy közvetetten megjelennek, hogy egy populáris példát említsünk, gondoljunk csak a Harry Potter könyvek Hagridjának beszédére. Ha pedig ö-zésről van szó, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényét emelhetjük ki, mely pont a nyelvjárás miatt legendásnak számít.

Móricz Zsigmond ugyanis szerette volna megírni a híres betyár, Rózsa Sándor történetét, anyaggyűjtés céljából többször is járt Szegeden, ahol Bálint Sándor néprajzkutatóhoz fordult segítségért. Móricznál folyton ott volt a jegyzetfüzete, sok mindent leírt, amit beszélgetések közben hallott, Bálint Sándor néprajzi, tájszó- és szólásgyűjteményét is kijegyzetelte, és mindig megbeszélték egymással az írás közben felmerülő kérdéseket. A sok kutatás ellenére Móricz mégis bizonytalan volt a tájszólás használatában, hiszen az ö-ző nyelvjárást nem beszélte, így arra kérte Bálintot és feleségét, hogy kiadás előtt vizsgálják meg ilyen szempontból a kéziratot. Ezt meg is tették, az idő azonban szorított, a nyomda a javításokat csak egyes íveken csinálta meg. Ennek eredményeképp a regényben akadnak hibák a nyelvjárás tekintetében, amit a kritika többször fel is rótt Móricznak.

A múlt század magyar irodalmából érdemes még megemlítenünk Mikszáth Kálmán Tót atyafiak és Jó palócok című műveit, melyek a felvidéki tájszóláshoz viszik közelebb az olvasót, a kortárs irodalomból pedig kiemelhetjük Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét, melynek cselekménye Erdélyben játszódik, és a különböző dialektusok mellett román mondatok is megjelennek benne, így a kódváltás, az idegenség problémája is tematizálódik. Ugyanezt fedezhetjük fel Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című könyvében, amiben különböző szövegtípusok kerülnek egymás mellé, közös pontjuk pedig a növényvilág. Megismerkedhetünk a szerző mátyusföldi nyelvjárásával, hiszen a szövegben a jellegzetes hangok és a szupraszegmentális elemek, mint a hangsúly, hanglejtés, jelölve vannak. Mivel a Felvidéken járunk, egy kisebbségi magyar nyelvváltozattal találkozunk, amit gyakran szintén alacsonyabb presztízsűnek gondolnak, mint a standard magyart.

Léteznek különféle mese- és történetgyűjtemények, melyek egy-egy területhez köthetők, és magukon viselik az adott terület nyelvi sajátosságait. Többek között ilyen a Havasok mesemondója Nagy Olga és Vöő Gabriella gyűjtésében, és Penavin Olga Jugoszláviai magyar népmesék című kötete. A nyelvjárások mellett ezek által közelebb kerülhetünk egy közösség életéhez, hagyományaihoz, ami nem csak tudományos szempontból lehet érdekes, hanem szórakoztató is, elég csak a cifrábbnál cifrább kocsmai jelenetekre gondolnunk.

Végezetül, a magyar irodalomtól eltávolodva, egy kortárs olasz tetralógiát hozunk. A közélettől elzártan alkotó, személyét titokban tartó Elena Ferrante a Nápolyi regényekben két barátnő, Elena és Lila történetét írja meg, hatvan évet felölelve gyerekkoruktól időskoruk kezdetéig. A főszereplők Nápoly egy szegény negyedében, a „telepen” töltik gyerekkorukat, ahol az emberek többsége nyelvjárásban beszél. Komoly jelentősége van annak, hogy ki és mikor használja a standard olaszt és a nyelvjárást, legyen szó veszekedésekről, a lányok egymáshoz való viszonyulásáról, vagy épp arról, hogy Elena hogyan próbál kitörni ebből a közegből, és boldogulni a tanulmányaiban és a munkájában. A világszerte népszerű regénysorozatból sorozat is készült Briliáns barátnőm címmel.

A nyelvjárások, különféle nyelvváltozatok tehát igenis nagy fontossággal bírnak, ahogy ezt az említett művek mutatják. Bár ellenségeskedések és problémák forrásai lehetnek, a beszélőik számára mégis ott rejlik bennük az otthonosság. Tekintsünk rájuk inkább kincsként, mintsem elhárítandó problémaként! Ha tudsz még olyan műveket, amikben szerepe van a nyelvjárásoknak és a nyelvhasználatnak, írd meg nekünk kommentben!

 

Almási Andrea

 

rozsa_sandor_a_lovat_ugratja.jpg

sokszor_nem_halunk_meg.jpg

Hova lött - 4. fejezet

 

04hovalott-boritokep-4fejezet.png

 

2023. október 9., hétfő
SZTE BTK, Portásfülke

 

Feri a recsegő rádióból szóló dalt énekelgette, Who Wants to Live Forever, miközben kicsit lejjebb tekerte a hangerőt, hogy hallhassa, ahogyan kicsöng a telefon, és azt, ahogy az öccse, a szokásos monoton, komoly hangján, beleszól a készülékbe.

– Czeglédi Antal.

– Az öcsémet keresem, nem hallott róla valamit az ügyész úr?

– Feri – lágyult el a férfi hangja, ahogy felismerte bátyját a vonal végén. – Bocsáss meg, nem néztem, ki hív.

– Ilyenkor nem is szoktad. Tudna szakítani az ügyész úr pár percet öreg testvérére?

– Rá mindig – hallatszott Tóni halk kacagása. –  Mondd, miért keresel?

– Lassan itt a halottak napja, és gondoltam, ideje lenne megbeszélni, hogyan tudunk kimenni a temetőbe – pillantott Feri a kis asztali naptárjára, Tóni felől pedig egy rövid ideig csönd hallatszott.

– Esküszöm, minden évben egyre korábban jut eszedbe elkezdeni készülni.

– Te is tudod, hogy még a koszorút is meg kell rendelni anyáék sírjára, meg a gyerekeknek sem biztos, hogy szabad lesz bármelyik nap, nagyok már, és sok dolguk van.

– Persze, tudom, de azért még mindig van egy hónapunk.

– Két évvel ezelőtt is ezt mondtad, aztán én futhattam a virágok után.

– Amiért már bocsánatot kértem, de…

– Tónikám, tartsd egy kicsit – szakította félbe Feri a testvérét, mivel egy elveszett tekintetű fiatal lány jelent meg az ajtóban. Az órák pár perce elkezdődtek, de szegény, biztosan még mindig egy termet keres, amik ilyenkor még hajlamosak voltak a varázslatos elkeveredésre a bölcsészkar folyosó-labirintusában.

