2022. április 26., Kedd

Abonyi Zselyke

Siettünk a Szövegtan óránkra, de Alex már megint megállt valami halaszthatatlan okból. Szemüvegén át hunyorogva vizslatta az épület falát.

-  Mindig ennyire rózsaszín volt a suli?

Már kínomban nevettem, ez bőven több lesz egy akadémiai ötperces késésnél.

- Vagy csak kedvére változtatja a színét. A BTK olyan, mint a Roxfort, szeszélyes egy intézmény.

- Ne is mondd, állandóan eltévedek a keresztlépcső, keresztfolyosó, keresztmindenség között.

Egy magas lány sietett felénk, bárhol felismerném őt, nem is beszélve a bal karján lévő „zöld ász” tetoválásról. Izabella haja természetesen most is kifogástalan fonatba volt rendezve.

- Szia, Iza! – köszöntünk neki kórusban Alexszel, pedig össze se beszéltünk.

- Sziasztok, srácok! Láttátok azt a három rendőrautót az Egyetem utcában, a suli főbejáratánál?

-  Nem, mi mindig itt, a sétány felől megyünk be. Három rendőrautó?

- Lövöldözés történt, vagy mi a fene?

Alex is csak találgatott, vele együtt én sem tudtam elképzelni, mit kereshet itt fél tucat rendőr.

- Ez nagyon durva. Remélem, nem történt semmi komoly.

Izát láthatólag megérintette a rendőrautók látványa. Ő sokkal együttérzőbb, mint az emberek többsége.

-  Hát, azt majd meglátjuk! – Rám, sajnos, nem jellemző a fokozott empátia. Éreztem, hogy enyhítenem kellene kicsit az előző felszólalásom élét. – Ugyan, itt úgyse történik soha semmi. – Azért szép próbálkozás volt.

- Érdy mérges lesz, amiért már megint elkésünk. Sőt, be fogja zárni az ajtót – puffogott Alex, bár eleve miatta voltunk késésben. Megvártuk az elviteles teáját, félúton leadtuk a kikölcsönzött könyveit, utána pedig megálltunk falat nézni.

- Alex, te az órák felén ott se voltál. – Az érintett személy a mellkasához kapott, mintha a szíve állt volna meg.

-  Te meg mindig látványosan késel. Fél óra múlva berobbansz a terembe, széthagyod a cuccaidat, amíg a padhoz sétálsz, és még utána is csörögsz vagy tíz percig. Jó, nem Érdynél, mert ő nem enged be.

-  Ez nem is igaz! – tagadtam a nyilvánvaló tényt.

Ezt hallva már Iza is feloldódott egy kicsit. Remélem, tényleg nem történt semmi nagyobb baj a suliban.

A Radnóti kávézón átvágva mentünk a lépcső felé, amikor valaki oldalról meglökött.

-  Figyelj már oda… - kezdtem volna bele az okításba és a savazásba, de észrevettem, ki áll mellettem, arcán a védjegyévé vált, levakarhatatlan vigyorral.

Nem köszönök neki, csakazértse. Dedós viselkedés, tudom, de egyszerűen jólesik. Van, amit nem lehet kinőni. Előttem Alex és Iza már szedte a lépcsőfokokat, én se akartam lemaradni, szóval Dávidra nem is figyelve mentem a barátaim után. Viszont ő is ugyanarra az órára tartott, nehéz lett volna lerázni.

-  Zselyke! – Nem fordultam hátra, fusson csak utánam. – Zselyke! Várj már!

-  Te meg kihez beszélsz? – kiáltottam hátra.

-  Szerinted milyen másik Zselykének szólnék?

- Mit tudom én! Annyi csajod van, hogy te se tudod a nevüket. Kétlem, hogy én lennék az egyetlen Zselyke, akit ismersz. – Ma is tartunk egy ingyen cirkuszt, remek. Megint minket bámul mindenki.

Halkítottam a hangomon és lassabb sétára váltottam.

- Na, bökd ki, mit akarsz.

- Honnan veszed, hogy bármi hátsó szándék vezérel? – Csak rá kellett nézni, ő maga volt a két lábon járó ravaszság.

