2022. május 3., kedd

Gyuris Alex

Napsütésre ébredtem, könnyen keltem ki az ágyból. Elindítottam a szokásos reggeli rutinom: a bőr- és hajápolásomat, majd a napi outfit kitalálását, ami, valljuk be, a legtöbb időmet vette el. Ha megvan a ruha, már továbbléphetnék egy szintet a sminkhez és a kiegészítőkhöz, de a szekrényem előtt állva teljesen elakadtam, fel kellett hívnom Zselykét. A gyorshívóban ott is volt a neve, a közös képünkkel, amit egy fesztiválon lőttek rólunk.

- Szia, baby, van egy kis gond...

- Nem tudod, mit vegyél fel ma? - nevetett bele a telefonba.

Annyira ismer már. Elmosolyodtam.

- Haha, honnan tudtad?

- Ezért hívsz szinte minden áldott délelőtt, de már este kitaláltam, ma legyél lila! Ott az a top, amit én kötöttem neked, szerintem tökéletes lenne.

- Zselyke, te egy Istennő vagy!

- Tudom, kedvesem.

- Puszi, az egyetemen találkozunk, drága!

Fel is kaptam a kötött ruhát, ami nemcsak jól nézett ki és egyedi volt, de még eszmei értéke is volt, sokkal többet jelentett nekem, mint egy fast fashion holmi. A gardróbom nagy része amúgy is a turkálóból volt összerakva, sokkal környezettudatosabb ott vásárolni, és biztosan nem jön veled szembe az utcán, ami rajtad van.

Felhúztam hozzá egy vintage trapéz farmernadrágot, amiben teljesen hetvenes évek volt a hangulatom, és ennek megfelelően a sminkem is ahhoz a korszakhoz igazítottam. Póklábpillákat nagyon könnyen tudtam már magamnak csinálni, hála egy szuper tutorial videónak a TikTokról, ahol a kedvenc amerikai beauty gurum mutatta meg, hogyan kell pillafestékkel és szemöldökcsipesszel a tökéletes hatást egyszerűen elérni.

Megfésültem a hajam, középen szoktam elválasztani, nagyjából a vállamig ér.

Bekentem a hónaljam dezodorral és a kedvenc Gucci parfümömmel fújtam be magam.

A táskámba dobtam a Saját szobát, amit este kezdtem el újraolvasni, és mellécsúsztattam egy tömb színes post itet. Az órámra pillantottam, láttam, hogy azonnal el kell indulnom, ha nem akarok lekésni a villamosról, gyorsan zártam is be az albérlet ajtaját, és rohanó léptekkel futottam le a lépcsőn.

Az idősebbek általában megbámultak, de én csak jót mosolyogtam magamban rajtuk. Az arcukra volt írva a zavar, hogy egyszerűen nem tudják meghatározni, mi vagyok. Látszott rajtuk, mennyire szükségük van egy rohadt válaszra, mintha ezen múlna minden.

Fiú vagy lány? Nem volt bennem provokatív hajlam, csak önmagam adtam, és jól akartam érezni magam a bőrömben.

A szüleim nehezen fogadták el, hogy nem akarom magam behatárolni egyik nembe sem, egy lila, Jóbarátok vászontáska nagy port kavart tinikoromban, mert a lila mégiscsak „lányos szín”. Szerencsére mára elfogadtak, és kezdtek megérteni. Legalábbis próbálkoztak, és ez nekem épp elég volt.

Volt nézeteltérésem egyszer egy bácsival, szintén a villamoson, aki beszólt nekem, miért van kifestve a körmöm.

Azért, mert nekem tetszik, válaszoltam. Nem tudott ezzel mit kezdeni.

Nem tudom, mikor fog eljutni oda a magyar társadalom, hogy mindenki saját magával foglalkozzon.

A villamoson ülve a táskámból ki akartam húzni Virginiát, mikor a kezembe akadt néhány lap.

Lídia novellája.

Kirázott a hideg. Azóta a bizonyos nap óta nem volt nálam ez a táskám. Beleolvastam, mert nagyon jó volt, eszméletlen tehetséges lány, féltékeny is voltam rá. Már napok teltek el, és még mindig intenzív élmény számomra a novellája.

Annyira belemélyedtem, hogy majdnem elfelejtettem leszállni az egyetem melletti megállóban. 

Éppen csak beértem a terembe. Zselyke már a helyünkön ült.

- Sziasztok! – köszöntem, a többiek kórusban válaszoltak.

- Aleeex – ugrott fel Zselyke. – Na végre!

Egy-egy puszit adtunk egymás arcára.

- Nagyon sok idő eltelt a sminkelés közben – nevettem.

- Meg sem lepődök, nagyon jó lett! Tiszta Donna Summer.

- Köszönöm! – rebegtettem meg a pilláim.

Bumm. Becsapódott az ajtó.

Megjött Haragosi. Levegőt orron be, szájon ki, kezdődik… Nyugi.

A látványa nem volt valami szemet gyönyörködtető, a zöld kordbársony zakójától mindig enyhe hányinger kap el. Olyan igénytelen az egész ember.        

Dávid és Ákos előttünk ült, láttam, hogy Zselyke párszor már rápillantott Dávidra. Elmosolyodtam magamban. Iszonyat szexi pasi.

Nem kellett sokat várnom, hogy a mai órán is elkezdjen veszekedni Dávid Haragosival, aki megint valami hülye idézetet íratott le velünk. Ez a mániája. Már egy ideje nem írom, csak úgy csinálok, mintha, de Dávid látványosan lázad, ül egyhelyben, a kezét összerakva. A tanár nem is hagyja szó nélkül.

- Dávid, maga nem írja a gondolataimat?

- Nem.

- Elvárom, hogy figyeljen rendesen, amikor utasításokat adok ki!

- De nem értek egyet Önnel, tanár úr.

Akkora él volt a hangjában, amivel vágni lehetne az emberi húsba, és biztosan spriccelne tőle az artéria.

Haragosin látszott, hogy mindjárt felrobban.

- Tanár úr, Dávid másképp gondol...

-  Maga meg se szólaljon! – kiáltott rá Haragosi Lídiára, aki épp most csatlakozott be a vitába. Ki nem hagyná.

- Csak azt mondom, mindenkinek megvan a joga véleményt formálni.

- Ön fenyeget?

Lídia felhúzta a szemöldökét.

- Nem, tanár úr.

- Tudjuk, mire képes – motyogta magában, és becsapta a könyvét. 

Ez meg mégis mit akar jelenteni? Lídia arca hófehérre fagyott. Egymás után ugrottak be mondatok a novellájából. Láttam, ahogy Dávid Lídia felé int, ezt a vitát engedd el, és köszi, hogy kivédtél stílusban, miközben a fejével biccent egyet. Óra után beszélnem kell Lídiával. A hátralévő időben Haragosi látványosan kerülte a pillantását, az utóbbi időben vele különösen agresszív volt. Eddig is tisztában voltam vele, mennyire szexista, kivételez a fiúkkal, a lányokat pedig ott szívatja, ahol csak tudja, de a mai óra hangulatában volt valami nyugtalanító.

 *

-  Lídia, beszélhetnénk? - léptem be utána a női mosdó ajtaján.

-  Persze, Alex – mosolyodott el.

Mikor kiment a teremből, elég felhős volt az arca, és alig tudtam utolérni, szinte rohannom kellett utána.

- Durva óra volt, mi? – próbáltam oldani a feszültséget.

- Csak a szokásos – forgatta a szemét.

- Figyu, elég sokat agyaltam rajta órán, meg az utóbbi időben, valahogy nem hagy nyugodni...

-   Tudom, engem sem, állandóan ez jár a fejemben.

- Szörnyű, ami történt.

- Az is, ahogy veled viselkedett Érdy.

Elvörösödtem.

-   A vén tyúk, sosem haladt a korral – nevettem fel kínosan.

Lídia elmosolyodott.

- Mindig nyomasztott, hogy a nevemet és engem sem tartott tiszteletben. Sosem mondanám azt, hogy szerettem, de ilyen halált senki nem érdemel.

- Egyetértek veled.

- Ma megtaláltam a novellád a villamoson, újraolvastam.

Lídia arcán egy árny suhant át.

- Elég mély nyomot hagyott bennem, zseniális írás. Lehet, hogy csak képzeltem, de az órán elég nyomasztó érzéseim voltak. Mint a novellád felolvasása napján. Valami nem stimmel.

- Ezt hogy érted?

- Az állandó viták, a feszültség, a nézeteltérések. Valami van a levegőben. Valami van a kurzuson. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy mi, de érzem. A csontjaimban.

- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz.

- Tudod?

- Teljesen normális, hogy így érzel, gyilkosság történt.

- És a gyilkos?

Lídia belenézett a tükörbe, én pedig a tükörképe szemébe néztem, amelyben megcsillant valami. 

- Ha bármiben tudok neked segíteni, szólj, drágám – mondtam, és megsimítottam a hátát.

-  Köszönöm, Alex.

- A szakesten úgyis mindenki sokat fog inni. Feloldódnak az emberek. Akkor hátha felszínre kerül valamilyen információ.

Lídia bólintott.

- Mennem kell – húzta fel a táskáját a hátára. – Köszönöm, hogy beszéltünk. Szia! – köszönt el tőlem, és becsukta maga mögött az ajtót.

A mosdó tükrébe néztem, és megigazítottam a sminkem.

2022. május 2., hétfő

Prof. dr. Pendrőczy Kornél

A tavaszi koradélután bágyadtan lopózott be a kávézóba, ahogy a Göncz Árpád sétány felőli bejáraton belépett Pendrőczy professzor. Kihúzta magát, hogy az egyre terebélyesedő hasa kevésbé zavarja, meg egyébként is szerette, ha felnéznek rá. Ahogy végignézett a hallgatók és egy-két kollégája arcán, még mindig látta a hitetlenkedéssel vegyes fanyar tekinteteket. Hát ennyire kivetnivaló lenne, hogy az ember megtalálja a kollégáját holtan? Ha tudnák, mennyire megviselte a véres test látványa. Aznap legalább másfélszer annyi pipadohányt használt el, mint általában szokott, pedig Érdy még életében is előszeretettel ment az idegeire.

A professzor felpillantott a falon lévő nagy, kerek órára, s látta, hogy pár perccel korábban érkezett, mint tervezte. Száját biggyesztve horkantott egyet: néha tud még meglepetést okozni saját magának is.

A szemével végigpásztázta a Radnóti kávézó vendégterét, ahol legtöbben letudták a bambulást, és visszatértek a teendőikhez. De volt még pár bárányképű hallgató, akik csak mereven bámultak felé.

Elsétált a pulttól távolabbi falnál található asztalokhoz, útközben pedig végignézte a falra kirakott ilyen-olyan könyvek borítóit. Megannyi emlék és élmény rohamozta meg, ahogy a régebben és a közelmúltban olvasott könyvek történetszálai összegabalyodtak az elméjében. Egy perc múlva viszont már ki is tisztult ez a kuszaság, hála a kávézóban terjengő megannyi illatnak.

De miért is jött ide valójában? Áh, igen. A Solti-gyerek akart vele megbeszélni valamit.

Az igazat megvallva, igen kevés kedve volt ehhez a találkozóhoz, de a délután további részét már egyébként is eltervezték Hollóssal, addig meg még volt pár szabad órája. Arra készültek, hogy elmennek a havi tanácskozásukra, pár sör mellett kivesézik az eseményeket – amikből most akadt bőven –, és megvitatják az élet kegyetlenségét.

*

A professzor már be is fejezte az első csészéjét (szigorúan csak macha teát ivott), amikor Ákos megérkezett. Pendrőczynek, bár nem figyelte különösebben, mégis feltűnt, hogy az általában lelkes és életvidám fiú kifejezetten magába van roskadva. Egy pillanatra arra gondolt, talán az ő személyének lehet valami köze ehhez, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Mégis ki ne kívánna vele társalogni és az ő társaságát élvezni?

- Kellemes napot kívánok, Solti! Látom, leszokott arról, hogy lekéssen a megbeszélt időpontokról! Remélem, megtartja jó szokását!

- Üdv önnek is, professzor úr! Le szabad ülni? - vágta rá a fiú, meg sem várva, hogy Pendrőczy elhallgasson.

A professzor nem vette magára a dolgot, látta, hogy Ákost nagyon nyomasztja valami, nem akarta még azzal is tetézni, hogy kioktatja. Kinyújtotta a kezét, biccentett, mire a fiú ki is húzta a széket, táskáját a baljára rakta, és helyet foglalt.

- Na, beszéljen, fiam, mi nyomja a lelkét? - szegezte neki a kérdést Pendrőczy, mindenféle kertelést mellőzve.

- P-professzor Úr! Ha megengedi, hogy megkérdezzem: tudna segíteni a szakdolgozatommal kapcsolatban? - mondta Ákos, egy kevés bizonytalansággal a hangjában.

- Persze, minden további nélkül. Akkor kezdjük is az alapoknál: mi a témája és mennyi anyagot sikerült gyűjteni hozzá? Megvannak-e már a forrásai, és ha igen, mennyit dolgozott már fel belőlük? Ismeri a Cornell-féle jegyzetelési technikát? - kezdett hozzá a professzor, fittyet hányva arra, hogy a fiú a fejét kapkodta a kérdések viharában.