Tóni mindeközben, a vonal túlsó végén, sóhajtva igazított meg pár, az asztalán szétgurult tollat. Elgondolkodva fordult az ablak felé, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Szeged belvárosára. Nem is olyan messze tőle Feri azt magyarázta az elveszett elsőévesnek, hogy melyik folyosón találja meg a Klemm Antal termet. Tóni szemei előtt felsejlettek a régi idők, amikor ő is ilyen elveszettnek érezte magát abban a rémisztően hatalmas épületben. Milyen régen volt az már, de néhány dolog, úgy látszik, sosem változik. Ahogy Feri aggódása sem a halottak napja és a temetőlátogatás miatt.

Amióta a szüleik elhunytak, minden évben igyekeztek pontosan november 2-án kimenni a temetőbe, még ha ez kicsit bonyolultabbá is vált, amióta a gyerekeknél bővült a család. Ferinek azonban nagyon fontos volt, hogy minden jól menjen ezen a napon, időben meglegyenek a virágok, a gyertyák és a koszorú. Tóni még egészen fiatal volt, amikor elvesztették a szüleiket, és – bár nem szívesen vallotta be – az idő múlásával egyre kevésbé emlékezett rájuk. Ha nem lenne az a pár régi fénykép, talán már az arcuk is homályba borult volna előtte. Ferinek, persze, sokkal több emléke volt róluk, és így ez a nap is mást jelentett neki. Tóni pedig emiatt igyekezett elfogadni a bátyja hóbortjait.

– Na, itt vagyok – szólalt meg ismét Feri a vonalban, miközben még utoljára intett az elsiető és hálálkodó lánynak. – Hol is tartottunk? Ah, igen, szóval a koszorú meg a virágok. El tudsz mönni értük akkor?

Menni – javította ki Tóni azonnal a testvérét, és igyekezett elhessenteni a hirtelen rátelepedő feszültséget.

– Mindegy az – legyintett Feri a fülkéjében, ahogy hátradőlt a székében, majd nevetve hozzátette. – Nincs mán’ itt a Vámos Ilona, hogy megszidjon érte.

– Attól még mondhatod rendesen, Feri.

Egy rövid ideig csönd telepedett a hívásra.

– Ne kezdd ezt most, Tóni.

– Csak szóltam – jegyezte meg a férfi, és egy köteg papírt az asztal sarkához igazított. – A kérdésedre pedig: igen, el tudok menni értük.

– Jól van. Idén, légy szíves, ne hagyd az utolsó pillanatra.

– Nem fogom.

Azzal megszakadt a vonal.

 

*

 

1975. szeptember 22., hétfő
Tömörkény Gimnázium

 

Feri a tanteremben ült, ölében otthonosan elfeküdt a gitár. Szeretett zenélni, elpengetni a kedvenc dalait. Mikor az órák között gitározott, a többiek kíváncsian ültek le köré, némelyikük dúdolt is vele együtt, és voltak, akik az asztalokon doboltak.  Ilyenkor közösséget kovácsolt, akaratán kívül.

Amellett, hogy basszusgitározott, szeretett akusztikuson is játszani. Amikor csak tehette, elővette az iskola gitárjait. Ujjai a fogólapon az e-moll akkordról a-mollra váltottak, miközben mindenki – ahogy tudta – Máté Péter legújabb számát énekelte. „Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom” – hangzott több szólamban.  Ezeket a kellemes perceket a csengő nyers zaja zavarta meg. Feri lefektette a gitárt oda, ahonnan elvette, majd sietősen a helyére sétált. Mindenki más is így tett, a dúdolást nyüzsgés váltotta fel. A fiatalok suttogtak egymás közt, néhányan fel-felkuncogtak.  

A távolból hallani lehetett Vámos tanárnő egyritmusú, szapora, intenzív kopogását. Jellegzetes hangzása volt a lépteinek, a diákok a folyosó végéről felismerték már. Apró sarkú cipője élesen koppant az iskola terrakotta csempepadlóján. Meg, persze, a fán és a linóleumon is. Mire a tanárnő beért a terembe, mindenki elhallgatott, senki nem szeretett volna megdorgálást, netalántán büntetést. A diákok körében nem volt túl kedvelt Vámos Ilona. Féltek tőle. Szigorú asszony volt, tekintélyt parancsolt minden mozdulata, nem beszélve arról, hogy egy elejtett mosolyt se láttak még tőle soha. 

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a meglepően alacsony magyartanárnő. A csendet harapni lehetett a teremben, ugyanis mára meg kellett tanulniuk egy Petőfi-verset, s ha a tanárnő felelést ígért, akkor azt be is tartotta. A számonkérést nagyon komolyan kellett venni nála, maximum két szót lehetett téveszteni, a harmadiknál Vámos Ilona egyessel leültette  az illetőt.

– Szép jó reggelt kívánok mindenkinek – köszöntötte a diákokat kimérten. Könyveit és tolltartóját az asztalra helyezte, kinyitotta az osztályozó naplót. Motyogva elolvasott pár nevet magában, majd az osztályra emelte a tekintetét. – Kelemen István, kérem, fáradjon a táblához! – szólította fel a szerencsétlen fiút, aki, bár kelletlenül, de kivonszolta magát a tanárnő mellé. – Mit fogunk hallani ma? – érdeklődött Vámos Ilona.

– Petőfi Sándor versét, A téli estéket – válaszolta a fiú, miközben az ujjait morzsolgatta. A tanárnő leült a székére és bólintott.

– Halljuk akkor – mondta.

Ezután István belekezdett a versbe. Az első három sort tökéletesen szavalta, utána viszont makogni kezdett. Előre lehetett tudni, hogy mi következik, és úgy is lett. Megszégyenülve foglalt helyet az egyesével, amit a tanárnő már körmölt is a neve mellé.

– Nos, akkor jöjjön – gondolkozott hangosan –, jöjjön Czeglédi Ferenc.

Feri nagyot nyelt, de nem ijedt meg. Becsületesen megtanulta a feladott verset. Többször visszamondta magának, sőt, még néhány hangsúlyt is begyakorolt hozzá. Ettől függetlenül  utálta a felelést, mint mindenki más. Kezeit a háta mögé csapta, ahogyan azt illik, kihúzta magát, és nekikezdett a szavalásnak.

– „Hova lött a tarka szivárvány az égrül? / Hova lött a tarka virág a mezőkrül? / Ho’ van a patakzaj, ho’ van a madárdal, / S mindön éke, kin…” – eddig jutott a verssel, mire a tanárnő ingerülten közbeszólt.