-  Ismerlek, mint a rossz pénzt. Na, ki vele!

-  Mondtam már, milyen jól áll neked ez a pulóver? A sárga kiemeli a szemed zöldjét.

- Barna a szemem. Ezt bebuktad. – Hátrafésülte a haját egy reflexszerű mozdulattal, mindig ezt csinálta, ha valami nem úgy alakult, ahogy eltervezte.

-  Innen, esküszöm, zöldnek tűnik a szemed.

- Onnan fentről, a felhők közül? Nem csodálom. – Megigazítottam a vászontáskám pántját, mert állandóan le akart csúszni a vállamról. – Mit akarsz, elárulod végre?

-  Neked még kedveskedni se lehet...

-  Dávid!

-  Jó, jó. Nincs még párom a világirodalmas prezentációhoz.

-  Az lehetetlen. Már februárban kiosztottuk egymás között a témákat.

- Elképzelhető, hogy nem voltam ott. Meg az is, hogy elfelejtettem témát keresni magamnak. És úgy tudom, jövő héten te adsz elő. Szóval betársulnék hozzád.

- Hozzám? – Néztem rá értetlenül. – És honnan veszed, hogy pont veled akarok párba állni?

- Mert te okos vagy, az egyik legjobb. Miket zagyválok, persze, hogy te vagy a legjobb.

-  Te pedig egy nulla vagy irodalomból, igaz?

-  Hééé!

-  Most akarod, hogy a párod legyek vagy sem? – Jó volt piszkálni őt, de a büszkeségét próbára tenni még ennél is ezerszer jobb volt.

-  Egy nulla vagyok irodalomból. Segítenél nekem, kérlek, hogy jó jegyet kapjak?

-  Legyen. De figyelmeztetlek, nem leszek kedves. Sem türelmes.

-  Ilyet feltételezni se mertem. Nekem egy hozzád hasonló, szívtelen zsarnok kell.

Akkorát nevettem ezen, hogy tőlem zengett az egész folyosó.

*

Az oldalsó lépcsőházban sose állt még ennyi ember. Hirtelen mindenkit elkezdett vonzani a nyelvészet? Ilyenkor, április végén csoda, ha egy-két sorstársamba belebotlok, nemhogy a fél szakba...

-  Nézzétek! – Iza tágra nyílt szemekkel biccentett az ajtó felé, ahol egy egyenruhás férfi állt.

- Mit kereshetnek itt rendőrök? Kiraboltak valakit? Vagy betörtek a suliba? – töprengett hangosan Alex.

-   És mit vittek volna el, lexikonokat?

- Marhára vicces vagy, Dávid. Indulnod kellene a nemzetközi humorolimpián…

Miután átvergődtük magunkat a lépcsőnél álldogáló tömegen, Alex kinyitotta a balkonra vezető ajtót. De nem mehettünk tovább. Egy magas, egyenruhás férfi állta el az utunkat, kifejezetten mogorva arccal.

-   Ide nem mehetnek be.

-   De nekünk itt lesz óránk, a Klemm Antal…

-   Forduljanak vissza! Jelenleg helyszínelés zajlik.

Értetlenül néztünk a srácokkal egymásra. Helyszínelés? Mi a fene történhetett itt?

- Nézd, rendőrök állnak a belső ajtónál is! – súgta a fülembe halkan Iza, miközben a balkon túloldalán strázsáló alakokra mutatott. – Az ott Pendrőczy professzor, a rendőrökkel beszélget!

- Kihallgatják? Szerintetek?

- Elég idegesnek tűnik, nézzétek, hogy tördeli az ujjait.

- Srácok, ott van Rita is!

- Milyen Rita? Ja, a takarítónő? – szólt közbe Dávid. – Mit keres itt délután?

- Hordágyon hoznak valakit!

- Le van takarva…

- Srácok, mi ez itt? – Bukkant fel mögöttünk Lídia is.

- Na elég, fiatalok, most már menjenek innen! Nyomás!

A rendőr szinte az arcunkba vágta a balkon ajtaját, de még pont láttam, ahogy Rita könnyes szemmel felénk néz. Egy fehér vászonnal letakart hordágyat hoztak ki a rendőrök, Pendrőczy és Érdy irodájának az irányából.

