2022. május 3., kedd

Gyuris Alex

Napsütésre ébredtem, könnyen keltem ki az ágyból. Elindítottam a szokásos reggeli rutinom: a bőr- és hajápolásomat, majd a napi outfit kitalálását, ami, valljuk be, a legtöbb időmet vette el. Ha megvan a ruha, már továbbléphetnék egy szintet a sminkhez és a kiegészítőkhöz, de a szekrényem előtt állva teljesen elakadtam, fel kellett hívnom Zselykét. A gyorshívóban ott is volt a neve, a közös képünkkel, amit egy fesztiválon lőttek rólunk.

- Szia, baby, van egy kis gond...

- Nem tudod, mit vegyél fel ma? - nevetett bele a telefonba.

Annyira ismer már. Elmosolyodtam.

- Haha, honnan tudtad?

- Ezért hívsz szinte minden áldott délelőtt, de már este kitaláltam, ma legyél lila! Ott az a top, amit én kötöttem neked, szerintem tökéletes lenne.

- Zselyke, te egy Istennő vagy!

- Tudom, kedvesem.

- Puszi, az egyetemen találkozunk, drága!

Fel is kaptam a kötött ruhát, ami nemcsak jól nézett ki és egyedi volt, de még eszmei értéke is volt, sokkal többet jelentett nekem, mint egy fast fashion holmi. A gardróbom nagy része amúgy is a turkálóból volt összerakva, sokkal környezettudatosabb ott vásárolni, és biztosan nem jön veled szembe az utcán, ami rajtad van.

Felhúztam hozzá egy vintage trapéz farmernadrágot, amiben teljesen hetvenes évek volt a hangulatom, és ennek megfelelően a sminkem is ahhoz a korszakhoz igazítottam. Póklábpillákat nagyon könnyen tudtam már magamnak csinálni, hála egy szuper tutorial videónak a TikTokról, ahol a kedvenc amerikai beauty gurum mutatta meg, hogyan kell pillafestékkel és szemöldökcsipesszel a tökéletes hatást egyszerűen elérni.

Megfésültem a hajam, középen szoktam elválasztani, nagyjából a vállamig ér.

Bekentem a hónaljam dezodorral és a kedvenc Gucci parfümömmel fújtam be magam.

A táskámba dobtam a Saját szobát, amit este kezdtem el újraolvasni, és mellécsúsztattam egy tömb színes post itet. Az órámra pillantottam, láttam, hogy azonnal el kell indulnom, ha nem akarok lekésni a villamosról, gyorsan zártam is be az albérlet ajtaját, és rohanó léptekkel futottam le a lépcsőn.

Az idősebbek általában megbámultak, de én csak jót mosolyogtam magamban rajtuk. Az arcukra volt írva a zavar, hogy egyszerűen nem tudják meghatározni, mi vagyok. Látszott rajtuk, mennyire szükségük van egy rohadt válaszra, mintha ezen múlna minden.

Fiú vagy lány? Nem volt bennem provokatív hajlam, csak önmagam adtam, és jól akartam érezni magam a bőrömben.

A szüleim nehezen fogadták el, hogy nem akarom magam behatárolni egyik nembe sem, egy lila, Jóbarátok vászontáska nagy port kavart tinikoromban, mert a lila mégiscsak „lányos szín”. Szerencsére mára elfogadtak, és kezdtek megérteni. Legalábbis próbálkoztak, és ez nekem épp elég volt.

Volt nézeteltérésem egyszer egy bácsival, szintén a villamoson, aki beszólt nekem, miért van kifestve a körmöm.

Azért, mert nekem tetszik, válaszoltam. Nem tudott ezzel mit kezdeni.

Nem tudom, mikor fog eljutni oda a magyar társadalom, hogy mindenki saját magával foglalkozzon.

A villamoson ülve a táskámból ki akartam húzni Virginiát, mikor a kezembe akadt néhány lap.

Lídia novellája.

Kirázott a hideg. Azóta a bizonyos nap óta nem volt nálam ez a táskám. Beleolvastam, mert nagyon jó volt, eszméletlen tehetséges lány, féltékeny is voltam rá. Már napok teltek el, és még mindig intenzív élmény számomra a novellája.

Annyira belemélyedtem, hogy majdnem elfelejtettem leszállni az egyetem melletti megállóban. 

Éppen csak beértem a terembe. Zselyke már a helyünkön ült.

- Sziasztok! – köszöntem, a többiek kórusban válaszoltak.

- Aleeex – ugrott fel Zselyke. – Na végre!

Egy-egy puszit adtunk egymás arcára.

- Nagyon sok idő eltelt a sminkelés közben – nevettem.

- Meg sem lepődök, nagyon jó lett! Tiszta Donna Summer.