- Ami azt illeti, nem is ilyen jellegű segítségre lenne szükségem - nyögte ki egy apró oldalra pillantást követően Ákos.

- Mi az, hogy nem? Tudja maga egyáltalán, hogy mihez akar kezdeni? - kérdezte most már szűkülő szemekkel a professzor.

Ákos töprengett, és próbálta magához mérten szofisztikáltan megfogalmazni a következő kérdését, de a szorongás és a kíváncsiság túlcsordult benne, emiatt csak úgy kifordult a száján, hogy:

- Professzor úr! Maga ölte meg Érdy tanárnőt!? Ennyire gyűlölte volna? - ragadta meg az asztal szélét Ákos, egy kicsit meg is emelkedve a székében.

A kávézóban mintha megfagyott volna egy pillanatra a levegő. A daráló megállt, a zenelejátszó éppen szünetelt, mindenkinek a szájára dermedt az utolsó kiejtett szó. A szomszéd asztalnál kettejüknek háttal ült valaki, aki mintha gyanúsan érdeklődött volna a professzor és Ákos beszélgetése iránt.

- Fiam! Nyugodjonj meg! - kezdte Pendrőczy. Nem öltem meg senkit, én csak megtaláltam Érdy tanárnő holttestét az irodában. Tudom, hogy úgy tűnhet, volt indítékom a gyilkosság elkövetésére, de engedje meg, hogy nyomatékosítsam; semmi közöm nincs Ibolya megöléséhez. Ezt a rendőrség is megállapította a kihallgatásom után.

Pendrőczy professzor óvatosan ugyan, de megosztott annyi információt a fiúval, amennyit csak engedett a helyzete. Beszélt neki a nő holttestéről is, vigyázva, hogy ne kavarja föl Ákos már amúgy is háborgó lelkét. Utána folytatta a rendőrségen elhangzottak zanzásításával. Aláírt ugyan egy nyomtatványt, hogy a nyomozókon és a rendőrség tagjain kívül mással nem kommunikál a történtekről, de egy kis újrafogalmazás itt, egy kis átszínezés ott, és máris olyan, mintha nem is ugyanarról beszélne, miközben pedig mégis.

- Na, idefigyeljen, Ákos fiam! Tud valamit erről a Haragosi-könyvről? Megértem, hogy most nagyon le van terhelve a történtekkel, de tereljük egy kicsit könnyedebb vizekre a csónakunkat, nem? Mit gondol? - biccentett a professzor Ákos felé.

- Igen, rendben. Köszönöm szépen, professzor úr! - mondta a fiú, kicsit megnyugodva, hogy kikerülhet a viharból, amit ő maga okozott.

- Úgy hallottam, elképesztően negatív kritikát kapott a könyv, meg hogy pont magukkal volt órája, miközben értesítették. Hát valami csodálatos pulykaméreg foghatta el azt a pojácát. A kelták isteneire mondom, bárcsak láthattam volna!

- Nos, igen. Haragosi tanár úr nagyon mérges lett, és rajtunk csapódott le a haragja. Az egyik csoporttársamat kifejezetten sértően kezelte - mondta Ákos halkan.

- Háhh! Ostoba fajankó! Ne is figyeljenek rá, fiam, az életben vannak olyan helyzetek, amikor nem tud az ember mit csinálni. El kell viselnie, míg egy embertársa kitombolja magát - vágta rá Pendrőczy, miközben szemével kikacsintott a fiú mögé.

Bár a legtöbb ember nem figyelt volna fel erre az apróságra, Pendrőczy ismerte a jeleket. Érezte, ahogy a kávézó hőmérséklete egy fokkal lejjebb esik, és látta, ahogy a szomszéd asztalnál, nekik háttal ülő lány tarkóján felágaskodnak az apró szőrök.

- Drága barátom! Hát végre te is megjöttél! - pattant föl a professzor, majdnem felborítva az asztalt. Ákos csak pislogott, nem értette, mi történik. A következő pillanatban Pendrőczy már Hollós tanár úr kezét rázta.

- Elnézést, akkor én megyek is - mondta a fiú kapkodva a kabátja és a táskája után.

- Jaj, ne butáskodjon, igazán nincs oka, hogy elszaladjon. Valentin nem árt a légynek sem, nem kell tartania tőle - szabadkozott a professzor, miközben Hollós megemelte az egyik szemöldökét.

A fiú azonban már sietett fel a lépcsőn, hogy elérje az óráját.

2022. április 28 - május 1.

csütörtöktől vasárnapig

Solti Ákos

Csütörtök van, és én éppen elég fáradt vagyok már így a hétvégére. Nem csodálkozom, a mostani héten eléggé túlvállaltam magam. A meló, az egyetem és az otthoni teendők mellett három fociedzés kifárasztja az ember fiát. Mindenesetre nem bánom, mert amióta meghalt Érdy tanárnő, minden más lett a kreatívon, minden ember furán viselkedik. Mintha mind egyszerre ölték volna meg a nőt. Ami nyilván képtelenség, egyébként is szerintem levágós, hogy Lídia tette. Ha nem ő tette volna, akkor biztos, hogy nem reagál így arra, amit annak a yardnak a felesége mondott. Az a Rita vagy ki. Na nem mintha engem ez annyira érdekelne, éppen elég gondom van így is. Most, hogy vasárnap anyák napja lesz, haza kellene mennem, de nem igazán vagyok olyan kedvemben, hogy találkozzak a családdal. Szeretem őket, de jobb, ha csak ritkán megyek látogatóba. A hugi így is hívott reggel, hogy apu megint elvette az öcsénk telefonját egy hónapra. Már meg sem kérdeztem, hogy miért, ugyanis apám rosszabb, mint Voldemort: egy rossz lélegzet és véged.

Shit! Ez a troli úgy rázkódik, mintha földrengés lenne. Remélem, a fiúk még nem kezdik el a szokásos csütörtök esti lerészegedést, mert ilyenkor nagyon nehéz kezelni őket. Persze, ha együtt kezdünk el inni, az más. Lassan két éve lakunk már együtt mi négyen, és ezalatt rahedli hülyeséget megéltünk egymás mellett. Mint amikor Zalán elhozott haza egy olyan zöld lime rollert, és az udvaron hagyta éjszakára. Kettő körül arra kelt fel szerintem az egész utca, hogy az a szerencsétlen kétkerekű kint vonyít a teraszon, mert egy macska meglökte. OMG, milyen érzelgős lettem. Olyan vagyok, mint Áron.

Leszállok a troliról, és a Töltés utca felé veszem az  irányt. Sokan nem tudják, de a kedvenc időszakom a tavasz, mert ilyenkor olyan, mintha minden tiszta lappal kezdődne. Külön jó, hogy ilyenkor Speci is sokkal többet lehet a szabadban, akár futni is eljöhet velem. A szomszéd háznál egy bazsarózsa bokor van, ami most virágzik. Szeretem ezt a gazt, mert az otthonomra emlékeztet. Odaérek a házhoz, és hallom, hogy a kutyám már csahol. Megsimogatom a bukóját, utána pedig benyitok, négylábú barátom szokás szerint követ.

Bent észvesztő nagy füst fogad, nem tudom, mi lehet ez, de irgalmatlan büdös. Gyorsan megtörlöm a kutya tappancsait, és az útjára engedem kedvenc helye, a kanapé felé. Zalán jön ki a konyhából, a füsttől prüszkölve.

- Helló, haver! Azt ajánlom, falcolj le, amíg még tudsz, mert Áron megint konyhatündéresdit akart játszani.

- Be lehet fogni, hínáragy! - szól ki a konyhából a mi Wishről rendelt Gordon Ramsay-nk.

- Huhu merre van? - kérdezem, hiszen megígérte, hogy segít értelmezni azt a Frankensteint vagy mit. Ő is anglisztikás, mint én, neki jobban fekszenek az ilyen old school dolgok. Egészen magának való, nem igazán mutat ki érzelmeket. De ezt már megszoktam.

- Azt mondta, randira megy - válaszol Zalán.

Mi az isten! Hugó és a randi? Na, ilyet se hallottam még sosem.

- Magára öntött vagy fél üveg pacsulit - helyesel Áron.

- Neki legalább nem égettkaja szaga van - vihog Zalán.

Ezt Áron már nem hagyja szó nélkül, belebokszol a vállába. Ezek után általában egymást püfölik vagy egy órát, szóval jobb, ha én most lelécelek.

- Na, ez a hétvége megint jól kezdődik - morgom, és a szobám felé indulok.

*

Banyek, majd szétrobban a fejem, tuti, hogy egy tank ment rajtam keresztül. Mi ez az ordenáré nagy ricsaj? Jaa… Az ébresztő. Lenyomom a telefonon. Felülök az ágyban. Na, ez nem volt jó ötlet, a szoba irgalmatlanul forog, mint egy rohadt ringlispil. Istenem, csak Speci ne vegye észre, hogy felkeltem, mert akkor… Késő, az ágyon kiterülve, a kutyám tappancsaival a mellkasomon azon gondolkozom, hogy a fenébe ihattam tegnap ennyit.

Halvány emlékeim vannak az estéről. Asszem, Hugó hazajött, és hozott magával valami nagyon fancy whiskyt. Utálom a whiskyt. Aki kitalálta, biztos emberek kínzására tervezte. Mintha kimarná az ember lelkét. Fel kéne tápászkodnom, mert ha nem viszem ki a kutyát, akkor baj lesz.

Felöltözöm, közben hallgatózom, hátha valaki velem együtt ébredt, aztán eszembe jut, hogy olyan még nem történt. Most is durmol még mindenki a paplan alatt. Speci a szájában hozza nekem a pórázát, jelzi, hogy ideje indulni. Felhúzom a futócipőmet, és a kutyámmal együtt elindulok futni. Kíváncsi vagyok, mennyit bír most a térdem. Igaz, már fél éve, hogy lesérültem, de ki tudja, mikor kezd el újra fájni. Persze, edzőbá erről nem tud, mert akkor még kitenne a kispadra.

Befordulok a vasútállomás sarkán, még alig vannak az utcán emberek. Csak néhány idősebb néni igyekszik valamerre, ilyen bolondnénis csíkos táskával. Lehet, hogy ezt otthonról hozom, de akinél ilyen szatyor van, az általában bolond.

Figyelmem, mint általában, most is elkalandozik, és inkább befelé figyelek, mint hogy az előttem lévő útra koncentrálnék. Tegnap úgy értem haza, hogy nem érdekel, ami mostanában a suliban történt. Nos… sosem tudtam jól kamuzni, még magamnak sem. Vajon ki lehet a gyilkos? Az clear, hogy Érdy tanárnő nem volt sok ember kedvence, de azért nem kellett volna megölni. Azt hittem, Lídia reakciójából kiindulva, hogy fixen ő volt az. Könyörgöm, ki készül ki ennyire attól, ha valami hasonlóság van a gyilkosság meg egy lökött irka-firka között? De most, jobban belegondolva, mikor lett volna ideje arra, hogy megölje a nőt, aztán úgy viselkedjen, mintha nem történt volna semmi? Ehhez vagy Bundynak kell lenni, vagy olyan szinten érzéketlennek, hogy az embernek ne legyenek emberi kapcsolatai. Na, Lídia eléggé ijesztő csaj, de tuti nem Bundy. Az érzéseit meg láthatóan még titkolni sem tudja, nemhogy kifejezni őket. De ha nem ő volt, akkor ki az isten? Kinek volt egyáltalán akkora nagyon nagy baja Érdyvel, hogy kinyiffantsa? Mi lenne, ha megkérdezném otthon a fiúkat? Úgyis mindig azt mondják, hogy egy outsider jobban lát mindent.

Shit… Annyit gondolkodtam ezen, hogy már haza is értem? Elnézve Specit, és azt, ahogy lóg a nyelve, ma eléggé megfuttathattam.

*

Miért kell nekem minden hétvégén ennyit inni, fogalmazódott meg bennem a kérdés, épp az imént, amikor felkeltem az ágyból. Ma biztos nem megyek futni, mert akkor kidobom a taccsot. Kiengedem Specit, aztán gyorsan leülök meginni egy frissítőt. Nevetnem kell, ha arra gondolok, a papa hogy nevezte. After gym or after party. Az öreg nagy arc volt, kár, hogy már nincs velem.

Gyorsan lehajtom a poharat, hogy másra figyeljek, ne erre az emlékre. Inkább azt kéne megfejtenem, mi történt tegnap. A hatodik istennyila után már semmi nincs meg. De előtte mintha megkérdeztem volna a fiúkat erről a gyilkosság szituról. Eleinte ők is azt mondták, hogy tuti az a csaj volt, de amikor elmondtam, hogy szerintem az miért nem lehetséges, akkor Áron kérte, mondjam el, mire emlékszem arról a napról. Fura volt, mert most az egyszer végighallgattak. Utána viszont rosszabbak voltak, mint Speci, hogyha nem kelek fel időben.

Áron kitartott amellett, hogy Lídia volt, a reakciója miatt. Zalán szerint Iza volt, mert elkésett, és berágott a tanárra. Hugó viszont nagyon érdekes dolgot mondott. Hogy felejthettem el? Pedig egyébként teljesen logikusnak hangzik.

