Tatyjana vörösben

Fjodor ma is korán érkezett. Elfoglalta helyét az irányítópult mögött, majd felkapcsolta a világítást. A színpad és a nézőtér fényárba borult. Megragadta a reflektort, néhányszor megmozgatta. Módszeresen, precízen ellenőrizte a felszerelését.

Miközben pakolt, megállt egy pillanatra, és szétnézett. A vörös bársonnyal borított székek üresen meredtek előre. Ha az ember a színpadra emelte a tekintetét, árnyak és alakok suhantak el a szeme sarkában. Ez a nagy tér, emberek nélkül, mindig egy szörny üres gyomrára emlékeztette.

– Üdv, Fjodor Ivanovics! Hogy érzi magát? – Szergej kellemetlenül harsány hangja kettétörte a jótékony csendet.

Válaszul csak morgott valamit. Minden idegszálával rühellte a férfit. Hangos volt, mindenbe beleütötte az orrát, ráadásul fújtatott. Erőteljesen kifújta a levegőt, mintha mozdony lenne. Fjodor nem szerette a kollégáját, de mindennél jobban gyűlölte a fújtatást, a hangot, ami végigkísérte a beszélgetéseket, az étkezéseket, de még a darabokat is. Amikor az egész színház tökéletes csendben volt, akkor is hallotta maga mellett, ahogy Szergej minden harmincadik másodpercben nagy erővel kifújja a levegőt. Még mindig beszélt. Be kéne már fognia. Eszébe jutott, mit nyomhatna le a torkán. Mondjuk egy reflektort. De teletömhetné a száját papírral is. Igen, az milyen szép lenne, aztán befogná az orrát, nézhetné, ahogy lassan kiszáll belőle az élet, és többé nem beszélne, nem fújtatna…

– Fjodor Ivanovics! Minden rendben?

– Persze, miért?

– Mert már percek óta mereven áll és csak néz előre – válaszolta Szergej, két fújtatás között.

Fjodor elfintorodott a hang hallatán. Meg akart szólalni, de lentről kiabálás hallatszott.

– Baranov! Szmirnov! Fenn vannak már?

– Igen! – kiáltottak vissza.

– Akkor irány lefelé! – felelte a rendezőasszony. – Megbeszélés.

A színpadon gyülekezett mindenki, aki akár a legkisebb szerepet is játszotta a darabban. Összezsúfolódtak, ki ülve, ki állva hallgatta Jekatyerinát. Fjodor észrevette, hogy ébenfekete haja szoros kontyba van fogva. Ez nem tetszett neki. Megfestette egyszer, de a szigorú, mindig parancsolgató nőt lengedező hajjal alkotta meg a vásznon, le is vetkőztette, és kötelet font a nyakába. A fekete hattyú címet adta a képnek. Nagyon büszke volt rá, meg is mutatta néhány ismerősének, de mindegyik azt mondta, ocsmány, visszataszító és ijesztő. Mit tudnak ők. Nem értenek a művészethez. Fjodor már többször rájött: a környezetében ő az egyetlen értelmes, művelt ember. Hiába jött ide dolgozni, nem volt ez másképp a színházban sem. Mindenki ódivatú volt, régi darabokat játszottak, ugyanabban a formában vitték őket színre, újra meg újra. Semmi képzelőerejük nem volt. Ha megengednék, ha hagynák, hogy hozzátegyen a díszlethez, alakítsa a színpadot, hatalmasat tudna alkotni. De minden ötletét azonnal elvetették. Ostobák. Nem látják az igazi, művészi értéket, amit ő, Fjodor Ivanovics Szmirnov megadhatna nekik.

– Szmirnov! Szmirnov, figyel? – a rendező egyenesen a szeme közé nézett.

– Természetesen, Jekatyerina Alekszandrovna.

– Elvárom, hogy figyeljen rendesen, amikor utasításokat adok ki!

– Igenis.

Fjodor ismét elképzelte a kötelet. Ahogy Jekatyerina lengedezik, feje félrebillenve, a szemei üvegesen bámulnak a semmibe, igen, talán még vér is lenne, nem tudja pontosan, hol, de lenne, mindenképp lennie kell. Csak ne tudjon beszélni, ne tudjon parancsolni, pláne ne neki, aki művész. Igen, egy kötél, kötél kéne…

A próba eleje simán ment. Ilyenkor Szergej sem beszél annyit, csak fújtat. De Fjodor is el volt foglalva a saját dolgával. Ismerte már a darab minden pontját, félig magában motyogta a szöveget, ez segítette a végszavak megjegyzésében. A próba második felében a harmadik jelenetet vették át, amelyben megjelennek a balerinák, közülük is a legkülönb, Tatyjana. Ő volt minden, ami a szépséget megtestesítheti. Hosszú, szinte fehér haja koronaként volt felkontyolva. Lábai könnyedén mozogtak, fehér karjai kecsesen táncoltak a levegőben. Karcsú derekára tökéletesen simult a hófehér balettruha. Vörösre rúzsozott szája elütött szinte átlátszó testétől. Mindene gyönyörű volt. Miért adnak rá mindig fehéret? – gondolta Fjodor. Képtelen volt elszakadni a látványtól. Teste minden porcikája imádta a nőt. Eszébe jutott, hogy egyszer megpróbálta lefesteni. Ugyanebben a fehér ruhában akarta vászonra vinni, de képtelen volt visszaadni azt a szépséget, ami Tatyjanából áradt. Ettől olyan frusztrált lett, hogy megragadta az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt, és átdöfte vele a saját festményét.

– Szmirnov! – üvöltött a rendező. – Mégis, mi a fenét csinál?

Fjodor kezelte a reflektort, de végig Tatyjanán tartotta, pedig már rég máshol kellett volna lennie. Miért világítanék meg bárki mást, amikor Ő a színpadon van? Elrendezte a fényeket, a darab ment tovább.

Természetesen behívták az irodába. Sejtette, hogy ez lesz. Valahányszor megpróbálta feljavítani a darabot, mindig lehurrogták. Amikor belépett, Jekatyerina az íróasztala mögött ült. De nemcsak ő volt bent, hanem a színház igazgatója is. Mindketten szívélyesen mosolyogtak. A férfi először nem értette, mi történik, aztán rájött. Végre. Végre észrevették a tehetségét. Igen, csakis ez történhetett, látták, mire képes a fényekkel, mit tud, ha a kezébe adják a világítást. Bár nem emlékezett arra, hogy valami kifejezetten nagyot csinált volna a múltkori próbán. Más alkalmakkor fényeket adott vagy vett el, festőibbé, kifejezőbbé akarta változtatni a színpadot, de mindig ugyanaz lett a vége: leszidták. Megpróbált visszaemlékezni, tegnap mit csinált, de csak Tatyjanára és a mozgására emlékezett. Milyen gyönyörű volt, csak ne lenne mindig fehérben. Inkább feketében. Elképzelte, hogy nézne ki a padlón, üveges szemekkel, kissé szürke testtel…

– Fjodor Ivanovics!

A férfi megrázta magát, úgy nézett szét, mintha most járna itt először.

– Hallotta, amit mondtam? – az igazgató felvont szemöldökkel nézett rá. – El kell küldenünk magát.

Tessék? Hát nem előléptetni akarták? Nem azt akarták elmondani neki, hogy alábecsülték? Őt akarják kirúgni, őt, aki tehetségesebb, mint itt mindenki együttvéve? Azt hitte, azért hívták ide, mert végre belátják a hibájukat.

– Nézze, Szmirnov, semmi személyes – kezdett bele Jekatyerina. – De mostanában többször nem követte az utasításokat, elmulasztotta a váltásokat, meg mintha elaludt volna a lámpa mögött, nem figyelt a végszavakra.

