2022. április 26.-27., kedd-szerda

Szlankó Hajnalka

Lídia arca rezzenéstelen volt, ha rettegett is, ügyesebben leplezte, mint én. Nem tudom, miért, de nevelőapám szavai jutottak eszembe. Nevelőapám mindig azt mondta, hogy szeressem és akarjam az igazságot. Ne hazudjak, ne ámítsak, mindig az igazat és a valót mondjam. Ha tehetek valamit, akkor pedig tegyek. Lídia arca eltorzult, mintha csak hallotta volna a gondolataimat.

- Nem tudom, mit vársz tőlem, mit mondjak - rázta meg a fejét, miközben a kezeit összefonta maga előtt. - Ha azt akarod mondani, hogy én öltem meg, akkor nagyon rossz úton jársz, filozófuska.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy ezt hiszem - feleltem hasonló ridegséggel. - Miért következtetsz egyből erre?

- Kijelentettem, hogy megérdemelte a halált. Miért is ne öltem volna meg? Hiszen indítékom volt, eszközöm, lehetőségem is!

Szinte már egy mosolyt is megengedett magának, ami csakhamar lehervadt az ajkairól, és ridegen nézett rám.

- De nem is tudom, mi mást várhattam volna tőletek…

- Tőlünk?! - tettem egy lépést előre, a kezeimet kérdőn kitárva.

- Mégis, mi járt a fejedben, amikor kijelentetted, nem bánod, hogy meghalt? Mindenki gyanúsított lehet, aki nem kedvelte Érdyt!

Lídia maga mellé ejtette a kezeit és a templomra pillantott. Nem hiszem, hogy istenfélő lett volna, de abban a pillanatban valamiféle égi segítségért fohászkodhatott, ebben biztos vagyok.
            Végül lehunyta a szemét és felsóhajtott.

- Nem akarom az orrodra kötni, mert még én sem tudom, mi folyik itt, de van valami, ami nem hagy nyugodni a gyilkossággal kapcsolatban…

Ismét felnyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett. A felemás szempár ezúttal nem tűnt sem jegesnek, sem ellenségesnek, sokkal inkább kétségbeesettnek és segítségért könyörgőnek.

- Ha engem vádolsz, akkor vádolj…

- Nem vádollak! Az igazságot akarom tudni! - feleltem, pár lépéssel közelítve hozzá. - Mert félek.

Lídia lesütötte a szemét, hosszasan forgatta a szavakat magában, őrlődése és tépelődése szemmel látható volt, már nem bírtam sokáig nézni. Mielőtt bármilyen kellemetlen közhelyet kezdhettem volna dobálni, megszólalt.

- Nem árulhatok el semmit, de ha annyira érdekel az igazság, beszélj Ritával… Mégiscsak a nyomozóval van együtt, és amilyen akaratos barom vagy, kiszeded belőle - előresietett, de még visszafordult. - Hajni, mindenkinek a saját bőrét kell mentenie… Sajnálom.

Hosszú percekig álltam a templom előtt, és néztem, ahogy Lídia alakja eltűnik az egyik mellékutcában. Tehetlennek és ostobának éreztem magam. Beszélni Ritával? És mégis, Lídia mit gondolt, hogyan szólítom le? És mi oka lenne rá, hogy válaszoljon, pont nekem? Megvakartam a pigmentmentes foltot a szemem környékén, mindig viszket, ha ideges vagyok. Mindenkinek a saját bőrét kell mentenie, egy nagy francokat! De ha Lídia nem akarja, hogy bárki a közelébe kerüljön, hogy a féltett titkai a felszínre kerüljenek, hát legyen.