Hugó szerint lehetséges, hogy Pendrőczy volt, mert mindig veszekedtek Érdyvel, és aznap reggel is volt egy nagy vitájuk. Ez szerintem teljesen possible. Ha belegondolok abba, hogy a prof mennyire utálta azt a nőt, nem lennék meglepve, ha kinyírta volna. De hogy bizonyítsam be, hogy ő volt? Semmilyen bizonyítékom nincs ellene. Addig meg nem mehetek a yardhoz, amíg nem tudok semmi biztosat. Szerintem beszélnem kéne a tanárral, hátha elkottyint valamit. Úgyis kell keresnem valakit témavezetőnek a szakdogához. Hogy is szokták mondani? Két legyet egy csapásra. Kikeresem a coospacen a névjegyét, aztán írok neki. Mi baj lehet belőle? Meg is nyitom a telefonomon, és elkezdem keresni. Mivel még nem volt vele órám, nincs könnyű dolgom, de csak megtalálom. Mi lenne, ha inkább emailben kérdeznék rá? Igen, az biztos jobb lesz. Rámegyek az email címre,  begépelem az üzenetet, majd rányomok az elküldés gombra. Hadművelet indul.

Nagy csörömpölés zökkent ki gondolataimból. Leesett a poharam, és ripityára tört. Azt hiszem, nem szabad ennyit innom, mert akkor nem tudok koncentrálni két napig.

- Mi volt ez a zaj? Valaki betört ide vagy mi?

- Nem, sorry, csak leesett egy pohár, bocs, Áron.

- Nem gáz, csak egyébként is széthasad a koponyám - masszírozza a halántékát, miközben megáll velem szemben a pult másik oldalán. - Veled mi a helyzet, hogyhogy fent vagy ilyen korán?

- Ember, 11 óra van - nevetem el magam. - Egyébként mennem kell, mert meghívtam anyámat ebédre a Cseppbe. Nem akartam hazamenni, so ő jön fel ide.

- Jöhetek én is, haver? A főnök éhes - bök a hasára ez a hülye.

- Dehogy jöhetsz, főzz valamit magadnak, Tündérke - röhögök, és megyek a szobámba, gyorsan átöltözni.

- Nagyon kedves vagy….. - hallom még Áron sopánkodását.

Én viszont nem érek rá ilyenekre, mert anyám megöl, ha elkésem.

2022. április 27-28., szerda-csütörtök

Balla Izabella

6:30

Mielőtt teljesen felébredek, kómásan ránézek az órára. Reggel fél hét, basszus. Hétre beszéltem meg a találkozót Eszterrel. Hosszú barátságunk alatt már számtalanszor végignéztem, ahogy összevész valakivel, aki elkésett. Engem is utolér ilyenkor a haragja, nem jelent védelmet, hogy ovis korunk óta a legjobb barátok vagyunk. Máskor ezt könnyebben elviseltem, de most, hogy Érdy meghalt, és mindenki gyanakszik titkon a másikra, nem vagyok biztos abban, hogy megfelelően tudnék kezelni egy hiszticunamit. 

7:00

Épp időben. Mióta Eszter félállásban a sarkon lévő trafikban dolgozik, gyakran összefutunk így reggelente. Biztosan hallott a gyilkosságról.

7:18

Nem, Eszter még nem hallott semmit a gyilkosságról. De jó. A suliban folyton ez a téma, mindenki sutyorog, nem akarok még a barátaimmal is erről beszélni. Viszont amikor Eszti elmondta, hogy nagyon bejön neki egy fickó, akivel már beszéltek is párszor, nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Ősz hajú, sebhelyes arcú, harminc év körüli férfi, aki néha kicsit furcsán magába fordul; ez nem lehet más, csak Hollós. Szeretném azt hinni, hogy Eszter csak viccel, bár, ha végiggondolom, teljesen biztos, hogy nem. Nem tudom, ez hogy lehetséges, de mindig megtalálja a Harry Potter szereplőinek magyar megtestesítőit, és mindig beléjük is szeret.

Épp ebben a pillanatban a Petőfi épület folyosóján ülök, írom a naplóm. Nézve azt, hogy mennyire pontosan feltüntetem az időpontokat, eszembe jut az édesanyám. Könyvelő. Régen idegesített a túlzott pontossága, de egyre inkább rájövök, hogy eltanultam tőle ezt a szokást. Azt hittem, egyedül fogok itt ülni még legalább harminc percig, de a lépcső felé fordítva a fejem meglátom a felém tartó Hajnit.

7:34

Hajni kiment a mosdóba, így tudok írni kicsit tovább. Hihetetlen, hogy mennyi információt  megszerzett Ritától. A bársonyfüggöny, a gyilkos fegyver, a vágások; minden arra utal, hogy a gyilkos Lídia novellája alapján gyilkolt.

7:57

Már szinte mindenki ideért. Mindig csodálom, hogy Zselyke milyen szép pulóvereket tud kötni, és Alex milyen szívesen viseli őket. Csak úgy ragyog Zselyke ruháiban.

Egyszerűen nem tudok leakadni arról, hogy Eszti új kiszemeltje: Hollós.

Erre jön valaki, de nem a tanár úr. Egy rendőr az. Felszólította Lídiát, hogy menjen be vele a rendőrkapitányságra. Nagyon gyanakvó az arckifejezése, mintha már előre inna a medve bőrére, és megingathatatlanul biztos lenne abban, hogy most elkapta a gyilkost. Hiába vannak már a lépcsőfordulónál, mi némán ülünk. Csak csend van és rémület. Aggodalom, Gyanúsítgatás.

15:50

A reggeli kapkodás miatt nem töltöttem fel a telefont, az első óra után le is merült. Nagy kár, pedig ma különösen érdekes lett volna, ha tudom folyamatosan írni a naplóm.

Miután bevitték Lídiát kihallgatásra, a csoport nagy része úgy beszélt róla, mint a rendőr, aki bevitte. Most komolyan, miért kell egyből elkönyvelni, hogy valaki gyilkos? Azért, mert beviszik egy kihallgatásra? Valószínű, hogy mindannyiunkra ugyanez vár, hiszen senki sem kedvelte a tanárnőt, tehát egész indítékhalmazunk volt. A novella miatt, persze, mindenki Lídiára gyanakszik. De, basszus, egy írásmű még nem bizonyíték. Nem beszélve arról, hogy ki lenne olyan hülye, hogy egy majdnem húsz főnek megmutatott novella alapján végez valakivel? Vagy fordítva: ha gyilkosságot tervezel, nem írod meg egy történetben, és pláne nem olvasod fel emberek előtt. Teljesen logikátlan. Mégis, melyik gyilkos terelné magára a gyanút? És miért nem gondol erre senki? Miért hiszi azt magáról mindenki, hogy bármiről is tudja az igazat, egyetlen információ alapján? Egyáltalán miért hiszik azt, hogy bármennyi információ alapján tudják, mi az igazság?

Végtelenül kiábrándító. Én személy szerint nem gondoltam, hogy ilyen szintű ítélkezés felnőtt emberek között is megtörténhet. Mint általános iskolás koromban. Az akkori legjobb barátnőmnek, Blankának volt egy rózsaszín, virágmintás Puma táskája. Én az akkor tizenkét éves fejemmel azt gondoltam, jópofa lenne ugyanolyan táskát vetetni anyukámékkal, mint amilyen a barátnőmé. Nem mellesleg tetszett a minta. Melyik ennyi idős lánynak ne tetszene? Szóval kértem egy olyat a szüleimtől, akik még ugyanannak a hétnek a végén meg is vették nekem. Hétfőn boldogan mentem az iskolába, és meg akartam mutatni Blankának, hogy már van egyforma táskánk. Erre ő sírni kezdett, hogy neki péntek óta nincs meg az övé.

- Te loptad el!

Ezt üvöltötte torkaszakadtából. Erre a többi osztálytársunk is odaszaladt, és ők is mutogatni kezdtek rám. Én próbáltam elmondani, hogy ez nem így van, a hétvégén kaptam a táskát, talán még a blokkot is el tudom kérni az anyukámtól, és holnap behozom, de erre csak megdobáltak papírgalacsinokkal, meg jobb esetben nyálas zsebkendőkkel. Mire a tanárnő odaért hozzánk, engem már rég megaláztak. Ő, persze, nagyon szigorúan rászólt az osztálytársaimra, de ez már nem változtatott semmin. Másnap a szüleim be is mentek beszélni a tanárnővel, és ahogy sejtettem, tudták igazolni, hogy hétvégén vették nekem a táskát. Aztán a tanárnő elmondta ezt az osztálynak, de hiába. Onnantól kezdve három évig azt hallgattam mindenkitől, hogy én vagyok a lopóslány. Egyesek tudták, hogy nem igaz, de tetszett nekik, hogy nem tudok értelmesen reagálni ezekre a helyzetekre, csak sírok meg elszaladok. Ilyenkor ők még szaladtak is utánam, és kiabálták, hogy lopóslány. Még most is, sok-sok évvel később hallom a hangjukat. Aztán ott volt az osztály másik fele, akik meg azt hitték, hogy a szüleim, nem tudom, hogyan, de meghamisították a blokkot, csak hogy ne legyek felelősségre vonva. Ezek az emberek nem szaladtak utánam, de cserébe az egész családomat hazugnak nevezték. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik csoportot utáltam jobban. Egy biztos, minden nap félve mentem iskolába. Egy ideig még pityeregtem, hogy nem játszanak velem, de lassan ez a megváltást jelentette. Egyre jobban szerettem egyedül lenni, és pont olyan bizalmatlan lettem az összes emberrel, mint amilyenek az osztálytársaim voltak velem. Egyre jobban haragudtam mindenkire, még a szüleimre is, amiért nem engedték meg, hogy iskolát váltsak. Mégis hogy engedték volna meg? A beteg nagymamámat ápolták, és a faluban, ahol laktunk, nem volt másik iskola, költözködni pedig sem a mama, sem a pénzügyi helyzetünk miatt nem tudtunk.

És hogy valójában ki lopta el a táskát? Senki. Blanka a ballagásunkon félrehívott, és bocsánatot kért azért, hogy rám fogta a dolgot. Később meg már nem mert szólni, mert félt, hogy akkor őt fogják bántani. Elmondta, hogy a táskáját valójában a buszon felejtette, mikor az unokatestvéréhez ment, és a szüleinek sem szólt, mert félt, hogy megdorgálják.

 21:00

Még mindig a délután leírtak járnak a fejemben. Szerintem megnézem A nagy Gatsbyt, és valahogy megpróbálok elaludni.

6:54

Ma nem tudok tovább aludni, pedig csak tíztől van óránk. De nézzük a dolog jó oldalát! Így van most egy kis időm olvasni lektűrre, tudok csinálni rántottát, és még mindig időben vagyok. Plusz átgondolom, hogy mik a mai teendőm. Egy biztos: mindenképp szeretnék beszélni Lídiával.

9:33

Mivel időben ideértem, bementem a kávézóba Zselykéékhez, és megittunk egy-egy bögre gyümölcsteát. Nagyon jólesett megosztani velük az engem ért általános iskolai traumákat. Tegnap óta ezen kattogtam. Alexnak egyébként hihetetlenül szuper meglátásai vannak erről a fontos témáról. Sokat segít nekem az, hogy ők támogatnak, és biztosítanak arról, hogy ami régen történt, az egyáltalán nem az én hibám. Alex még azt is megjegyezte, hogy ő még most is elfogadna egy olyan táskát, mint amilyen nekem volt. Sőt, viccesen fel is ajánlotta, hogy valamikor elmehetünk az Árkádba, és vehetünk egyentáskát.

 9:54

Most értünk fel a kávézóból. Ez egyszerűen nevetséges. Lídia a folyosó egyik oldalán, a csoport jelentős része a másikon. Alex, Zselyke, Hajni és én odamentünk hozzá, de a többieken látom, hogy gyanúsan méregetik. Szerintem Alexék is gyanakodnak, csak még helyén kezelik a dolgokat, tudják, hogy a novellán kívül nincs bizonyíték. Így, utólag belegondolva, kár volt csak a saját lelki bajaimról beszélni a többiekkel. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ők mit gondolnak Lídiáról meg a novelláról.

 13:02

Elhívtam Lídiát ebédelni a salátabárba, gondoltam, így könnyebben megnyílik, és tudunk beszélni a tegnap történtekről is. Most elment könyvet venni, én pedig megírom azt, amit elmondott.

Tegnap az a rendőr volt jelen a kihallgatáson, aki bevitte, meg egy társa. Nem meglepő módon szóba került a novella, de az, amilyen szövevényesen kötik a gyilkossághoz, már-már olyan mesteri, hogy ők is eljöhetnének a kreatívos órákra, és írhatnának regényt. Meg merem kockáztatni, hogy legalább olyan sikerük lenne, mint Haragosinak, ha nem nagyobb.

Szóval a rendőrök kérdezősködtek a novella megírásának pontos időpontjáról, és amikor Lídia azt mondta, hogy nem egy nap alatt lett kész vele, hanem hat napig írta, jelentőségteljesen annyit mondtak, hogy:

- Aha!