– Hányszor kértem magát, Czeglédi Feri, hogy tanuljon meg rendesen beszélni?! – csattant a nő tenyere az asztalon, miközben felállt. – Ez nem szép beszéd, ez nem gimnáziumba való beszéd! Figyelmeztettem már, Czeglédi! Figyelmeztettem, hogy nagyon megjárja, ha arcátlanul folytatja ezt a parasztos beszédet! Nem tűröm, hogy kolbász- és hagymaszagú mondatok hangozzanak el az óráimon. 

Rettentően kikelt magából. A diákok mozdulni sem mertek, soha nem látták még ilyen mérgesnek. Mindig higgadt és kimért volt. Most viszont az egész terem visszhangzott a szavaitól.

Feri elpirult. Úgy érezte, apróra zsugorodott a tábla előtt, s mindjárt megnyílik alatta a föld. Most már ő is morzsolni kezdte az ujjait, a szíve vadul kalapált. Nem tudott megszólalni, nagyon hirtelen érte a megszégyenítés. Apró csend után folytatódott a dorgálás.

– Ha nem tudja rávenni magát a szép beszédre, menjen mezőgazdasági iskolába, ott társaira lel majd! Tudniillik, nem kötelező gimnáziumba járni – hadarta az alacsony asszony. – Még ilyen pimaszságot nem láttam – morfondírozott. – Ha még egyszer meghallok magától egy ö-ző mondatot, megbuktatom, biz’ Isten! Tanuljon meg rendesen beszélni, Czeglédi! – hangzott a fenyegetés. – Üljön le a helyére! Egyes!

S ezzel a tanárnő elhallgatott. Feri még sohasem érezte magát ennyire megalázva. Tudta, hogy zavarja a tanárnőt a beszéde, de a legrosszabb álmában sem gondolta, hogy ez ekkora problémát jelent. Sosem érzett kényszert arra, hogy megtanulja másképp használni a nyelvet. Elvégre ez hozzátartozik, ez ő. A szülei, nagyszülei, sőt, még a dédszülei is így beszéltek. Számára ez jelentette az otthonosságot. Ez volt a normális beszéd.

Gombóc keletkezett a torkában, amíg a helyére sétált. Megsemmisülve ült le a padjához. Égett az arca. Csúfolták korábban is a beszéde miatt, de sohasem szólták meg ennyire. Gimnazista volt már, nem kisfiú, de rettenetesen rosszul estek neki ezek a mondatok. Férfiasan tartotta magát, de ujjait tördelve összegörnyedt a székén.

– Torma mehöt birkát etötni! – köhintett az egyik diáktársa, mire páran felkacagtak.

Feri oda se nézett – pedig szívesen megmondta volna, hogy legalább jó helyre pakolhatná az ö-ket, ugyanis helyesen a mondat úgy hangzik: Torma möhet birkát ötetni.

– Jöjjön ki a táblához, Etelka, és most már halljak egy jó feleletet! – szólt komoly hangon Vámos Ilona. A lány egyenes háttal, büszkén kiballagott, bár a szemében neki is lehetett látni egy kis félelmet, majd nagy levegőt vett, s ismét felcsendült a Petőfi-vers.

Feri továbbra sem tekintett fel. Azon töprengett, hogy márpedig őt senki nem alázhatja meg ennyire. Eldöntötte, nincs más lehetőség: el kell hagynia a természetes beszédét. Nem fogják újra megszégyeníteni, sem a tanárnő, sem az osztálytársai.

 

Queen – Who Wants to Live Forever: https://www.youtube.com/watch?v=_Jtpf8N5IDE

Máté Péter – Elmegyek: https://www.youtube.com/watch?v=7Jwc9-qibG4

Hova lött - 3. fejezet

 

03hovalott-boritokep-3fejezet.png

 

2023. szeptember 12., kedd
SZTE BTK

 

Zselyke a falnak dőlve állt, és az óra kezdetére, na, meg Dávidra várt. A telefonján görgette az Instagram feed-et. Csak a szokásos bejegyzések a nagy nyárvégi nyaralásokról, nyárzáró bulikról, #balatoninyar meg #horvatorszag, kinek mi, elvétve néhány bikinis vagy kockahasú híresség hajón nyaralós képével. A kijelző tetejére pillantott, 13:57 volt. Úgy döntött, ráír Dávidra, merre jár, de még csak megnyitnia sem kellett a Messengert, mert abban a pillanatban jött Dávid üzenete: „Hol leszünk?” 

Zselyke elmosolyodott, és visszaírt neki: „Földszinten balra, folyosó vége.” Azzal lezárta a telefonját, a kantáros nadrágja zsebébe süllyesztette, és a bejárat felé lesett. Széles mosoly ült ki az arcára, mikor meglátta Dávidot, rögtön felvették a szemkontaktust, Zselyke még intett is neki, mire Dávid viszonozta a mosolyát.

– Szia! – köszöntötték egymást, majd Dávid gyengéden megfogta Zselyke derekát, és egy diszkrét puszit nyomott az arcára. 

– Pontos vagy…

– Mint mindig, tudod – vigyorgott Dávid, majd egy mozdulattal letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket. – Neked is biztosan jó lesz ez az időpont? Még van egy másik is.

– Tuti. A másiknál óraütközésem lenne. Szerintem itt is van a tanár – mondta halkan Zselyke. Dávid nem fordult meg, hanem megvárta, míg a tanár elsétál mellette a terem ajtaja felé. 

– Ki van ám öltözve – jegyezte meg Dávid csak úgy mellékesen, amint végigmérte a magas, fiatalos, inget, élére vasalt nadrágot és elegáns bőrcipőt viselő tanárt, aki két gyors mozdulattal kinyitotta a terem ajtaját, majd elállt az útból, és kezével intett a hallgatóknak, hogy be lehet menni.

– Én még nem is voltam ebben a teremben – súgta oda Zselyke Dávidnak, miközben középtájt  helyet foglaltak az ablak mellett. 