*

Sosem voltam az a koránkelő típus, úgyhogy megértem, hogy amikor én keltem fel elsőnek, a szobatársaim azt hitték, beteg vagyok. Miután elhadartam, hogy ügyet kell intéznem, megúsztam a további kérdéseket. Nem volt tervem, fogalmam sem volt, hogyan fogok szóba elegyedni azzal a Ritával, vagy hogyan fogom megtalálni egyáltalán. Ami azt illeti, erősen kételkedtem abban, hogy bármi érdemlegeset megtudok, hiszen mégiscsak hallgató vagyok, akinek semmi köze a gyilkosság részleteihez. A villamoson szokatlanul sokan voltak, a torkomban dobogott a szívem, és próbáltam a lehető legkevesebb helyet elfoglalni, hogy véletlenül se érjen hozzám senki. Még a fejem is sajogni kezdett a tömegben, mintha minden arra vezetett volna, hogy rossz ötlet felkeresni azt a nőt, és a gyilkosságról faggatni. Amikor a villamos megállt az Aradi téren, szinte leugrottam, és a tér közepén lévő büfé sarkáig kocogtam egy keveset. A kellemetlen fejfájásom nem akart elmúlni, még a friss levegőn sem. De most ezzel nem törődhettem, minél előbb az Ady épületbe akartam jutni. A fejfájásom egyre rosszabb lett, de határozottan haladtam előre. Elsétáltam a könyvtár előtt, befordultam a rózsaszín épület sarkán. Annak a rengeteg embernek nyoma sem volt, akikkel a villamoson nyomorogtam. Belökve a méretes ajtót, felsétáltam a lépcsőn. A portás biccentett felém köszönés gyanánt. Belém hasított a felismerés. A portás mindenkit lát megérkezni és távozni, a korai óra miatt valószínűleg nem jöttek még be sokan, így minden bizonnyal van fogalma arról, hogy merre találhatom meg Ritát! Kérdőn nézett rám, a szemöldökét is felhúzta.

- Malancsik Ritára gondol? A hivatalsegédre? Azt hiszem, a másodikon takarít, de lehet, hogy azóta továbbhaladt.

Egy gyors köszönöm után már fel is szaladtam a lépcsőn, nem akartam túl sok részletet megosztani vele, de lehet, csak a paranoia beszélt belőlem, és tulajdonképpen nem is érdekelte, miért kérdezősködöm a hivatalsegédről vagy kiről. A magyar tanszék folyosójára befordulva már ki is szúrtam a szőke fejebúbját. Most jött a dolgok nehezebb része. Hogyan szólítok le valakit, akivel még sohasem beszéltem? Idegességemben beleharaptam a kézfejembe. Kedves és lelkiismeretes nőnek tűnt, így az lett volna a legegyszerűbb, ha valamiféle segítséget kérek tőle. De reggel fél nyolckor, mégis, mi okból kérne segítséget bárki is? Gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt szem elől tévesztem. A kezemen lévő harapásnyomra pillantottam. Ha volna egy nagyobb sebem… Az ötlet szinte saját magát fogalmazta meg. Lerohantam az alagsorba, vettem egy dobozos kólát az automatából, majd a táskámból elővettem a kiskésem. Nevelőapámtól kaptam még ballagási ajándékba, és nem hagyta el a táskámat azóta sem. Valószínűleg szomorú lenne a nevelőapám, ha tudná, mi miatt veszem most használatba. A tervem egyszerű volt. A kés segítségével leszedem a nyitó fület, majd megvágom vele a kezem, mintha csak baleset történt volna. El kell ismernem, egy ilyen sérülés esetén valószínűleg a portáshoz egyszerűbb lett volna lefutni, de arra a következtetésre jutottam, hogy Malancsik Rita nem fogja megkérdezni, hol történt a baleset, hanem egyből a segítségemre lesz. A késemet visszarejtve a helyére ismét felfutottam a másodikra. Rita ugyanott volt, ahol hagytam.

- Elnézést! Kérhetnék egy kis segítséget? - kocogtam oda hozzá, a kólás dobozt el nem engedve.

Szinte felsikított, amikor meglátta a vérfoltos kezemet, és azonnal a magyar tanszék irodájába vezetett. Az adminisztrátori szoba székébe ültetett, elővette az elsősegély-dobozt, és elkezdte ellátni a vágást. Nem volt elég mély ahhoz, hogy elvérezzek, de, persze, ezt neki nem kellett tudnia.