Nem képesek felismerni az igazi művészetet. Mindentől, amit csinált, jobb lett a darab, csak ők ezt nem látják.

– A mai előadást még megcsinálhatja. Az ehavi fizetését természetesen megkapja – tette hozzá az igazgató.

Fjodor csak állt, mint a cövek. Nem tudott mit mondani. Ennyi idiótával körbevéve mit reagáljon az ember? Szó nélkül kifordult az irodából. Végigmasírozott a folyosón. Meg akarja mutatni nekik. Meg kell mutatnia nekik. Hogy mit veszítenek el vele. Látni fogják a tehetségét, a művészetét. Valami hatalmasat kell alkotnia, valami elképesztőt, olyat, amilyet még nem látott a világ. De mit? Már csak ma este tehet bármit is. Az előadásig tíz órája maradt. Addig meg kell alkotnia. Igen, már tudja is. Nem egy festmény kell, valami sokkal erőteljesebb, valami, ami él, ami valóságos. Életre kell hívnia az egyik képét. De melyiket? Hogyan? A gondolatai száguldoztak, összefüggéstelen hangok szólaltak meg a fejében. A halántékára szorította az ujját. Megállt. Rájött, hogy fogalma sincs, hol van. Csak vitték a lábai, előre, ő meg nem törődött vele, hova megy. Az egyik táncterem előtt állt. Gyakran jött ide, megnézni a balerinákat. Nem is, csak egyetlen balerinát. Most is zene szűrődött ki. Nem is rossz ötlet, még utoljára megnézhetem Tatyjanát. Belesett az ajtón. Ezúttal dresszben voltak, harisnyával. A korlát mellett álltak, apró alaplépéseket gyakoroltak. Feketében volt. Fjodornak nem tetszett. Azt hitte, feketében jobb lesz, de túlságosan Jekatyerinára emlékeztette. Most már ki nem állta a feketét. Ekkor megvilágosodott. A válasz végig előtte volt. A tökéletes szépségre van szüksége.

Megtette a szükséges előkészületeket. Hamarabb kell megtörténnie, amíg senki sem megy a színpad közelébe. Megtalálta Tatyjanát, egy sarokban ülve olvasott. Odalépett hozzá.

– Tatyjana Petrovna – a hangja remegett.

– Fjodor Ivanovics, micsoda kellemes meglepetés! – a mosolya olyan volt, mint egy virágos mező. – Régen nem láttam.

– Hoztam önnek egy kávét.

Szerencsére nem ez volt az első alkalom. Fjodor többször is eljátszotta ezt, hogy legyen indoka beszélgetni imádatának tárgyával. Persze, azt nem tudhatta, hogy Tatyjana csupán szánja őt, ezért nem küldi el. Beszélgettek pár szót, majd Fjodor, a munkájára hivatkozva, távozott. Tatyjana tovább szürcsölte a forró kávét, gyanútlanul, nem sejtve, hogy a férfi három erős altatót morzsolt bele.

A hatásra nem is kellett sokáig várni. A nő hamarosan az asztalra bukva feküdt. Fjodor, aki eddig távolról figyelte, most odalépett. Néhányszor megrázta, hogy nem fog-e felébredni. A színpad közepére már odakészített egy széket. Felemelte a nőt, aki alig nyomhatott ötvenöt kilót, és ráfektette a kiterített, vörös bársonyfüggönyre, majd óvatosan beletekerte. Így rakta a székbe. Karjait kihúzta, a karfára helyezte, fejét oldalra állította, hogy látsszon az arca. Addig igazgatta a vörös anyagot, amíg Tatyjana egyik lába combig ki nem villant, mintha felsliccelt szoknyát viselne. Fjodor megcsodálta a művét. De tudta, hogy még nincs kész. Előhúzta a sniccert.

Három óra telt el. A rendező a technikai segédekkel a nézőtéren gyülekezett. Előadások előtt mindig csinálnak egy közös ellenőrzést. Fjodor izgatott volt, izzadt, folyamatosan nézelődött. Úgy érezte magát, mint az előadó, akinek életében először kell énekelnie. Hamarosan kezdődik.

– Mindenki itt van? Gyorsabban, emberek, ha kérhetném, nem érünk rá egész nap! – Jekatyerina hangja betöltötte az egész nézőteret. – Rendben, akkor kezdjük is el.

Széthúzódtak a függönyök. Fjodor elégedetten tekintett szét. Ezek a szerencsések, akik itt vannak, abban a kitüntetésben részesültek, hogy láthatják a munkáját! Tatyjana pontosan középen ült, a vörös bársonyfüggöny egy estélyi ruha uszályaként terült el körülötte. Mindent beborított a vér. Fjodor büszke volt magára, pontosan úgy nézett ki, ahogy eltervezte. Először a nő torkát akarta elvágni, de végül inkább a végtagi ütőereket választotta. Így a vér egyenletesen folyt szét, tökéletes keretet adva a műnek. Tatyjana gyönyörű volt, a bőre még sápadtabb, mint annak előtte, kontrasztot alkotott a vörössel. Fjodor csak azt nem értette, miért sikoltozik mindenki.

Ezt a krimit írtuk a leginkább profi módon, itt volt a sziporkázó legtöbb ötlet, itt tudtam szinte hátradőlni az órákon, és csak nézni, hogyan építik a szinopszist és a karaktereket a hallgatók: és aztán mégis ezt, a negyedik közös szegedi, egyetemi krimit fejeztük be és engedtük útjára a legnehezebben. A lassú zárlatot jól jelzi, hogy nyár lett, mire elkészültünk – pedig az a krimióra, amelynek keretében ezek a művek formálódnak most már negyedik éve, az őszi félévben van, aztán télre és tavaszra szokott maradni a szerkesztés, az összecsiszolás fázisa. De most belecsúsztunk a nyárba, és többször gondoltam azt én magam is, hogy ezúttal nem fog sikerülni, amit már háromszor megugrottunk, hogy a Dekódolás, a Lopott tollak és az Indextemető után torzóban marad a sorozat negyedik része, az Írói véna. De aztán mégis összekaptuk magunkat, mi, tizenöten. A tizenhárom jelenetíró (Horváth Adrienn, Szabó Aliz Katalin, Tóth Anna, Csuzi Bettina, Bognár Edmond, László János, Udvardi Kiara, Szauer Léna Irina, Odrobina Lilla, Visky Molli, Darabán Sára, Vajda Villő, Sabján Viktória Zsófia), a munka során szerkesztőként, koordinátorként működő Kovács Rebeka, meg én magam, aki szintén nehezen találtam meg az időt arra, hogy a megfenekleni látszó nyomozást kimozdítsam a kátyúból.

            Nem véletlenül lett nehéz befejezni ezt a folytatásos krimit: egyrészt, miként ezt egyik fontos mentorunktól, Cserháti Évától megtudtuk a korábbi években, egy krimit mindig nehéz befejezni, akkor is, ha egyetlen író csinálja. De, másrészt, nehéz feladatot adtak a hallgatók önmaguknak: kitaláltak egy teljes egyetemi csoportot, bevezetve az olvasókat a Kreatív írás specializáció mindennapjaiba. Ezek a hallgatók tehát, miként ők is, különféle alapszakosok, van köztük magyaros, orosz, filozófia vagy angol szakos – minden új karakternek lett egy felelőse, aki kidolgozta, kitalálta, hogy néz ki, mit szeret, mitől fél, mivel küzd. Aztán ezek a karakterleírások a háttérben (pontosabban egy google drive-ban maradtak), de onnantól mindenki ellenőrizhette írás közben, hol lakik Alex vagy Hajnalka, van-e tetoválása, és milyen színű a szeme. Ennyi új szereplőt, hét hallgatót, és még néhány új tanárt mozgatni nem volt egyszerű, ahogy nekem sem megjegyezni őket, az alkotóikkal együtt. (Új tanárokra is szükségünk volt, hiszen a sorozat korábbi darabjaiban sajnálatos módon távozott néhány gyilkossá vagy áldozattá váló fiktív kolléga.)