– Üdvözlök mindenkit! Foglaljanak helyet! – kezdte a tanár, miközben aktatáskájából kivette az órához szükséges papírokat és a laptopját, amit villámgyorsan beüzemelt és összekötött a vetítővel, majd lassan végigpásztázta tekintetével a termet. – Jól van, látok azért itt ismerős arcokat is. Akikkel viszont még nem találkoztam… Engem Jávorcsik Gábornak hívnak, én tartom maguknak ezt a csodálatos szemináriumot, meg majd a későbbiekben sok más tárgyat is itt, a kommunikáció mesterszakon, úgyhogy fogunk még találkozni. Ez most csak egy rövid óramegbeszélés lesz, illetve ismerkedés, nem vagyunk sokan, szeretnék mindenkit megismerni. Kérem, hogy mindenki mutatkozzon be, azok is, akiket esetleg jól ismerek, hiszen lehet, hogy maguk viszont nem ismerik egymást. Azt is mondják el, ki melyik alapszakról jött, kíváncsi vagyok, mennyire vegyes a társaság. A többit magukra bízom. De előtte még megbeszéljük a tematikát, amit kivetítve láthatnak, ezen mindjárt végigmegyünk, de, gondolom, magukat legjobban az érdekli, hogyan lehet teljesíteni a tárgyat. 

Néhányan derűsen bólintottak, és vidám moraj hallatszott a padsorok közül.

– Mivel ez egy szeminárium, a félévet zh-val zárjuk majd az utolsó előtti órán, illetve az utolsó órára egy kreatív feladatot is be kell adniuk.

Zselyke szeme felcsillant. Egész addig az ablakon át nézte az utca túloldalán lévő ház nyitott ablakát, és azt, milyen érdekesen csillan meg rajta a napfény. 

– Egy cikksorozatot kell írniuk, a téma bármi lehet, de fogok megadni néhány opciót, azokból lehet választani. Bár nem kötelező, lehetnek még nálam is kreatívabbak. Nem egyéni munka, párokban vagy maximum háromfős csoportokban gondolkodjanak.

Ez utóbbi volt az a mondat, ami mindig is megosztó volt és az is lesz a hallgatók között. Halk fészkelődés vette kezdetét: akiknek nem volt ismerősük a szakon, tanácstalanul körbenéztek, néhányan hátrafordultak, hogy felmérjék a terepet. Voltak páran, akik még az óra előtt gyorsan összeismerkedtek, ők kérdőn egymásra néztek, és természetesen olyanok is akadtak, akik egyértelműen egymást választották. Ilyen volt Zselyke és Dávid is, akik azonnal vigyorogva egymásra néztek, sőt, még a kezüket is összekulcsolták a pad alatt. 

– Ezt még bőven van idejük kitalálni, ahogyan a témát is – folytatta a tanár –, nem kell most eldönteniük. Persze, ha már óra végére kiforr a dolog, az szintén rendben van – mondta, majd a laptopján ütött egy szóközt, így másik diára váltott. Megjelentek a falon a javasolt témák.

Azonnal lendültek a levegőbe a telefonok, hogy lefotózzák a listát, mire a tanár úr szinte automatikusan, egy félmosollyal hozzátette:

– Ne aggódjanak, fel fogom tölteni CooSpace-re mindazt, amit ma megbeszélünk. Itt láthatják a lehetséges témákat, lehet ezeket használni vagy inspirálódni belőlük, vannak köztük általánosabbak és specifikusabbak is, mindenkinek szíve joga. Amíg emésztik a látottakat, hallottakat, körbeadom a katalógust, kérem, hogy a nevük mellé a Neptun-kódjukat is írják fel.

– Ez tök jól hangzik. Mit gondolsz? – kérdezte halkan Dávid, a harmadik opcióra mutatva, miközben mindketten Zselyke telefonja fölé hajoltak.

– Cikksorozat a Petőfi-épületről? Mi lehet azon olyan érdekes? – grimaszolt Zselyke. – Egy régi szocialista épület, amire igencsak ráférne a felújítás.

– Na, pont ez az! Az a hír járja, hogy elkezdik felújítani, elvileg a télen. 

– Komolyan? És te ezt honnan tudod?

– Vannak forrásaim… – vigyorgott Dávid, mire Zselyke felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Na, jó, a portástól hallottam. Épp erről faggatta az egyik tanárt, mikor tegnap megálltam az aulában, hogy megnézzem, hol lesz az órám.

Zselyke elismerően nézett a szerelmére, majd mindketten a tanár felé fordították a fejüket, aki belekezdett a tematika ismertetésébe.

– De ha csak a télen kezdik a felújítást, miről írhatnánk több cikket is? Mire elkezdik, nekünk már be kéne fejezni a feladatot – gondolkodott Zselyke.

– Írhatnánk a múltjáról. Itt állhat egy ideje, lehet, hogy nem mindig egyetemi épület volt. Biztosan találunk róla egy-két cikket, amit fel tudunk használni.

– A felújításról meg megkérdezhetnénk a dékánt. Hátha van ideje két lelkes és kíváncsi hallgatóra…

Mindketten lehajtották a fejüket, úgy nyomták el a feltörni készülő nevetést.

– Ja, simán – folytatta Dávid. – Máris van egy csomó ötletünk, nem lesz ez olyan vészes.

 

*

2023. szeptember 26., kedd
Nyugi Kert

 

– Mit szólsz egy Nyugihoz? – vetette fel Dávid az óra végeztével.

– Benne vagyok – vágta rá Zselyke, miközben sietősen pakolt el a táskájába. – Eddig nem is olyan rossz ez az óra, tök sok jó dolgot tanulunk, amit fel tudunk használni a cikksorozatunk megírásához. Tényleg, sikerült elolvasnod a cikket, amit tegnap átküldtem? – hadarta. – Szerintem tök érdekes. Ki hitte volna, hogy egy építőipari cégé volt régen a Petőfi-épület. Különben…

– Te kávéztál? – tette fel a kérdést Dávid finoman, barátnője arcát fürkészve, aki jobban pörgött a kelleténél. Ismerte már eléggé, és tudta, hogy csak a kávé képes így felpörgetni, a zöld tea nem, amit helyette iszik.

Zselyke értette a célzást és lassított a beszédtempóján:

– Dehogy, tudod, hogy csak zöld teát szoktam inni – mondta, miközben lehajtott fejjel sétált barátja mellett a folyosón, a kijárat felé. Egy kósza tincset a füle mögé simított, és Dávidra nézett, aki a folytatást, tulajdonképpen az igazat várva nem vette le a barátnőjéről a szemét. – Na, jó, csak egyet! – vallotta be, miközben Dávid nevetve megrázta a fejét. – Pedig jócskán felöntöttem tejjel, azt hittem, nem fog ennyire felpörgetni.

– Miért nem volt elég a zöld tea?