A kihallgatás egy későbbi pontján Lídia – talán kicsit meggondolatlanul – jelezte a rendőröknek, ha meg akarna gyilkolni valakit, nem lenne olyan amatőr, hogy megírja egy novellában a tervet, és ezt felolvassa másoknak. Erre az egyik rendőr arról kezdte faggatni, hogy vannak-e ilyen irányú tervei, és mikor gondolt Érdy Ibolya megölésére először. Mire Lídia megrökönyödve mondta, hogy nem így értette azt, amit mondott. Ekkor a rendőr üvöltözni kezdett vele, hogy mondja el az igazat. A társa csendre intette, de láthatólag ő is gyanakodott:

- Valóban túl egyértelmű lenne, ha megírná, hogyan akar megölni valakit. Ugyanakkor pont az egyértelműséggel is el lehet terelni magunkról a gyanút, nem gondolja? Emellett az írók gyakran megváltoztatják a neveket, ha nem akarják, hogy tudják az emberek, kiről szól a történet. És, véleményem szerint, minden mű mindig a valóságról szól.

Ezután azonban konkrét tárgyi bizonyíték hiányában elengedték. Szegény Lídia… Nem lenne rossz, ha a rendőröknek tartanának néhány irodalomelmélet órát: nem, nem minden mű szól a valóságról.

Ő nem egy érzékeny lány, szerintem, de láttam rajta, fáj neki, hogy mindenki, még a hivatalos szervek is rá gyanakszanak. Viszont nagyon eltökélt, és ki akarja deríteni az igazságot. El is kezdte mondani, hogy szerinte kiknek volt indítékuk. Mondta, hogy Ákost kihúzza a listáról, neki nem volt konfliktusa Érdyvel. Erre én megjegyeztem, hogy valóban, a TDK dolgozaton kívül nem volt. Mire Lídia meglepetten nézett rám, és várta, hogy ezt kifejtsem. Elmondtam, hogy még egy évvel ezelőtt Ákos nagyon dühös lett, amikor Érdy közel sem  annyi pontot adott a dolgozatára, amennyit szerinte megérdemelt volna. Ákos azt hitte, hogy a dolgozattal büszkévé teheti a nagyapját, aki maga is tudós (botanikus, azt hiszem), de a tanárnő miatt ez nem sikerült, nem jutott tovább az OTDK-ra. Mivel pedig a nagyapja halálos beteg volt, nem sokkal később pedig meg is halt, Ákos elmondhatatlanul csalódott és dühös lett.

2022. április 26.-27., kedd-szerda

Szlankó Hajnalka

Lídia arca rezzenéstelen volt, ha rettegett is, ügyesebben leplezte, mint én. Nem tudom, miért, de nevelőapám szavai jutottak eszembe. Nevelőapám mindig azt mondta, hogy szeressem és akarjam az igazságot. Ne hazudjak, ne ámítsak, mindig az igazat és a valót mondjam. Ha tehetek valamit, akkor pedig tegyek. Lídia arca eltorzult, mintha csak hallotta volna a gondolataimat.

- Nem tudom, mit vársz tőlem, mit mondjak - rázta meg a fejét, miközben a kezeit összefonta maga előtt. - Ha azt akarod mondani, hogy én öltem meg, akkor nagyon rossz úton jársz, filozófuska.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy ezt hiszem - feleltem hasonló ridegséggel. - Miért következtetsz egyből erre?

- Kijelentettem, hogy megérdemelte a halált. Miért is ne öltem volna meg? Hiszen indítékom volt, eszközöm, lehetőségem is!

Szinte már egy mosolyt is megengedett magának, ami csakhamar lehervadt az ajkairól, és ridegen nézett rám.

- De nem is tudom, mi mást várhattam volna tőletek…

- Tőlünk?! - tettem egy lépést előre, a kezeimet kérdőn kitárva.

- Mégis, mi járt a fejedben, amikor kijelentetted, nem bánod, hogy meghalt? Mindenki gyanúsított lehet, aki nem kedvelte Érdyt!

Lídia maga mellé ejtette a kezeit és a templomra pillantott. Nem hiszem, hogy istenfélő lett volna, de abban a pillanatban valamiféle égi segítségért fohászkodhatott, ebben biztos vagyok.
            Végül lehunyta a szemét és felsóhajtott.

- Nem akarom az orrodra kötni, mert még én sem tudom, mi folyik itt, de van valami, ami nem hagy nyugodni a gyilkossággal kapcsolatban…

Ismét felnyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett. A felemás szempár ezúttal nem tűnt sem jegesnek, sem ellenségesnek, sokkal inkább kétségbeesettnek és segítségért könyörgőnek.

- Ha engem vádolsz, akkor vádolj…

- Nem vádollak! Az igazságot akarom tudni! - feleltem, pár lépéssel közelítve hozzá. - Mert félek.

Lídia lesütötte a szemét, hosszasan forgatta a szavakat magában, őrlődése és tépelődése szemmel látható volt, már nem bírtam sokáig nézni. Mielőtt bármilyen kellemetlen közhelyet kezdhettem volna dobálni, megszólalt.

- Nem árulhatok el semmit, de ha annyira érdekel az igazság, beszélj Ritával… Mégiscsak a nyomozóval van együtt, és amilyen akaratos barom vagy, kiszeded belőle - előresietett, de még visszafordult. - Hajni, mindenkinek a saját bőrét kell mentenie… Sajnálom.

Hosszú percekig álltam a templom előtt, és néztem, ahogy Lídia alakja eltűnik az egyik mellékutcában. Tehetlennek és ostobának éreztem magam. Beszélni Ritával? És mégis, Lídia mit gondolt, hogyan szólítom le? És mi oka lenne rá, hogy válaszoljon, pont nekem? Megvakartam a pigmentmentes foltot a szemem környékén, mindig viszket, ha ideges vagyok. Mindenkinek a saját bőrét kell mentenie, egy nagy francokat! De ha Lídia nem akarja, hogy bárki a közelébe kerüljön, hogy a féltett titkai a felszínre kerüljenek, hát legyen.

*

Sosem voltam az a koránkelő típus, úgyhogy megértem, hogy amikor én keltem fel elsőnek, a szobatársaim azt hitték, beteg vagyok. Miután elhadartam, hogy ügyet kell intéznem, megúsztam a további kérdéseket. Nem volt tervem, fogalmam sem volt, hogyan fogok szóba elegyedni azzal a Ritával, vagy hogyan fogom megtalálni egyáltalán. Ami azt illeti, erősen kételkedtem abban, hogy bármi érdemlegeset megtudok, hiszen mégiscsak hallgató vagyok, akinek semmi köze a gyilkosság részleteihez. A villamoson szokatlanul sokan voltak, a torkomban dobogott a szívem, és próbáltam a lehető legkevesebb helyet elfoglalni, hogy véletlenül se érjen hozzám senki. Még a fejem is sajogni kezdett a tömegben, mintha minden arra vezetett volna, hogy rossz ötlet felkeresni azt a nőt, és a gyilkosságról faggatni. Amikor a villamos megállt az Aradi téren, szinte leugrottam, és a tér közepén lévő büfé sarkáig kocogtam egy keveset. A kellemetlen fejfájásom nem akart elmúlni, még a friss levegőn sem. De most ezzel nem törődhettem, minél előbb az Ady épületbe akartam jutni. A fejfájásom egyre rosszabb lett, de határozottan haladtam előre. Elsétáltam a könyvtár előtt, befordultam a rózsaszín épület sarkán. Annak a rengeteg embernek nyoma sem volt, akikkel a villamoson nyomorogtam. Belökve a méretes ajtót, felsétáltam a lépcsőn. A portás biccentett felém köszönés gyanánt. Belém hasított a felismerés. A portás mindenkit lát megérkezni és távozni, a korai óra miatt valószínűleg nem jöttek még be sokan, így minden bizonnyal van fogalma arról, hogy merre találhatom meg Ritát! Kérdőn nézett rám, a szemöldökét is felhúzta.

- Malancsik Ritára gondol? A hivatalsegédre? Azt hiszem, a másodikon takarít, de lehet, hogy azóta továbbhaladt.

Egy gyors köszönöm után már fel is szaladtam a lépcsőn, nem akartam túl sok részletet megosztani vele, de lehet, csak a paranoia beszélt belőlem, és tulajdonképpen nem is érdekelte, miért kérdezősködöm a hivatalsegédről vagy kiről. A magyar tanszék folyosójára befordulva már ki is szúrtam a szőke fejebúbját. Most jött a dolgok nehezebb része. Hogyan szólítok le valakit, akivel még sohasem beszéltem? Idegességemben beleharaptam a kézfejembe. Kedves és lelkiismeretes nőnek tűnt, így az lett volna a legegyszerűbb, ha valamiféle segítséget kérek tőle. De reggel fél nyolckor, mégis, mi okból kérne segítséget bárki is? Gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt szem elől tévesztem. A kezemen lévő harapásnyomra pillantottam. Ha volna egy nagyobb sebem… Az ötlet szinte saját magát fogalmazta meg. Lerohantam az alagsorba, vettem egy dobozos kólát az automatából, majd a táskámból elővettem a kiskésem. Nevelőapámtól kaptam még ballagási ajándékba, és nem hagyta el a táskámat azóta sem. Valószínűleg szomorú lenne a nevelőapám, ha tudná, mi miatt veszem most használatba. A tervem egyszerű volt. A kés segítségével leszedem a nyitó fület, majd megvágom vele a kezem, mintha csak baleset történt volna. El kell ismernem, egy ilyen sérülés esetén valószínűleg a portáshoz egyszerűbb lett volna lefutni, de arra a következtetésre jutottam, hogy Malancsik Rita nem fogja megkérdezni, hol történt a baleset, hanem egyből a segítségemre lesz. A késemet visszarejtve a helyére ismét felfutottam a másodikra. Rita ugyanott volt, ahol hagytam.

- Elnézést! Kérhetnék egy kis segítséget? - kocogtam oda hozzá, a kólás dobozt el nem engedve.

Szinte felsikított, amikor meglátta a vérfoltos kezemet, és azonnal a magyar tanszék irodájába vezetett. Az adminisztrátori szoba székébe ültetett, elővette az elsősegély-dobozt, és elkezdte ellátni a vágást. Nem volt elég mély ahhoz, hogy elvérezzek, de, persze, ezt neki nem kellett tudnia.

- Ez mégis hogy történt? - kérdezte, miközben gézlapot nyomott a sebemre, majd kötszerrel körbetekerte.

- Megugrott a kezemben a kólásdoboz, amikor kinyitottam - mondtam kissé nevetgélve. - Azt hiszem… Nem figyeltem - a szívem ismét a torkomba ugrott, úgy éreztem, forog körülöttem a világ, meg sem kellett játszanom, hogy rosszul vagyok. - A tegnapi nap óta… minden olyan… furcsa.

Rita keze megállt egy pillanatra, és rám pillantott, aprót bólintva.

- Igen, te tegnap ott voltál, amikor a tanárnőt…

- Igen - helyeseltem - Szlankó Hajnalka vagyok.

- Hajnalka… Én meg Malancsik Rita - mutatkozott be, valójában teljesen feleslegesen. Folytatta a kötszer tekerését.

- Aggasztó, ami történt - folytattam. Ő volt az egyetlen, akihez fordulni tudtam, ebben Lídiának teljesen igaza volt. - Mindenki furcsán viselkedik. Mindenki fél.

Malancsik Rita nem felelt, az ajkát idegesen harapta be. Agyafúrtnak kellett lennem, el kellett érnem, hogy beszéljen.

- Tegnap hallottuk, hogy beszél a nyomozóval…

Elvágta a kötszert, és egy aranyos masnit kötött a kezemre.

- Nyilván a férjemre gondol. Szoktam vele beszélni. Mennyit hallottak?

- Nem sokat - ráztam meg a fejem. - Lídia a legfurcsább mindannyiunk közül… Semmi empátiát nem mutatott, nem tudom, olyan érzésem van, mintha köze lenne ehhez az egészhez.- A kezemre pillantottam, majd a tekintetemet határozottan az előttem álló nőre emeltem. - Én nem akarok vádaskodni. Csak tudni akarom, mi történt valójában, ki az ellenség, és ki a barát! Kérem, árulja el nekem, hogy tegnap mit látott, annyira félek!

A szőke nő nyelt egyet nagy nehezen, de végül lerogyott egy üres székbe, és fáradtan megmasszírozta a homlokát.