         De, hogy megnyugtassam hűséges olvasóinkat, számos régi szereplőnkkel is találkozhatnak: az egyetem folyosóit koptatja Malancsik Rita, a takarítónő és hivatalsegéd; Érdy Ibolya, a nyelvészet szigorú tanára; Haragosi Endre, aki kreatív írás órákat tart, és az Indextemetőben még így panaszkodik: „Néha úgy érzem magam, mint valami jelentéktelen szereplő egy zs-kategóriás könyvben, akinek semmi karaktere, csak a neve lett kitalálva, amit három oldal múlva amúgy is elfelejt az olvasó.” (Megjegyzem, szegénynek még neve is csak félig volt, hiszen mindezidáig kizárólag Haragosiként emlegette számos apja és anyja.)

            Egy fontos változás viszont történt a szegedi magyar szakon, amely nyomot hagyott a folytatásos krimin is: már nem dolgozik nálunk az a tanszéki adminisztrátor, aki az első három rész nyomozóvá váló Szépvölgyi Szonjájának ihletője volt. Így elhagyta a krimiben felépülő bölcsészkart Szonja maga is – nem kellett volna feltétlenül így dönteniük a hallgatóknak, de, mivel az első három rész egy kötetbe is bekerült, Szépvölgyi Szonja esetei címmel, így az a döntés született, nézzünk új nyomozók és megoldások után. Nem mesélem el, ki vagy kik nyomoznak az Írói vénában, mindenesetre Szonja már csak egy jelenet erejéig tér vissza az Egyetem utcai épületbe, hogy a barátnőjével, Ritával beszélgessen kicsit a Radnóti kávézóban. Hogy az ötödik részben ki nyomoz majd és mi után, azt még nem tudjuk, ahogy azt sem, megszületik-e az a folytatás egyáltalán. „Csak ne legyen több bűntény az egyetemen, én ezt kívánom.”, mondja Rita az Írói véna végén, és teljesen érthető, hogy nyugalomra vágyik: az olvasóink viszont, legalábbis nagyon bízom benne, újabb és újabb részeknek örülnének. A munkafolyamatban részt vevő hallgatókat pedig csak köszönet illetheti azért, hogy szállítják a folytatásokat, ráadásul úgy, hogy egyre kiterjedtebb univerzumba kell belépniük, ha a saját részükbe belekezdenek. Várunk tehát mindenkit újra a (valamennyire) rózsaszín, Egyetem utcai épület folyosóira, kövessék Rita, Lídia, Izabella és a többiek hátborzongató esetét!

Szilágyi Zsófia

Borítókép: Horváth Adrienn

Két csodálatos gyerekkönyv szerzője, Tasnádi Emese, ma ötvenéves. A Julijuli és Mackó 2011-ben jelent meg a Manó Könyveknél (Agócs Írisz illusztrálta), a Városi legendák pedig 2013-ban a Tessloff Babilonnál (Szatmári István rajzaival). Remélem, lesz még folytatás: mostanában elsősorban az eredeti hivatását űzi, vagyis orvos, immár két szakvizsgával. Neurológus és rehabilitációs szakember, még inkább elsősorban pedig három szuper gyerek anyukája. De, akárhogy is nézzük, legelöl én állok az időrendben – ugyanis előbb jöttem, mint a gyerekek meg az orvoslás, 14 éves korunk óta ő a legjobb barátnőm. Négyet töltöttünk egy osztályteremben (többé-kevésbé, hiszen ő latinos volt, én angolos, ő biológia és fizika faktra járt, én magyarra), de akkor is másik városban éltünk. Persze, mindig megoldottuk, hogy tudjunk beszélgetni, voltunk együtt Százhalombattán és Óbudán, Pécsett és Szegeden, Badacsonytördemicen és Tiszafüreden. De ez sosem volt elég, úgyhogy 36 éve cikáznak a levelek a postán és az unalmas órákon, jönnek a mailek és csetüzenetek, Battáról, Pécsről, Leedsből, Balatonudvariból. Bár nem ismerem ötven éve, de már olyan, mintha az első 14-ben is együtt lettünk volna, így jöjjön ötven mondat tőle, képviselvén a sok-sok további ötvenet. Mindig hálás leszek azért, hogy mindkettőnket az Apáczai D osztályába terelt a sors 1987-ben.

Szilágyi Zsófia

1. Mert, ha eddig még nem említettem volna, szörnyű rossz levélíró vagyok.

2. Az egyik hörcsög megdöglött, nincs mese, ezt a feladatot is meg kell oldani.

3. Más: szerdán almazöld ingben voltam suliban.

4. 1-n nagyon pocsék volt az ügyeletem, sikerült a 24 óra alatt összesen 2 órát aludnom, de azt is 3 részletben.

5. De jó lesz veled megint, Barátnőm!

6. Amitől a tavaly legjobban féltem, a tetem, már most elég jól megy.

7. Naná, hogy én leszek a tanúd.

8. Csak arra gondolok néha, hogy gyerekkoromban az 50 éves emberek nekem milyen öregek voltak�

9. Közben egy rövid helyzetjelentés, mi van itthon: bevonultam a wc-re írni neked, onnan Nóri kizavart, mert neki kellett, mielőtt elindul angolra, Juli tv-t néz, extra hangerőn, Joci pakol, rohangál, és beszart.

10. Nagyon nagy szükségem lenne arra, hogy találkozzunk.

11. Néha olyan érzésem van, hogy én igazából sohase fogok felnőni.

12. A női magazinok valóban jól tudják, hogy az élet eltérő fázisai szétszakíthatnak női barátságokat, de a mienkét nem :))

13. Én tudom az anatómiát, csak a vizsgáztató nem tudja, hogy én tudom, mert az ordibálása elnyomja az én tudásomat.

14. Igen, majd ha nyugiban otthon vagyok már, és minden családi logisztikát lerendeztem, felhívlak.

15. Ezt a levelet expressz fogom feladni, válaszolj azonnal, hogy hogyan jössz.

16. Le van szarva az egész tanulás (legalábbis addig, amíg ezt a levelet meg nem írom).

17. Odateszem a papírt, ahol a tudandó táblázat van (ez az allélcsere demonstráció), lesz még mennyiségpélda, családfa és egy normális.

18. Már látom, hogy egy jó alapos beszélgetésre van szükségünk.

19. De ennél is jobban várom, hogy végre találkozni tudjak veled, és szóban jobban meg tudnánk beszélni az ügyeinket.

20. Legyél szíves otthon lenni, vagy legalábbis minél hamarabb hazaérni.

21. Talán feltűnt, hogy 2 másodperccel a leveled elolvasása után válaszolok.

22. Miért van az, hogy nekünk mindig van valami bajunk?!

23. Ha ezt sikeresen megcsinálom, akkor az Isten sem ment meg attól, hogy orvos legyek.

24. Nincs egy normális ember az osztályban.

25. Szóval megint itt vagyunk Leedsben és pokoli nehéz volt most otthagyni Pécset, s Magyarországot.

26. Eléggé fáradt vagyok, de fantasztikusan jó érzés újra az én pici babámat a kezemben tartani!

27. Itt az égvilágon nincsen semmi, csak vizsgaidőszak.

28. Nagyon szeretném, ha Gábornak nem lenne igaza: Minél jobban telnek az évek, annál messzebb kerültök egymástól. Ez törvényszerű. És ő különben is Pesten van.”