- Ez mégis hogy történt? - kérdezte, miközben gézlapot nyomott a sebemre, majd kötszerrel körbetekerte.

- Megugrott a kezemben a kólásdoboz, amikor kinyitottam - mondtam kissé nevetgélve. - Azt hiszem… Nem figyeltem - a szívem ismét a torkomba ugrott, úgy éreztem, forog körülöttem a világ, meg sem kellett játszanom, hogy rosszul vagyok. - A tegnapi nap óta… minden olyan… furcsa.

Rita keze megállt egy pillanatra, és rám pillantott, aprót bólintva.

- Igen, te tegnap ott voltál, amikor a tanárnőt…

- Igen - helyeseltem - Szlankó Hajnalka vagyok.

- Hajnalka… Én meg Malancsik Rita - mutatkozott be, valójában teljesen feleslegesen. Folytatta a kötszer tekerését.

- Aggasztó, ami történt - folytattam. Ő volt az egyetlen, akihez fordulni tudtam, ebben Lídiának teljesen igaza volt. - Mindenki furcsán viselkedik. Mindenki fél.

Malancsik Rita nem felelt, az ajkát idegesen harapta be. Agyafúrtnak kellett lennem, el kellett érnem, hogy beszéljen.

- Tegnap hallottuk, hogy beszél a nyomozóval…

Elvágta a kötszert, és egy aranyos masnit kötött a kezemre.

- Nyilván a férjemre gondol. Szoktam vele beszélni. Mennyit hallottak?

- Nem sokat - ráztam meg a fejem. - Lídia a legfurcsább mindannyiunk közül… Semmi empátiát nem mutatott, nem tudom, olyan érzésem van, mintha köze lenne ehhez az egészhez.- A kezemre pillantottam, majd a tekintetemet határozottan az előttem álló nőre emeltem. - Én nem akarok vádaskodni. Csak tudni akarom, mi történt valójában, ki az ellenség, és ki a barát! Kérem, árulja el nekem, hogy tegnap mit látott, annyira félek!

A szőke nő nyelt egyet nagy nehezen, de végül lerogyott egy üres székbe, és fáradtan megmasszírozta a homlokát.

- Nem titok, hogy nem ez volt az első haláleset ezen az egyetemen. Sőt, nem ez volt az első gyilkosság sem. De még soha ezelőtt nem láttam ilyen kegyetlen és hidegvérrel elkövetett… - Összepréselte az ajkait, és megcsóválta a fejét. - Érdy tanárnő testét egy bársonyfüggönybe csavarták… az a sok vér… Először azt hittem, hogy a torkát vágták el, de igazából az ütőereit nyesték el - az arcát a kezébe temette. - A csöpögés tűnt fel először, nem tudtam, mi csöpög. Kegyetlen… embertelen…

A szívem szinte kihagyott egy ütemet. Nem akartam hinni a saját fülemnek. Ismertem ezt a képet, hogyne ismertem volna! A gyilkosság részletei, az ütőerek, a bársonyfüggöny. Az az istenverte, vörös bársonyfüggöny! Felugrottam a székből, nem tudtam parancsolni a testemnek, legszívesebben felordítottam volna a félelemtől. Hát Lídia ezt tudta! Emiatt viselkedett olyan különösen. Ha ez kiderül… Ha valaki más is rájön ezekre, akkor biztosan ő lesz az első számú gyanúsított! A gondolataim megállíthatatlanul cikáztak. Ez ostobaság. De lehet, hogy éppen a legtökéletesebb módszer. Ő tette, nem ő tette, nem tudtam eldönteni. Malancsik Rita felkapta a fejét, valamiféle kérdés is elhangzott, de már nem tudtam válaszolni. Azt hiszem, megköszöntem a segítségét, és elrohantam, mintha csak én lettem volna az, aki sarokba szorult.