- Nem titok, hogy nem ez volt az első haláleset ezen az egyetemen. Sőt, nem ez volt az első gyilkosság sem. De még soha ezelőtt nem láttam ilyen kegyetlen és hidegvérrel elkövetett… - Összepréselte az ajkait, és megcsóválta a fejét. - Érdy tanárnő testét egy bársonyfüggönybe csavarták… az a sok vér… Először azt hittem, hogy a torkát vágták el, de igazából az ütőereit nyesték el - az arcát a kezébe temette. - A csöpögés tűnt fel először, nem tudtam, mi csöpög. Kegyetlen… embertelen…

A szívem szinte kihagyott egy ütemet. Nem akartam hinni a saját fülemnek. Ismertem ezt a képet, hogyne ismertem volna! A gyilkosság részletei, az ütőerek, a bársonyfüggöny. Az az istenverte, vörös bársonyfüggöny! Felugrottam a székből, nem tudtam parancsolni a testemnek, legszívesebben felordítottam volna a félelemtől. Hát Lídia ezt tudta! Emiatt viselkedett olyan különösen. Ha ez kiderül… Ha valaki más is rájön ezekre, akkor biztosan ő lesz az első számú gyanúsított! A gondolataim megállíthatatlanul cikáztak. Ez ostobaság. De lehet, hogy éppen a legtökéletesebb módszer. Ő tette, nem ő tette, nem tudtam eldönteni. Malancsik Rita felkapta a fejét, valamiféle kérdés is elhangzott, de már nem tudtam válaszolni. Azt hiszem, megköszöntem a segítségét, és elrohantam, mintha csak én lettem volna az, aki sarokba szorult.

2022. április 26-27., kedd-szerda

Szlankó Hajnalka

A tavaszi napsütés ellenére fagyos némasággal vonultunk át a Nyugi teraszára. Egyikünk sem tudta, mit kellene mondania. A sor hosszú volt, így a csapatunk szétzilálódott, én, Zselyke és Dávid előbb kaptuk ki az italainkat, mint a többiek, így a terasz fedett asztalaihoz telepedtünk le. A torkomban gombócot éreztem, a térdeim is reszkettek. Lehet, hogy nem láttam a holttestet, de a puszta gondolat, hogy a lepel alatt Érdy Ibolya hullája fekszik, megrémített. Az emberek meghalnak, ez az élet szerves része, és én magam is rendszerint vágyakozom az örök nyugalomra, de van különbség aközött, hogy az ember maga választja a fejbelövést a kávé helyett, vagy pedig kegyetlenül meggyilkolják. Mert ez kegyetlen gyilkosság volt, nem holmi óvatlanságból elkövetett emberölés. Bizonytalanul emeltem meg a korsómat és ráhúztam, legalább az alkohol majd segít eltompítani a gondolataimat. Lídia leült mellém és hasonlóan mohón kortyolt bele a vodkanarancsába. Míg a többiek arcán a gyászos döbbenet uralkodott, addig Lídián inkább véltem felismerni valamiféle velőfagyasztó félelmet. Rita megjegyzése a függönyről valóban aggasztó volt, az én gyomrom is összezsugorodott tőle, de nem hiszem, hogy a félelem lett volna akkor rólam leolvasható. Az asztalunkhoz odaért Alex, Ákos és Izabella. Ákos azonnal egy szál cigarettára gyújtott, valószínűleg ő így próbálta feldolgozni a feszültséget.

- Na, srácok - szólalt meg Ákos, talán kissé túl szórakozottan is ahhoz, hogy azt jó ízléssel lehessen fogadni. - Érdy meghalt… Bárkinek bármi hozzászólása?

- Érdy nem pusztán meghalt - Izabella szinte felcsattant, az arcára kiülő elemi rettegésből ítélve őt viselte meg legjobban a halálhír. - Érdyt megölték! Valaki szánt szándékkal megfosztotta az élettől!

- Én azért sajnálom a Tanárnőt - rázta meg a fejét Zselyke szomorúan. - Akármilyen is volt… Ezt nem érdemelte meg.

- Valóban - bólintott rá Alex is. - Mégis, ki ellen véthetett, hogy valaki ilyen drasztikus lépést tegyen?

Lídia egyre feszültebbnek tűnt, a tekintetét ide-oda kapkodta, szemmel láthatóan nem akart becsatlakozni a beszélgetésbe. Én is egy szálra gyújtottam, a csikkes tálat közelebb húztam magamhoz. Ezután mi fog következni vajon? Valaki meg mert ölni egy embert, ehhez akarat és szenvedély kell. Vajon ezentúl félelemmel fogunk járni-kelni az Ady épületben, minden sarokba benézve, nehogy valaki kést szúrjon a szívünkbe? Vagy csak a tanárainknak kell rettegésben élniük, mert egy esetleges önjelölt igazságosztó véres hadjáratba kezdett?

- Szerintetek… - Izabella aprót nyelt. - Bosszúból ölték meg? Valakit felbosszantott, akit nem kellett volna?

- Ez akkor sem jogosít fel senkit a gyilkosságra - rázta meg a fejét Alex.

- Valóban - helyeseltem én is. - De egyet kell értenem Machiavellivel abban a kérdésben, hogy az embereknek alaptermészete a rossz, noha szerintem se jogosít ez fel senkit, hogy embert öljön.

- Ezt én nem tudom elhinni - rázta meg a fejét Zselyke. – Még Érdy tanárnőben is kellett lennie valaminek, ami jó.

- Hát persze - forgatta a szemeit Ákos. – Jó volt abban, hogy minket csesztessen feleslegesen!

- Ne legyél ilyen tiszteletlen! - szólt rá Izabella, és valamivel folytatta, de én ezt már nem hallottam, figyelmemet egy ismerős alak megjelenése keltette fel. Jobban mondva, két ismerős alaké. Az egyik az a takarítónő volt, Rita, a másik pedig egy magas férfi, ismerős barna kabátban. Ez a férfi, akiben a nyomozót véltem felfedezni, a felettünk lévő asztalhoz ültette le a nőt, majd minden bizonnyal a pulthoz ment. Rita szemmel láthatóan reszketett, pedig az időt melegnek lehetett mondani. A kezeit tördelte, kósza tincseit kellemetlenkedve csavargatva. Úgy tűnt, őt is megviselte a tanárnő hirtelen halála. A férfi kisvártatva visszatért egy-egy csésze teával. Rita valamiféle köszönömöt mormolt neki. Lehet, hogy nem volt éppen a legetikusabb dolog a részemről, de igyekeztem a lehető legtöbb részletet kihallgatni a beszélgetésből.

- Érdy Ibolya… Vér… Valószínűleg az ütőerei… - majd egy pillanatnyi némaság következett, mind a ketten a teájukat kortyolgatták. - Nem tudom… Nem voltak jó kapcsolatban… Nem volt itt… Nem szerették… Nem ez volt az első eset…

- Hajni? - Dávid meglengette a kezét előttem, amire én fintorogva elnyomtam a csikkemet.

- Pillants a felső asztalokhoz - mondtam, a fejemet Rita és a férfi felé biccentve.

Kis társaságunk elnémult és mintha éppen egy házasságtörésnek lettünk volna fültanúi, úgy lapultunk, és figyeltük a két beszélgetőt. Nem volt kételyem afelől, hogy Rita és a férfi ismerték egymást korábbról, és a kedves nyomozó úr nemcsak kihallgatja vagy rendőri kötelességből vigasztalja. Rita szipogva nyújtotta ki a kezét, mire a nyomozó megfogta és ujjbegyével cirógatni kezdte.

- Nincs okod félni, szívecském - mondta lágy hangon. - Ki fogjuk deríteni, hogy ki ölte meg. Rendben van? - és fél kezével letörölte a nő arcáról a könnyeket.

- Oh istenem… - ingatta a fejét Rita. - Hány gyilkosságot lát még ez az egyetem?

- Micsoda fejlemények - Lídia olyan hirtelen szólalt meg, hogy összerezzentem. - Menten elsírom magam.

Az arcán lévő félelmet felváltotta valamiféle méla undor, mintha szánalmasnak tartotta volna ezt a beszélgetést. Üres poharát az asztalra rakta, kissé hátradőlt a székében, a lábait keresztbe vetve. A percekkel ezelőtti, félelemtől megfagyott lánynak már nyoma sem volt sehol, ellenségesnek és arrogánsnak tűnt. Mi ez a hirtelen pálfordulás?

- Mi ütött beléd, Lida? - bámult rá Zselyke.

- Ne csináljatok már úgy, mintha Érdy valójában csak egy félreértett lélek lett volna - szinte éreztem az epét a számban, ami Lídia szavaiból csöpögött.

- Azt akarod mondani, hogy nem sajnálod, hogy meghalt? - kérdezte tőle Alex ledöbbenve.

- Mennyi beadandódra kaptál elégtelent, mert nem volt hajlandó elfogadni a neved?

Alex ajkai kettényíltak, majd összezárultak. Lídia felhorkantott, úgy tűnt, roppantmód elégedett volt önmagával, hogy ezt a nem létező vitát ilyen fölényesen megnyerte. Most, hogy végighallgatta mindenki álláspontját, egyesével akarta elpusztítani őket, mint ahogy Szókratésznek volt szokása. Csak, Szókratésszel ellentétben, Lídia egy halott nő tisztelete ellen érvelt.

- Zselyke, téged mennyiszer zárt ki a teremből, mert elkéstél? És Iza? Hajni, rólad nem is beszélve. Hányszor, de hányszor kérdezte meg, hogy mire jó a filozófia szak? Hogy lesz-e belőle bármi hasznod az életben?

Kelletlenül nyeltem egy nagyot. Igaz, ami igaz, Érdy a leggonoszabb és legmegkeseredettebb ember volt, akivel egész életemben találkoztam, de ez közel sem jelentette azt, hogy örülnöm kellett volna annak, hogy valaki megölte. Hogyan is örülhetnék annak, hogy valaki önbíráskodásba kezd az etika teljes hiányával? Undorodtam még a gondolattól is, hogy valaki a közelemben ilyen lépést meg mer tenni.

- Mind álszentek vagytok - mondta ki a végítéletet Lídia, egy könnyed vállrándítás kíséretében. - A tanárnő meghalt, pontosabban megölték, de ne csináljunk már úgy, mintha ezzel megváltást nyert volna. Érdy Ibolya ugyanaz a kivénhedt boszorkány maradt, mint aki volt.

- Azt akarod mondani, hogy szerinted megérdemelte a halált? - vetette fel a kérdést Zselyke, láthatólag elképedve a hallottakon.

- Mi van, ha igen? - kérdezett vissza. - Ákos gyakran viccelt azzal, hogy csak ki kellene lökni az ablakon és öngyilkosságnak beállítani, ez miért lenne más?

- Mert valóban megölték - felelte Alex. A szemeiben valami meglepően rideget véltem felfedezni, amit még soha korábban nem láttam az arcán.

Lídia nem szólalt meg többet, csak némán, kezében vodkanaranccsal figyelte a beszélgetést. Furcsa volt. Először a félelem, majd a hirtelen támadt harag. Mintha veszélyben érezné magát. Vajon tudott valamit, amit mi nem?

*

Sosem szerettem a tömeget. Mindig úgy éreztem, mintha a körülöttem álló emberek képesek lennének a bőröm alá nézni, minden titkomat megfejteni, ezért sosem maradtam egy kocsmában sem sötétedés után. Ivótársaink a délután folyamán már megfogyatkoztak, edzésre, órákra hivatkoztak, meg egyéb kézenfekvő ürügyeket kerestek, hogy mindannyian visszavonulhassanak. Egyedül Lídia maradt az oldalamon, aki a hirtelen jött kirohanását követően egészen elhallgatott vagy némán bólintott a kérdésekre. Nem volt kedvem a villamoshoz, így gyalog közelítettük meg a Kossuth Lajos sugárutat. Kedd lévén, tele volt a város hozzánk hasonló egyetemistákkal, velünk ellentétben azonban az ő arcukon vidám részegség terült el. Mondhatnám, hogy irigyeltem őket, de már gyerekként megtanultam, hogy minél szélesebb valakinek a mosolya, annál sérültebb a lélek mögötte. A Széchenyi térre fordulva egy testesebb srác meglökte Lídiát, aki vicsorogva fordult meg.

- Nem látsz a szemedtől, gyökér?! - kiáltott utána, de az alak fel sem vette, céltudatosan haladt tovább. Vettem egy mély levegőt, és megfogtam Lídia felkarját.

- Hagyd, a lényeg, hogy nem esett komoly bajod - szorítottam meg finoman, amire a tekintetét rám kapta.

- Ne érj hozzám! - rántotta ki a kezét. - Haza akarok menni.

Melléléptem, a mellkasomon kellemetlen nyomást éreztem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémített meg Lídia viselkedése. Tudom, hogy mindenki máshogy reagál egy halálesetre, de az ő hangulatingadozása semmi jóra nem engedett következtetni. Megközelíthetetlennek éreztem, olyan volt, mint egy vad, amit sarokba szorítottak, és foggal- körömmel harcol az életben maradásért. Mitől rettegett ennyire? Már eszembe jutott a délután folyamán is, hogy esetleg tud valamit, ami miatt megütheti a bokáját. De mégis mi lehetett az oka, hogy ilyen hevesen reagált? Ismét csend telepedett ránk, csak a szemem sarkából mertem fürkészni. Ráfordultunk a Kossuth Lajosra, innen már csak a villamossíneket kellett követnünk. Ha emlékeim nem csaltak, a kollégium környékén lévő egyik Kádár-kockában lakik. Sosem jártam nála. Vajon egyedül él ott? Tart állatot? Vannak kinn plakátjai vagy fotói? Dolgozik hétvégén? Egyre több és több kérdés támadott meg, és egyikre sem tudtam megfelelően válaszolni. Hova valósi? A szülei? Miért pont oroszra és kreatív írásra jött? Van bármi célja az életében? Nem tudtam semmit Lídiáról, és ez egyre rémisztőbbnek tűnt. Csupán azért kezdtünk el beszélgetni, mert egyszer összetalálkoztunk a villamosmegállóban, és bunkóság lett volna, ha nem köszönünk. Hogy melyikünk keresi a másik társaságát, azóta is rejtély számomra. Én vagy ő? De számít ez igazán, ha nem tudok róla semmit? Hogyan állhatnék mellé, hogyan mondhatnám biztosra azt, hogy csupán gyászol, ha valójában nem is ismerem?