29. Na, szívem, hát a következő a helyzet: Juli és Nóri covidos.

30. Hívhatsz bármikor, ha kellek, drága barátnőm!

31. Nagyon hiányzol, a Maró és a többiek is.

32. Ilyenkor azért mindig elgondolkozok rajta, hogy rohan velünk az idő.

33. Te úgyis vagy elég agyalágyult ahhoz, hogy jobban örülj egy levélnek, mint egy tábla csokoládénak.

34. El van nézve leveled szétszórtsága és külalakja.

35. Az új irány, amire ráléptem, a rehabilitáció.

36. Jöhetsz (már látom, hogy egy jó alapos beszélgetésre van szükségünk)!

37. Szóval próbálunk itt élni.

38. Juli pl. nagyon édes volt a héten, amikor megtudta, hogy most szerdán ügyelni fogok, megkérdezte (vagy inkább számonkérte): „anya, miért nem lettél te műkörmös?”

39. Mit csinálok én most nélküled?!

40. Türelemmel lessük egymás hülyeségeit már évtizedek óta és töretlenül hallgatjuk meg a nyavalyáit, és még okosan – nem feltétlenül a hülyeségben –, de támogatjuk is egymást.

41. Ha nem, akkor összekapod a biológia és fizika cuccodat, és jössz Battára aludni.

42. Most sajnos nem tudok többet írni, mert öcsi nem engedi, de ne aggódj, nagyon várlak, akkor, amikor jönni tudsz :))))))))))

43. Ami viszont nem hiányzik most, az a beteg, de majd fog, tudom, csak még nem jött el az ideje.

44. Velük együtt érkezik a csincsilla ikerpár, Péter már tudja, fogja a fejét.

45. Az érettségi találkozót el is felejtettem, de bizony ezzel foglalkoznunk kell!

46. Hosszú volt ez az év és sok minden volt benne... nagyon sok minden... de jó lesz veled megint, Barátnőm!

47. Nyugi, nem a diliházból írok, hanem teszem mindezt munkaidő alatt, a nővérszobában ülve (Istenem, ilyenkor van időm).

48. Már rég jelentkezhettem volna telefonon, de addig nem akartam, amíg nem válaszoltam a leveledre.

49. Szaunában meg beszélgetni is nagyon jól lehet.

50. Ezt a levelet őrizd meg!

    
    

Két éve kaptuk kezeink közé a blogot. Azóta sok minden történt. Mi elvégeztük a kreatív írás specializációt, s most átadjuk a terepet az ifjaknak, úgy mint anno az alapítók nekünk, hogy dolgozzanak rajta, vigyék tovább a szellemiséget és újítsanak. Nagy lehetőség volt, most gondolatainkkal búcsúzunk.

Csabay-Tóth Bálint:

Nem tudtam, hogy van ilyen, mikor jelentkeztem a specializációra. Arra emlékszem, hogy egy borzalmasan kétségbeesett levelet írtam az akkori tanszékvezetőnek – aki akkor még nem volt dékánhelyettes, helyette a blog egyik szellemi anyja és főszerkesztője –, hogy Jézusmária, túljelentkezés van a specen a Neptun szerint, és mi lesz, ha nem kerülök be és hogy én nagyon-nagyon szeretnék bekerülni, emiatt jelentkeztem egyetemre, írással akarok foglalkozni, és hogy most mit csináljak, legyen szíves segítsen, satöbbi. Tanárnőt – ahogy írta – meghatotta a kétségbeesett levelem és megnyugtatott, hogy nem eszik olyan forrón a kását, nincs az az Isten, hogy egy magyar alapszakos hallgatót ne vegyenek fel egy magyaros specre.

Szóval elkezdtük a kreatívot, ismeretlenek voltunk egymásnak, még mi magyarosok is, hisz’ épp olyanokkal kerültem össze, akikkel alig beszéltem. Aztán Tanárnő belengette ezt a blog-dolgot, hogy akik készítették – az első évfolyam – azok, most átadnák, hiszen már végeztek és mesteren nincs idejük már ezzel foglalkozni; van-e kedvünk? Hárman jelentkeztünk, hogy igen, nekünk van, mi lettünk a Szerkesztőség – így, nagybetűvel. Felelősségteljes feladatnak tűnt, egy komoly, egyetemi projektnek, amit nagyon szigorúan és kötelességtudóan kell végezni. Persze problémák voltak, mindjárt az elején; hogy is működjünk? Kitaláltuk, hogy a saját szövegeinket is le lehetne közölni, a krimik mellett. A második évfolyam krimje épp akkor íródott, távlati teendőnek látszott, annak a korrektúrázása és leközlése. Szeptemberben persze még nem törődtünk ezzel. A blog működtetésének összerakásához először is definiálni kellett magunkat. Mi a blog? Egy újság. Egy internetes magazin, amin szövegeket közlünk. S, ha a blog egy magazin, akkor úgy is kell működnünk. Ez volt az első hiba. Mi nem vagyunk magazin. Nem tudunk annyi írásművet összeszedni, hogy heti szinten többször is publikáljunk. Kezdetben ezt még nem tudtuk s felállítottuk a hármasrendszert; vagyis, hogy hétfőn, szerdán, pénteken közöljünk a blogon. Hétfőn verset, szerdán novellát, pénteken „egyebet”, vagyis kritikát, tudósítást, beszámolót, esetleg tanulmányt vagy ami van, és nem esik bele az első kettő kategóriájába. Ez jóval több energiát, összeszedettséget és – mint írtam – közlendő szöveget igényelt. Ezekből nekünk egyik sem volt. Az első héten még próbáltunk a hármasrendszerben működni, de nagyon hamar rájöttünk, hogy ez tarthatatlan. Napi több órát igényelt egy-egy szöveg szerkesztése, „meghúzása”, s előre kellett (volna) dolgozni, hogy a jövőheti anyag már kb. készen álljon, mire kell. Ennyi erőforrásunk nem volt, így nem is erőlködtünk nagyon betartani.

Nagyon hamar kiderült mi is vagyunk mi; egy szertelen, bohém, de – hitem szerint és szerénytelenség nélkül – jó szövegeket csináló, baráti közösség. Rájöttünk, hogy ez nem baj, sőt. Nem kell azt játszani, amik nem vagyunk. Ha van valami, amit megtanultam, az ez. Nem vagyunk, illetve – mert mostmár így kell, tetszik–nem tetszik – nem voltunk komoly, szigorú szegedi litera vagy szegedi ÉS. Barátok vagyunk, akik szeretik egymást és közösséget hoznak létre a Kreatívek által, akik nem csak a harmadik évfolyam, hanem kapcsolatokat ápolnak az ifjakkal és a mesterekkel egyaránt; akik igyekeztek összefogni a kreatívos generációkat. Ezek voltunk mi, azt hiszem, mégis sikerült valamit letenni arra bizonyos, és sokat emlegetett asztalra.

Magos-Dóra Lili: 

Mit is írtam a bemutatkozó bejegyzésünkben? 

Mikor olvasom furcsa nosztalgia kap el, keserédes olvasni azokat a dolgokat, amik két évvel ezelőtt igazak voltak rám, és ráébredni, hogy ma már minden mennyire más azokhoz az időkhöz képest. Úgy gondoltam aktualizálom ezt a kis bejegyzést.