– Éjszaka nem aludtam semmit – sóhajtott. – Nagyon belelendültem a cikkek keresgélésébe, aztán, gondoltam, pihenésképp megnézek egy-két részt az Agymenőkből, amiből nem egy-két rész lett, aztán eszembe jutott, hogy interjút akarunk kérni a dékántól a felújításról, és elkezdtem fogalmazni az emailt. Paráztam, mert tudtam, hogy berág a vesszőhibáktól. Aztán reggel lett. Ittam egy zöld teát, de majdnem elaludtam fogmosás közben, úgyhogy muszáj volt bevetnem a kávét.

– Biztos jól eshetett a fogkrém után…

– Hahaha… Természetesen nem egyből utána ittam – válaszolt Zselyke tettetett nevetéssel, miközben kinyitották a BTK hatalmas ajtaját és kiléptek a napfényes szeptemberi délutánba.

A Nyugiban rengetegen voltak, ami nem meglepő, hiszen félév eleje volt, méghozzá szép idő, így sok hallgató választotta a korsó sört és a jó társaságot kikapcsolódásképp. Dávid és Zselyke kézenfogva álltak be a hosszú sorba.

– Egyébként elküldted az emailt? – kérdezte Dávid.

– Ja, nem, előbb meg akarom neked is mutatni, hogy jó lesz-e.

– Nekem is? – nézett kérdőn Zselykére, kihangsúlyozva az is-t.

– Igen, Alexnek is elküldtem. Több szem többet lát. Mellesleg ő több emailt írt a tanároknak, mint én.

– Azt tudom. Egyébként hogy van?

– Az ő szavaival élve elképesztően fantasztikusan. Nagyon tetszik neki a város, ismerkedett már emberekkel, azt mondja, jó a társaság. Persze, nagyon-nagyon hiányzik, tudod, mennyire összenőttünk a három év alatt, testvéremként szeretem, de mindig arra gondolok, hogy egy álma vált valóra azzal, hogy Budapesten tanulhat. 

– Azóta is küldi reggel az outfitjeit?

– Hát hogyne, minden reggel! Ma például azt a felsőt vette fel, amit én kötöttem neki – ujjongott Zselyke.

– Aha, szívem, pontosítanál? Szerintem vagy húsz felsőt kötöttél neki, és ez csak az, amiről tudok.

– Mindjárt mutatom… – gyorsan feloldotta a telefonját, majd megnyitva a Messengert, rákoppintott a beszélgetésükre, és elkezdte keresni a képet. – Meg is van! – rányomott a képre, és Dávid felé fordította.

– Jól néz ki! Ez nem az, amit a szülinapjára kötöttél?

– De-de. Kitalálta, hogy mivel elég szellős az a felső, és igaz, hogy a nyáron a fesztiválon csak úgy magában hordta, azért az egyetemre mégsem akart úgy bemenni, így alávett egy egyszerű fehér inget, amit sikerült is feldobnia vele.

– Hát tényleg nagyon ütős lett!

Közben szépen lassan araszoltak a sorban, és végre ők következtek. Zselyke egy limonádét, Dávid egy sört kért.

– Ú, ott felszabadult egy hely! – kiáltott fel Zselyke.

– Rohanj, én viszem az italokat!

Azzal Zselyke sebesen megindult a kis asztalka felé, ami pont tökéletes volt kettőjüknek. Nagy lendülettel vágódott le a székre, amire többen odakapták a fejüket a szomszéd asztaloktól, de ő nem foglalkozott velük.

– Alex köszöni, hogy megdicsérted a szettjét – mondta Zselyke, mikor pár perc múlva Dávid megérkezett az italokkal. – És küldött egy képet, hogy épp kocsmában van a szaktársaival.

– Küldünk neki mi is egyet?

– Már küldtem.

– Úgy értem, olyat, amin mindketten rajta vagyunk.

– Jaa, persze – nevetett Zselyke, nyakát behúzva, és megvárta, míg Dávid elhelyezkedik a széken, majd lőttek egy képet.

– Te, az ott nem Lídia? – kérdezte Dávid, miután nagyot kortyolt a söréből.

– De igen! Szinte meg sem ismerem ilyen rövid hajjal.

– A diplomaosztó óta nem láttam, és nem is beszéltünk. Na, nem mintha azelőtt annyit csevegtünk volna.

– Amúgy ő is maradt mesteren.

– Honnan tudod?

– A múlt héten találkoztunk a vécében. Nem sokat beszéltünk, csak annyit, ki mit csinál most. Azt mondta, orosz nyelv és irodalom mesterre ment. Az a tavalyi nyomozás sok önbizalmat adott neki. Hihetetlen, hogy mennyi minden történt azóta.

– Szegény Érdy tanárnő… Nem kedveltem, de azért mégis… Nem érdemelt ilyen halált.

– Senki sem érdemel ilyen halált. Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy kollégája képes volt őt megölni, sőt, hogy egyáltalán képes volt ölni, és így – Zselyke nagyot kortyolt a limonádéjából.

– Biztos, hogy jó ötlet most ezt felhozni, kicsim? – fürkészte Dávid a barátnőjét, miközben kezét a kezére tette, és lágyan megsimította. – Tudom, hogy nagyon megviselt.

– Igazad van, beszéljünk másról! – rázta meg a fejét, mintha csak ki tudná rázni belőle a rossz emlékeket. – Tudsz valamit Ákosról? Ő is maradt mesteren? 

– Annyit tudok, hogy továbbtanul, méghozzá Londonban.

– Nem mondod?!

– De bizony! És a képekből ítélve, amiket Instára pakolgat ki, még mindig nem tett le arról az álmáról, hogy egyszer megtáncoltatja a Buckingham-palota őreit.

– Ez most komoly? – nevetett fel Zselyke.

– Teljesen. Figyeld! – Azzal Dávid megnyitotta az Instagramot. Nem is kellett rákeresnie Ákos profiljára, mert az első poszt, amit az algoritmus feldobott, pont az ő képe volt, ahogy szelfizik a palota őreivel. Mindössze néhány perce tette ki, képleírásként pedig csak annyit írt: „They’re still not dancing…” és egy szomorú, majd egy sírós emoji.

Zselyke nem tudta abbahagyni a nevetést, miközben lapozgattak a képek között. Dávid, látva a barátnője mosolyát, azonnal megkönnyebbült. Zselyke pedig tudta, hogy mit tett most érte a barátja, és hálás volt ezért nagyon. 

 

feladó: abonyizselyke@gmail.com
címzett: dekan@sztebtk.hu
dátum: 2023. szeptember 26. 17.30
tárgy: interjú

 

Tisztelt Sárközy György Dékán úr!