- Hé, Lídia - szólítottam meg végül, de a szavak égették a torkomat. - Amit délután mondtál…

- Azzal mi van? - kérdezett vissza anélkül, hogy rám nézett volna.

- Szerinted… tényleg… megérdemelte? Tényleg… Tényleg helyénvalónak tartod az önbíráskodást? Ez etikátlan. Erkölcstelen!

A szavak csak úgy maguktól jöttek, közben már nem tudtam lépést tartani vele, megtorpantam. Bő négy-öt lépéssel előttem állt meg. A Rókusi templom magas tornya mindentlátó szörnyetegként emelkedett fölénk, mintha mi lettünk volna a bűnösök, akikre kiszabják a végítéletet.

2022. április 26., Kedd

Abonyi Zselyke

Siettünk a Szövegtan óránkra, de Alex már megint megállt valami halaszthatatlan okból. Szemüvegén át hunyorogva vizslatta az épület falát.

-  Mindig ennyire rózsaszín volt a suli?

Már kínomban nevettem, ez bőven több lesz egy akadémiai ötperces késésnél.

- Vagy csak kedvére változtatja a színét. A BTK olyan, mint a Roxfort, szeszélyes egy intézmény.

- Ne is mondd, állandóan eltévedek a keresztlépcső, keresztfolyosó, keresztmindenség között.

Egy magas lány sietett felénk, bárhol felismerném őt, nem is beszélve a bal karján lévő „zöld ász” tetoválásról. Izabella haja természetesen most is kifogástalan fonatba volt rendezve.

- Szia, Iza! – köszöntünk neki kórusban Alexszel, pedig össze se beszéltünk.

- Sziasztok, srácok! Láttátok azt a három rendőrautót az Egyetem utcában, a suli főbejáratánál?

-  Nem, mi mindig itt, a sétány felől megyünk be. Három rendőrautó?

- Lövöldözés történt, vagy mi a fene?

Alex is csak találgatott, vele együtt én sem tudtam elképzelni, mit kereshet itt fél tucat rendőr.

- Ez nagyon durva. Remélem, nem történt semmi komoly.

Izát láthatólag megérintette a rendőrautók látványa. Ő sokkal együttérzőbb, mint az emberek többsége.

-  Hát, azt majd meglátjuk! – Rám, sajnos, nem jellemző a fokozott empátia. Éreztem, hogy enyhítenem kellene kicsit az előző felszólalásom élét. – Ugyan, itt úgyse történik soha semmi. – Azért szép próbálkozás volt.

- Érdy mérges lesz, amiért már megint elkésünk. Sőt, be fogja zárni az ajtót – puffogott Alex, bár eleve miatta voltunk késésben. Megvártuk az elviteles teáját, félúton leadtuk a kikölcsönzött könyveit, utána pedig megálltunk falat nézni.

- Alex, te az órák felén ott se voltál. – Az érintett személy a mellkasához kapott, mintha a szíve állt volna meg.

-  Te meg mindig látványosan késel. Fél óra múlva berobbansz a terembe, széthagyod a cuccaidat, amíg a padhoz sétálsz, és még utána is csörögsz vagy tíz percig. Jó, nem Érdynél, mert ő nem enged be.

-  Ez nem is igaz! – tagadtam a nyilvánvaló tényt.

Ezt hallva már Iza is feloldódott egy kicsit. Remélem, tényleg nem történt semmi nagyobb baj a suliban.

A Radnóti kávézón átvágva mentünk a lépcső felé, amikor valaki oldalról meglökött.

-  Figyelj már oda… - kezdtem volna bele az okításba és a savazásba, de észrevettem, ki áll mellettem, arcán a védjegyévé vált, levakarhatatlan vigyorral.

Nem köszönök neki, csakazértse. Dedós viselkedés, tudom, de egyszerűen jólesik. Van, amit nem lehet kinőni. Előttem Alex és Iza már szedte a lépcsőfokokat, én se akartam lemaradni, szóval Dávidra nem is figyelve mentem a barátaim után. Viszont ő is ugyanarra az órára tartott, nehéz lett volna lerázni.

-  Zselyke! – Nem fordultam hátra, fusson csak utánam. – Zselyke! Várj már!

-  Te meg kihez beszélsz? – kiáltottam hátra.

-  Szerinted milyen másik Zselykének szólnék?

- Mit tudom én! Annyi csajod van, hogy te se tudod a nevüket. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen Zselyke, akit ismersz. – Ma is tartunk egy ingyen cirkuszt, remek. Megint minket bámul mindenki.

Halkítottam a hangomon és lassabb sétára váltottam.

- Na, bökd ki, mit akarsz.

- Honnan veszed, hogy bármi hátsó szándék vezérel? – Csak rá kellett nézni, ő maga volt a két lábon járó ravaszság.

-  Ismerlek, mint a rossz pénzt. Na, ki vele!

-  Mondtam már, milyen jól áll neked ez a pulóver? A sárga kiemeli a szemed zöldjét.

- Barna a szemem. Ezt bebuktad. – Hátrafésülte a haját egy reflexszerű mozdulattal, mindig ezt csinálta, ha valami nem úgy alakult, ahogy eltervezte.

-  Innen, esküszöm, zöldnek tűnik a szemed.

- Onnan fentről, a felhők közül? Nem csodálom. – Megigazítottam a vászontáskám pántját, mert állandóan le akart csúszni a vállamról. – Mit akarsz, elárulod végre?

-  Neked még kedveskedni se lehet...

-  Dávid!

-  Jó, jó. Nincs még párom a világirodalmas prezentációhoz.

-  Az lehetetlen. Már februárban kiosztottuk egymás között a témákat.

- Elképzelhető, hogy nem voltam ott. Meg az is, hogy elfelejtettem témát keresni magamnak. És úgy tudom, jövő héten te adsz elő. Szóval betársulnék hozzád.

- Hozzám? – Néztem rá értetlenül. – És honnan veszed, hogy pont veled akarok párba állni?

- Mert te okos vagy, az egyik legjobb. Miket zagyválok, persze, hogy te vagy a legjobb.

-  Te pedig egy nulla vagy irodalomból, igaz?

-  Hééé!

-  Most akarod, hogy a párod legyek vagy sem? – Jó volt piszkálni őt, de a büszkeségét próbára tenni még ennél is ezerszer jobb volt.

-  Egy nulla vagyok irodalomból. Segítenél nekem, kérlek, hogy jó jegyet kapjak?

-  Legyen. De figyelmeztetlek, nem leszek kedves. Sem türelmes.

-  Ilyet feltételezni se mertem. Nekem egy hozzád hasonló, szívtelen zsarnok kell.

Akkorát nevettem ezen, hogy tőlem zengett az egész folyosó.

*

Az oldalsó lépcsőházban sose állt még ennyi ember. Hirtelen mindenkit elkezdett vonzani a nyelvészet? Ilyenkor, április végén csoda, ha egy-két sorstársamba belebotlok, nemhogy a fél szakba...

-  Nézzétek! – Iza tágra nyílt szemekkel biccentett az ajtó felé, ahol egy egyenruhás férfi állt.

- Mit kereshetnek itt rendőrök? Kiraboltak valakit? Vagy betörtek a suliba? – töprengett hangosan Alex.

-   És mit vittek volna el, lexikonokat?

- Marhára vicces vagy, Dávid. Indulnod kellene a nemzetközi humorolimpián…

Miután átvergődtük magunkat a lépcsőnél álldogáló tömegen, Alex kinyitotta a balkonra vezető ajtót. De nem mehettünk tovább. Egy magas, egyenruhás férfi állta el az utunkat, kifejezetten mogorva arccal.

-   Ide nem mehetnek be.

-   De nekünk itt lesz óránk, a Klemm Antal…

-   Forduljanak vissza! Jelenleg helyszínelés zajlik.

Értetlenül néztünk a srácokkal egymásra. Helyszínelés? Mi a fene történhetett itt?

- Nézd, rendőrök állnak a belső ajtónál is! – súgta a fülembe halkan Iza, miközben a balkon túloldalán strázsáló alakokra mutatott. – Az ott Pendrőczy professzor, a rendőrökkel beszélget!

- Kihallgatják? Szerintetek?

- Elég idegesnek tűnik, nézzétek, hogy tördeli az ujjait.

- Srácok, ott van Rita is!

- Milyen Rita? Ja, a takarítónő? – szólt közbe Dávid. – Mit keres itt délután?

- Hordágyon hoznak valakit!

- Le van takarva…

- Srácok, mi ez itt? – Bukkant fel mögöttünk Lídia is.

- Na elég, fiatalok, most már menjenek innen! Nyomás!

A rendőr szinte az arcunkba vágta a balkon ajtaját, de még pont láttam, ahogy Rita könnyes szemmel felénk néz. Egy fehér vászonnal letakart hordágyat hoztak ki a rendőrök, Pendrőczy és Érdy irodájának az irányából.

Szinte futva mentünk le a lépcsőn, elöl Lídia és Iza, középen én, hátul pedig Alex és Dávid. Beleszédültem abba, amit láttam. Az épületből kiérve mindannyian fellélegeztünk. Bent már majdnem megfulladtam. Felnéztem az égre, éreztem a szelet az arcomon… Jólesett kilépni a friss levegőre.

- Ez csak egy rossz vicc, ez nem lehet.

- De igen, Alex. Hiszen mindannyian láttuk.

Ekkor láttuk meg az ajtón kilépő nőt, Ritát. Izának több se kellett, elindult felé, hiszen ők ketten már elég régóta jóban voltak. Hogy honnan ismerték egymást, arra nem emlékeztem, de ez nem az a pillanat volt, amikor ezt bármelyiküktől meg lehetett volna kérdezni. Mi is mentünk Iza után, tudni akartuk, hogy mi történt.

- Rita, hogy érzed magad, mi történt? Ugye, neked nem esett bajod?

- Nem, Iza, nem magam miatt sírtam. Borzalmas, ami történt, felfoghatatlan… Minden csupa vér volt, az egész iroda…

- Iroda? Ki halt meg, Rita? – kérdezte halkan Iza, miközben megfogta a nő kezét.

- Nektek nem mondták el? – közben a könnyeit törölte remegő kézzel. – Érdy Ibolya. Holtan talált rá a professzor.

A többiek körbeállták Ritát, igyekeztek megnyugtatni, közben Dávid és én hátrébb húzódtunk. Mindannyian értetlenül néztünk magunk elé. Érdy tanárnő? Meghalt? De hát hogyan és miért?

- Akkor ez… gyilkosság? – kérdezte Alex bátortalanul.

- Még semmit se lehet biztosan állítani, de nagyon valószínű, hogy idegenkezűség történt. A rendőrök, vagyis Zsolt annyit mondott, hogy a tanárnő teste bársonyba volt csavarva, egy széken ült… A két karján a vénái felvágva… Istenem! Mindent beborított a vér…

Iza átölelte Ritát, de a nő szavait hallva mindannyian felkaptuk a fejünket, és Lídiára meredtünk. Ilyen véletlen nincs… Ezek a részletek…

Amikor oldalra néztem, nem állt már mellettem senki. Elindultam a sétányon, ekkor láttam meg őt a falnak dőlve. Nem akartam rárontani vagy megzavarni. Megfordultam, ő azonban észrevett, mert a nevemet kiáltotta. Felmentem az emelkedőn, a fák között. Én is a falnak dőltem és csak hallgatunk.

-  Ő lett volna a konzulensem. Őt kértem volna fel – mondta Dávid reszelős hangon.

- Sajnálom. Tényleg, én…

- Mindig csak a macskákról beszélt. Meg, persze, el volt varázsolva a horoszkópok és aszcendensek együttállásával, de eszméletlenül okos nő volt.

- Az biztos, hogy nem akart rosszat senkinek. Éppen ezért nem értem, mi történhetett.

- Mi történt volna? Elpattant valakinél a cérna. Minden csoport felét megbuktatta. Bárki megölhette.

A hangjában keserűség volt. Tényleg kedvelte a tanárnőt, még ha ezt eddig nem is igen mutatta ki.

-  Gyilkolni? Egy bukás miatt?

- Ennél kevesebbért is öltek már embert, Zselyke – nézett a szemembe szomorúan. – Elég egy rossz nap, és borul minden. Ki tudja, talán a gyilkosa éppen közöttünk van.

Megrémített, amit Dávid mondott. Így kell néznem most már az emberekre? Ki haragszik rám, ki döfne le egy sötét sarokban? Félelmetes, mennyi mindent nem veszünk észre egészen addig, amíg valami tragédia nem történik.

Elsétálunk emberek és tárgyak mellett, másnap pedig kiderül róluk, hogy valójában gyanúsítottak és bizonyítékok. Bűnösök, akik lehetnek a tanáraink, az ismerőseink vagy akár a barátaink is. Kiben bízhatok ezek után?

