2022. április 26-27., kedd-szerda

Szlankó Hajnalka

A tavaszi napsütés ellenére fagyos némasággal vonultunk át a Nyugi teraszára. Egyikünk sem tudta, mit kellene mondania. A sor hosszú volt, így a csapatunk szétzilálódott, én, Zselyke és Dávid előbb kaptuk ki az italainkat, mint a többiek, így a terasz fedett asztalaihoz telepedtünk le. A torkomban gombócot éreztem, a térdeim is reszkettek. Lehet, hogy nem láttam a holttestet, de a puszta gondolat, hogy a lepel alatt Érdy Ibolya hullája fekszik, megrémített. Az emberek meghalnak, ez az élet szerves része, és én magam is rendszerint vágyakozom az örök nyugalomra, de van különbség aközött, hogy az ember maga választja a fejbelövést a kávé helyett, vagy pedig kegyetlenül meggyilkolják. Mert ez kegyetlen gyilkosság volt, nem holmi óvatlanságból elkövetett emberölés. Bizonytalanul emeltem meg a korsómat és ráhúztam, legalább az alkohol majd segít eltompítani a gondolataimat. Lídia leült mellém és hasonlóan mohón kortyolt bele a vodkanarancsába. Míg a többiek arcán a gyászos döbbenet uralkodott, addig Lídián inkább véltem felismerni valamiféle velőfagyasztó félelmet. Rita megjegyzése a függönyről valóban aggasztó volt, az én gyomrom is összezsugorodott tőle, de nem hiszem, hogy a félelem lett volna akkor rólam leolvasható. Az asztalunkhoz odaért Alex, Ákos és Izabella. Ákos azonnal egy szál cigarettára gyújtott, valószínűleg ő így próbálta feldolgozni a feszültséget.

- Na, srácok - szólalt meg Ákos, talán kissé túl szórakozottan is ahhoz, hogy azt jó ízléssel lehessen fogadni. - Érdy meghalt… Bárkinek bármi hozzászólása?

- Érdy nem pusztán meghalt - Izabella szinte felcsattant, az arcára kiülő elemi rettegésből ítélve őt viselte meg legjobban a halálhír. - Érdyt megölték! Valaki szánt szándékkal megfosztotta az élettől!

- Én azért sajnálom a Tanárnőt - rázta meg a fejét Zselyke szomorúan. - Akármilyen is volt… Ezt nem érdemelte meg.

- Valóban - bólintott rá Alex is. - Mégis, ki ellen véthetett, hogy valaki ilyen drasztikus lépést tegyen?

Lídia egyre feszültebbnek tűnt, a tekintetét ide-oda kapkodta, szemmel láthatóan nem akart becsatlakozni a beszélgetésbe. Én is egy szálra gyújtottam, a csikkes tálat közelebb húztam magamhoz. Ezután mi fog következni vajon? Valaki meg mert ölni egy embert, ehhez akarat és szenvedély kell. Vajon ezentúl félelemmel fogunk járni-kelni az Ady épületben, minden sarokba benézve, nehogy valaki kést szúrjon a szívünkbe? Vagy csak a tanárainknak kell rettegésben élniük, mert egy esetleges önjelölt igazságosztó véres hadjáratba kezdett?

- Szerintetek… - Izabella aprót nyelt. - Bosszúból ölték meg? Valakit felbosszantott, akit nem kellett volna?

- Ez akkor sem jogosít fel senkit a gyilkosságra - rázta meg a fejét Alex.

- Valóban - helyeseltem én is. - De egyet kell értenem Machiavellivel abban a kérdésben, hogy az embereknek alaptermészete a rossz, noha szerintem se jogosít ez fel senkit, hogy embert öljön.

- Ezt én nem tudom elhinni - rázta meg a fejét Zselyke. – Még Érdy tanárnőben is kellett lennie valaminek, ami jó.

- Hát persze - forgatta a szemeit Ákos. – Jó volt abban, hogy minket csesztessen feleslegesen!

- Ne legyél ilyen tiszteletlen! - szólt rá Izabella, és valamivel folytatta, de én ezt már nem hallottam, figyelmemet egy ismerős alak megjelenése keltette fel. Jobban mondva, két ismerős alaké. Az egyik az a takarítónő volt, Rita, a másik pedig egy magas férfi, ismerős barna kabátban. Ez a férfi, akiben a nyomozót véltem felfedezni, a felettünk lévő asztalhoz ültette le a nőt, majd minden bizonnyal a pulthoz ment. Rita szemmel láthatóan reszketett, pedig az időt melegnek lehetett mondani. A kezeit tördelte, kósza tincseit kellemetlenkedve csavargatva. Úgy tűnt, őt is megviselte a tanárnő hirtelen halála. A férfi kisvártatva visszatért egy-egy csésze teával. Rita valamiféle köszönömöt mormolt neki. Lehet, hogy nem volt éppen a legetikusabb dolog a részemről, de igyekeztem a lehető legtöbb részletet kihallgatni a beszélgetésből.