 

Abonyi Zselyke vagyok, a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció és média mesterszakos hallgatója. Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy a közeljövőben szánna-e rám és hallgatótársamra, Brezovszky Dávidra egy kis időt egy interjú elkészítéséhez a Petőfi-épületről. Nagy tisztelettel fogadnánk. Az interjú egy cikksorozat részeként jelenne meg, amely az egyik tárgyunk teljesítési feltétele. 

Az előre megbeszélt időpont hasznos lenne számunkra, így ha válaszlevelében felajánlana pár időpontot, annak nagyon örülnénk. Természetesen igazodunk az Ön javaslataihoz. 

Válaszát előre is nagyon köszönjük! 

 

Tisztelettel: 

Abonyi Zselyke

 

zselyke_1.png

 

david_1.png

Hova lött - 2. fejezet

02hovalott-boritokep-2fejezet.png

 

1988. szeptember 2., péntek
JATE BTK

 

Ahogy kilépett az épületből, azonnal könnyebben lélegzett. Mintha az Ady-épület falai mind őrá nehezedtek volna, összeszorítva mellkasát. Pedig olyan egyszerű dolga volt, minden ment a maga útján. Minden egyes diák képes beiratkozni az egyetemre, mindenki, aki elvégzi majd, és az is, aki kibukik később. Nem ez a trükkös része, ennél sokkal nagyobb kihívások várnak rá. Mégis, egy felvont szemöldök, egy sürgető hang elég volt hozzá, hogy újra a Tömörkény folyosóin találja magát. Hiába mondogatta magának, hogy itt most valami egészen más kezdődik. Egy új fejezet. Minél többet ismételgette ezt, annál hamisabban csengett, mintha egy rossz film egyetlen kockáját játszaná le újra meg újra.

Nem is értette magát, az elmúlt évben úgy érezte, teljesen helyrejött. Ezt most talán csak az épület tette. Igen, bizonyos, hogy ez volt az oka. Végigpörgette magában, hogyan viselkedett, minden egyes kis részletet, oda és vissza. Belépett, megrémült a tömegtől, nem tudta, hova üljön, kire nézzen. Köszönt azért, egy kicsit bizonytalanul, de szinte biztos, hogy nem feltűnően, és egyébként is, nem mintha sokakat érdekelt volna. Meghallgatta az utasításokat, elővette az iratait, papírokat töltött ki, nem látta, hol kell aláírnia, zavarba jött. Hirtelen még a nevét is majdnem elrontotta, aztán mégis leírta: Czeglédi Antal. Beszéltek hozzá, válaszolt. Izzadt a tenyere. Lassan beszélt, erre tisztán emlékszik, gyönyörűen forgatta a szavakat. Történelem szakra, igen, igen, köszönöm, igen, legyen szíves, még egyszer köszönöm, viszontlátásra. Azt inkább nem hozta szóba, hogy őt valójában a filozófia érdekli, azt szeretne tanulni. Elmagyarázták neki már korábban, hogy oda nem engednek be egy gimnazistát, csak később veheti fel, B szakként. Pedig ő azt akarja tudni, hogy mi az élet értelme. Kibotorkált, félig-meddig eltévedt az egyik lépcsőházban. Más nem történt, minden rendben ment. 

A biztonság kedvéért végigment rajta egymás után háromszor, ez volt a módszere, addig ismételte ugyanazt az emlékdarabkát, amíg egészen ki nem lúgozódott, és el nem tűnt. Néha könnyebben ment, néha nehezebben. Ez a mostani hamar háttérbe húzódott. Hirtelen, mint aki álomból riad fel, észrevette magát, hogy ott áll a járdán, félig még a kapuban, a szokatlanul meleg szeptemberi napfény a szemébe tűz, és zúg a feje. 

Az elmúlt fél óra most egészen távolinak érződött. Egy pillanatig csak meredt maga elé, aztán megindult a pár lépésnyire lévő DÉLÉP irányába. Ez az épület nem nyújtott éppenséggel szívderítő látványt, szürkén, fenyegetően tátongott az utca túloldalán, mint egy lélektelen ásítás. Mégis otthonosabbnak érezte, mint az egyetemet, ha tehette volna, inkább ide jár. Ezt a helyet ismerte, többször várt Ferire a lépcsőin. Egyszer-kétszer be is vitte őt a bátyja, körbevezette. Akkor mindig úgy érezte, ez Feri felségterülete, itt nem érheti baj. 

Ma Ferit már odakinn találta, háttal állt neki, a lépcsőkorlátnak támaszkodva szívta a cigarettáját. Nem értette, miért van kint, bent szokott dohányozni, az irodájában. Tóni észrevette rajta a feszültséget, talán a válla merev vonalából, vagy abból, hogy gyorsabban, idegesebben fújta ki a füstöt, mint máskor. 

– Na, mi van? Nem dolgozunk?

– Tónikám – Feri megfordult, megölelte, de a nevetése valahogy zavart volt. – Beiratkoztál?

Tóni válaszul meglobogtatta az aláírt papírköteget, meg az indexét, ami már nedves lett az izzadt tenyerétől. Jó lesz letenni.

– Dolgod van még benn? 

– Mára végeztem – nyomta el Feri a cigarettáját. 

Elindultak a Petőfi sugárúton, ki a Dugonics tér felé. Mostanra Tóni megnyugodott, minden borús gondolata tovatűnt, tökéletesen könnyűnek érezte magát, gondtalannak, és csak beszélt, beszélt, bármiről, ami eszébe jutott, a beiratkozásról, a terveiről, a költözésről. Mindenről, ami félelemmel töltötte el, most úgy mesélt, mintha már véghez vitt hőstettek volnának. Feri pedig hallgatta, az inge kézelőjét dörzsölgette, keze öntudatlanul újabb cigaretta után tapogatózott. Mire kiértek a már majdnem tíz éve, a szegedi nagyárvíz századik évfordulójára átadott szökőkút elé, Tóni kezdte furcsállni a testvére szótlanságát. Mintha valahol máshol járna, sehol egy feris poén, még csak nem is hümmögött.

– Valami baj van, Feri? Mi van veled?

Feri nem válaszolt azonnal, egy pad felé kalauzolta magukat, gondterhelt csendben leültek, aztán hadarni kezdett. 

