2022. április 26., Kedd

Abonyi Zselyke

Nem én vagyok a szomszédok kedvence, az biztos. Reggel hatkor a vekker ébreszt, egy kisebb földrengés kíséretében, de addigra már rég fenn szoktam lenni. A sötétítő és a párkány között pontosan három centiméternyi rés van, ami tökéletesen elég ahhoz, hogy reggelente kiégjen a szemem.

Mindig tetszett az amerikai filmekben, amikor köntösben leült a bácsi (képzeletemben egy néni) az étkezőasztalhoz, kihajtotta a hatalmas újságot, és közben szürcsölte a forró feketekávét. Nos, ez csak álom marad. Különleges képességemnek köszönhetően tengernyi időt tudok haszontalan szöszmötöléssel eltölteni. Nem fizetek elő újságra, valahogy mindig elfelejtem leadni a rendelést. Köntösöm sosem volt, a pizsamát is alig tudom elviselni. Még télen is pólóban és leggingsben alszok. Kávét pedig nem ihatok, különben úgy pörgök, mint a Duracell nyuszi. Így maradok a zöld teánál, viszont abból egy kannával főzök magamnak. De, persze, az is egy komédia: a régi vízforraló úgy kattog, mintha egy atomreaktor bújna meg a belsejében. Csak idő kérdése, hogy felrobbanjon. A kenyérpirító viszont még ennél is nagyobb katasztrófát okoz reggelente. Füstöl, és még egyes fokozaton is szénné égeti a kenyér mindkét oldalát. Hát igen, a kávéfőzés és a kenyérpirítás is szerencse és tehetség kérdése.

- Zsezsi, ég már a konyha? – csoszogott mellém a kedves húgom. Neki bezzeg van köntöse és még jól is áll rajta.

- Nagyon vicces, nem unod még?

- Micsoda? Mondtál valamit? – nézelődött, mintha keresgélne – Zselyke, merre vagy? Zsezsi, nem látlak, itt vagy még?

- Fejezd be, Hanna, különben megfejellek!

- Ehhez a feladathoz még fel kell nőnöd…

- Bunkó óriás!

- Undok kis törpe!

Összekócolta a hajamat, majd megkente a kenyerét. Az övé, persze, nem égett oda. Hanna a fiatalabb, mégis én vagyok a családban a „pici”. Apró termetemből adódóan sokszor nem vesznek észre az emberek. Kiskoromban ez hasznos volt a bújócskában, de húszévesen már ciki, ha átnéznek rajtad.

Hanna felsóhajtott. Ez nála rossz ómen.

- Anya kérdezi, hogy mikor mész haza. Nem látott már legalább egy hónapja.

- Úgyis csak veszekednénk…

- Azért a telefont legalább felvehetnéd neki.

- Mindig rosszkor hív.

- Mindig – kék szeme rosszallást sugárzott.

- Elegem van a faggatásából. Mindig beleszól a dolgaimba, amit én csinálok, az sose jó, egyfolytában kritizál. Ha végeztem a vizsgáimmal, majd talán meglátogatom, hogy ne én legyek megint a „hálátlan gyerek”. De annál előbb semmiképp.

Hanna nem kötött már belém. Tudta jól, hogy ez olyan téma, amit nem szabad sokáig feszegetni. Ő elment fogat mosni, én pedig visszabattyogtam a szobámba. Minimum háromszor átöltöztem, majd visszavettem azt, amivel legelőször próbálkoztam. Sárga kötött pulcsi és egyszerű farmer. Nem éppen vadító, de megteszi. Legalább kényelmes. Anyu, persze, egyből mondaná, hogy így nem fogsz soha férjet találni.

A párkányon sorakozó növények már vártak rám. Szomjaztak. Többször nem bízom Hannára a locsolásukat. Még mindig nem tudom, hogyan férhet el egy ablakban tíz cserép virág, de valahogy csak összehoztam. A rejtvényemmel viszont hadilábon állok. Tegnap este óta ezen kattogok. Hét szó még mindig hiányzik. Leülök, bogozgatom a függőleges és a vízszintes sorokat, de nem megy. Valamin biztosan átsiklottam, vagy elírtam az egyiket.

- Hozzá nem értő más szóval, négy betű… Buta. De az nem jön ki.

- Mit motyogsz magadban? – nyitott be hozzám Hanna.

- Nem is motyogok, csak hangosan gondolkodok!

- Te tudod – húzódott mosolyra a szája.

Átvetette a vállán a táskáját és kisétált a szobámból. Mikor hangosan csörgött a kulccsal, kisiettem hozzá.

- Te hova mész ilyenkor?

- Ahova neked is kellene – közben rendületlenül küzdött a zárral.

- Még csak nyolc óra van, te észlény!

- Nézz már az órára! Kilenc is elmúlt, te suta!

- Zseni vagy! Köszönöm!

Beviharzottam a szobámba, és gyorsan lefirkáltam a hiányzó szót. Viszont még elő kellett keresnem a novellámat és a kabátomat is. Meg sál is kellene. Na mindegy, nincs annyira hideg. Lényeg, hogy hol veszhet el egy halom papír… Nincs az ágyon, sem az íróasztalon. A könyvespolcon sincs. Meg a cserepek alatt se… A fotel! Kint van a nappaliban.