Talán még magamban sem.

2022. április 26., Kedd

Abonyi Zselyke

Nem én vagyok a szomszédok kedvence, az biztos. Reggel hatkor a vekker ébreszt, egy kisebb földrengés kíséretében, de addigra már rég fenn szoktam lenni. A sötétítő és a párkány között pontosan három centiméternyi rés van, ami tökéletesen elég ahhoz, hogy reggelente kiégjen a szemem.

Mindig tetszett az amerikai filmekben, amikor köntösben leült a bácsi (képzeletemben egy néni) az étkezőasztalhoz, kihajtotta a hatalmas újságot, és közben szürcsölte a forró feketekávét. Nos, ez csak álom marad. Különleges képességemnek köszönhetően tengernyi időt tudok haszontalan szöszmötöléssel eltölteni. Nem fizetek elő újságra, valahogy mindig elfelejtem leadni a rendelést. Köntösöm sosem volt, a pizsamát is alig tudom elviselni. Még télen is pólóban és leggingsben alszok. Kávét pedig nem ihatok, különben úgy pörgök, mint a Duracell nyuszi. Így maradok a zöld teánál, viszont abból egy kannával főzök magamnak. De, persze, az is egy komédia: a régi vízforraló úgy kattog, mintha egy atomreaktor bújna meg a belsejében. Csak idő kérdése, hogy felrobbanjon. A kenyérpirító viszont még ennél is nagyobb katasztrófát okoz reggelente. Füstöl, és még egyes fokozaton is szénné égeti a kenyér mindkét oldalát. Hát igen, a kávéfőzés és a kenyérpirítás is szerencse és tehetség kérdése.

- Zsezsi, ég már a konyha? – csoszogott mellém a kedves húgom. Neki bezzeg van köntöse és még jól is áll rajta.

- Nagyon vicces, nem unod még?

- Micsoda? Mondtál valamit? – nézelődött, mintha keresgélne – Zselyke, merre vagy? Zsezsi, nem látlak, itt vagy még?

- Fejezd be, Hanna, különben megfejellek!

- Ehhez a feladathoz még fel kell nőnöd…

- Bunkó óriás!

- Undok kis törpe!

Összekócolta a hajamat, majd megkente a kenyerét. Az övé, persze, nem égett oda. Hanna a fiatalabb, mégis én vagyok a családban a „pici”. Apró termetemből adódóan sokszor nem vesznek észre az emberek. Kiskoromban ez hasznos volt a bújócskában, de húszévesen már ciki, ha átnéznek rajtad.

Hanna felsóhajtott. Ez nála rossz ómen.

- Anya kérdezi, hogy mikor mész haza. Nem látott már legalább egy hónapja.

- Úgyis csak veszekednénk…

- Azért a telefont legalább felvehetnéd neki.

- Mindig rosszkor hív.

- Mindig – kék szeme rosszallást sugárzott.

- Elegem van a faggatásából. Mindig beleszól a dolgaimba, amit én csinálok, az sose jó, egyfolytában kritizál. Ha végeztem a vizsgáimmal, majd talán meglátogatom, hogy ne én legyek megint a „hálátlan gyerek”. De annál előbb semmiképp.

Hanna nem kötött már belém. Tudta jól, hogy ez olyan téma, amit nem szabad sokáig feszegetni. Ő elment fogat mosni, én pedig visszabattyogtam a szobámba. Minimum háromszor átöltöztem, majd visszavettem azt, amivel legelőször próbálkoztam. Sárga kötött pulcsi és egyszerű farmer. Nem éppen vadító, de megteszi. Legalább kényelmes. Anyu, persze, egyből mondaná, hogy így nem fogsz soha férjet találni.

A párkányon sorakozó növények már vártak rám. Szomjaztak. Többször nem bízom Hannára a locsolásukat. Még mindig nem tudom, hogyan férhet el egy ablakban tíz cserép virág, de valahogy csak összehoztam. A rejtvényemmel viszont hadilábon állok. Tegnap este óta ezen kattogok. Hét szó még mindig hiányzik. Leülök, bogozgatom a függőleges és a vízszintes sorokat, de nem megy. Valamin biztosan átsiklottam, vagy elírtam az egyiket.

- Hozzá nem értő más szóval, négy betű… Buta. De az nem jön ki.

- Mit motyogsz magadban? – nyitott be hozzám Hanna.

- Nem is motyogok, csak hangosan gondolkodok!

- Te tudod – húzódott mosolyra a szája.

Átvetette a vállán a táskáját és kisétált a szobámból. Mikor hangosan csörgött a kulccsal, kisiettem hozzá.

- Te hova mész ilyenkor?

- Ahova neked is kellene – közben rendületlenül küzdött a zárral.

- Még csak nyolc óra van, te észlény!

- Nézz már az órára! Kilenc is elmúlt, te suta!

- Zseni vagy! Köszönöm!

Beviharzottam a szobámba, és gyorsan lefirkáltam a hiányzó szót. Viszont még elő kellett keresnem a novellámat és a kabátomat is. Meg sál is kellene. Na mindegy, nincs annyira hideg. Lényeg, hogy hol veszhet el egy halom papír… Nincs az ágyon, sem az íróasztalon. A könyvespolcon sincs. Meg a cserepek alatt se… A fotel! Kint van a nappaliban.

Mire mindent összeszedtem, behozhatatlan késésben voltam, és még Haragosi is ki fog nyírni. Mindegy, legalább megtaláltam a szövegeket. Felolvasom szépen, és lesz, ami lesz, kibírom. De szegény Lídiát is leszólta múlt héten, pedig klassz novellát írt. Esélyem sincs arra, hogy megdicsérjen, pedig látja rajtam, mennyire igyekszem.

Tíz perc alatt a Nyugiban leszek, ha gyorsabban szedem a lábam, akkor lefaraghatok belőle hármat. Mondjuk Alex így is mérges lesz rám. Megígértem neki, hogy nyitásra odaérek, kávézunk, és utána közösen megyünk kreatív írásra.

Már csörgött is a telefonom, a kedvenc Lady Gaga számom max hangerőn üvöltött belőle. A sétálók többsége felkapta rá a fejét, de ez volt a legkisebb gondom.

Bad romance. Hát igen, ez az én formám.

*

Amikor befordultam a sarkon, egyből észrevettem őt. Mondjuk nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Meggypiros, kordbársony kabátja jelzőlámpaként mutatta nekem a célt. A kopott, zöld vaskerítésnek dőlve várt rám, zsebre tett kézzel. Mindig pontosan érkezett mindenhova, nem kapkodott, átgondolta többször is a döntéseit. Részben irigy voltam rá emiatt.

- Alex!

Rám emelte a tekintetét és egyből elnevette magát.

- Na végre, drágám! Azt hittem, sose érsz ide!

- Tudom, megígértem, hogy nem kések többet. De legalább hoztam valamit, aminek biztosan örülni fogsz.

Mézbarna szeme elkerekedett a csodálkozástól. Imádtam őt, senki se tudott annyira örülni a meglepetéseknek, mint Alex.

- Úristen, csak nem?

-  De igen. Kötöttem neked egy újat. Ezúttal lilát.

Alex szeme felcsillant, amikor előhúztam a vászontáskámból a kötött topot.

- Ez gyönyörű! Köszönöm szépen! És ez a kagyló alakú minta… Tiszta Ariel!

- Látod, van, amire érdemes várni.

-  De édes vagy… Tényleg, mit innál? Meghívlak valamire.

- Jajj, ne… - húztam az agyát az álszentséggel. De közben már a pult felé sétáltunk.

- Jajj, de… Szóval, mit kérsz?

- Ma már teáztam, úgyhogy az kilőve.

- Van shake is: epres, csokis, vaníliás. Meg talán erdei gyümölcsös is.

- Akkor legyen csokis! Te, gondolom, epreset iszol.

- Még szép!

Mivel mi voltunk az egyedüli vendégek a Nyugiban, gyorsan elkészítették az italainkat. Bármelyik ülőhelyet kiválaszthattuk volna magunknak, mégis egy kopottas bútordarabot szemeltünk ki. Leültünk a kényelmes, bordó kanapéra, akarom mondani, inkább belesüllyedtünk. A bútordarabnak már csókolommal kellett volna köszönnünk, a kiégett foltok pedig az átmulatott esték bélyegét nyomták rá.

- Na, mesélj, mi volt tegnap a randin?

- Hát, nem volt egy nagy szám a srác. Nem igazán szokott olvasni, az egyetlen, amiről tudtunk beszélgetni, az a Harry Potter, de, persze, abból is csak a filmeket látta.

- Amatőr… Pedig a könyvek ezerszer jobbak.

Alex imád olvasni, nála nagyobb könyvmolyt keresve is nehéz lenne találni. Szereti a könyvek illatát, kiadó szerint rendezi sorba őket a polcain, és mindenkinek ajánl egy-egy olvasnivalót. Sose fogom megérteni, hogy tud ennyi könyvet észben tartani, pontos neveket és címeket, kiadóval együtt. Én a szereplőik alapján tudom csak megmondani, hogy olvastam-e már az adott könyvet.

- Kitalálod, hogy mit ivott a srác? – Ez a mi kis játékunk. Ruha alapján megmondom az emberekről, hogy mit rendelnek.

-  Mehet!

-  Világoskék ing, sötét farmer, rövid szövetkabát.

-  Milyen cipő volt rajta?

-  Fekete sportcipő. Miért, ez is számít? – kérdezte tőlem értetlenül.

-  Persze, ez a legárulkodóbb. A te srácod whisky-kólát ivott.

- Mi van?! Ezt honnan? Te jó ég… Boszorkány vagy, Zselyke! – Nevetve átölelte a vállamat, én pedig elárultam neki egy „szakmai” titkot, illetve egy jó tanácsot.

- Elegáns, tehát valami drága töményet iszik, de a sportcipő… Figyelj, Alex, sose randizz olyannal, aki hígítva issza a whiskyt. Nem jó jellemre vall.

-  Zselykém… Honnan tudsz te ennyi mindent?

-  Hát, nem a könyvekből…

Ugyanabban a pillanatban, teljesen egyszerre felnevettünk. Az a kanapé sok mindent láthatott már, de rajtunk még így is képes volt megbotránkozni.

2022. április 19., Kedd

Kreatív írás specializáció

Bár Lídia rettentően határozott lány volt, mégis idegen izgalom járta át testét, amikor az ő irományát vették górcső alá az órán. Alapjáraton nem érdekelte, mások mit gondolnak róla, de a szövegein keresztül többet mutatott meg magából az embereknek, mint valaha is tette volna más helyzetben. De kíváncsi volt a tanár és a társai véleményére is, hiszen a kritikáiknak köszönhetően tudott ő is fejlődni.

A szünet lassan a végéhez közeledett, Dávid csatlakozott elsőként a két lányhoz. A fiú az elmúlt húsz percben beszerzett szendvicsét eszegette, mellette a többiek csendben, a telefonjaikba mélyedve egyensúlyoztak a trükkös székeken. Hallgatásukat Hajnalka törte meg.

- Jézusom, ti láttátok, hogy megjelent Haragosi új könyve?

- Új? Írt többet is? – kérdezett vissza Dávid.

- Igen, mármint azok novellák voltak csak… ez meg mintha regény lenne… de érted, írt valamit megint – válaszolta Hajnalka.

- Muti a borítót – hajolt közelebb a barátnőjéhez Lídia. – Hm, nem is néz ki olyan rosszul.

- Mi nem néz ki rosszul? – érdeklődött Alex, aki abban a pillanatban lépett oda a kis csoporthoz, Zselykével és Izabellával karöltve.

- Haragosi könyvének borítója.

- Hol találtátok?

- Instán. Beküldjem a csopiba? – kérdezte Hajnalka, s azzal a lendülettel már továbbította is a bejegyzést.

- Na jó, mióta van jó ízlése Haragosinak? Már nem azért, de az a ronda zöldesbarna zakó, amit szinte mindennap visel, nagyon idétlenül áll rajta – jegyezte meg Zselyke.

- Tényleg – értett egyet a lánnyal Alex. – Egyébként ezzel a borítóval simán elolvasnám ezt a könyvet.

- Én is – mondta Iza.

- Hi, guys, ugye, csak valami vicc, amit a group chatben láttam? – érkezett meg utolsóként Ákos.

- Nem, tényleg kiadott egy könyvet a tanár úr – válaszolta Dávid.

- Még egy könyv, amit tuti nem olvasok el – motyogta a kékszemű srác.

- Szokásához híven mit nem olvas el, kedves Ákos? – hangzott el a kérdés a folyosó bal oldaláról.

- Mindannyian odakapták a fejüket Haragosi felé, aki a szóban forgó kötetet tartotta bal kezében.

Különösen szórakozottnak tűnt a tanár úr, mintha mulattatná saját elmés kérdése. Meg sem várta a fiú válaszát, vígan fütyörészve folytatta az útját a terem ajtaja felé. Pár perc kínos kuncogást követően – szokásosan csak hatodjára találta meg a megfelelő kulcsot – kinyitotta az ajtót, beengedve elsőként magát, majd a kint várakozó diákokat. Az ablak felőli padsorban foglaltak helyet, Haragosi megállt a tanári asztal mellett, s megvárta, amíg minden szem rászegeződik. Felmutatott egy könyvet, és a lehető legünnepélyesebb hangon szólalt meg.