Szinte futva mentünk le a lépcsőn, elöl Lídia és Iza, középen én, hátul pedig Alex és Dávid. Beleszédültem abba, amit láttam. Az épületből kiérve mindannyian fellélegeztünk. Bent már majdnem megfulladtam. Felnéztem az égre, éreztem a szelet az arcomon… Jólesett kilépni a friss levegőre.

- Ez csak egy rossz vicc, ez nem lehet.

- De igen, Alex. Hiszen mindannyian láttuk.

Ekkor láttuk meg az ajtón kilépő nőt, Ritát. Izának több se kellett, elindult felé, hiszen ők ketten már elég régóta jóban voltak. Hogy honnan ismerték egymást, arra nem emlékeztem, de ez nem az a pillanat volt, amikor ezt bármelyiküktől meg lehetett volna kérdezni. Mi is mentünk Iza után, tudni akartuk, hogy mi történt.

- Rita, hogy érzed magad, mi történt? Ugye, neked nem esett bajod?

- Nem, Iza, nem magam miatt sírtam. Borzalmas, ami történt, felfoghatatlan… Minden csupa vér volt, az egész iroda…

- Iroda? Ki halt meg, Rita? – kérdezte halkan Iza, miközben megfogta a nő kezét.

- Nektek nem mondták el? – közben a könnyeit törölte remegő kézzel. – Érdy Ibolya. Holtan talált rá a professzor.

A többiek körbeállták Ritát, igyekeztek megnyugtatni, közben Dávid és én hátrébb húzódtunk. Mindannyian értetlenül néztünk magunk elé. Érdy tanárnő? Meghalt? De hát hogyan és miért?

- Akkor ez… gyilkosság? – kérdezte Alex bátortalanul.

- Még semmit se lehet biztosan állítani, de nagyon valószínű, hogy idegenkezűség történt. A rendőrök, vagyis Zsolt annyit mondott, hogy a tanárnő teste bársonyba volt csavarva, egy széken ült… A két karján a vénái felvágva… Istenem! Mindent beborított a vér…

Iza átölelte Ritát, de a nő szavait hallva mindannyian felkaptuk a fejünket, és Lídiára meredtünk. Ilyen véletlen nincs… Ezek a részletek…

Amikor oldalra néztem, nem állt már mellettem senki. Elindultam a sétányon, ekkor láttam meg őt a falnak dőlve. Nem akartam rárontani vagy megzavarni. Megfordultam, ő azonban észrevett, mert a nevemet kiáltotta. Felmentem az emelkedőn, a fák között. Én is a falnak dőltem és csak hallgatunk.

-  Ő lett volna a konzulensem. Őt kértem volna fel – mondta Dávid reszelős hangon.

- Sajnálom. Tényleg, én…

- Mindig csak a macskákról beszélt. Meg, persze, el volt varázsolva a horoszkópok és aszcendensek együttállásával, de eszméletlenül okos nő volt.

- Az biztos, hogy nem akart rosszat senkinek. Éppen ezért nem értem, mi történhetett.

- Mi történt volna? Elpattant valakinél a cérna. Minden csoport felét megbuktatta. Bárki megölhette.

A hangjában keserűség volt. Tényleg kedvelte a tanárnőt, még ha ezt eddig nem is igen mutatta ki.

-  Gyilkolni? Egy bukás miatt?

- Ennél kevesebbért is öltek már embert, Zselyke – nézett a szemembe szomorúan. – Elég egy rossz nap, és borul minden. Ki tudja, talán a gyilkosa éppen közöttünk van.

Megrémített, amit Dávid mondott. Így kell néznem most már az emberekre? Ki haragszik rám, ki döfne le egy sötét sarokban? Félelmetes, mennyi mindent nem veszünk észre egészen addig, amíg valami tragédia nem történik.

Elsétálunk emberek és tárgyak mellett, másnap pedig kiderül róluk, hogy valójában gyanúsítottak és bizonyítékok. Bűnösök, akik lehetnek a tanáraink, az ismerőseink vagy akár a barátaink is. Kiben bízhatok ezek után?

Talán még magamban sem.