Lídia:
A Gyilkos elmékben. Úgy érzem, ott a helyem.
Hajnalka:
Cartesius, minden ugyan úgy történne csak én játszanám Descartest.
Dávid:
Peaky Blinders
Ákos:
Die Hard. Nagy haverja lennék Bruce-nak.
Iza:
Hazudj, ha tudsz!
Alex:
Heartbreak High vagy Szex és New York
Zselyke:
A Gyűrűk urában, mindegy milyen szerepet kapnék, csak ork ne legyek.
Haragosi:
Hol költők társasága
Pendrőczy:
Wall Street (1978)
Hollós:
Sandman: Az álmok fejedelme
Lídia:
Bejelentettem a kihallgatói szobában a rendőrségen, hogy ha megölnék valakit, azt ügyesebben csinálnám. Meg vagyok győződve róla, hogy hiányzik belőlem a természetes túlélő ösztön...
Hajnalka:
Még gimnazista koromban, otthon kiszöktünk egy Paddy and the Rats koncertre. Mondanom se kell, nevelőapám által kiszabott büntetés még a mai napig érvényben lenne, ha nem lenne vajból a szíve
Dávid:
Elloptunk a haverokkal egy vízibiciklit Horvátországban.
Ákos:
A szüleim tudta nélkül csináltattam meg a tetoválásom.
Iza:
Bungee jumpingoltam egy nyaraláson.
Alex:
Véletlen fényvédőt tettem fel estére az arcomra, az éjszakai arckrémem helyett.
Zselyke:
Tetőre másztam részegen.
Haragosi:
Tanárnak álltam...
Pendrőczy:
Meztelenül táncoltam Szent Iván éjszakákán egy tumuluson.
Hollós:
Felültem egy lóra, amit kiengedtek legelni.
Talán sejthettem volna a sorsomat, mielőtt beteljesült volna. De hát ki számít arra, hogy fényes nappal meggyilkolják? Úgy érzem, ez benne a legnagyobb sértés: nem baleset, vagy szerencsétlen események sorozata vezetett ide.
Furcsa íze volt a kávémnak. Persze, szinte adta magát a lehetőség: a tanár, aki minden áldott nap ugyanazt a böhöm nagy termoszt cibálja magával, nem nehéz alkalmat találni arra, hogy belecsempésszenek valamit. Természetesen csak akkor vettem észre, amikor már az asztalra borulva feküdtem. Olyan mély álomban voltam, hogy egy atomrobbanás sem tudott volna felébreszteni. Volt már, hogy a kelleténél eggyel több altatót vettem be, akkor is ilyen mélyen aludtam. Az értetlenkedésem akkor lett nagyobb, amikor megjelent a szobában egy tanár. Furcsálltam, hogy ebben az időpontban látom, miközben tartanak az órák, de akkor még nem tudhattam, hogy pont ő lesz a gyilkosom. Az csak a sokadik gondolatra merült fel bennem, hogy ráadásul ez nem is az ő szobája. A látvány azonban nem lepte meg, sőt, mintha elégedett lett volna. Tett-vett, én pedig csak lassan jöttem rá, mire készül. A rohadék elvágta az ereimet. Nem pergett le előttem az életem minden képkockája, de egyes jelenetek beugrottak. Nem voltam egy szent, egyes diákjaim a hátam mögött boszorkányként emlegettek, ha nem cifrább jelzőkkel. A kollégáimmal sem ápoltam felhőtlen viszonyt. Sokan lehettek haraggal irántam, viszont ezt nem érdemeltem meg. Kerestem azt a meghatározó pillanatot az emlékeim között, ami kiválthatta nála, hogy ezt tegye velem, de nem jutott eszembe semmi. Bárki másnak több indoka lett volna: a diákjaim, a kollégám, akivel egy tanári szobán osztozom. De nem ők voltak az elkövetők. A gyilkos a többiekhez képest szinte… jelentéktelen volt az életemben. Nem beszéltünk sokat, emiatt nézeteltérésünk sem nagyon volt. Ott ültem véresen, szépen bebugyolálva egy függönybe… Az egész olyan abszurd volt, akár egy novellából kilopott jelenet. Miért pont ő? Miért pont engem? Egyáltalán, miért? Nem volt semmi értelme. És mégis, erre választ kell kapnom, még most, gyorsan. Talán épp ez benne a jó? Talán épp ettől olyan… mesteri? Senki sem gyanakodna rá.
Az, sajnos, változatlan marad, hogy meghaltam. Hiába bánkódom az elkövetett hibáimon, és hiába keresem a miérteket. Talán még meg is érdemeltem. Talán nem is bánkódik senki sem a halálom miatt. Ilyen színpadiasan távozni még mindig jobb, mint egyedül meghalni a lakásban, ahol rajtam kívül csak a macska lakik. De ki gondolta volna, hogy egy ennyire hétköznapi eszközzel veszik el az életemet.
Lengyel Lídia
Az ég alja vöröslött. Akarva és akaratlanul is Érdy jutott mindenkinek eszébe, és Lídia írása. Haragosi letartóztatása után mind elindultak a Nyugi felé, Lídia hátul kullogott egymagában, fura gondolatok cikáztak a fejében.
- Hé, Lídia, te nem jössz? – szólt hátra Iza.
- De! Csak egy pillanat, még el kell valamit intéznem.
Most már a megvető pillantások együttérző pillantásokká váltak. Álszent közegben érezte magát. Inkább felkeresi Hollóst. Végigrohant az Ady épületen, de sehol sem találta a tanárát. Gondolt egyet, és átfutott a Petőfibe. Hollós egy villogó neon alatt olvasott egy Poe kötetet. Ennél ikonikusabb képet nem is kaphatott volna az ősz hajú tanárról. Kifulladva ült le mellé, száját éppen csak kinyitotta, amikor a férfi felemelte mutatóujját, jelezvén, hogy szüksége van még egy kis időre. A lány kalapált ujjaival a telefonja kijelzőjén.
- Elnézésedet kérem, az olvasás magányos tevékenység, tehát a mondat végére akartam érni.
- Mindenki velem akar beszélni. Iza túl kedves. Mit akarnak? Eddig hozzám se szóltak. Nagyon ideges vagyok – hadarta el a lány.
- Lassabban már. Semmit se értek.
- Láttad, mi történt a Radnótiban, hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?
- Egy jó könyvhöz nyugalom kell. Ha már itt tartunk, a nyomozásodhoz is idő kellett.
- Nem is igazán volt más választásom.
- Nem csalódtam benned! – mondta huncut mosollyal az arcán. – Menj oda, és közöld velük, hogyan derítetted ki ezt az egészet. A felolvasáson már egyvalakit sikerült frappánsan szembesíteni. Én még befejezném ezt a könyvet.
*
Amíg várták a lányt, Alex és a többiek helyet foglaltak a kocsma dohányzó részén, belesüppedtek a koros fotelekbe és kanapékba. Dávid rágyújtott egy cigire, és ő törte meg a csendet.
- Ez nagyon durva volt, gyerekek. Gyanús volt végig Haragosi.
- Hallod, bro, ez elég deep volt – mondta az anglisztikás fiú, majd lehúzott egy kacsát.
Iza fintorra húzta száját, ugyan felzaklatták az események a felolvasáson, de a hunglish is igazán irritálta.
- Azt hittem, Haragosi csak divatbaleseteket tud elkövetni – mondta megrökönyödve Alex.
- Bocsánatot kell tőle kérnünk. Szemét módon őt vádoltuk. Nem akarok ennél mélyebb filozófiai értekezésekbe bocsátkozni, de rászálltunk – jelentette ki Hajni.
Mindannyian helyeselték a lány felvetését. Alex elment rendelni egy kör piát, ezzel át is adta a helyét Zselykének Dávid mellett.
- Hol a jó égben van már Lídia? Ír még egy novellát? – viccelődött Dávid.
- Érzéketlen banda, majd én megkeresem – pattant fel Iza.
Körbejárta az egyetem egész környékét. Írt a Messenger csoportjukba, de nem járt sikerrel. Loholva visszasietett a romkocsmába.
- Basszus, sehol nem talá… - kiabált a többieknek, mikor észrevette, hogy Lídia az asztalfőnél ül, egy ütött-kopott fotel karfáján.
- Ne haragudj ránk, Lídia, csak az írásod és minden más annyira klappolt – mondta sajnálkozóan Zselyke.
- Zseniális, nem? Akár vehetném bóknak is – mosolyodott el a lány.
Dávid felnevetett, ő volt az egyetlen, aki vette a poént. Zselyke gyengéden megcsípte a kézfején a bőrt, jelezvén, hogy talán most az egyszer csendben maradhatna.
- Komolyan azt hittétek, hogy írok egy novellát, majd a következő napokban megölöm Érdyt, aki magán kívül csak a macskájával beszél? Senki nem nézett elég Columbot? Senki nem olvasott elég krimit? - folytatta Lídia.
- Érdy halála napján, mikor együtt mentünk haza, nagyon furcsán… – mondta mogorván Hajnalka.
- Oké, engedjük el.
Hollóstól lopott magabiztossággal állt ki mindenki elé, és kezdte a mondanivalóját.
- Mikor megtudtam, mi történt a tanárnővel, köpni-nyelni nem tudtam. Gondoljatok bele, egy pszichopata lemásolja a ti fejetekből kipattant ötletet, és hidegvérrel gyilkol. Egyrészt plágium, másrészt félelmetes. Haragosi nem a legélesebb kés a fiókban, hiába tervelte ki az egészet, mégsem higgadtan követte el a gyilkosságot. A Tatyjana vörösben egy műalkotás, egy performance, Haragosi csak valami nagyon hasonlót akart elkövetni irigységből. Aznap, mikor nekünk behozta órára a könyvét, a kiadója telefonálhatott neki, hogy csupa rossz kritikát kapott, merthogy aznap már tele volt ezzel a net, ellenőriztem, mikor kerültek fel az első értékelések. Emlékeztek, amikor megszólalt a Ding-Dong, és kiment óráról. Évek óta ezzel küszködött. A nárcisztikus ember az egyetlen, aki egyáltalán nem magabiztos, mégis ennek a totális ellentétét képes a külvilággal elhitetni. Haragosi a felsőbbévesek órájáról is kiment, pont akkor, amikor Érdyt megölték, ezt megtudtam véletlenül. A rolós szekrénynek a folyosón egész emberes hangja van, így hallották, ahogy nyitódik és csukódik, közvetlenül azelőtt, hogy a tanár úr visszatért volna a tanterembe. Azt mondta nekik, könyveket ejtett le a folyosón, ők meg nem gyanakodtak, azt a szekrényt senki sem szokta kinyitni, fogalmuk sem volt, milyen a hangja. Pár nappal a felolvasás előtt bent maradtam órák után az Ady épületben, és körbejártam, lemértem, mennyi idő eljutni a Síkból Érdy szobájáig meg vissza, és a szekrényt is kinyitottam.