Magos-Dóra Lili vagyok, 21 éves, idén júniusban végeztem el a francia alapszakot, és a kreatív írás minort. A blog szerkesztését pedig ezzel a poszttal fejezem be. Azt a blogot, ami olyan sok mindent adott. Hogy mi is volt az a sok minden? Amellett, hogy sokkal jobban meg tudtam ismerni a társaimat, és felsőbb-, valamint alsóbb évesekkel is kapcsolatba kerültem ezáltal a platform által, nagyon sok ajtót meg is nyitott előttem. Megtanultam, hogyan kell kezelni egy weboldalt, hogyan tehetünk népszerűvé posztokat, kihívásokat, és rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt csinálni: nem csak az írásban, de a programok szervezésében, és a posztokban is kiélni a kreativitásomat. A blognak, és a minornak köszönhetően szervezhettem meg a legelső felolvasó estünket a Cafe Radnótiban, és forgathattam önként, teljesen amatőr módon videót a kávézóról, amit később le is vetítettek a megnyitón. A Kreatíveken közöltük az egyetemi krimiket is, amik közül a legutolsónak, az Indextemetőnek megírásában én is részt vehettem, és megálmodhattam karaktereket, akik a szívemhez nőttek. Örökké hálás leszek Szilágyi Zsófia tanárnőnek, amiért a szárnyai alá vett minket, és segítette a kezdeti botladozásainkat, valamint azokért a lehetőségekért, amiket ő nyitott nekünk már csak azáltal is, hogy megálmodta, és elindította néhány diákkal együtt a Kreatívek blogot.

Az életem azóta óriási fordulatot vett, és most nem a karanténomból a teraszról írok, hanem külföldről. Bár már lehetőségem nem volt megismerni úgy igazán az új szerkesztőket, azért így ismeretlenül is nagyon sok sikert kívánok nektek! Élvezzétek ki minden pillanatát, és alkossatok kreatíven!

Kaiser Zsani:

Mikor elkezdtem az egyetemet, nem gondoltam volna, hogy ez a három év ilyen gyorsan eltelik. A Kreatívek kezelése egy olyan lehetőségnek tűnt, amit tudtam, hogy nem hagyhatok ki, olyan tapasztalatokat és barátokat szerezhettem, melyek velem maradnak a blog átadása után is. 

Nagyon köszönöm Tanárnőnek és a Szerkesztőségnek az elmúlt éveket, ahogy nektek olvasóinknak is, hogy velünk voltatok, ezt a jó szokásotokat tartsátok meg. Veletek együtt várom kíváncsian -most már én is olvasóként- hogy a következő generáció milyen eszközökkel nyúl a Kreatívekhez.

SZIASZTOK!

Négy nappal később tömeg gyűlt össze a Radnótiban. Tanárok, hallgatók, portások, adminisztrátorok, hivatalsegédek. Gyászszalagok mindenfelé, a szokásos közepesen hangos zene helyett beszorult némaság hatotta át a kávézót. Ott, ahol addig vidáman vagy legalábbis valahogy cseverésző emberek zsibbadáshoz hasonlító zsibongása volt az általános, most csak szomorú, csüggedt vagy csak némán értetlen emberek lézengtek. Akik többen voltak, azok sem beszélgettek úgy, mint annakelőtte. Sokan csak meredtek maguk elé, nem is tudták feltehetően, mi is történt pontosan. És ez lehet, jobb is volt így... Ilyen tragédiát inkább senki se tapasztaljon meg jobban – gondolta magában Szonja, aki épp akkor ért le Ritával és Koncz nyomozóval együtt a lépcsőn.

A színpadon zenekar hangolt. De ők is olyan méltósággal és némán, hogy nem is lehetett hallani.

– Mikor kezdtek, Zoli? – kérdezte Szonja a frontembert.

– Körülbelül tíz perc, és mi kész vagyunk.

    Kínos Körök. Ez volt az eseményhirdető táblára írva, ők voltak Fanni kedvenc zenekara. A táblák is máshogy hirdették az eseményt. A korábban színes, különös formákba öntött betűk most egyszerű, fehér krétával voltak írva. 

Szonja elővette a táskájából a naplót. Belelapozott. Elszorult a szíve, könnybe lábadt a szeme. 

– Ez az eset viselt meg eddig a legjobban – motyogta a galambszürke kanapén ülve.

    A barna, bőrkötésű napló külseje már repedezett volt az öregségtől, akkora darabokra tört rajta a bőr, hogy szinte vágta Szonja kezét. 

    – Miért? – kérdezte Rita.

    – Nem is tudom, felelősnek érzem magam. Valahogy úgy érzem, elbuktam, úgy is, mint nyomozó, úgy is, mint adminisztrátor és úgy is, mint ember.

    – Ugyan már, dehogy tehetsz te semmiről! Mégis miről tehetnél? Azt se tudjuk, mi történt pontosan.

    – Na, igen. Lehet. De mégis úgy érzem.

A zenekar intett, hogy készen állnak. Belecsaptak, már amennyire egy megemlékezésen bele lehet csapni valamibe.

    „Hogyha az életben boldog akarsz lenni...”

    A szálgitáros, nyurga alak, a szokott rikácsoló hang helyett halkabb, szolidabb tónusban énekelt. És nem zúztak. Nem lehetett. 

„ha az élet fenn van, akkor neked kell lenn lenni…”

– Direkt erre az alkalomra hangszerelték át ezeket a dalokat – súgta oda Szonja Ritának.

A frontember szelíden dülöngélt ének közben, és az egyszerű fehér fényt el-eltakarta Fanni gyászkeretes fényképe elől.

A dal végén Szonja felment a színpadra. Nagyon zavarban volt, de Fanni lakótársai ragaszkodtak hozzá, hogy ő beszéljen. Próbálta nekik mondani, hogy ő nem akar, miért nem Haragosi, ő mégiscsak egy tanár, de annyira kérték, hogy elvállalta.

– “Mélységes mély a múltnak kútja”. Kezdi Thomas Mann a József és testvéreit. Ez a mondat kifejezetten igaz Szigethy Fanni esetére. A múltban elkövetett bűnök, amiket nem ő követett el, okozták halálát. Nem nagyon ismertem, azonban édesanyja, a megboldogult Szigethy Andrea egyetemista-kori naplójából mégiscsak mélyen kezdtem kötődni hozzá. A kötődés és a részvét a tanszéki adminisztrátori munkakörömből is adódik. Sokan jönnek be hozzám, mindenféle üggyel-bajjal. Fanni, bár nem magyar szakos volt, szintén így keresett meg. Segíteni próbáltam neki. Nem tudtam. Nekem mostantól ezzel kell tovább élnem - neked pedig legyen könnyű a föld, legalább az édesanyádnak igazságot szolgáltattál, még ha ez az életedbe is került. És most, szeretnék fölolvasni egy részletet Fanni édesanyjának naplójából:

A kávézó hallgatósága halk tapssal nyugtázta, hogy véget ért a beszéd. A zenekar még két dalt játszott.

„Azt hittem érdemes, meghalni csakazért...”

A Radnótit betöltötte a zene és békés, nyugodt alkony lengte be a zene hullámhosszait. Szonja, Rita, Zsolt és mindenki ott maradt némán, hallgatva az alkonyatot. 

„Ha igaz, hogy jó az ember akkor semmi nincsen a helyén

De nyugtass meg csak, hogy minden jól van, mer' én

Egy másik éjszakát kezdek ma még csak lesz, holnapra volt

Törött tányér a Nap, sarló a Hold”

Fin.

Bouchet türelmesen várt a rendőrség egy kiüresedett folyosóján. Zsebében ott gyűrődött a levél, mely felszólította: jelenjen meg egy kihallgatáson, Szigethy Fanni halálesetének ügyében. Fél órával hamarabb érkezett, maga sem tudta, miért. Koncz nyomozó hívta be, a felszólításban feltüntetett időpontnál egy perccel se korábban, pontban kilenckor. Az asztalon már paksaméták halmaza fogadta, a székek egyikén Hajdu őrmester ült, jobb lábát hanyagul átvetve a másikon.

    – Rögtön a tárgyra is térnék – mutatott a túlsó székre, hogy a tanár helyet foglaljon – Szigethy Fanni halálesetével kapcsolatban tennék föl pár kérdést.

    – Tudomásom szerint a diáklányt baleset érte.