– Nem akartam eddig mondani, mert féltem, hogy lennél olyan hülye, és meggondolnád magad a továbbtanulásról. A vállalat... szóval csődbe fog menni. Gyakorlatilag már csődbe is ment. Bonyolult ügy, azt mondják. Mindenki sejti már egy jó ideje, de, persze, mi pontosan nem tudunk semmiről, csak várunk, hogy mi lesz, mennek a pletykák meg a híresztelések. Nem tudom, meddig húzzák a dolgot, néhány hét, néhány hónap, csak a jó ég tudja, de ez a helyzet, és… – itt mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna kimondani a következő szavakat – nem tudom, hogyan fogunk boldogulni.

Tóni a Kárász utca felé siető nőt nézte, aki ideges mozdulatokkal rendezgette a kontyát, amely minden próbálkozására egyre jobban kibomlott.

– Boldogulni fogunk – mondta végül. – Eddig is boldogultunk, ezután is fogunk. Mindig segítettünk egymáson, nem igaz? Miattam nem kell aggódnod, én megleszek. És te is hamar találsz majd munkát. A Szekeres Antal is talált. Emlékszel még Antira? Tudod, melyik az, a legnagyobb balek, akit a föld a hátán hordott, aztán nézd meg, hol van most. Te pedig, Feri, neked mindig minden sikerül, nem igaz?

„Nem igaz?” Feri fáradtan dörzsölte meg a halántékát. Tudta, hogy Tóni megerősítést vár, azt akarja hallani, hogy minden rendben lesz, mert tökéletesnek látja Ferit, elképzelni sem tudja, hogy másképp legyen. És Feri ilyenkor minden alkalommal egy kicsit tovább nyújtotta a csodát, amiben az öccse hitt, nem volt szíve, hogy azt mondja, nem, Tónikám, semmi sem lesz rendben, hát nem érted? 

Persze, hogy igaz, persze, hogy megoldják. Megoldja. Most mégis nehezére esett magára erőltetni szokásos könnyed mosolyát. Tóni bejutott az egyetemre, Tóni továbbtanul. Elsőként a családban, ez rengeteget jelent, ezért megéri tartani benne a lelket, megéri azt hazudni, hogy mindig minden rendben lesz, hiszen Tóninak szüksége van erre, szinte könyörög érte. 

– Igazad van – legyintett nevetősen végül –, nem is azért mondom, csak szerettem volna, hogy tudjál róla. Tudod, csak ennyi… Hogy vártuk, hogy minden órád között átlóghass hozzám, ha épp bent vagyok… na, ez most nem lesz. De minden más marad a régiben, emiatt egy percig se aggódj.

– Kitalálunk valamit – Tóni ezt inkább magának mondta, mint Ferinek, szinte észre sem vette, hogy a másiknak milyen nehezére esik derűlátónak maradni.

Később már csak hétköznapi témák kerültek szóba. Az ördög jobb és bal keze, augusztustól játszották a mozik, de ők még nem látták, meg egy Queen szám, a Who Wants to Live Forever, amit Tóni kritizálni merészelt, azt mondta rá, nyálas, ezzel gyilkos indulatokat váltva ki Feriből. Már esteledett, mire hazaindultak, az árnyékuk megnyúlt, Ferié kicsivel hosszabbra, mint Tónié. Nem volt semmi gond, olyanok voltak, mint bármelyik másik estén. Felszabadult nevetésüket elnyelte a forduló villamos csörömpölése.

Az ördög jobb és bal keze filmzene: https://www.youtube.com/watch?v=w_rkuWyjmr8

 

toni.png

Hova lött - 1. fejezet

01hovalott-boritokep-1fejezet.png

 

2023. szeptember 8., péntek
SZTE BTK

 

A falinaptár már szeptembert mutatott, az augusztusi napraforgómező képét felváltotta egy színes levelű fákkal szegélyezett szőlőbirtok, az időjárás viszont még mindig nyárias volt, s a hőség rátelepedett az egész városra. Feri gyöngyöző homlokkal lépett ki a portásfülkéből, zsebéből kihalászott egy már használt zsebkendőt, és letörölte vele az izzadságcseppeket.

– Kész is vagyok, itt vannak a kulcsok! – nyújtotta oda Rita Ferinek néhány terem kulcsát, ahol az imént takarított. 

– Dögmeleg van! – fújt egyet Feri, miközben szépen felakasztgatta a kulcsokat a helyükre.

– Ne is mondd! Reggel még majd’ megfagytam, most meg mindjárt megsülök – legyezgette magát a kezével Rita. 

– De legalább még nyugi van. Jövő héttől indul az őrültek háza.

– Az semmi nem lesz a decemberhez képest. Na, akkor lesz igazán nagy a fejetlenség!

– Decemberben? Hát akkorra már szinte minden gólya tudni szokta, merre vannak a termek.

– Nem azért. Te nem is hallottad? Lehet, hogy akkor kezdik felújítani a Petőfi-épületet.

– Ó, ha annyi ezresem lenne, ahányszor hallottam már ezt – nevetett Feri –, szerintem rég nyugdíjba mentem volna. 

– És én is valószínűleg a Maldív-szigeteken szürcsölgetném a koktélokat a tengerparton… De ez most komolynak tűnik. A dékáni hivatalban a titkárnőket hallottam beszélni arról, hogy még azt sem tudják, hova kellene átpakolni azt a rengeteg bútort, meg hogy a félév utolsó pár hetében a hallgatóknak már nem ott lesznek az óráik, de még arról sincs fogalmuk, hova kéne átszervezni őket.

– Ebben tényleg lehet valami – bólogatott Feri. – Idáig még sohasem jutottak, hogy szervezkedni is kelljen, mindig csak mendemonda maradt a felújítás.

– Az biztos, hogy ráférne.

– Egyszer, képzeld, már odáig fajult a dolog, hogy békés tüntetést szerveztek az épület előtt. Gyűjtötték az aláírásokat, hogy legalább egy tisztasági festést csináljanak, ha már denevérek repkednek a termekben.

– Hogy mi? Denevérek? 

– Bizony, csak úgy berepültek. Te akkor még nem dolgoztál itt?

– Nem tudom, Feri. Mikor volt ez pontosan?

– 2015-ben lehetett… Vagy inkább ’16-ban?

– Akkor még nem dolgoztam itt – szólt Rita csendesen.

Távolinak tűnt a hangja, hét év messzeségéből hangzottak azok a szavak. Fejben 2016-ban járt. Olyan fájó emlékek bukkantak felszínre, melyeket azóta minden egyes nap próbált elfelejteni. És ez még akkor sem ment, ha most már boldog volt Zsolt oldalán. Azt, hogy egyszer megvolt az esélye a családalapításra, aztán minden széthullott, egyik pillanatról a másikra, soha nem fogja tudni feldolgozni. Csak próbál nem gondolni rá.