- Basszus, Lídia, te egy igazi detektív vagy – szakította félbe Zselyke.
Titkon Lídia nagyon örült, hogy valaki elismerte, és különösen annak, hogy így nem egy levegővétellel kell egy hónap történéseit felvázolnia. Ennyit az elmúlt egy évben nem beszélt összesen.
- Na szóval, folytatnám, ha megengeditek. Megtaláltam a gyilkos fegyvert a szekrényben, pár percig gondolkodtam, mit kellene tennem. A rendőrség engem gyanúsított, nem fordulhattam egyből hozzájuk, meg amilyen dilettáns barmok, még rám kenték volna az egészet. Így kiterveltem, hogy a felolvasás közben zavarba hozom Haragosit, aki forrófejű, és gondolkodás nélkül rohanni fog eltüntetni a tapétavágó kést. Majd, láss csodát, sikerült a tervem. Fjodor ennél sokkal megfontoltabb egyén, ő nem követte volna el ugyanezt a hibát. Haragosinak mégsem sikerült tökéletesen lemásolnia az írásomat.
Egy pillanatra megállt, elhagyta magabiztossága és fölényessége. Majd folytatta, kicsit elcsukló hangon
– Ti sem hittetek nekem. Kerültetek. Úgy éreztem magam, mint egy számkivetett. Egyedül Hollós értett meg. Ti mind hátat fordítottatok nekem.
- Hát, baszki, te aztán rafkós csaj vagy – jegyezte meg Alex, hátha ezzel az egy mondattal feloldozza magát a bűnössége alól.
Ekkor felbukkant Rita is, aki kissé ingerülten ült le az évfolyamhoz.
- Hello, fiatalok. Hogy vagytok? Zsolt most telefonált, Haragosi semmit sem vallott be, csak a könyvéről beszél a rendőröknek is, és a csodálatos nem létező tehetségéről. Mikor idekerültem, nem gondoltam volna, hogy takarítónőként ennyi mindent kell átélnem – mondta, majd ezzel a lendülettel elment venni magának egy fröccsöt.
Lídia nyelt egy nagyot, kissé zavarta, hogy Rita egy ennyire jelentéktelen információval megzavarta a monológját. Ám már minden lényeges momentumot megosztott a nyomozásából. Elkezdtek szállingózni az emberek a Nyugiba, egyre nagyobb hangzavar lett. Pohárcsörgést és viháncolást lehetett hallani. Ezzel megtört a Poirot-pillanat, a lány felkelt a fotel karfájáról, és mosolyogva nézett a többiekre.
- Ennyi lenne… Okom van arra, hogy nem vontalak be benneteket a nyomozásba, illetve szinte senki mást. Na meg, persze, hogy én alkottam meg Tatyjanát és Fjodort, így könnyebb volt megtalálnom az indítékot, és az sem elhanyagolható tény, hogy Haragosi a novellám felolvasása után bunkó lett velem.
*
Pár órával később már mindenki mámoros hangulatban volt. Dávid és Zselyke egy nagy olvasólámpa melletti fotelben romantikáztak. Dávid magabiztossága alábbhagyott a lány társaságában, így kicsit feszengve ült kiszemeltje oldalán. Alex kicsit sem leplezte, hogy mennyire örül a friss románcnak, így néha alig feltűnően rájuk kacsintott. Iza és Hajnalka az élet nagy problémáit tárgyalták ki, és minden mondatuk végén ugyanaz az életbölcsesség hangzott el: „A mai emberekben nincs semmi együttérzés”. Ákos valami random csajt fűzött, akinél valójában nem sok esélye volt, de túl sokat ivott, így nem tűnt fel neki, hogy a lány csak az ingyen pia miatt marad vele. Rita és Lídia egymás mellett elterülve feküdtek egy kanapén.
- Nem hiszem, hogy jó szemmel néznék a tanszékről, hogy lerészegedtem a kreatívosokkal.
- Miért, azt jó szemmel nézik, hogy több gyilkos is volt már a tanszéken? – mondta gúnyosan Lídia.
Egyszerre hangosan felnevettek mindketten.
- Na, ezt húzd még le, aztán menjünk. Zsolt már biztosan vár.
- Egyébként örökbe fogadjuk Csinszkát. Remélem, nem olyan, mint Érdy. Tudom, hogy halottról jót vagy semmit, de talán nem fog a küszöbre szarni minden reggel.
Rita nyelve kicsit megeredt attól a két fröccstől, amit megivott. Lídia tágra nyílt pupillával figyelte a takarítónőt, akinek gyötrelmes múltja ellenére egész jó humora volt. Közben Érdy járt a fejében. Érdy, akit senki sem szeretett, és aki senkit sem szeretett. Kibírhatatlan, fenyegető aurával rendelkező nő volt, ám mégis volt bennük valami közös. Lídia sem engedett magához közel másokat, leginkább távolságtartó és flegma volt mindenkivel. Félrészegen felbuggyant a felismerés a lányban, és egy „ Ó, baszd meg! ” kiáltással hangot is adott is neki.
- Csak ne legyek olyan, mint Érdy – mondta ki hangosan.
- Mit beszélsz, te lány? – kérdezett vissza Rita.
- Ja, semmi, csak hangosan gondolkodtam.
- Csak ne legyen több bűntény az egyetemen, én ezt kívánom. Koszos vécékre specializálódtam, nem gyilkosságokra.
- Az még kiderül, Rita!
Nyugodtan lépek be a Radnóti ajtaján, pár perccel a kezdés előtt. Nem láttam értelmét a sietségnek, jobb dolgom is akadt, ráadásul Hollós vezeti le ezt az egész mizériát. Én vagyok a tanáruk, ezért jó pofát kell vágnom ahhoz, hogy pár fiatal eljátssza a nagy írót egy estére, de azt nem várhatják el tőlem, hogy komolyan is vegyem őket. Megállok a bejárat közelében, nincsen szabad ülőhely sehol. Ennél rosszabb helyet nem is találhattak volna. A pultban csörömpölnek, zsúfolt a kávézó, hangosak a vendégek. Az ex-nejem mindig nyaggatott, hogy járjunk el ilyen helyekre, mondván kell neki egy kis „nyüzsi”. Nem véletlenül váltunk el.
Csendben figyelem, ahogy a hallgatók sürögnek-forognak, intézkednek, mikrofont tesztelnek. Láthatóan élvezik a felhajtást. Odamennek anyukához, apukához, barátokhoz, elmondják, mennyire izgulnak, csak tudnám, mire fel. Nem mintha bármi tétje lenne az egésznek, egy laikus közönség előtt adnak elő. Az egyetlen, aki rendelkezik itt bármi tudással, az én vagyok, és talán Hollós, bár ezt erősen kétlem. Ennek ellenére mindössze egy-két elharapott köszönésre méltatnak, aztán szaladnak tovább a dolgukra, ahelyett, hogy a segítségemet kérnék a rendezéssel. Akkor talán nem lenne ennyire káosz az egész. De jobb is így, nem vagyok jó hangulatomban. Zavar a sok ember. Egyáltalán minek jöttek el ennyien, számukra ez a szórakozás?
Nem hiszem el, még a portás Feri is ott vigyorog az első sorban, jobbján a dékánnal! Ezen a karon tényleg senkinek nincs ennél jobb dolga? Tovább vizsgálom az embertömeget, vannak régi és új arcok is, viszont senki jelentőségteljes. Lever a víz, amikor megpillantok a sorok között egy kék egyenruhás férfit. Miért van itt egy rendőr? Nagy a távolság köztünk, a nyakamat nyújtogatom, hogy jobban rálássak. Egy ismerős nő mellett ül, a figyelmük csak egymásra terelődik, beszélgetnek. Zaklatottan bámulom őket, próbálok rájönni, ki lehet az a hölgy, amikor észbe kapok és körbetekintek. Megnyugtatom magam, hogy senki sem foglalkozik velem, külső szemmel nem tűnik furcsának a viselkedésem. Ahogy kitisztul a tudatom, rájövök, hogy az csak a takarítónő a rendőr férjével. Már az sem érdekel, hogy ők minek vannak itt.
Enyhe mosollyal megrázom a fejemet, szórakoztat a saját butaságom. A bolhából csinálok elefántot, a rendőr nem az én problémám. Érdy meggyilkolásával Lídiát vádolják. A viselkedése miatt még a saját szaktársai is őt okolják. Ilyen, ha az embernek se tekintélye, se önkritikája. A többi tudatlan meg nem vette észre, hogy a szemétbe való novellájának az istenítésével csak a hatalmas egóját dagasztják tovább. Gyűlölöm a hozzá hasonló embereket. Tiszteletlen, önhitt, és azt hiszi, övé a világ, mert fiatal. A hozzá hasonló tehetségtelen ficsúrok meg felértékelik a művét, szimplán azért, mert még nem olvastak jobbat. Biztosra veszem, hogy az én regényemet senki nem olvasta el a szakest óta sem, pedig abban van érték. Mindazonáltal nem hibáztathatom a fiatalságot azért, mert nem értékelik a minőséget, hiszen a felnőttek között is akad elég sarlatán. Például a regényem kritikusai. Akkor sem vennék észre maguk előtt a kivételes alkotást, ha szembeköpné őket. Aztán még ők húzzák le az olyan szerzőket, mint én! Egy életem munkája volt az a regény, viszont úgy tűnik, ez a kor még nem ért fel ésszel a tartalmához. A legtöbb neves író és költő így járt, ezért nem bánkódom. Meg hát, annyi káröröm lehet bennem, hogy egy Lídia-féle kölyök szarvát letörték. Nem mintha letartóztatták volna a gyilkosságért.