    – A körülmények erre engedtek következtetni, azonban a nyomozás folyamán felmerült pár gyanús körülmény.

    – Mit szeretne megtudni tőlem?

    – Volt bármilyen kapcsolata az áldozattal?

    – Még csak nem is tanítottam – vágta rá.

    Az őrmester az irathalom tetejéről egy kisebb könyvet emelt ki: a borító az időtől és kosztól megviselten rejtette el tartalmát. Kinyitotta, benne egy név: Szigethy Andrea. Benjamin értetlenül nézte az okmányt, meg sem próbálta leplezni reakcióját.

    – Szigethy Andrea az elhunyt diáklány édesanyja. Mint látható, az egyetemi tanulmányait nem tudta elvégezni. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, eszerint ön az áldozat édesanyjának a tanára volt.

    – Nem emlékezhetek minden diákomra.

    – Természetesen. Leszámítva persze azt, ha ez a diákja mély benyomást tett önre.

    Ismét az iratok között kutatott, ujjai az indexhez hasonló méretű könyvet, egy naplót ragadtak meg.

    – Idézek pár sort ebből, ez talán kitisztítja az emlékezetét:„Ha jól értettem, Minyonnak is ő segít abban, hogyan és mibe fektesse be a pénzét. Mikor találkoztak, engem is elhívott magával, és bemutatott neki úgy, mint a barátnőjét. Én el sem tudtam hinni, azt hittem, félreértettem megint, amit mond. De nem, tényleg végig úgy viselkedett velem, mint a szerelmével.”

    Benjamin lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy Koncz nyomozó felolvasta a sorokat. Minden felelevenedett benne: Andrea arca, haja, bőrének illata. A fiatal lány egész jelensége vonzotta, eszébe juttatta Franciaország minden szépségét és izgalmát. Kalandra vágyott, csak még egy utolsó repetára a régi életéből, melyet ott kellett hagynia. A diáklány óvatos rajongása, az a naiv báj ellenállhatatlanná tette. Kihasználta, egyre többet és többet akart ebből az éretlen imádatból. A találkozók életet öntöttek belé, megrogyott önbizalma erősebb lett, mint valaha, az órái ál-magabiztosságából őszinte csillogás lett. De eljött az a pont – hiába akarta a végtelenségig húzni ezt a kis játékot –, mikor Andrea és az ő érzelmei vészes távolságba kerültek egymástól. A fiatal lány családot és szerelmet, Benjamin testiséget és egót akart, kapcsolatuk pedig egyre inkább azt mutatta: egyik vágyat sem lehet kielégíteni igazán.

    Elfelejtette volna életének ezen intermezzóját? Ugyan, dehogy. Selyempapírba csomagolta és a többi afférjához hasonlóan elméjének egy rejtett komódjába tette. A Szigethy név ismerős csengésétől eleinte csak meg-megrezzent az eldugott bútordarab, azonban Fanni üzenetei, makacs közeledése már csattanva vágta ki a fiókot.

    – Újra feltenném a kérdést – zökkentette vissza a nyomozó hangja a valóságba –, kicsit máshogy. Volt konfliktusa az áldozattal?

    – Nem – hangja rekedt volt és egyáltalán nem meggyőző.

    – A vizsgálataink szerint maga Szigethy Fanni édesapja. Valószínűleg erre a lány is rájött a naplórészletekből. Azt állítja, ennek ellenére barátságos volt a találkozásuk?

    Hogy nem vette észre? Vagy tudta, egyszerűen csak nem vallotta be magának? Benjamin elméjét ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdték megtölteni. Látta maga előtt Andrea, majd Fanni arcát, a tükörképszerűen ismétlődő mimikát és gesztusokat. Homlokán érezte a hideg verítéket, a nyomozó nyugodt tekintete gúnyos mosolynak hatott. Tudja. Világos, mint a nap, tudja, mi történt azon az estén…

    Fannival a pincében találkozott. A lány hívta oda, diadalittasan emelt ki egy könyvet, Szigethy Andrea indexét a többi okmány közül. Még határozottabbá vált, mikor a Benjamin Bouchet nevet felolvasta mint a nőt oktató tanárét. De a lány nem állt meg, Benjaminnak pedig egyre nőtt a dühe, ezzel arányosan egyre csökkent az önfegyelme. Fanni csak mondta, egyre hangosabban, egyre összefüggéstelenebbül. A férfi tűrte, holott a lánynak nem lett volna joga felhánytorgatni egy múltbéli tévedését. Sőt, egyszerűen léteznie sem kéne. Azt sem értette, Andrea miért szülte meg a gyermeket. Egy egész élet munkája dőlhet romba, ha az egykori románca kiderül. Andrea tartotta a száját, de Fanni nem akarta. Másik generáció. Öntudatos. Elcsábítani is évről évre nehezebb volt egy-egy diáklányt. Az adrenalin elöntötte testét, ösztönösen vágta a lányt a falhoz, teljes erőből, minden dühét ebbe a mozdulatba összpontosítva. Fanni sikított, a fémállvány felé nyúlt, ezzel megpecsételve saját halálos ítéletét. A szerkezet betemette, a gyenge test szinte azonnal megroppant a könyvekkel felhalmozott polc súlya alatt. Benjamin pár percig némán figyelte, majd ismét hagyva magát ösztönei sugallatának, sorsára hagyta a testet.

Utolsó pillanatban kapta el a korlátot, majdnem orra bukott a vaksötét lépcsőházban. Nem találta, valójában nem is kereste a villanykapcsolót, csak futott, hogy minél hamarabb felérjen a harmadik emeletre. Nem mintha bármi is múlt volna azon a pár percen (csak az élete, ha nem menti meg a korlát), de nem lett volna idegzete ebben a felfokozott érzelmi állapotban kapcsolót kitapogatni a falon. 

    Mikor felért Ritáék ajtajához, már a nyitott ajtónál várta a barátnője.

– Szia, Szonja! Minden rendben? Hallottam valamit, azt hittem, elestél – nézett rémülten a hivatalsegéd. Szonja csak kifulladva pihegett, úgyhogy tovább folytatta az aggodalmaskodást.

      – Nem volt túl nyugodt hangod a kaputelefonban… mondjuk, most sem tűnsz annak – fürkészte Szonját.  

    – Mindehn… rendbe… vagyis… nem ehstem ehl – válaszolta levegő után kapkodva. 

    – Gyere be – állt félre Rita az ajtóból, majd bevezette a nappali kanapéjára Szonját. Ahogy leültek, Dáriusz nyomban kihasználta a kínálkozó alkalmat, már ugrott is fel Rita ölébe. India sértődötten vette tudomásul, hogy lassabb volt a társánál, majd kis gondolkodás után jobb híján Szonjára telepedett. 

    – Zsolti? – kérdezte Szonja, ahogy levegőhöz jutott. Ebben a pillanatban lépett be a nyomozó a nappaliba köntösben, nedves hajjal.

    – Szia, Szonja. Bocsi, zuhanyozni voltam. Valami baj van? – kérdezte, miközben leült Rita mellé.

    – Bocsánat, hogy ilyen későn zavarlak titeket, de nagyon fontos nyomra bukkantam Fanni halálával kapcsolatban. Nem akarok vádaskodni vagy rágalmazni, jobbnak láttam, ha a segítségeteket kérem, Zsolti mégiscsak szakember – tördelte rózsaszín szövegkiemelővel összekent ujjait Szonja. Zsolti aggódva nézett a megrendülten maga elé révedő Ritára. Csak a macskákat nem érdekelte semmiféle fordulat, India felháborodva vette tudomásul a simogatás abbamaradását, és elkezdte az orrával bökdösni Szonja kezét. 