Mire mindent összeszedtem, behozhatatlan késésben voltam, és még Haragosi is ki fog nyírni. Mindegy, legalább megtaláltam a szövegeket. Felolvasom szépen, és lesz, ami lesz, kibírom. De szegény Lídiát is leszólta múlt héten, pedig klassz novellát írt. Esélyem sincs arra, hogy megdicsérjen, pedig látja rajtam, mennyire igyekszem.

Tíz perc alatt a Nyugiban leszek, ha gyorsabban szedem a lábam, akkor lefaraghatok belőle hármat. Mondjuk Alex így is mérges lesz rám. Megígértem neki, hogy nyitásra odaérek, kávézunk, és utána közösen megyünk kreatív írásra.

Már csörgött is a telefonom, a kedvenc Lady Gaga számom max hangerőn üvöltött belőle. A sétálók többsége felkapta rá a fejét, de ez volt a legkisebb gondom.

Bad romance. Hát igen, ez az én formám.

*

Amikor befordultam a sarkon, egyből észrevettem őt. Mondjuk nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Meggypiros, kordbársony kabátja jelzőlámpaként mutatta nekem a célt. A kopott, zöld vaskerítésnek dőlve várt rám, zsebre tett kézzel. Mindig pontosan érkezett mindenhova, nem kapkodott, átgondolta többször is a döntéseit. Részben irigy voltam rá emiatt.

- Alex!

Rám emelte a tekintetét és egyből elnevette magát.

- Na végre, drágám! Azt hittem, sose érsz ide!

- Tudom, megígértem, hogy nem kések többet. De legalább hoztam valamit, aminek biztosan örülni fogsz.

Mézbarna szeme elkerekedett a csodálkozástól. Imádtam őt, senki se tudott annyira örülni a meglepetéseknek, mint Alex.

- Úristen, csak nem?

-  De igen. Kötöttem neked egy újat. Ezúttal lilát.

Alex szeme felcsillant, amikor előhúztam a vászontáskámból a kötött topot.

- Ez gyönyörű! Köszönöm szépen! És ez a kagyló alakú minta… Tiszta Ariel!

- Látod, van, amire érdemes várni.

-  De édes vagy… Tényleg, mit innál? Meghívlak valamire.

- Jajj, ne… - húztam az agyát az álszentséggel. De közben már a pult felé sétáltunk.

- Jajj, de… Szóval, mit kérsz?

- Ma már teáztam, úgyhogy az kilőve.

- Van shake is: epres, csokis, vaníliás. Meg talán erdei gyümölcsös is.

- Akkor legyen csokis! Te, gondolom, epreset iszol.

- Még szép!

Mivel mi voltunk az egyedüli vendégek a Nyugiban, gyorsan elkészítették az italainkat. Bármelyik ülőhelyet kiválaszthattuk volna magunknak, mégis egy kopottas bútordarabot szemeltünk ki. Leültünk a kényelmes, bordó kanapéra, akarom mondani, inkább belesüllyedtünk. A bútordarabnak már csókolommal kellett volna köszönnünk, a kiégett foltok pedig az átmulatott esték bélyegét nyomták rá.

- Na, mesélj, mi volt tegnap a randin?

- Hát, nem volt egy nagy szám a srác. Nem igazán szokott olvasni, az egyetlen, amiről tudtunk beszélgetni, az a Harry Potter, de, persze, abból is csak a filmeket látta.

- Amatőr… Pedig a könyvek ezerszer jobbak.

Alex imád olvasni, nála nagyobb könyvmolyt keresve is nehéz lenne találni. Szereti a könyvek illatát, kiadó szerint rendezi sorba őket a polcain, és mindenkinek ajánl egy-egy olvasnivalót. Sose fogom megérteni, hogy tud ennyi könyvet észben tartani, pontos neveket és címeket, kiadóval együtt. Én a szereplőik alapján tudom csak megmondani, hogy olvastam-e már az adott könyvet.

- Kitalálod, hogy mit ivott a srác? – Ez a mi kis játékunk. Ruha alapján megmondom az emberekről, hogy mit rendelnek.

-  Mehet!

-  Világoskék ing, sötét farmer, rövid szövetkabát.

-  Milyen cipő volt rajta?

-  Fekete sportcipő. Miért, ez is számít? – kérdezte tőlem értetlenül.

-  Persze, ez a legárulkodóbb. A te srácod whisky-kólát ivott.

- Mi van?! Ezt honnan? Te jó ég… Boszorkány vagy, Zselyke! – Nevetve átölelte a vállamat, én pedig elárultam neki egy „szakmai” titkot, illetve egy jó tanácsot.

- Elegáns, tehát valami drága töményet iszik, de a sportcipő… Figyelj, Alex, sose randizz olyannal, aki hígítva issza a whiskyt. Nem jó jellemre vall.

-  Zselykém… Honnan tudsz te ennyi mindent?

-  Hát, nem a könyvekből…

Ugyanabban a pillanatban, teljesen egyszerre felnevettünk. Az a kanapé sok mindent láthatott már, de rajtunk még így is képes volt megbotránkozni.