Érdyért meg nem kár, legalább lesz miért emlékezni rá. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan kedvelték. Egy gyilkosság áldozatáról senki nem mer rosszat mondani, ilyenkor istenítik mindenhol, hogy milyen jó ember és tanár volt, mennyire nem érdemelte meg, ami vele történt. Álszent népség.
Semmi okom az aggodalomra, mégis idegesen dobolok a lábammal. Rossz előérzetem van.
*
Hollós mikrofonnal a kezében felsétál a színpadra, de ezt senki sem veszi észre, amíg nyugodtan meg nem köszörüli a torkát. Ekkor minden figyelem ráirányul, kicsit elcsendesedik a helyiség.
- Kedves egybegyűltek - kezd bele nagy vigyorral az arcán -, örömmel köszöntöm önöket a kreatív írás juniorjai által szervezett eseményen, ami a bevezetésem ellenére se nem esküvő, se nem temetés, hanem felolvasás lesz tehetséges hallgatóink műveiből.
A közönség felkacag a hatásvadász felkonferáláson, én csak a szememet forgatom. Érzem, hogy hosszú estének nézünk elébe. Hollós átadja a mikrofont az első felolvasónak, aki remegő hangon belekezd a novellájába. Rettenetesen lassan telik az idő, a hallgatók váltakoznak, egyetlen mű vagy előadásmód sem nyeri el a tetszésemet. A szemhéjam néha önkéntelenül leragad, nem tudom visszafogni az ásítozást, bárhol szívesebben lennék, mint ezen az unalmas eseményen. Csodák csodájára végre eljutunk az utolsó felolvasóhoz. Rápillantok a karórámra, és meglepődöm, hogy kevesebb, mint egy óra telt el. Többnek tűnt.
Lídia idegesen felballag a színpadra, kezében elszántan szorongatva a papírt. Tekintetével a tömeget pásztázza, megakad rajtam a szeme. Tartom a szemkontaktust, nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. Mindig dacos kifejezés ül az arcán, viszont most valahogy másmilyen. Egyszerre tűnik dühösnek, határozottnak, és kissé bizonytalannak. Elfordítom a fejemet, karomat összefonom a mellkasom előtt. Az a gondolat cikázik bennem, hogy lehet, tud valamit. De ez esélytelen, csak egy ostoba kölyök. Valószínűleg csak fél, hogy felsül olvasás közben.
- Lengyel Lídia: Írói véna… - kezd bele a novellájába.
A történet nem túl eredeti ötlettel indul: egy gyilkosságot mesél el az áldozat szemszögéből. Legszívesebben kikapcsolnám az agyam, mint eddig, mégis hegyezem a fülemet, mert egy megmagyarázhatatlan rossz érzés munkálkodik bennem. Lehet, hogy azért, mert olvasás közben Lídia sejtelmesen rám tekint, mintha hadat üzenne nekem. Egyre szorosabban kapaszkodik egymásba a két karom, lassan kinyomom magamból a szuszt.
- Furcsálltam, hogy ebben az időpontban látom, miközben tartanak az órák, de akkor még nem tudhattam, hogy pont ő lesz a gyilkosom…
Bosszant a hangjában az él. Le akarom állítani a lábam eszeveszett dobogását, miközben hallgatom. Pár véletlen egyezés nem jelent semmit, minden krimi egy kaptafára épül. Mindazonáltal hiába győzködöm magam, a szívem hevesen ver, és a lány mondatain kívül más zajt már nem érzékelek.
- Annak ellenére, hogy a piros az egyik kedvenc színem, azt a bársonyfüggönyt mindig rühelltem. Talán a csillagokban meg volt írva, hogy egyszer abban végzem.
Lídia egyre inkább méreget. Figyeli a reakcióm?
- Nem pergett le előttem az életem minden képkockája, de egyes jelenetek beugrottak. Nem voltam egy szent, egyes diákjaim a hátam mögött boszorkányként emlegettek, ha nem cifrább jelzőkkel. A kollégáimmal sem ápoltam felhőtlen viszonyt. Sokan lehettek haraggal irántam, viszont ezt nem érdemeltem meg. Kerestem azt a meghatározó pillanatot az emlékeim között, ami kiválthatta nála, hogy ezt tegye velem, de nem jutott eszembe semmi. Bárki másnak több indoka lett volna: a diákjaim, a kollégám, akivel egy tanári szobán osztozom. De nem ők voltak az elkövetők.
Nagy levegővétel után folytatta a lány, ujjai egyre erősebben szorították a papírt.
– Ott ültem véresen, szépen bebugyolálva egy függönybe… Az egész olyan abszurd volt, akár egy novellából kilopott jelenet. Miért pont ő? Miért pont engem?
Megborzongok, forog körülöttem a világ. Kétséget kizáróan nekem szegezi a kérdéseket.
*
Kapkodom a levegőt, egyre nehezebb összpontosítani. Amikor tudatosan próbálom korrigálni a légzésemet, csak rosszabb lesz, még inkább izzadok, és elönt a hányinger. Nem szabad gyanúsan viselkednem, ha most hirtelen kimegyek a kávézóból, az mindenkinek feltűnik. Így is azt érzem, mindenki engem bámul. Lopva lesek a rendőrre, akit az est elején láttam, de továbbra is nyugodtan ül a takarítónő mellett. Mindössze racionálisan kéne gondolkodnom, és rendben lennék, de képtelen vagyok rá. Lídia felolvasását követve újra átélem azt a napot. A cipőm orrát bámulom, a talpam alatt kezd összefolyni a padló mintája. Lehetetlen ennyi egybeesés. Merev nyakamat nagy küzdelem árán sikerül megmozdítanom, hogy újra a színpadra pillanthassak. Egyre inkább a falhoz simulok, ahogy ragadozó tekintete rám szegeződik. Röhejes, hogy félelmet vált ki belőlem egy huszonéves csitri, mégsem vagyok ura a testemnek. Lídia nagyokat nyel, kapkodva ugrál szóról szóra, mint aki őrülten várja a novella végét. Ahogy az utolsó mondatokhoz ér, megáll pár másodpercre, talán a keze remegésétől nem látja a szavakat, de látszólag újra összeszedi magát.
- Az, sajnos, változatlan marad, hogy meghaltam. Hiába bánkódom az elkövetett hibáimon, és hiába keresem a miérteket.
Lídia a zsebébe nyúl és felmutat egy kicsi, sárga tárgyat.
– De ki gondolta volna, hogy egy ennyire hétköznapi eszközzel veszik el az életemet.
A sniccer felhúzásának jellegzetes hangja tölti be a termet. Az emberek tanácstalanul összenéznek, nekem is beletelik egy kis időbe, mire eljut az agyamig a felismerés. Szinte megszédülök, ahogy az ismerős tárgyra meredek.
Lehetetlen.
A lábaim maguktól indulnak meg, a lehető leggyorsabban kapkodják fel magukat a kávézót és a BTK épületét összekötő lépcsőn. Mintha nem is én mozognék, hanem a falak rohannának el mellettem.
Tudja. De mégis honnan? Kizárt, hogy egyedül derítette ki. Mások is benne lennének? A rendőrök sem találták meg a gyilkos fegyvert, akkor hogy az ördögben lehet nála? Mindenképpen le kell ellenőriznem, hogy ott van-e még, ahova elrejtettem. Csak két emelet, mégis végtelennek tűnnek a lépcsőfokok. Végre feljutok és továbbrohanok, kis híján felbukom a kanyar bevétele közben, de nem állok meg a folyosón, míg a Sík Sándorhoz nem érek. Ahogy megállok a régi, senki által nem használt rolós szekrény előtt, felrántom, és reszkető kézzel matatni kezdek.
- Kérlek, legyél itt, kérlek, legyél itt – mantrázom magamban.
Amikor megérzem a tenyeremben a műanyag és a hideg fém tapintását, megkönnyebbülve felsóhajtok. Folyik rólam a víz, még mindig nehezen veszem a levegőt. Azt hiszem, pánikrohamom lesz. Homlokomat a szekrénynek döntöm, és idegesen felnevetek. Hát persze, hogy itt van.
- Tanár úr, esetleg megosztaná velünk is, hogy mit talált?
Összerezzenek. A rendőr áll előttem, akit az est folyamán láttam. Csípőre tett kézzel várja a válaszomat. Mindvégig követett engem? Picsába. Közelebb lép hozzám és szemügyre veszi a véres sniccert.
- Én csak… én nem, vagyis akarom mondani…
- Semmi baj, Haragosi úr, nem kell erőltetnie. Mire a kihallgatóba érünk, úgyis összeszedi a gondolatait.
– Elnézést! – kiáltok a hivatalsegéd után.
– Igen?
A nő arcáról lehervad a mosoly, amikor meglát.
– Minden rendben?
Biztosra veszem, hogy felismer. Mostanra az egész BTK tudja, ki vagyok.
– Igen. Azazhogy nem.
Látom rajta, hogy ideges, ezért igyekszem elpoénkodni a dolgot.
– Mennyire van rendben valaki, ha gyilkossággal gyanúsítják? – kérdezem, félig még mindig lihegve.
Ez valóban feloldja a légkört, Rita megereszt egy rövid nevetést.
– Bizony, ez az új szlogenem – teszem hozzá. – Ezentúl senki se mondhatja nekem, hogy szar napja van.
Rita végképp elneveti magát, én pedig megnyugszom. Talán hajlandó lesz segíteni.
– Miben segíthetek?
– Muszáj lenne megtudnom valamit a gyilkosságról – kezdem.
Szinte hallom az ajtókat, ahogy becsapódnak.
– Nem, nem, nem, nem, nem. Én erről nem beszélgetek. Nem is akarok beszélgetni róla.
– De…
– Semmi de! Csak azért, mert a férjem nyomozó, mindenki úgy gondolja, hogy két lábon járó adatbázis vagyok!