    – Szóval december közepe felé Fanni felkeresett, hogy segítsek neki megtalálni egy tanárt, akiről az anyukája, Szigethy Andrea naplójában olvasott. Mert csak a beceneve volt leírva, Minyon, édesanyjának egy mélyen tisztelt és szeretett tanára, akinek sokat köszönhetett. Mindenképp beszélni akart vele Fanni, hogy köszönetet mondjon, és hogy tisztázzon egy félreértést. Vagyis ezt mondta nekem a lány, én meg elhittem, semmilyen kétely nem volt bennem… – sóhajtott Szonja, miközben kihalászta a válltáskájából a naplót. 

    – És segítettél neki? – kérdezte Zsolti.

    – Igen. Megtaláltam őt. Olvassátok, megjelöltem benne post-itekkel a legfontosabb részeket – nyújtotta át a füzetet Zsoltinak, majd arcát tenyerébe temetve várta végig, ahogy a pár összehajolva elolvassa Andrea sorait. 

    – Hüm. Ühüm – törte meg a hosszú percekig tartó csendet Zsolti, majd felnézett a füzetből. 

    – Köszönöm, hogy ezt idehoztad. Most hivatalosan meg kellene szidjalak, hogy a saját szakálladra nyomoztál, de köszönöm, hogy segítettél minket. Ez tényleg nagy előrelépés, ezt hívjuk áttörésnek. Most már átvesszük. Természetesen előtte még számítunk a segítségedre, remélem, felfeded nekünk Minyon személyazonosságát – mondta Zsolti komolyan, Szonja pedig megszeppenve bólogatott. Rita közelebb csúszott barátnőjéhez a kanapén és átkarolta.

    – Nem a te hibád… Nélküled is megtalálta volna Minyont, csak tovább tartott volna. Meg persze ez a napló önmagában még semmire sem bizonyíték, csak egy forró nyom – suttogta, Szonja pedig megtörten bólogatott egy apró, erőltetett mosoly kíséretében; nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek.

    – Hm. Nem lehetett konfliktusmentes Fanni és Minyon találkozása… – szólt közbe Zsolti, aki eddig gondolataiba volt merülve – És jut eszembe! A BTK pincéjében megtaláltuk Szigethy Andrea indexét. Az egyetemet nem tudta elvégezni, nem volt diplomája. Ez is biztos nagy csalódás volt számára az életében, nem csak Minyon. 

    – Ó… Erről nem is írt a naplóban. Lehet, hogy Fanni sem tudta – csodálkozott el Szonja.

    – Megtudta, élete legvégén. Az anyja indexét találtuk meg a halott Fanni kezében. 

Andrea naplója 

1994. február 14. 

1994. február 19.

1994. február 25.

1994. március 12.

Még egy darabig csendesen álltak ott, aztán Hajdunak eszébe jutott:

– De hol találhatta meg?

– Nézze! Arra nyomok vannak a porban – mondta Koncz.

A szűk és alacsony helyiségből több boltíves ajtó vezetett a szélrózsa minden irányba. Az egyik ajtó zárva volt, lábnyomok sem vezettek a vastag porrétegen át arrafelé, ezért inkább jobbra indultak, ahol egy szűk folyosóra értek, aminek nagyrészét kartondobozokba csomagolt lomok foglalták el. Egy még dohosabb, még szűkebb helyiségben lyukadtak ki, amiben szép katonás egységben vas könyvespolcok sorakoztak.

Zseblámpáik megvilágították a felvert port, ami most ezüstösen csillogó ösvényként eltakarta előlük a kilátást. A dohos levegő, a többnapos tetem szaga és a felkavart porfelhő elegye csípte a szemüket, ezért a gyéren megvilágított helyiségben még kevesebbet láttak.

Koncz rálépett egy rozsdás-penészes csőre a fal mellett, ami halkan sziszegni kezdett, ezzel adva az amúgy is rémisztő helynek még baljósabb hangulatot.

A kísérteties derengésben még egymást sem látták jól, ezért Hajdu majdnem gutaütést kapott, amikor nem messze tőle meghallotta Koncz suttogását:

– Indextemető.

Hajdu hátán végigfutott a borzongás.

– Nézzük meg, honnan vehette el Szigethy Fanni az anyja indexét, aztán húzzunk innen, rohadt büdös van! – szólt erélyesen a társának.

– A mi nyomainkon kívül csak az az egy van itt – mutatott Koncz a középső sorba.

Átnézték a legfelső néhány indexet.

– Csak azoké kerül ide, akik nem végezték el az egyetemet. Az indexeket a záróvizsga után visszaadták a hallgatóknak.

– Ezek szerint Szigethy Andrea sem fejezte be az egyetemet – tűnődött Koncz.

✽

Szonját nem hagyták nyugodni a történtek. Egy fiatal lány váratlan halála megrendítő esemény. Ráadásul éppen az egyetem pincéjében, éppen akkor, amikor az édesanyjáról és a múltjáról kutakodik. Túl sok volt a véletlennek tűnő, különös egybeesés. Túl sok esettel találkozott már, hogy ne fogjon gyanút. Még nem tudta, mit vagy kit keressen. De biztos volt benne, hogy kérdezősködnie kell, csakúgy, ahogy Fanni tette nem sokkal korábban. Lehet, hogy éppen a nyomozása okozta a lány vesztét? Abszurd gondolatnak tűnt elsőre, de megérzései általában jól működnek, főleg, ha bűnesetről van szó. Márpedig ez biztosan nem baleset volt.

– A Facebook-on fogom kezdeni, hátha a barátai vagy csoporttársai tudnak valamit, amit nem mernek elmondani. Hátha, arról a bizonyos naplóról is mesélt nekik – gondolta Szonja, akit máris teljesen magába szívott az ügy, és újra elemében érezte magát.

Rá is írt Fanni pár szaktársára. Nem vettek észre semmi különöset a lány viselkedésével kapcsolatban, amúgy sem volt sosem beszédes, nem mesélt nekik magáról, inkább egyedül szeretett lenni - válaszolták. A naplóról sem tudtak semmit, azt sem, hogy létezett ilyesmi. Azt pedig, hol lakott, szintén homály övezte. Amikor már az ötödik ehhez hasonló választ olvasta, kezdett elkeseredni. 

– Talán csak én látok többet a történtek mögé, és valóban egy szerencsétlen baleset volt? – bizonytalanodott el kissé Szonja, ám nem akarta elnyomni intuícióját, ezért folytatta a nyomozást.

Szerencsére a hatodik beérkezett üzenete már hasznosabbnak bizonyult. A lány egyik lakótársa válaszolt Szonja üzenetére, és megadta a pontos címüket is. Szonja megörült a fejleményeknek, egyből fogta a táskáját és a kabátját, és útnak is indult, szinte rohant a villamoshoz.

Az épülethez érve becsöngetett. Izgatott volt, nem tudta, mire számítson, mi lesz a napló valódi tartalma. Ez foglalkoztatta a leginkább, úgy vélte, abban lesz majd a teljes, leplezetlen valóság. 

– Szia! Szonja vagyok - köszönt a kaputelefonba, a nagy sietségben levegő után kapkodva.

Miután a lány szobatársai beengedték, és megmutatták neki, melyik volt Fanni szobája, magára hagyták Szonját, hadd nézzen szét nyugodtan. Alaposan körülnézett, minden tárgy és bútor szép rendezetten foglalta el a helyét a szobában. Összeszorult a szíve, ahogy Fannira gondolt, hogy még mennyi minden várt rá. Szörnyen fiatal volt még a halálhoz…

– Fókuszálnom kell, minden pillanat számíthat most – gondolta magában.

Az asztal fiókjában megtalálta, amiért jött. Szonja remegő kezébe vette a titkos könyvet, aminek első oldalán a Szabadélet szavak álltak. Elkezdte lapozgatni. Sok oldal volt teleírva az ékes betűkkel, ezért csak azt olvasta el, amit elkapott a szemével.