- Érdy Ibolya… Vér… Valószínűleg az ütőerei… - majd egy pillanatnyi némaság következett, mind a ketten a teájukat kortyolgatták. - Nem tudom… Nem voltak jó kapcsolatban… Nem volt itt… Nem szerették… Nem ez volt az első eset…

- Hajni? - Dávid meglengette a kezét előttem, amire én fintorogva elnyomtam a csikkemet.

- Pillants a felső asztalokhoz - mondtam, a fejemet Rita és a férfi felé biccentve.

Kis társaságunk elnémult és mintha éppen egy házasságtörésnek lettünk volna fültanúi, úgy lapultunk, és figyeltük a két beszélgetőt. Nem volt kételyem afelől, hogy Rita és a férfi ismerték egymást korábbról, és a kedves nyomozó úr nemcsak kihallgatja vagy rendőri kötelességből vigasztalja. Rita szipogva nyújtotta ki a kezét, mire a nyomozó megfogta és ujjbegyével cirógatni kezdte.

- Nincs okod félni, szívecském - mondta lágy hangon. - Ki fogjuk deríteni, hogy ki ölte meg. Rendben van? - és fél kezével letörölte a nő arcáról a könnyeket.

- Oh istenem… - ingatta a fejét Rita. - Hány gyilkosságot lát még ez az egyetem?

- Micsoda fejlemények - Lídia olyan hirtelen szólalt meg, hogy összerezzentem. - Menten elsírom magam.

Az arcán lévő félelmet felváltotta valamiféle méla undor, mintha szánalmasnak tartotta volna ezt a beszélgetést. Üres poharát az asztalra rakta, kissé hátradőlt a székében, a lábait keresztbe vetve. A percekkel ezelőtti, félelemtől megfagyott lánynak már nyoma sem volt sehol, ellenségesnek és arrogánsnak tűnt. Mi ez a hirtelen pálfordulás?

- Mi ütött beléd, Lida? - bámult rá Zselyke.

- Ne csináljatok már úgy, mintha Érdy valójában csak egy félreértett lélek lett volna - szinte éreztem az epét a számban, ami Lídia szavaiból csöpögött.

- Azt akarod mondani, hogy nem sajnálod, hogy meghalt? - kérdezte tőle Alex ledöbbenve.

- Mennyi beadandódra kaptál elégtelent, mert nem volt hajlandó elfogadni a neved?

Alex ajkai kettényíltak, majd összezárultak. Lídia felhorkantott, úgy tűnt, roppantmód elégedett volt önmagával, hogy ezt a nem létező vitát ilyen fölényesen megnyerte. Most, hogy végighallgatta mindenki álláspontját, egyesével akarta elpusztítani őket, mint ahogy Szókratésznek volt szokása. Csak, Szókratésszel ellentétben, Lídia egy halott nő tisztelete ellen érvelt.

- Zselyke, téged mennyiszer zárt ki a teremből, mert elkéstél? És Iza? Hajni, rólad nem is beszélve. Hányszor, de hányszor kérdezte meg, hogy mire jó a filozófia szak? Hogy lesz-e belőle bármi hasznod az életben?

Kelletlenül nyeltem egy nagyot. Igaz, ami igaz, Érdy a leggonoszabb és legmegkeseredettebb ember volt, akivel egész életemben találkoztam, de ez közel sem jelentette azt, hogy örülnöm kellett volna annak, hogy valaki megölte. Hogyan is örülhetnék annak, hogy valaki önbíráskodásba kezd az etika teljes hiányával? Undorodtam még a gondolattól is, hogy valaki a közelemben ilyen lépést meg mer tenni.

- Mind álszentek vagytok - mondta ki a végítéletet Lídia, egy könnyed vállrándítás kíséretében. - A tanárnő meghalt, pontosabban megölték, de ne csináljunk már úgy, mintha ezzel megváltást nyert volna. Érdy Ibolya ugyanaz a kivénhedt boszorkány maradt, mint aki volt.

- Azt akarod mondani, hogy szerinted megérdemelte a halált? - vetette fel a kérdést Zselyke, láthatólag elképedve a hallottakon.

- Mi van, ha igen? - kérdezett vissza. - Ákos gyakran viccelt azzal, hogy csak ki kellene lökni az ablakon és öngyilkosságnak beállítani, ez miért lenne más?