Feri látta, hogy Rita tekintete elrévedt néhány pillanatra, de nem firtatta, miért. 

– Nem is fontos igazából, mikor volt, a lényeg, hogy nem értek el vele semmit – vonta meg a vállát a portás, miközben Ritát fürkészte. – Mármint a tüntetéssel. Említettem már, hogy dolgoztam a Petőfiben is?

– Tessék? – Ritát hirtelen rántotta vissza Feri kérdése a jelenbe.

– Na, persze akkor még nem Petőfi-épületnek hívták, hanem DÉLÉP-nek.

– DÉLÉP?

– Igen, egy építőipari vállalat volt a nyolcvanas években, ott dolgoztam mint építőmunkás. Szép idők is voltak! Építésvezetőig sikerült vinnem, de aztán a nyolcvanas évek végén csődbe ment a cég, nekem pedig odébb kellett állnom – Feri látta Ritán, hogy valami nagyon foglalkoztatja, így zavarában tovább folytatta. – De előtte még átépítéseken dolgoztunk az épületben, amikor az egyetemhez került. Na, az volt aztán a fejetlenség! Még építkeztünk, de már tartottak ott órákat, át is helyezték néhány tanár szobáját. Kőművesek, festők és tanárok járkáltak a folyosókon…

– Na, akkor nem szívesen lettem volna ott takarítónő! – sóhajtott Rita. – Mármint hivatalsegéd…

 

*

 

Békés volt a tüntetés a BTK Petőfi-épületéért: a hallgatók árvácskát ültettek
Szeged Ma, 2016. március 1., kedd

(https://szegedma.hu/2016/03/mar-egy-tisztasagi-festesnek-is-orulnenek-az-szte-petofi-epuleteben)

 

A hallgatók kedd délelőttre szerveztek békés demonstrációt a Petőfi sugárúti BTK épület elé az áldatlan állapotok miatt. Szerettük volna megkérdezni a diákokat, miért álltak a kezdeményezés mellé, azonban nem mindenkitől kaptunk választ. Szabó Gábor rektor azt mondta: “soha nem lesz ebből tisztességes épület” – már ami a külcsínt illeti.

Nemcsak BTK-s hallgatók, más karok diákjai és oktatói is csatlakoztak a Petőfi-épület elé szervezett békés tüntetéshez, vagy ahogyan ők hívják: párbeszédhez. Szerettünk volna a demonstráción résztvevő néhány tucatnyi hallgató közül is megkérdezni néhányat arról, miért csatlakoztak a keddi rendezvényhez, mit gondolnak az erősen felújításra szoruló épületért indított kezdeményezésről, kérdéseinkre azonban nem mindenki szeretett volna válaszolni. Farkas Gabriella volt a kivétel, a négyfős baráti társaságból egyedül őt sikerült mikrofonvégre kapnunk, mert a többiek nem szerették volna sem nevüket, sem véleményüket vállalni az ügyben. Gabriella elmondta, harmadéves magyar irodalom szakos hallgató, sok órája van a Petőfi sugárúti épületben, s a petíció aláírásával azt szeretné elérni, hogy a jövő egyetemistái már egy megszépült oktatási épületben tanulhassanak.

Varga Ákostól, a BTK HÖK elnökétől megtudtuk, már 1400 aláírás felett jár petíciójuk (Erasmusos hallgatók is melléjük álltak), amivel a “szocreál hangulatú épület, a bölcsészettudomány fellegvára” felújítását, vagy legalább tisztasági festését szeretnék elérni. A hallgató hangsúlyozta, megmozdulásuk pártpolitikától független, hiszen már több mint 20 éve szükség lenne a renoválásra.

Denevérek és szennyvíz keseríti meg a BTK-s oktatók mindennapjait

A HÖK-elnök beszéde után – lévén, békés demonstrációról van szó – 24 árvácskát ültettek a lépcsőfeljáró mellé. Az akciót körülbelül 10 rendőr biztosította. A 14 óráig tartó rendezvényen később egyébként felszólalnak még a Petőfi-épületben oktató tanárok, tanszékvezetők és intézetvezetők is.

Áldatlan állapotok a mosdókban és az oktatói szobákban, denevérek repülnek be szabadon a termekbe, a menekülő útvonalak bizonyos tanszékekről teljesen hiányoznak, ráadásul olykor a szennyvízcsövek is elviselhetetlen szagokat árasztanak magukból – erre panaszkodott Csikós Zsuzsanna, a Hispanisztika Tanszék docense. Beszédét követően Plank Andrea főszervező vette át a szót, aki amellett, hogy hangsúlyozta, a keddi rendezvény inkább párbeszéd, semmint tüntetés, átnyújtotta Szabó Gábor rektornak az 1400 fő által aláírt petíciót.

“Soha nem lesz ebből tisztességes épület”

A rektor is megerősítette, tüntetésnek nem lenne értelme a BTK épülete előtt. A Szegedi Tudományegyetem fenntartásába 450 ezer négyzetméternyi épület tartozik, ezeket csak részben, apránként tudja felújítani, s főként pályázati forrásból. Szabó Gábor meglepődött, amikor azt hallotta a szervezőktől, hogy az egyetem vezetése lesöpri az asztalról a felújításra vonatkozó beadványt, ilyen megkeresést ugyanis korábban nem kaptak. A kar dékánjával viszont folyamatos az egyeztetés arról, milyen fejlesztési terveket valósíthatnának meg az épületen belül és kívül, de hozzátette: “soha nem lesz ebből tisztességes épület” – már ami a külcsínt illeti.

Korábban írtuk

Mint azt korábbi cikkünkben megírtuk, a Szegedi Tudományegyetem Petőfi sugárúti épületében olyan áldatlan állapotok uralkodnak, hogy a diákok aláírásgyűjtésbe kezdtek. Eddig több mint 1300 szignót sikerült összegyűjteniük – tudatta portálunkkal akkor Plank Andrea, az SZTE Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának tagja. Az aláírásgyűjtés nyomatékosításaképpen ma délelőtt 10 és 14 óra között békés demonstrációt szerveznek, a rendezvény utolsó három órájában a kar vezetése dékáni szünetet rendelt el. “Tudjuk, hogy nincs erre pénze az egyetemnek, de már annak is örülnénk, ha tisztasági festés lenne, mert az sem történt meg harminc éve.”

 

 

rita_allo_ceges_azonosito.png

feri_allo_ceges_azonosito.png

süti beállítások módosítása