„többször is a szemembe néz, miközben magyaráz…” – Tehát így kezdődött az egész. Nem tűnik igazán tanár-diák kapcsolatnak, mintha inkább a szerelméről írna. Drága Andrea!

„Lefektetett a pokrócra, fölém hajolt, és megkérdezte, hogy biztosan akarom-e.” - Ennyire gyorsan megrontott téged az a gazember? Hiszen még olyan fiatal voltál. Tele reményekkel.

„Én elviselnék mindent, / S melletted lennék a szerelem legnagyobb ökre.” - Ilyen könnyen beleszerettél? Ez borzalmas. Hisz még tényleg csak egy gyermek voltál. A versen is érezni az ártatlan érzelmeidet. Annyira tiszták, annyira… annyira rossz ez a vers. 

„Belém van bolondulva…” - Ne higgy neki! Csak kihasznál! Kellesz a gyűjteményébe. A mocskos kis játéka részévé tett.

„Bemutatott neki úgy, mint a barátnőjét…”  - Hazudik! Hazudik!

„Azért, hogy ne jöjjön el? Pedig megígérte!” - Ne! Andrea!

Hiába lapozott tovább, a következő lapok sorra ki voltak tépve a gerinc közepéből. Az utána lévő oldalak, amelyek túlélték az érzelmek viharát, gyűröttek és üresek voltak. Tudni akarom! Tudni akarom, mi történt veled! 

Szonja letette a naplót és ismét elkezdte feltúrni a kis dobozt. Jegyzetek, post-itek, számlák, gyűrött zsebkendők. Hirtelen felfigyelt a zsebkendők között egy galacsinra. Még egy naplórészlet volt. Gyorsan kihajtogatta, majd elkezdte olvasni.

– Hogy történhetett, miért? – kérdezte elkeseredetten Rita. 

– És ő már a negyedik… Horváth Laci… Sipos Béla… Zilahi-Nagy professzor… – sorolta Szonja a BTK épületében életüket vesztett emberek neveit.

– Gondolni se akarok rájuk. 

– Nem értem, hogy történhetett. Valaminek kellett maradnia...

Ekkor kopogtattak a rozoga üvegajtón. Koncz volt.

– Megjött Hajdu. Be kellene menni a kapitányságra, Rita. Szonja, neked is.

✽

– Mikor látta utoljára a lányt?

– Még karácsony előtt, a kávézóban. Tudja, ő adta a legfinomabb forralt bort. Azóta nem láttam, de bizonyára feltűnt volna, ha erre jár.

    – Vannak kamerák az egyetemen, amik rögzíthettek bármit az eseményekből? – faggatta tovább Koncz a portást, de az csalódottan rázta a fejét.

    – Talán a kávézóban lehet néhány, kérdezze meg a tulajdonost.

    –  Úgy lesz. Kérem, ha bármi eszébe jut, ami még fontos lehet, hívjon ezen a számon.

    A rendőr átnyújtotta neki a névjegyét, majd a félhomályban a homlokát összeráncolva pásztázta végig a kávézót. Hamar megakadt a szeme a jó kiállású, szikár férfin, aki most megtörve, idegesen járkált fel-alá. Ő szemmel láthatóan nem volt olyan rutinos a holttestekkel, mint a portás. A nyomozó sokszor tapasztalt már ilyet munkája során.

    – Üdvözlöm, Koncz nyomozó vagyok. Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést? – lépett oda hozzá, kezét kézfogásra nyújtva.

    – Könyves Roland. Én… Én vagyok itt a tulaj, de ezt biztosan tudja már – habogta a férfi, de közben bizonytalanul viszonozta a kézfogást. – Elnézést, csak tudja, nem történt még velem hasonló. Nem is tudom, mit kereshetett ott lent, hiszen semmi fontos nincs a pincében. Csak egy rakás régi vacak.

    – Mikor látta őt utoljára? – tette fel a szokásos kérdést a rendőr.

    – 23-án este dolgozott, én délután adtam neki át a műszakot. Mentem haza karácsonyozni, tudja. Úgy volt, hogy este bezár, és megy haza ő is, de mikor jöttem, az egyik ajtó nyitva volt. Hívtam is, hogy felelősségre vonjam, hiszen attól, hogy szerencsés módon semmi nem tűnt el, ez mégsem helyénvaló. Aztán egyre csak kisípolt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor nem jött be dolgozni… Ha tudom, hogy mi történt… Hogy haragudhattam rá?! Elhiszi, hogy kirúgással akartam fenyegetni? Hátha jobban összekapja magát. És közben mindvégig itt volt lent.

    – Van bármi a pincében, ami fontos lehetett a számára?

    – Most hogy mondja… Az utolsó beszélgetésünkkor szóba került a pince. De éppen csak futólag. Tudja, beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne szervezni egy kiállítást Radnóti Miklós egyetemi éveiről. Hallottam legendákat a tanároktól, hogy annyi irat és index van odalent, hogy talán még Radnótitól is maradtak meg ilyesmik. Fel tudtuk volna használni a kiállításhoz. De én nem küldtem oda! Nem is tudtam, hogy ilyesmit forgatott a fejében, egyedül a sok rogyásig pakolt régi polc között… Én tehetek róla, hogy ez történt? – fakadt ki kétségbeesetten Roland.

    – Dehogyis, kérem, higgadjon le. Bizonyára nyomós oka volt odamenni, semmiképpen nem a maga hibája. Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt. Még egy utolsó kérdés. Vannak kamerák a kávézóban, amik rögzíthettek bármit arról az estéről?

    – Nem, még nincsenek. Beszereztem már őket, de hónapok óta a raktárban várják, hogy jöjjenek a technikusok felszerelni őket, mindig akad fontosabb dolguk. Persze, megértem. Régi épület, tele sok régi javítandó cuccal – az utolsó mondat szinte suttogva hagyta el Roland száját. A tekintete üvegessé vált, nagyot sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.

A nyomozó ekkor Hajdu őrmesterhez fordult, és gyorsan felvázolta neki, hogy mit is hallott.

    – Karácsony előtt este látták utoljára, régi iratokat kereshetett a pincében, valószínűleg Radnótiról, de lehet, hogy valamit nem vettünk észre. Nekem nem áll össze ez az egész ügy. Éjjel semmi keresnivalója nem volt ott egyedül. Nézzük meg még egyszer a helyszínt, hátha találunk valamit. 

    A két rendőr, Hajdu és Koncz, miután az orvosszakértő végzett a test elemzésével, még egyszer, most alaposabban szemügyre vette a helyszínt. A dohos pincében éktelen bűz terjengett, ezért kabátujjukat az arcuk elé szorították, úgy mentek beljebb a félhomályban. Mintha egy másik világba mennének, óvatosan lépkedtek a málló lépcsőfokokon. Mindig megrendítő volt ilyet látni, ehhez nem lehet hozzászokni több év tapasztalattal sem.

Mostanra a polcot leemelték róla, a könyveket pedig félrepakolták, így már látták, hogy Fanni elkékült kezei között egy kis fekete könyvecskét szorongatott. Hajdu kivette a lány ujjai közül, és óvatosan lapozni kezdte a régi iratot.

– Mi ez? – kérdezte Koncz. 

– Egyetemi index. Régen ezt használták, még az online világ előtt. A hallgató jegyei vannak benne többek között – válaszolt a felettese.

– Kié volt?

– Szigethy Andreáé. Koncz, nézze meg a kislány adatait, nem ez volt az anyja neve?

Zsolt bőszen lapozgatta feljegyzéseit, majd döbbent arckifejezéssel közölte:

– De, az övé volt. Az anyja indexét ölelte halálakor.