- Mert valóban megölték - felelte Alex. A szemeiben valami meglepően rideget véltem felfedezni, amit még soha korábban nem láttam az arcán.

Lídia nem szólalt meg többet, csak némán, kezében vodkanaranccsal figyelte a beszélgetést. Furcsa volt. Először a félelem, majd a hirtelen támadt harag. Mintha veszélyben érezné magát. Vajon tudott valamit, amit mi nem?

*

Sosem szerettem a tömeget. Mindig úgy éreztem, mintha a körülöttem álló emberek képesek lennének a bőröm alá nézni, minden titkomat megfejteni, ezért sosem maradtam egy kocsmában sem sötétedés után. Ivótársaink a délután folyamán már megfogyatkoztak, edzésre, órákra hivatkoztak, meg egyéb kézenfekvő ürügyeket kerestek, hogy mindannyian visszavonulhassanak. Egyedül Lídia maradt az oldalamon, aki a hirtelen jött kirohanását követően egészen elhallgatott vagy némán bólintott a kérdésekre. Nem volt kedvem a villamoshoz, így gyalog közelítettük meg a Kossuth Lajos sugárutat. Kedd lévén, tele volt a város hozzánk hasonló egyetemistákkal, velünk ellentétben azonban az ő arcukon vidám részegség terült el. Mondhatnám, hogy irigyeltem őket, de már gyerekként megtanultam, hogy minél szélesebb valakinek a mosolya, annál sérültebb a lélek mögötte. A Széchenyi térre fordulva egy testesebb srác meglökte Lídiát, aki vicsorogva fordult meg.

- Nem látsz a szemedtől, gyökér?! - kiáltott utána, de az alak fel sem vette, céltudatosan haladt tovább. Vettem egy mély levegőt, és megfogtam Lídia felkarját.

- Hagyd, a lényeg, hogy nem esett komoly bajod - szorítottam meg finoman, amire a tekintetét rám kapta.

- Ne érj hozzám! - rántotta ki a kezét. - Haza akarok menni.

Melléléptem, a mellkasomon kellemetlen nyomást éreztem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémített meg Lídia viselkedése. Tudom, hogy mindenki máshogy reagál egy halálesetre, de az ő hangulatingadozása semmi jóra nem engedett következtetni. Megközelíthetetlennek éreztem, olyan volt, mint egy vad, amit sarokba szorítottak, és foggal- körömmel harcol az életben maradásért. Mitől rettegett ennyire? Már eszembe jutott a délután folyamán is, hogy esetleg tud valamit, ami miatt megütheti a bokáját. De mégis mi lehetett az oka, hogy ilyen hevesen reagált? Ismét csend telepedett ránk, csak a szemem sarkából mertem fürkészni. Ráfordultunk a Kossuth Lajosra, innen már csak a villamossíneket kellett követnünk. Ha emlékeim nem csaltak, a kollégium környékén lévő egyik Kádár-kockában lakik. Sosem jártam nála. Vajon egyedül él ott? Tart állatot? Vannak kinn plakátjai vagy fotói? Dolgozik hétvégén? Egyre több és több kérdés támadott meg, és egyikre sem tudtam megfelelően válaszolni. Hova valósi? A szülei? Miért pont oroszra és kreatív írásra jött? Van bármi célja az életében? Nem tudtam semmit Lídiáról, és ez egyre rémisztőbbnek tűnt. Csupán azért kezdtünk el beszélgetni, mert egyszer összetalálkoztunk a villamosmegállóban, és bunkóság lett volna, ha nem köszönünk. Hogy melyikünk keresi a másik társaságát, azóta is rejtély számomra. Én vagy ő? De számít ez igazán, ha nem tudok róla semmit? Hogyan állhatnék mellé, hogyan mondhatnám biztosra azt, hogy csupán gyászol, ha valójában nem is ismerem?

- Hé, Lídia - szólítottam meg végül, de a szavak égették a torkomat. - Amit délután mondtál…

- Azzal mi van? - kérdezett vissza anélkül, hogy rám nézett volna.

- Szerinted… tényleg… megérdemelte? Tényleg… Tényleg helyénvalónak tartod az önbíráskodást? Ez etikátlan. Erkölcstelen!

A szavak csak úgy maguktól jöttek, közben már nem tudtam lépést tartani vele, megtorpantam. Bő négy-öt lépéssel előttem állt meg. A Rókusi templom magas tornya mindentlátó szörnyetegként emelkedett fölénk, mintha mi lettünk volna a bűnösök, akikre kiszabják a végítéletet.