- Köszönöm! – rebegtettem meg a pilláim.

Bumm. Becsapódott az ajtó.

Megjött Haragosi. Levegőt orron be, szájon ki, kezdődik… Nyugi.

A látványa nem volt valami szemet gyönyörködtető, a zöld kordbársony zakójától mindig enyhe hányinger kap el. Olyan igénytelen az egész ember.        

Dávid és Ákos előttünk ült, láttam, hogy Zselyke párszor már rápillantott Dávidra. Elmosolyodtam magamban. Iszonyat szexi pasi.

Nem kellett sokat várnom, hogy a mai órán is elkezdjen veszekedni Dávid Haragosival, aki megint valami hülye idézetet íratott le velünk. Ez a mániája. Már egy ideje nem írom, csak úgy csinálok, mintha, de Dávid látványosan lázad, ül egyhelyben, a kezét összerakva. A tanár nem is hagyja szó nélkül.

- Dávid, maga nem írja a gondolataimat?

- Nem.

- Elvárom, hogy figyeljen rendesen, amikor utasításokat adok ki!

- De nem értek egyet Önnel, tanár úr.

Akkora él volt a hangjában, amivel vágni lehetne az emberi húsba, és biztosan spriccelne tőle az artéria.

Haragosin látszott, hogy mindjárt felrobban.

- Tanár úr, Dávid másképp gondol...

-  Maga meg se szólaljon! – kiáltott rá Haragosi Lídiára, aki épp most csatlakozott be a vitába. Ki nem hagyná.

- Csak azt mondom, mindenkinek megvan a joga véleményt formálni.

- Ön fenyeget?

Lídia felhúzta a szemöldökét.

- Nem, tanár úr.

- Tudjuk, mire képes – motyogta magában, és becsapta a könyvét. 

Ez meg mégis mit akar jelenteni? Lídia arca hófehérre fagyott. Egymás után ugrottak be mondatok a novellájából. Láttam, ahogy Dávid Lídia felé int, ezt a vitát engedd el, és köszi, hogy kivédtél stílusban, miközben a fejével biccent egyet. Óra után beszélnem kell Lídiával. A hátralévő időben Haragosi látványosan kerülte a pillantását, az utóbbi időben vele különösen agresszív volt. Eddig is tisztában voltam vele, mennyire szexista, kivételez a fiúkkal, a lányokat pedig ott szívatja, ahol csak tudja, de a mai óra hangulatában volt valami nyugtalanító.

 *

-  Lídia, beszélhetnénk? - léptem be utána a női mosdó ajtaján.

-  Persze, Alex – mosolyodott el.

Mikor kiment a teremből, elég felhős volt az arca, és alig tudtam utolérni, szinte rohannom kellett utána.

- Durva óra volt, mi? – próbáltam oldani a feszültséget.

- Csak a szokásos – forgatta a szemét.

- Figyu, elég sokat agyaltam rajta órán, meg az utóbbi időben, valahogy nem hagy nyugodni...

-   Tudom, engem sem, állandóan ez jár a fejemben.

- Szörnyű, ami történt.

- Az is, ahogy veled viselkedett Érdy.

Elvörösödtem.

-   A vén tyúk, sosem haladt a korral – nevettem fel kínosan.

Lídia elmosolyodott.

- Mindig nyomasztott, hogy a nevemet és engem sem tartott tiszteletben. Sosem mondanám azt, hogy szerettem, de ilyen halált senki nem érdemel.

- Egyetértek veled.

- Ma megtaláltam a novellád a villamoson, újraolvastam.

Lídia arcán egy árny suhant át.

- Elég mély nyomot hagyott bennem, zseniális írás. Lehet, hogy csak képzeltem, de az órán elég nyomasztó érzéseim voltak. Mint a novellád felolvasása napján. Valami nem stimmel.

- Ezt hogy érted?

- Az állandó viták, a feszültség, a nézeteltérések. Valami van a levegőben. Valami van a kurzuson. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy mi, de érzem. A csontjaimban.

- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz.

- Tudod?

- Teljesen normális, hogy így érzel, gyilkosság történt.

- És a gyilkos?

Lídia belenézett a tükörbe, én pedig a tükörképe szemébe néztem, amelyben megcsillant valami. 

- Ha bármiben tudok neked segíteni, szólj, drágám – mondtam, és megsimítottam a hátát.

-  Köszönöm, Alex.

- A szakesten úgyis mindenki sokat fog inni. Feloldódnak az emberek. Akkor hátha felszínre kerül valamilyen információ.

Lídia bólintott.

- Mennem kell – húzta fel a táskáját a hátára. – Köszönöm, hogy beszéltünk. Szia! – köszönt el tőlem, és becsukta maga mögött az ajtót.

A mosdó tükrébe néztem, és megigazítottam a sminkem.