– Nem szeretnék…
– Ez már a harmadik gyilkosság ebben az épületben! Vagy a negyedik? Lassan nem is tudom számon tartani.
– Csak azt akartam…
– No jó, az elsőről kiderült, hogy tulajdonképpen baleset volt, de a többi. Szegény Fanni!
– CSAK AZT SZERETNÉM MEGTUDNI – na, csak kiabálni kezdek. De hát ha folyamatosan beszél a másik… Rita rémült tekintetéből ítélve elértem a kellő hatást. Immár halkan folytatom.
– Csak azt szeretném megtudni, mikor halt meg pontosan Érdy tanárnő.
Rita nemtetszését kifejezve ingatja a fejét.
– Miért szeretné tudni?
Nem vágódtam be nála. Mit szoktak ilyenkor mondani? Tereljem el a témát? Sírjak? A húgomnak menne… Hajni meg Ákos is tutira tudná, hogyan kéne ezt megfogalmazni. Nem jut jobb eszembe, csak megvonom a vállamat.
– Nem szeretnék börtönbe menni.
Lídia-Rita egy-null.
– Április 26-án, reggel tíz óra környékén találták meg, de ennél pontosabbat, sajnos, nem tudok.
Kattog az agyam, de ez nem elég. Ezt eddig is tudtam.
– Arra lenne szükségem, pontosan mikor ölték meg.
Bevillan egy ötlet. Ohó, de mennyire rossz ötlet.
– Nem tudná… megkérdezni a férjét?
Rita kimereszti a szemeit. Látom, hogy azonnal nemet akar mondani, ezért gyorsan könyörgőre fogom.
– Kérem!
Nem leszek színész, de elértem, amit akartam. Rita előveszi a telefonját. Túlesnek a köszönésen, a magyarázkodáson, majd a nő rátér a tárgyra. Mindezt olyan hosszan és annyi körítéssel, hogy alig bírok nyugodtan megmaradni egy helyben.
– Kérlek, Zsolt, igazán…
– Nem, drágám, értsd meg, én nem adhatok ki információkat egy folyamatban lévő nyomozásról.
Rita kihangosította, hogy én is halljam.
– Nézd, én nem akarom, hogy bajba kerülj, de nagyon, nagyon tudnom kéne…
– Miért olyan fontos ez?
A nyomozó hangjába gyanakvás vegyül.
– Nos, mert…
Rita nem tud mit mondani, nekem pedig elfogy a türelmem.
– Mert tudni akarjuk, melyik szarházi nyírta ki azt a vén tyúkot! – трахни меня.
Egy egész percnyi hosszú csönd áll be a vonal másik végén, majd megszólal a férfi haragtól remegő hangja.
– Rita… Kérlek, mondd, hogy miközben ezt a beszélgetést lefolytatjuk, nincs melletted az első számú gyanúsítottunk.
– Jó napot, Koncz nyomozó – szólalok meg óvatosan.
– Mégis, mi a fenét képzel magáról? Azt hiszi, ez valami vicc?!
Erre betelik a pohár. Elegem lett.
– Vicc?! Hogy ÉN hiszem azt, hogy vicc? Legutóbbi értesüléseim alapján még mindig egy nyamvadt novella miatt akarják letartóztatni a seggem. Ha jól emlékszem, én vagyok az, aki hetek óta számkivetettként él, mert a rendőrség képtelen végezni a munkáját! Maga szerint élvezem, hogy rohangálnom kell azért, hogy ne csukjanak le egy életre? Hát nem! Úgyhogy igen, teszek valamit azért, hogy kint maradhassak a külvilágban, köszönöm szépen!
Lihegve elhallgatok, teljes tudatában annak, hogy valószínűleg sutba vágtam minden esélyemet. Legnagyobb meglepetésemre azonban Koncz nyomozó elneveti magát.
– Egy kicsit emlékeztet engem Szépvölgyi Szonjára.
Végigtúrom a fejemben eltárolt rengeteg infót, és be is ugrik a neve. Volt valami köze az előző gyilkosságokhoz meg a magyaros tanszéki irodához.
– Az érvelésével igazából nem tudok vitatkozni. Tulajdonképpen, azt hiszem, én is ezt csinálnám.
– Köszönöm.
– Érdy tanárnő haláláról azt hitték, fél tíz körül történt, de a vizsgálat során ezt fél kilenc, kilenc közötti időpontra tették.
Igen! Pont, ahogy gondoltam.
– Lídia! – szólal meg még egyszer a nyomozó.
– Tessék?
– Ha kiderül, hogy maga ezt tőlem tudja, garantálom, hogy az esetleges letartóztatása lesz a legkisebb problémája.
A hangja alapján egy pillanatig se kételkedem abban, hogy komolyan mondja.
*
Most már sokkal nyugodtabban ballagok le a lépcsőn. Mindent átbeszéltem Konczcal. Nem tudom, sikerül-e a tervem, de ennél jobb ötletem nincs. Máshogy pedig nem kaphatjuk el. Akárhogyan is nézem a dolgot, jól csinálta az a rohadék. A legkisebb tárgyi bizonyíték sincs ellene. Sőt, még a körülményeket is úgy rendezte… Nem baj, bárhogy is alakul, biztos nem megyek börtönbe helyette. Ott nincs vodka.
Tizenöt percet kell várnom a Radnóti főnökére, de csak a legutolsó utáni pillanatban jutok a felismerésre: fogalmam sincs, hogy hívják. Pedig egyszer bemutatkozott, de hát sose voltam jó a nevekben. Balázs? Sanyi? Mit tudom én, sose kellett beszélnem vele!
– Szia!
– Szia!
Mi a tököm a neve?! Megköszörülöm a torkom.
– A kreatívos felolvasóest részleteit akartam megbeszélni.
– Mert így is megtartjátok?
Az arcáról őszinte meglepődést olvasok le.
– Persze, miért ne tartanánk?
– Hát mert te…
Olyan gyorsan harapja el a mondatot, hogy ha nem figyelek, észre se veszem.Egy egész percig gondolkodom rajta, miért reagált így (az agyam egy része még mindig a rohadt nevével van elfoglalva). Amikor leesik, rögtön elfojthatatlan vágyat érzek, hogy egy igazi bunkó faszkalap legyek. Összefonom a karjaimat, a szavaimból csak úgy ömlik a gúny.
– Félsz, hogy itt is kinyírok valakit?
– Nem, dehogy, nem erről van szó, csak…
Nem hagytam, hogy befejezze.
– Ne aggódj, csak azokkal bánok el ilyen brutálisan, akik felidegesítenek.
Most rajta a szemforgatás sora. Nyilván elege lett a játékból. Na jó, de hogy a francba hívják?! Tök mindegy.
– A lényeg, hogy meg akarjuk tartani.
– Jó, rendben. Holnap, ugye?
– Igen. Este hatkor.
– Egy mikrofon, egy szék és asztal nyolc főre.
– Pontosan. Illetve…
– Mi kéne még?
Láthatóan örülne, ha már lelépnék. Hát, nekem meg nagy kedvem lenne orrba vágni téged, de, sajnos, egyikünk se kaphatja meg, amit akar.
– Többen leszünk. Nem mi – vágok elébe a kérdéseknek. – A vendég több lesz. Lehetne szó arról, hogy plusz székeket hoztok be?
Fáradt sóhajt hallat.
– Persze, hogyne.
Se szó, se beszéd, otthagy. Hát ez remek. Még év elején döntöttük el, hogy én intézzem ezt az egészet, de soha többet nem csinálom. Gyanítom, mostanra a többiek is megbánták. Megkönnyebbülök, hogy végre vége ennek a kellemetlen beszélgetésnek. Felkapom a táskámat, megfordulok, majd ijedtemben ugrok egyet. Hollós áll pusztán fél méternyire tőlem. Fogalmam sincs, mikor jelent meg.
– Szia, Lídia. Szervezed a felolvasóestet?
– Szia. Igen, legalábbis próbálkozom.
– Talán Pista nem elég segítőkész?
– Szóval Pistának hívják! Egyszer bemutatkozott, de azóta elfelejtettem a nevét, és sehogy se akart eszembe jutni.
Hollós kissé zavartan megvakarja a tarkóját.
– Én se tudom a nevét, ezért magamban elneveztem Pistának.
Hetek óta nem alszom rendesen, ami talán annak a nem elhanyagolható apróságnak köszönhető, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel gyanúsítanak. Helyesbítek, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel. A rendőrök nem szállnak le rólam, én pedig nem tudom túltenni magamat azon a tényen, hogy ki lenne az az IQ hiányos agyalágyult, aki előre megírja a gyilkosságot, nyilvánosság elé tárja, majd el is követi. Ezek szerint én.
Az íróasztal előtt ülök, előttem nyitott füzet hever. Szépnek nem lehet nevezni, áthúzások, értelmetlen vonalak, kacskaringós betűk. Nincs kedvem bemenni. Nem vagyok társasági ember, de az, ahogyan a többiek mostanában viselkednek velem, túlmegy minden határon. Ha így folytatják, még a végén tényleg megölök valakit. Túráztatom az agyam, igyekszem minden információt újra meg újra átgondolni, de nem jutok semmire. A legkisebb örömöt se lelem abban, hogy detektíveset játszhatok, nem vagyok én Sherlock Holmes. A füzet ostoba feljegyzései se segítenek semmit. Mindenkinek vagy indoka, vagy lehetősége volt, de a kettő nem akar találkozni. Annak meg, akire kezdetben én gyanakodtam, se lehetősége, se indítéka. Elég kiábrándító helyzet. Vonalak és kérdőjelek. Ennyiből állnak a gondolataim, és ez az egész kezd mérhetetlenül fárasztó lenni. Saját magam biztatásaként beleverem a fejem az íróasztalba. Nem segít, de inkább így maradok. Elönt a vágy, hogy beleugorjak valamelyik könyv világába, bármelyikébe, csak a saját problémáimmal ne kelljen megküzdenem. Eszembe jut, miket olvastam mostanában – Puskin, Poe, King… Meggondolom magam. Pillantásom az órára esik. На хуй. El fogok késni. Föltápászkodom, a táskámat is fel akarom venni, de beakad. Mivel egy lusta dög vagyok, ahelyett, hogy odanyúlnék, elkezdem ráncigálni. A harmadik rántásra enged, de ki is esik belőle minden. Legfölül, mintha valami szarul rendezett film lenne, természetesen ott van a Tatyjana vörösben. Elfintorodom, miközben kézbe veszem a művet. Igazán büszke voltam rá, szerintem az egyik legjobb írásom lett, de mostanra a tököm is kivan vele.