- Nyilvánvalóan hallották hírét, hogy a napokban megjelent a könyvem, amivel, merem kijelenteni, akár József Attila díjas szerzővé is válhatok. Természetesen ez csak feltételezés – szabadkozott somolyogva –, de tehetségemet tekintve nem zárnám ki ezt a lehetőséget sem. Hogy lássák, kivel van dolguk, elhoztam a művet, amit elsők között vehetnek a kezükbe, lapozhatnak bele. Óra utáni programnak melegen ajánlom a közelben lévő könyvesboltot, ahol meg is vásárolhatják. Amint időm engedi, dedikálhatom is néhányuk példányát, de az elkövetkezendő időszakban nagy valószínűséggel egy szabad percem sem lesz – fejezte be monológját, majd átadta a kötetet Hajnalkának.

Kézről kézre járt Haragosi alkotása, Alex és Zselyke közösen lapozgatták, végül utolsóként Izabella olvasott bele a negyedik fejezetbe, de gyorsan össze is zárta a könyvet, és kivitte a tanár úr asztalához. Az óra második harmada hagyományosan zajlott; Haragosi megkérdezte, hogy ki írt a mai órára, amire Lídia határozottan feltette a kezét. Izgalma már a múlté volt, magabiztosan olvasta fel a novelláját szerény közönsége előtt. Társai rengeteg ötlettel álltak elő a már kész művet és annak folytatását illetőleg.

- Szerintem nagyon izgalmas volt, hogy beleláthattunk egy nem szokványos ember gondolataiba, de esetleg a többi szereplőt is ki lehetne fejteni, az ő nézőpontjukat megjeleníteni, hogy ők hogyan látták a gyilkost – osztotta meg ötletét Dávid a csoporttal.

- Vagy lehetne egy másik elborult elme, aki a gyilkost figyeli és követi – vetette fel Alex.

- Az eset után pedig az ő szemén keresztül láthatnánk a további eseményeket – kapta el a fonalat Hajnalka is.

A tanár úr arcára enyhe megvetés ült ki, mert a lány valóban egészen jó szöveggel készült, és Haragosi sosem volt boldog mások sikerült szövegeitől. Ha elhúzta a száját, szinte biztosak voltak benne, most valami jót alkottak. Éppen Izabella nyitotta a száját, hogy elmondhassa ő is a javaslatát, amikor felcsendült Csonka Andrástól a Ding-Dong című szám. Haragosi nagy vehemenciával nyúlt a mobiljáért, majd egy gyors Elnézést kérek! felkiáltással és a még mindig harsogó Bandival a kezében kilépett a teremből. Pár perc csend követte a távozását, megilletődöttségükben még kacagni sem tudtak ezen a komikus jeleneten. Izabella eszmélt fel először, és fejtegette tovább a gondolatait a novelláról. Mivel a tanár úr hét perc elteltével még mindig a termen kívül tartózkodott, Dávid a könyvre terelte a szót.

- Szerintetek nem volt kicsit gáz, amit az óra elején leművelt Haragosi? - fordult körbe.

- Jaj, ne is mondd! Nagyon elhiszi magáról. Írt ezer év alatt valamit, ami alighogy megjelent, de már olyanokat mond, hogy József Attila díj meg ilyenek - forgatta a szemét Zselyke.

- Amúgy lehet, nem is olyan rossz, hiszen a borítója szép lett, de ezzel a nagyképű szövegelésével mindent elrontott - fűzte hozzá Alex.

A többiek némán bólogattak. Lídia éppen az irattartó dossziéjába helyezte novellájának saját példányát, amikor Haragosi elemi erővel rontott be a helyiségbe, majdnem kitépve az ajtó tartózsanérjait a helyükről. Feldúltságát, hirtelen hangulatváltozását mindenki észlelte. Levágta magát a székére, az előtte pihenő könyvet pedig indulatosan az asztala jobb szélére száműzte. Felemelte a fejét és jégkék szemével az előtte ülő lányra meredt.

- Maga meg mit néz?! – vakkantotta oda Lídiának, aki premier plánból tanulmányozhatta a tanár úr arcának minden apró rezdülését azóta, hogy visszatért közéjük.

- Én ugyan semmit – felelte flegmán a fekete hajú lány.

- Nagyon helyes. Azt a szöveget, amit írt, nemcsak a csoportnak, de még a barátaimnak sem mutatnám meg. Második féléve hallgatja ezt a tárgyat, elvileg látszódnia kellene valamilyen fejlődésnek, de én egyáltalán nem vettem észre, hogy maga bármiben is előremozdult volna. A tehetség hiányának megmutatkozását láthattuk és hallhattuk az Ön esetében – fakadt ki Haragosi.

Az egyik másodpercben még hangosan üvöltözött, a másikban felkapta a könyvét, a kulcscsomóját, és amilyen felindultan érkezett a terembe másodjára, ugyanolyan hévvel hagyta el, szintén második alkalommal.

2022. április 19., Kedd

Kreatív írás specializáció

A Klemm Antal terem felé nemcsak az időjárás, még a hangulat is megváltozott. Reggel fél nyolc volt, az épületnek ezt a szakaszát a nap sugarai nagy ívben elkerülték. Legszívesebben a terem zárt ajtaja előtt várakozó hat diák is így tett volna, de nekik nem volt esélyük a menekülésre. Nem értették, hogy a kreatív írás specializációjuk hálótervében miért szerepel nyelvészeti óra, de ezzel még talán megbékéltek volna, viszont Érdy Ibolya tanárnőt annál nehezebben tudták elviselni.

Találkoztak már szigorú, ijesztő tanárokkal, de Érdy teljesen más kategóriába tartozott. Ő volt Dolores Umbridge darkosabb verziója, akit sokak bánatára nem lehetett a Tiltott Rengetegbe csalni. Valószínűleg Pendrőczy tanár úr az elsők között lett volna, aki magára vállalja ezt a nemes feladatot, csakhogy végre megszabaduljon a tanárnőtől, akivel közös tanári szobán kellett osztoznia. A szokásos reggeli civakodásuk ezen a napon sem maradhatott el, így a kint ácsorgó diákok a már tökéletesre fejlesztett szelektív hallásukat használva beszélgettek a lektűróráról, azaz a Hollós által megadott kötelező olvasmányokról. Hajnalka vetette fel a témát, akinek fogalma sem volt arról, melyik regény is van terítéken ezen a héten. Ákos kisegítette, Shelley Frankensteinjét kellett elolvasni, ami eléggé megosztotta a csoportot. Lídiának kifejezetten tetszett, míg Dávidnak nem igazán, viszont mielőtt bővebben kifejthették volna az álláspontjukat, minden figyelmet magára vont az Érdyék szobájából kiszűrődő éles, csattanó hang.

Nem telt el egy perc sem, amikor az ajtó kilincse megmozdult, és feltűnt a folyosón a tanárnő pici, de annál inkább tekintélyt parancsoló alakja. Behúzta maga után az ajtót, és mit sem törődve a riadt és egyben kíváncsi tekintetekkel, megindult a terem kulcsával annak ajtaja felé. Mindannyian a hozzájuk közelebb eső falhoz húzódtak, lesütötték a szemüket, és az orruk alatt motyogva köszöntötték a tanárnőt, majd gyors léptekkel követték a terembe. Mire mindenki leült és kihalászta a táskájából az órához szükséges eszközeit, Érdy már be is zárta az ajtót, elhelyezkedett a székén, s elővette a fekete mappájából a névsort. Mániája volt minden egyes óráját kulcsra zárt ajtók mögött tartani, ami a későn érkező diákok számára igazolatlan órát jelentett.

- Abonyi Zselyke? – szólalt meg érces hangján a tanárnő.

- Itt vagyok! – válaszolta lány.

- Solti Ákos?

- Jelen!

- Balla Izabella?

Mivel pár másodperc után nem felelt senki, Érdy behúzta a név mellé a fekete ikszet, majd már olvasta is volna fel a következő nevet, amikor határozott kopogás zavarta meg a csendet. A csoport egy emberként kapta a fejét a tanárnő felé, aki gúnyos kacajjal nyugtázta a próbálkozást az ajtó másik oldaláról.

- Aki lemarad, kimarad! – tette hozzá Érdy, majd gyorsan felolvasta a még fennmaradó neveket a listájáról. Brezovszky Dávid, Lengyel Lídia, Szlankó Hajnalka. Aztán a végén annyit lehetett csak hallani, hogy Gyuris. A keresztnév beleveszett egy szirénázó mentőautó hangjába.

Letette gravírozott töltőtollát az asztalra, körbenézett a teremben. A hátsó sorban foglalt helyet mindenki, amin nem lepődött meg.  Általában a diákok megpróbáltak a tőle lehető legmesszebb lévő padokba ülni, azt remélve, hogy a figyelme elkerülheti őket, de ez lehetetlen küldetés volt. Felállt, levette világosbarna kosztümkabátját, ráterítette a széke támlájára, majd a diákok felé fordulva krétával a kezében megszólalt.

- Remélem, mindenkinek sikerült gyűjtenie példákat a múlt heti órán megbeszélt szóképekhez, mert a mai órán ezekkel fogunk foglalkozni. Gyuris Alexander, megtenné, hogy megosztja velünk azokat, amiket talált? – tette fel a kérdést látszólag ártatlanul Érdy.

A tanárnő észlelte Alex ösztönös reakcióját, így nyilvánvaló volt, hogy ma ő lesz az első, de nem utolsó áldozata.

- Elnézést kérek, tanárnő, de még mindig az Alexet használom.

- Ez nem válasz a kérdésemre, Alexander. Esetleg nem csinálta meg a házi feladatot? – Érdyn látszott, hogy nem erre a válaszra számított.

- Nem vagyok köteles válaszolni egy olyan kérdésre, ami tulajdonképpen nem is nekem szól.

- Tudtommal Ön még mindig Gyuris Alexander, a névsorban is így szerepel, vagy talán tévedek?

- Nem, valóban így szerepel a nevem, de…

- Akkor nem értem, mi a probléma – szakította meg Érdy a válaszát. – Ha nincs kész a feladata, akkor mondja azt, ne ilyen lényegtelen dolgokra fecséreljük el az időt, hiába az éppen az új hóbortja, hogy másképpen szólíttatja magát, mint ami le van írva.

Alex hátradőlt a székében, összefonta két karját, s tüntetőleg elfordította a fejét az ablak irányába.

- Mivel Alexander nem hajlandó velem együttműködni, így lenne valaki oly kedves és ismertetné a csoporttal a házi feladatát? Igazán hálás lennék érte – jegyezte meg epésen Érdy.

Zselyke vetett egy pillantást a barátjára, megsimította a vállát, majd jelentkezett, hátha sikerül csillapítania a tanárnő haragját.

*

A tábla feletti órára tekintve már minden diák tudta, hogy bőven átlépték a másfél órát. Ez nyilván nem hatotta meg Érdyt. Befejezte a gondolatmenetét, és feladatot adott ki a következő órára.

- Huh, végre vége – sóhajtotta Alex a küszöböt átlépve.

Zselyke még előtte hagyta el a termet, és egyből észrevette a folyosón álló Izabellát. Intett a lánynak, aki nyomban csatlakozott is a párosukhoz. Frusztrációját nem tudta palástolni a barátai előtt, a lépcsőfordulóban hangot is adott neki.

- Nem hiszem el, hogy másfél percet késik az ember, de még csak nem is a saját hibájából, és akkor bezárja az ajtót, mintha amúgy az olyan természetes lenne. És hiába állsz kint, kopogtatsz, fohászkodsz bárkihez, nem, ő nem hajlandó kinyitni azt a szart. Másfél perc, értitek?!

- Ne is mondd, ma a szokásosnál is utálatosabb volt – mondta Zselyke, majd felvetette, hogy a Nyugiban ihatnának egy kávét, amíg nem kezdődik a következő órájuk.

Dávid és Ákos is elhagyta az épületet, csak Hajnalka és Lídia lépkedett ráérősen a Sík Sándor olvasóterem felé. Kreatív írás órájukat Haragosi Endre tartotta, akit furcsa öltözködése és viselkedése ellenére kedvelt a csoport. Minden órára kellett hozni valakinek egy szöveget, a műfajt az első megbeszélésen közösen határozták meg. Ebben a félévben novellával kellett készülniük, a mai napon Lídia olvashatta fel, amit írt. Még csak az első lépcsőfordulót tették meg Hajnalkával, amikor enyhe kétségbeeséssel a hangjában megszólalt Lídia.

- Szerinted eleget nyomtattam? Mármint tudom, hogy heten vagyunk plusz Haragosi, szóval elég lesz nyolc példány, de mi van, ha csatlakozik hozzánk valaki? Négy oldal lett, ugye, annyi kellett? Úgy emlékszem, négy és öt oldal között állapodtunk meg, de lehet, hogy mégsem? És mi van, ha…

- Lídia, nyugi! – szakította félbe Hajnalka. – Nem lesz semmi gond, imádni fogjuk, amit írtál.