– Mindennek te vagy az oka, te kis seggfej – sziszegem a tökéletesen élettelen papírkupacnak.
Megakad a szemem Fjodor nevén. Az én meg nem értett művészem. Erre a gondolatra kattan valami. Egy egészen apró, majdnem őrült elmélet formálódik az elmém hátuljában. Csak nem? Eszement gondolat. Vagy mégse? Lenne olyan kicsinyes? Kicsinyes a legmegfelelőbb szó, vagy mégiscsak… zseniális? A maga módján valóban az. Egy józan eszű ember se gyanúsítaná. Micsoda szerencse, hogy nekem az nincsen, mármint józan eszem.
Tűz a nap. Felrakom a napszemüvegem, ami csak részben segít. Annak ellenére, hogy alig kezdtük el a májust, dögmeleg van, amihez hozzátesz a fekete-fekete öltözetem. A társasház előtt Szvetlánába, a hatalmas fekete macskába botlom. Minden lakó eteti, de én neveztem el így, magamban. Illendően köszönök neki. Az olyan macskák közé tartozik, akik felnyársalnak a tekintetükkel. Ráadásul neki is felemás szemei vannak, mint nekem. El akarom kerülni a tömeget, úgyhogy gyalogolok. Leszegem a fejemet, nehogy véletlenül felvegyem valakivel a szemkontaktust. Berakom a fülhallgatómat, és AC/DC-vel igyekszem elnyomni a környező zajokat.
Nem rohanok, de még így is viszonylag korán érek be. Pedig azt hittem, el fogok késni. Éppen csak elkezdem élvezni az Ady épület által nyújtott kellemes hűvöst, amikor felkapom a fejemet. Valahol Haragosi nevét hallom. Két felsőbbéves halad el előttem, az egyik kreatívos, látásból ismerem. A szlavisztika szárny helyett utánuk megyek, és tisztes távolságot tartva hallgatózni kezdek. Ezt mostanra szinte reflexből művelem. Baromi jó besúgó lettem volna. A két srác szerencsére úgy beszélget, hogy három utcával odébb is tisztán lehetne hallani őket.
– Eddig is ő tanított, most mitől vagy úgy oda? Oké, nem imádtátok, de viselhető volt.
– Amióta megjelent a könyve, semmi másról nem beszél. Shakespeare-t megszégyenítő monológokkal áradozik magáról.
– Mint Iklódi, amikor Vörösmartyról magyaráz?
– Pontosan úgy.
– Nem hittem volna, hogy azt az embert lehet utánozni.
– Én se. Lassan nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: Haragosi vagy Iklódi.
– Iklódi.
– Nem tanít téged az a nárcisztikus seggfej, úgyhogy ne nyilatkozz!
Felérünk a második emeletre, lassan nem tudom hová követni őket. Letáboroznak a Sík Sándor előtt, én pedig továbbmegyek a Dézsi Lajosig. Előkapom a Gogol-kötetet, mintha órára várnék. A beszélgetés folytatódik.
– Eddig se volt egy leányálom az óráira járni, de mostanra egyenesen viselhetetlenek. Ha nem magát dicséri, akkor minket szid, ha nem minket szid, akkor szexista megjegyzéseket tesz.
– Ennyire nem lehet szar!
– Dehogynem! Valamelyik alsóbbéves mesélte, az utóbbi hetekben teljesen rászállt az egyik csajra a csoportjukból. Írt egy tök jó novellát, Haragosi meg lealázta – Hmmm, ez a történet ismerős…
– Mi a faszért tanít, ha nem bír senkit?
– Fogalmam sincs. Eskü az volt a legjobb óránk, amikor szinte bent se volt – a fiú kérdőn néz (meg én is). – Ránézett az órájára, azt mondta, rögtön jön, és kiviharzott. Eltelt majdnem fél óra. Lassan azon gondolkodtunk, ki kéne nézni, amikor hallottunk egy nagy csattanást a folyosóról, majd pár perc múlva berobbant Haragosi. Egy rakás könyvet tartott a kezében, azokat kereste, majd elejtette a folyosón, ennyit mondott. Hallod, egyenesen sajnáltuk, hogy visszajött…
A sztori után a beszélgetés kezd más irányba terelődni, de nekem tökéletesen elég, amit hallottam. Felállok, majd sietség nélkül a szlavisztika szárny felé indulok. Nem sok információ, de mégiscsak valami. Eszembe jut egy nemrég olvasott Poe-kötet: „Éppen a szokottól való eltérések fonalát követve találjuk meg az igazsághoz vezető utat.” Gondolataim ismét félbeszakadnak, mert rápillantok az órámra. El fogok késni. Eszembe jut, hogy morfológia órám lesz, mire kedvem támad ellenőrizni, a gravitáció vajon az ablakon túl is működik-e.
*
Szinte hihetetlen, de talán csak összeáll a kép. Ha igazam van abban, amiben igazamnak kell, hogy legyen, akkor igazam lesz mindabban, amiről azt hittem, nincs. Szövevényes gondolataim kezdenek megingatni a saját mentális egészségembe vetett hitemben. A morfológia óra háromszor olyan lassúnak tűnik, mint szokott. Beleestünk a már olyan jól ismert időviharba, amely a nyelvészeti tárgyak gyakori velejárója – negyven perc elteltével kiderült, hogy még csak tíz perce tart az óra. Amikor végre-valahára befejeződik a tortúra, azonnal felpattanok, és kiszáguldok a tolmácsteremből. A csoporttársaim álmos fejjel néznek utánam, hiszen ugyanott lesz oroszóránk is. Nem baj, most nem érdekel. Ha kések, majd kimagyarázom magam. Nágya meg jó fej, nem írat katalógust.
Sietek vissza a másodikra, ahol beleszaladok Hajniba. Az ütközéstől mindketten meglepődünk, de az ő arca feszélyezettséget is elárul – nem örül a találkozásnak. Ne aggódj, gondolom, én se szívesen lógok magammal, csak nekem muszáj. Összeszedi magát, megigazítja barna fürtjeit, majd kissé arrébb húzódik.
– Szia, Lídia!
Nem néz a szemembe. A távolságtartás, a gyanakvás megint kezd kihozni a lelki nyugalmamból, pedig eddig se volt belőle sok.
– Szia, láttad esetleg Ritát? – kérdezem tőle egy szuszra.
– Hogy kit? – láthatóan összezavartam.
– Malancsik Ritát. A takarítónőt. Hivatalsegédet. A nyomozó feleségét.
A hangom gúnyosabb, mint amilyennek szántam. Okleveles seggfejnek kéne lennem. Veszek egy nagy levegőt
– Tudod, kiről beszélek.
Igyekszem a szemébe nézni, és a lehető legbarátságosabb hangon beszélni. Ezek sose voltak az erősségeim, az emberi kommunikáció valahogy nem megy. A könyvekkel jobb a kapcsolatom, azok nem válaszolnak. Hajnalka tekintete zavarodottsággal vegyes meglepetést tükröz, ettől függetlenül nem hiányzik belőle az a jellemző nézés, ami végigkísérte az elmúlt heteimet. Alig bírom türtőztetni magam, hogy ne kérdezzem meg még egyszer, de tudom, hogy Hajni megfontolt típus.
– Egy órával ezelőtt még a folyosó másik végén takarított, de nem tudom, most hol van.
– Szuper, köszi!
– Lídia!
Biztos mondani akar még valamit, de nem állok meg. Elegem van ebből az egész hacacáréból, és ha most tényleg minden magyarázatot nyer, akkor bőven megérte kergemarhaként rohangálni.
Közel két hét telt el Érdy Ibolya meggyilkolása óta.
Hollós Valentin (az egyetemen doktor, a bárban nem az) legalábbis így gondolta, elég rossz volt az időérzéke, főleg úgy, hogy éppen egy Bloody Maryt kevert a pultnál álló hölgyeménynek. Hétvége volt, és beugrott helyettesíteni a bárba, miután a tulaj kétségbeesve hívta, hogy segítse ki. Nosztalgikus hangulat szállta meg, egyetemi tanulmányai alatt itt dolgozott mixerként. Fekete inge kontrasztot alkotott idejekorán kifehéredett hajával, szálkás testalkata és széles vállai versenyúszó múltjáról árulkodtak.
Hazugság lett volna azt állítani, hogy szimpatikusnak találta a tanárnőt, de akkor is Érdemtelen volt a halála. Olyan hirtelen történt, hogy azon tűnődött, talán vÉrdyj volt a fején.
„Jesszus, néha utálom magamat. Még jó, hogy ezek megmaradnak a koponyám biztonságos űrében.”
Komolyra fordítva a szót, szörnyű tragédia, bár az, ami az utóbbi években folyik az egyetemen, arra enged következtetni, hogy a Halál is beiratkozott a bölcsészettudományi karra. A hatás szinte tapintható volt: csüggedtség keveredett riadt pillantásokkal, mintha egyik pillanatról a másikra tömegmészárlás törhetne ki, mindenki zombiként lézengett a folyosókon és az épület környékén. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy gyakran miért nem veszik észre, hiába nyúlik száznyolcvan centi fölé. Pendrőczyt különösen megviselte, hogy ő találta meg a testet; nem sokkal utána indítványozott is egy lélekfoltozó ülést. Valentin bártenderi tapasztalatával megesküdött mindenre, ami szent, még nem látott embert olyan gyorsan legurítani a whiskyjét, mint Kornélt. Alapból mindig tojáslikőrt szopogatott, így ez a whisky már előre jelezte, mekkora a baj.
Próbálta mindig a dolgok pozitív oldalát nézni: nem belőle lett függönytöltelék, ráadásul sikerült kivívnia, hogy a lektűr órát a Kádár-kori gyöngyszemek helyett gótikus irodalomból tartsa. Ha utóbbi nem jött volna össze, jó eséllyel önként elfoglalja a helyét Érdy mellett a függönytartón lógva. Egyszer volt szerelem.
Utolsó simításként belecsúsztatta a zellert a piros italba, majd féloldalasan a nőre mosolygott. Az kissé szégyenlősen viszonozta, aztán fogta a poharat, és keresett magának egy helyet. Hollós tudta, hogy lakozik valami a tekintetében, ami nyugtalanságot kelt az emberekben. Mintha olyan mélységekbe hatolt volna, ahová csak a bűntudatnak volt bejárása.
Azon kezdett gondolkodni, hogy kioson elszívni egy cigit, amikor nyílt az ajtó, és az éjszakával együtt egy ismerős alak libbent be rajta. Lídia szokás szerint feketét viselt, ami egybeolvadt a hajával, kék-zöld szeme lázasan csillant meg a lámpák fénye alatt. Olyan céltudatosan jött be, hogy a férfi azt hitte, mindjárt előkap egy házkutatási parancsot. Vagy egy gépfegyvert. Intett neki, de feleslegesen, már közeledett.
– Szia! – köszöntötte a jövevényt, ahogy megállapodott a bárpult előtt.
– Ezt az egyetemen hagytad – mutatta fel Lídia a szürke sálat.
– Ó! Már mindenhol kerestem.
Kamu. Mindeddig a létezéséről is elfeledkezett. Inkább csak divatból hordta, mint az időjárás miatt. Elvette a ruhadarabot, a vállára dobta, majd a zsebébe túrt. Fel akarta vetni, hogy kikísérhetné cigizni, de közelebbről megnézve Lídia vonásairól feszültség sugárzott. Csendben várt, ám a lány nem szólalt meg, így ő kezdeményezett.
– Kérsz egy italt?
Lídia egyenesen ránézett, szemében ki nem mondott hála tükröződött.
– Igen.
Hollós érezte, hogy már az első órán szimpatikusnak találta őt a lány, mintha bírta volna a kicsit elvont, örökké nyugodt pasikat. Egyszer ott maradt, hogy kérdéseket tegyen fel az olvasmánnyal kapcsolatban, és azóta többször is leültek beszélgetni. Hollós tudta magáról, hogy közvetlen, nem lengi be a „tanárod és istened vagyok” aura. Könnyen egy hullámhosszra kerültek.
Most viszont azt látta a lányon, hogy nehezen vette rá magát, hogy eljöjjön. Tudta róla, hogy senkivel nem szereti megvitatni a problémáit, mert gyengeségnek tartja az ilyesmit. Azt hiszi, hogy egyedül is meg tud oldani mindent. A sál nyilván ürügy volt. De most… Most már beszélnie kéne, de hiába nézett rá Hollós biztatóan, mintha egy beragadt zsilipkaput feszegetett volna. Gyorsan elérakott egy jeges, hófehér koktélt, naranccsal díszítve. Lídia belekortyolt és elfintorodott.
– Ez nem vodka.
Valentin horkantott.
– Nemcsak a vodka létezik.
– De anélkül nem érdemes létezni.
– Most Lídia beszél, vagy a kezdődő alkoholizmus? – emelte meg számonkérőn a szemöldökét, mire a lány végre elnevette magát. Hollós a pohárra mutatott.
– Azért óvatosan, elég erős.
– Le akarsz itatni?
– Úgy látszott, szükséged van rá. Jó emberismerő vagyok, ne aggódj.
– Mi ez?
– Corpse reviver.
Lídia ráhunyorított az italra, mint westernhős az ellenfelére, majd egy nagy korttyal benyakalta az egészet. Megvolt az indító a beszélgetéshez.
– A többiek úgy viselkednek velem, mintha pestises lennék. Nem mindenki, de akik nem annyira, azokon is érzem, csak arra várnak, hogy legyen valami bizonyíték ellenem. Alex azt mondta, számíthatok rá, de inkább mintha infót akarna kiszedni belőlem. Hajnival feszült lett minden, volt egy hülye beszélgetésünk, azóta úgy viselkedik, mintha leszóltam volna Machavillit, vagy kit. A rendőrök totál kretének, Haragosi meg… Akkora egy szemét, engem cseszeget ahelyett, hogy megtanulna írni. Remélem, álomba sírja magát a könyvét ölelgetve. Kérhetek még egyet?
Hollós elnyújtott füttyentést hallatott.
– Először érjen le az első. Szóval komolyan téged gyanúsítanak, csak mert megírtad azt a novellát?
– Igen… Hát nem baromság?
– De, eléggé. Bár Érdy elég kicsi nő volt, még akár te is… – Lídia gyilkos pillantását látva elnevette magát. – Jól van, csak viccelek. Csináltál valami olyat, ami miatt joguk lenne gyanakodni rád?
– Csak írtam egy novellát – felelte a lány karba tett kézzel. Arckifejezése fokozatosan vesztett konokságából, ahogy felszínre úsztak a kéretlen gondolatok. – És…
Hollós szürke, átható tekintete rajta függött.
– Talán mondtam pár dolgot, ami félrevezető volt – vallotta be Lídia lesütött szemmel.
– Például?
– Hát… Egy kicsit talán úgy hangzott, mintha kárörvendenék. Mintha azt mondanám, hogy megérdemelte a halált.
– Gúnyosan azt mondtad, hogy „most mit vagytok úgy oda, egy gonosz vénasszony volt”?
Lídia elképedve bámult rá.
– Ezt meg honnan tudod?
– Csak tippeltem – vont vállat a férfi, majd egy kis időre félbeszakadt a beszélgetés, mert ki kellett szolgálnia pár vendéget. A bárban ülők alaposan megnézték Hollóst; valóban elég feltűnő jelenség volt. Ő maga már megszokta, nem zavartatta magát. Lídia elmesélte neki egyszer, hogy egy kicsit csodálja ezért: neki hosszú, fáradságos munkába telt, mire eljutott arra a szintre, hogy nem szorong minden egyes másodpercben, amikor emberek közé merészkedik. Persze, gyerekként teljesen más megbirkózni ezzel, akkor mindenki sokkal jobban ki van téve a külső behatásoknak. Azt is bevallotta Lídia, hogy régen piszkálták a felemás szeme miatt, most meg szépnek találják. Hát nem nevetséges?
– Te hogy éled meg ezt az egészet? – tudakolta, amikor Hollós visszafordult hozzá. Tekintete megakadt az arcán lévő sebhelyen.
– Nem mondhatom, hogy le vagyok sújtva, de sajnálom, hogy meghalt, bármennyire is nehéz természetű asszony volt. Mondjuk egy kicsit kivert a frász, mikor elkezdett közeledni hozzám.
– Hogy micsoda?
Valentin előredőlve a pultra könyökölt, és a tenyerébe ejtette az arcát.
– Gondolom, biztatásnak vette, hogy kedvesen viselkedek vele a hangulatától függetlenül, és egyre többet jött beszélgetni. Élveztem, művelt volt és intelligens, csak néha rájött a szőrszálhasogatás. Azóta se tudom, hogy „úgy” érdeklődött-e irántam, vagy csak a magányán akart enyhíteni. Bár abból ítélve, mennyire kiakadt, amikor… Mindegy. Mellesleg nincs bajom az idősebb nőkkel, de túl sok sérelmet dédelgetett, én meg nem vagyok senkinek a megmentője.
Töltött Lídiának egy újabb koktélt.
– Szóval mit fogsz most tenni?
– Megpróbálom kideríteni, ki a valódi gyilkos – jött a határozott válasz.
– Azon kívül.
– Tessék? – hökkent meg Lídia, közben Valentin felegyenesedett.
– Tudom, hogy jobban szeretnéd még távolabb tartani magadat a többiektől, de ezzel csak rontasz a helyzeten. Se a nyomozásnak, se a lelki békédnek nem használ. És komolyan gondolod ezt? Nem lenne jobb, ha teljesen kivonnád magadat az ügyből?
A válasz fejrázás formájában érkezett, amelynek láttán Hollós tudta, hogy felesleges lenne győzködnie.
– Mondd el nekik, mit érzel, muszáj kommunikálnod velük, hogy javuljon a helyzet. Mellesleg arra is jó, hogy közelebb kerülj hozzájuk. Fontos, hogy a nyomozásba csak azokat vond be, akikben biztosan megbízhatsz. Illetve gondold végig, ki tudhatott még a novelládról. Túl nagy egybeesés, hogy véletlen legyen.
Lídia feszülten figyelt a tanár minden szavára, végül bólintott. Máris jobb kedve volt, és pezsgett az újonnan szerzett lendülettől.
– „Ne hidd el, amit hallasz, és csak a felét annak, amit látsz!” – villantott Hollós egy féloldalas mosolyt, Lídia pedig intett neki, ahogy a kijárat felé indult. Lépteinek Michael Jackson Thrillere adott aláfestést.
Ha Valentinnek tippelnie kellett a gyilkos kilétét illetően, Izabellát mondja; mostanában többször is rajtakapta, hogy furcsán méregeti őt, mintha arra várna, hogy előkap egy fűszoknyát, és lejt egy hullát. Talán ő lesz a következő áldozat? Jót kuncogott, majd dúdolt tovább.
Rita mindig is nehezen viselte a haláleseteket, és ez alól Érdy halála sem volt kivétel. A sok álmatlan éjszaka után úgy döntött, ellátogat a Radnóti Caféba jó barátnőjével, Szépvölgyi Szonjával, akivel annyit nyomoztak együtt, és aki már, sajnos, csak vendégségbe jött már a bölcsészkarra, másik munkahelyet talált magának. Tudta, ha nem tereli el a gondolatait legalább egy kis ideig, teljesen kiborul. Az csak fokozta benne a feszültséget, hogy elképzelni sem tudta, ki tehetett ilyet a tanárnővel, ráadásul a férje továbbra is a sötétben tartotta, azt hajtogatta, nem oszthatja meg vele, hogy halad a nyomozás, találtak-e valamit, ami rávezethetne a gyilkos kilétére.
Ám a cikázó gondolatai látszólag lecsillapodtak, miközben a kávéját itta. Miután Szonja is megitta a sajátját, megszólalt:
– Annyira örülök neked, Szonja. Azt hiszem, ez a kikapcsolódás mindkettőnkre ráfér. Úgy szétestem mostanában. Istenem… mindig ugyanakkora sokként ér, akárhányszor történik meg. Nem, ehhez lehetetlen hozzászokni, nem is szabad.
– Persze, ez természetes. Én is éreztem, ahogy felszaladtam a másodikra nosztalgiázni, amint a feszültség és a kétségbeesés belepi a tanszék folyosóit. Legalább egy kicsit enyhült a helyzet a szakesttel, a diákok és a tanárok is elterelhették ezzel a figyelmüket egy rövid időre. Igaz is, a tanárok… Úgy hallottam, Haragosi igen nagy jelenetet rendezett a szakesten. Mitől sértődött meg annyira, hogy egyszerűen kiviharzott?
– Jaj, tényleg! Volt egy kérdés a könyvéről, amire senki sem tudta a választ, a tanárokat is beleértve a senkibe.
– Haragosi könyvet írt?
– Másról se tudott beszélni múlt héten, minden tanárnak elújságolta a szakon. Én is kaptam egy példányt, akaratom ellenére. Ő adta nekem, és megjegyezte, mennyire megtisztelve érezhetem magam, hogy a kortárs irodalomnak ezt a kincsét ingyen tarthatom a kezemben.
– Elolvastad azóta? Milyen?
– Ingyen is sokalltam. Belenéztem, de mire a negyedik fejezetig eljutottam, muszáj volt abbahagynom. Nagy kár, Haragosi évek óta próbált kipréselni magából egy regényt, eddig csak néhány novellája jelent meg, amikhez nem volt túl kedves a kritika.
– Akkor ezek szerint kicsit sokat gondol magáról, vagy legalábbis az írói tehetségéről.
– Igen, nem vagyok egyedül a nemtetszésemben. Én csak erről a könyvről tudok véleményt alkotni, mást nem olvastam tőle, de ezek után nem is szándékozom. Az egész mű olyan… hogy is mondjam… mű volt.
– Ezt hogy érted, Rita?
– Megpróbálom elmagyarázni. Múltkor olvastam arról, hogy ha elég anyagot adsz egy adott műfajból egy mesterséges intelligenciának, akkor egy idő után képes lesz megírni egy könyvet abból a műfajból. A minősége, persze, ettől még nem lesz jó, de felismeri a visszatérő karaktertípusokat, cselekményszálakat és -sémákat, és fel is használja őket. Haragosi regénye olyan, mintha fogta volna az elmúlt pár év népszerű könyveit, és egy igénytelen masszát gyúrt volna belőlük. Folyton tehetségesebb, elismertebb írók technikáit próbálja lemásolni, de egyszerűen nincs elég egyedisége ahhoz, hogy a sajátjának mondhassa. Azért nem kínlódtam vele többet, mert én ezt a történetet már olvastam, sokkal színvonalasabb változatban.
– Húha, Rita te irodalomkritikusnak is elmehetnél. Azért sajnálom Haragosit, hogy nem megy neki az írás, bár azért mindig volt benne valami idegesítő, sosem volt hozzám olyan kedves, mint szegény Sipos tanár úr, aki meg a PhD-szobában halt meg. Nem is jó visszagondolni azokra a hetekre…
– Én is sajnálnám, ha nem támadna folyton másokat, akik negatív kritikát írnak róla. Nem számít, hogy egy nagyérdemű irodalmi kritikus vagy egy egyszerű Molyos értékelés, mindenki áldozatául esik a haragjának. Nekem ez már egy icipicit sok.
– Akkor vannak neki furcsaságai bőven.
– Igen, de attól még szeretik őt sokan, bár ki kevésbé, ki jobban. Lám, Érdyt is milyen kibírhatatlannak tartották mind a diákok, mind a tanárok, mégis folyton csak rá tudunk gondolni. Senki sem érdemel olyan halált, amilyen az övé.
– Furcsán hangzik, de amióta elment Érdy, hiányolom az epés megjegyzéseit, meg őt magát is, minden rátartiságával együtt. A halál, úgy tűnik, megszépít mindenkit. De talán van kivétel: úgy hallottam, az az orosz szakos lány nem gyászolta meg túlságosan.
– Lídia? Már nem is dolgozol itt, Szonja, mégis tudsz mindent. Igen, néha elég fagyos a viselkedése, de szándékosan nem ártana másnak. Szegényt ki is hallgatták, Zsolt mesélte. De ennél és a halál okánál többet nem tudtam kihúzni belőle, „nem nyilvános információ”, mindig ezzel jön. De a lényeg, hogy végül elengedték, nem találtak tárgyi bizonyítékot.
– Nem Lídia az egyetlen, akinek az agyára ment Érdy. Pendrőzcyvel is állandó összetűzésben álltak, Érdy a legapróbb hibákért is képes volt kioktatni. Sehogy sem tudták megtalálni a közös hangot. A veszekedésük sokszor kihallatszott a folyosóra, ami senki számára nem volt kellemes élmény.
– Ó, te jó ég, hát senkivel sem volt jóban ez a nő?
– Hát, Hollóssal egy rövid ideig megvoltak. Tudod, ő az, aki mixerként is dolgozott régen.
– Igen, azt hiszem, ismerem. Ő tartja a Gótikus irodalom kurzust, nem? Hallottam egyszer, hogy erről beszélgetnek a hallgatók, amikor eltoltam mellettük a takarítószeres kocsimat.
– De, igen, ő lesz az. Érdynek szimpatikus volt, amikor tanítani kezdett az egyetemen, mert úgy tűnt, nem lehet kihozni a sodrából. Nem reagált Érdy szúrásaira, ezért ő társalogni kezdett vele, talán csak azért, hogy valamiféle reakciót kapjon tőle. Hollós nem bánta a közeledését, bár azt biztosan furcsállta, hogy rajta kívül nincs olyan tanár, akivel jóban lenne. Hollós viszont könnyen összebarátkozott a többi kollégájával is, és egyszer meghívott párat a bárba, ahol mixelt. Meghívott engem is, a tanárok szeretnek jóban lenni a tanszéki adminisztrátorokkal, tisztában vannak vele, sok múlik azon, jól állítják-e be az óráik kódját a Neptunban. Ha jól tudom, Érdyt külön nem hívta meg, de őt ez nem érdekelte különösebben, meghívatta magát.
– Nem tudom, melyik a kellemetlenebb: a csípős szájú Érdy vagy a nyomulós Érdy?
– Na, szóval, ott voltunk a bárban, jó volt a hangulat, üresedtek a poharak, de egy idő után Érdy észrevette, hogy Hollós eltűnt a pult mögül. Elhagyta a társaságot és keresni kezdte. Haszontalannak tűnt a nyomozás, ám végül kinyitotta a hátsó kaput, ahol megtalálta Hollóst – aki egy másik férfival csókolózott. A nyitott ajtón át mi is láttuk, hogy ő mit látott. Tajtékozni kezdett a dühtől és a megbotránkozástól, szerintem jobb, ha nem ismétlem el, milyen szavakkal illette. Meglepő módon Hollós volt az, aki később szót próbált érteni a kolléganőjével, de Érdy nem volt erre hajlandó, néma hadjáratot indított ellene.
– Ez azért durva. Tudom, milyen házsártos természet volt, de egy egyetemi oktatótól nem vártam ilyen gyerekes viselkedést.
– Szerintem egyébként nem csak az volt a baja Érdynek, hogy egy másik férfival látta Hollóst; oké, valljuk be, valószínűleg nagy szerepet játszott nála ez a tényező, de a tanárnő a szokásosnál is komorabbá vált, amikor párokat látott, vagy akár hallomást szerzett ilyenről. Ha egy munkatársa elkezdett neki a kapcsolatáról áradozni, Érdy azonnal elcsitította. Ha csak annyit látott, hogy két diák egymás kezét fogja, rájuk rivallt: „egyetemen vannak, viselkedjenek is úgy”.
– Ez nem nagy meglepetés. Érdy egyedül élt, ugye?
– Igen. Régen volt neki egy férje, de már meghalt. Rajta kívül mindenki mást eltaszított magától, valószínűleg pont emiatt a tapadás miatt. Szóval ezek a pillanatok számára emlékeztetők voltak arra, ami számára elmúlt. Ez, persze, nem menti a viselkedését, de néha elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lett volna, ha nem marad egyedül egy macskával társaságnak.
– Macskával?
– Igen, volt neki egy cicája, Csinszkának hívják.
– Mi lett vele?
– Jelenleg menhelyen van, még nem fogadták örökbe, úgy tudom.
– Szonja, azt hiszem, találtam egy biztos módot arra, hogy több infót szedjek ki Zsoltból.
Csütörtök este már az otthoni ágyamban szoktam nassolni, de a mostani hétvégét kénytelen leszek Szegeden tölteni. Lassan kezdetét veszi a vizsgaidőszak, amire sosem lehet elég korán elkezdeni tanulni. Ráadásul holnap nem lenne a legmegfelelőbb ötlet hazautazni. Tapasztalatból tudom, hogy a szakestek végére a bölcsészek állapota egyenértékű a fesztiválozó emberekével. Szokásomhoz híven késve indulok el, de szerencsémre pillanatok alatt a Number One-hoz érek.
- Szia, Zselyke! Csak nem ennyire szörnyű a buli?
- Alexet várom. Megbeszéltük, hogy együtt érkezünk, de állítólag divatkatasztrófa adódott.
- Megértem. Ő mindig TOPon van az öltözködésben – sütök el egy borzalmas szóviccet, mire Zselyke homlokához kapva nevetni kezd.
- Más kifogást el sem fogadnék. Mondjuk, én is megvárattam szegényt egyik reggel, de látom, neked is szokásoddá vált a késés.
- Igen, de én csak szimplán lusta voltam kikelni az ágyból.
- Már azt hittem, elfecsegted az időt a konditeremben a lányokkal – félmosoly, szemforgatások közepette.
- Arra nem lenne elég egy délután, így nyugodt lélekkel hagytam ki a lábnapot.
- Na, megszólalt a nőcsábász!
- Azért reméltem, hogy ideérek a kvízre.
- Hát, a többiek szerint alig vannak még, úgyhogy nem maradtál le semmiről.
Egy ismerős hangra kapom fel a fejem
- Helló, haver! Ezer éve.
- Szia! Mi a helyzet? – nyújtom a kezem a régi haverom, Milán felé. Együtt jártunk konditerembe régebben, de tényleg ezer éve nem láttam, én már másikba járok.
- Emlékszel a barátnőmre, Jázminra?
- Hogyne! Szia, Jázmin - mondom a szőke csajnak. Tudom, hogy most én jövök a bemutatással, hiszen itt állunk négyen, és egyvalakinek még nem hangzott el a neve.
- Zselyke, a szaktársam, ő Milán, meg a barátnője, Jázmin.
- Sziasztok! Örülök - mondja Zselyke, de a hangja nem egészen olyan, mintha örülne.
- Már azt hittem, hogy a barátnőd - néz ránk Milán, mintha az arckifejezésünkből akarná kiolvasni az igazságot.
- Áhh, dehogyis! - vágom rá zavaromban.
Zselyke feszengve áll mellettem, a haját kezdi piszkálni.
- Hát akkor szép estét nektek – töri meg Milán a kínos csendet. - Megyünk tovább, buli lesz a Hungiban.
- Köszi, nektek is!
Szerencsére gyors léptek terelik el figyelmünket. Kezdett ez a jelenet már nagyon kínossá válni.
- Esküszöm, hogy nagyon siettem, de sehol sem találtam a topomat – mondja Alex a nagy levegővételek között.
- Ha már megvagyunk így hárman, van kedvetek egy csapatban lenni a kvízben? – pattanok fel a padról, ahova lerogytam, amikor Milánék végre leléptek.
- Valaki nagyon szeretné azt az első helyet – neveti el magát Alex.
Zselyke rám sem néz, Alexbe karolva megindul a bejárat felé. Idegességemben rágyújtok egy cigire, elszívom, majd utánuk megyek. Gin-tonicot kérek a pultnál. Lídia szintúgy egyedül gubbaszt az egyik sarokban. Lehúzom a fájdalomcsillapítót, és odasétálok hozzá.
- Látom, nagyon nem találod a helyed – szól hozzám gúnyosan.
- Igen, úgyhogy szükségem lesz még egy gin-tonicra. Meghívlak egy vodkára, ha társulhatok az introvertáltak sarkához.
- Így már engedélyt adok rá.
Mire visszaérek, Hajnalkát pillantom meg, aki tehetetlenül nézelődik. Intek neki, hogy csatlakozzon, mire Lídia elfordítja a fejét.
- Azt hittem, jóban vagytok – nézek rá megdöbbenve, de ő nem válaszol.
- Sziasztok! – köszön Hajnalka mosolyogva.
Mivel Zselyke és Alex otthagytak, eléggé kivagyok. Kénytelen vagyok enyhíteni a lányok közötti feszültséget, meg azt is, ami bennem van, és megmutatni, hogy vannak, akik egy csapatban akarnak lenni velem
- Egy oroszos, egy magyaros és egy filozófus. Meg is van a tökéletes csapat. Előre koccinthatunk a győzelemre.
*
Nem tudom, a sok csapatmunka eredménye volt-e, de szinte minden meghívott tanár és sok diák is megjelent a szakesten. A kvízre szükség se lenne ilyen hangulat mellett, de végül kezdetét veszi. A nagy hangzavar és a zene elcsendesedik, amint Ákos kezébe veszi a mikrofont. Akár egy köredzésen, a csapatot rendesen megizzasztják a kérdések, főként az utolsó, ami Haragosi új könyvéhez kapcsolódik. A tanár úr büszke mosollyal dől hátra a kanapén. Körbenézek, minden kollégája nagyokat pislog. A diákok leplezik cinikus nevetésüket, arcukat takarva támasztják a könyöküket. Ahogyan összevissza pillantgatok, megakad a tekintetem Zselykén, viszont őt teljesen hidegen hagyja a jelenlétem. Az egy óráig tartó verseny után már a fájdalomcsillapító hatása is múlóban van. Amíg Haragosi és Ákos a pontokat számolják, én újabb köröket kérek a pultostól. Képtelen vagyok egy helyben ülni a végeredményre várva, látva, hogy Zselyke levegőnek néz. A kijárat felé veszem az irányt, rágyújtok egy cigire. Amint beleszívok, Alex lép ki az ajtón.
- Dávid, én nem szeretnék beleszólni, de látom, hogy mind a ketten szétdurrantok az idegtől.
- Én biztos, de Zselykét eléggé hidegen hagyja a jelenlétem.
- Egy kérdésre sem tudott válaszolni a kvízen, annyira mérges volt.
- Hát, nekem nem úgy tűnt.
- Figyelj! Hívd ki és beszélj vele. Az elmúlt hetekben tök jól elvoltatok. Egyértelműen látszott, hogy alakul valami köztetek.
- Ha annyira tetszenék neki, akkor nem így viselkedne.
- De el sem akarta mesélni, mi történt. Pedig tudod, hogy mindent megbeszélünk.
- Tényleg?
- Azt hittem, nagyobb tapasztalatod van a csajoknál - pillant rám kicsit csodálkozva.
- Azoknál, akik nem tetszenek.
- Ahhaa… – most már mosolyog, összehúzott szemekkel. – Ezek szerint nagyon elbizonytalanodott valaki… Ha úgy vesszük, ez jó kiindulópont.
- Hogy megharagudott rám?
- Hogy elbizonytalanodtál.
- Nem értelek - fújom ki az utolsó slukkot.
- Mindeddig nagyon könnyű dolgod volt, Dávid, de hozzá mégsem mersz közeledni. Pedig már lassan két éve ismeritek egymást. Többet érzel iránta, és csak most döbbentél rá.
Köpni-nyelni nem tudok. És nemcsak azért, mert életemben először szembesülök az érzéseimmel. Haragosi eltorzult arccal rohan ki az ajtón. Elnyomom a cigit, és befutunk a többiekhez. A tanárok és a diákok mereven állnak. A levegő megfagyott.
- Úristen, ez nagyon kellemetlen volt – szólal meg Iza, szájához emelve a kezét.
- Én most esküszöm, hogy megsajnáltam kicsit – szánakozik Hajnalka.
- Mi a fene történt? – nézek Ákosra értetlenül.
- Haragosival javítottuk a válaszokat, és egyszercsak ledobta a papírokat a földre, felpattant és kiviharzott. Aztán feltűnt, hogy senki sem tudta a könyvével kapcsolatos válaszokat. Még a tanárok se.
- Amennyire el volt szállva magától a múltkor, most annyira eshetett pofára…
- Lídia! Én értem, hogy megbántott a múltkor, de nekem is rosszul esett volna, ha senki nem érdeklődik a frissen kiadott könyvem után – szól rá Hajnalka.
- Ugyan már! Ezt most megérdemelte, a múltkori esettől függetlenül! Iszok is erre még egy vodkát.
- El nem tudtam képzelni, hogy mi a fene történhetett. Ez azért erős kilépő volt…
- Enyhén kifejezve, valóban az volt – vág közbe Alex – Az eredményhirdetés elmarad?
Ákos, próbálva enyhíteni a nyomasztó légkört, ismét kezébe veszi a mikrofont.
*
- Gratulálok a győzelemhez, Zselyke!
- Köszi.
- Meghívhatlak valamire? Egy öreg barát? Rosé kisfröccs? Természetesen száraz.
- De csak azért, mert emlékszel a kedvencemre.
Az aprókat majdnem a földre ejtem, miközben remegő kézzel fizetek.
- Kikísérsz rágyújtani? – nézek Zselykére, leplezve a zavarom.
- Ja, persze.
Kínos csönd kísér minket egészen a kinti padokig, amíg a többiek táncolni kezdenek Akonre.
- Kérsz egy szálat?
- Nem
- Zselyke! Én teljesen megértem, ha mérges va…
- Helyesbítek! Csalódott.
- Oké, megértem, hogy csaló…
- Nem is. Tudod mit? Inkább megalázó volt. Igen. Pontosan! Megalázó volt.
- Az volt! Tisztában vagyok vele, de, kérlek, hadd magyarázzam meg!
- Hallgatlak.
- Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a helyzetet. Amint kimondtam, hogy szaktársam, egyből tudtam, hogy megbántottalak. Teljesen zavarba jöttem, belegondolva, hogy a barátnőm lehetnél. A másik pedig, hogy kondis lányok ide vagy oda, én olyanra vágyom, aki megnevettet.
- És Milán barátnőjére valóban emlékeztél? – kíváncsiskodik, felemelve az állát.
- Nagyon gáz, de egyáltalán nem. Hálistennek úgy kérdezte, hogy “a barátnőmre, Jázminra”. Így azért nem volt nehéz kitalálni, hogy Jázminnak hívják.
Zselykéből megkönnyebbülve tör ki a nevetés.
- Hát te nem vagy semmi. Remélem, a saját neved azért nem felejtetted el.
- Az nem számít, csak a tiédet tudjam. Arra mindig szükségem lesz.
Megint elmosolyodik.
- Nem az én érdemem volt.
- Mármint mi?
- A győzelem.
- Ohh, csak nem Google a barátod?
- Borzasztóan mérges voltam rád. Gondolkozni se tudtam. Mindenre Alex válaszolt.
- Szerintem nagyon is megérte ez az egész.
- Megérte? Ugyan miért?
- Azt majd egyszer elmesélem. A lényeg, hogy már nem haragszol rám.
- Szerencsédre nem, úgyhogy most már adhatsz egy szálat.
- Egy feltétellel.
- Hűha… Hallgatlak.
- Kezdődhet a kvíz, Zselyke? Ezer százalék, hogy erre tudni fogod a választ.
- Még mindig hallgatlak.
- Találka. 7 betű.
Mosollyal az arcán, elpirulva néz rám.
- És ígérem, hogy pontosan érkezem.
