Húzza fel a sliccét, csukott szem, szívja a fogát. Csak az arca és a keze látszik, sötét van. Tántorog, nem tud egyenesen megállni. Biztos részeg, de akkor hogyan kerül ide, nem értem. Nem baj, nem az én dolgom, csak figyelek, vigyázok rá. Bármit csinálna, közbeavatkozni úgyse tudnék, milyen védő vagyok én. Mindegy is. Nézd, egy pillanatra gondolkozok máson, már eltűnik a szem elől. Kereshetem meg. Néha teljesen olyan, mint egy gyerek, szaladgál össze-vissza, utol se lehet érni. Megyek ki az ajtón, nem kiabálom a nevét, úgyse hallana meg. Nem lát, nem hall, nem érzékel, lehetek bármilyen közel. Nem figyel rám. Nehéz így vigyázni rá, nem beszéli meg velem, merre megy, pedig annyira segítenék neki. Mindig csak loholok utána, most is, na végre, itt van. Eléállok, az arcát nézem, egészen közelről, a szemét, rezeg a pupilla. Közben folyton hátrafelé tekintgetek, halad, ha előtte akarok lenni, hátrálnom kell. Szédületes tempót diktál, hiába kérlelem, nem lassít, nem neheztelek rá, nem hallja. Figyelek, fel ne bukjam, nem ismerem itt a járást. Igazából azt se tudom, hol vagyunk. Világos fal, sötét burkolat a padlón. Nagy ablakok, szeretném, ha megállna az egyiknél, ráncba szedné magát, olyan zilált, kapkodja a levegőt, remélem, nincs rosszul, nem venném a lelkemre, ha elájulna, csinált már ilyet. Sajnálnám, még sírnék is. Olyan szomorú, nem tudtam rá kellően odafigyelni, nem tudom, neki hogyan elmondani, mennyire sajnálom. Mondjuk, ő is hibás, reggel felkelek, mindig korábban, mint előtte nap, de őt sosem előzöm meg, nem tudom, hogyan csinálja. Megreggelizek, arcot mosok, ő meg már sehol, aztán azzal megy el az egész napom, rohangálok utána. A legképtelenebb helyeken találom meg újból. Ismeretlen lakások, utcák. Bokorban ül, leskelődik, tudnám, minek csinálja. A szomszédos fán találok egy fészket, beleülök, pont rálátok, most nem veszítem szem elől. Két másodpercre muszáj elkapnom a fejem, megjött egy rigó, leszáll, összenyom, ha nem ugrok félre. Kivetődök a fészekből, tényleg, halálos a veszély, elkapok egy gallyat, lovaglóülés. Mire a bokorra nézek, már sehol sincs, merre mehetett, kezdhetem újból a keresést.

Végre megállt. Néz ki az ablakon, leülök elé a párkányra, mögülem jön a fény, éri az arcát. Nem is mondtam, áttetsző vagyok, nem hagyok árnyékot, még szagom sincsen, nem izzadok le, baromi jó. Sír, ez baj. Úgy szokott sírni, először is vörös lesz a szeme. Összeszorítja a száját, de ez még nem különleges, nem láttam még olyat, hogy valaki szomorúságában nyitott szájjal sírt volna. A bal szeme sarkából megindul egy könny. És ennyi az egész. Felitatja, megtöröli a szemét, és kész. Most is, csorog az arca bal felén a könny, emeli fel a kezét. Fújtat, ez nem jó, ilyet nem szokott, bár mostanában annyi új szokása van, egyik aggasztóbb, mint a másik. Múltkor például lopott, akkor nagyon megharagudtam rá, ott is hagytam, nem fért a fejembe, most se fér, tegyük hozzá, hogyan tudja valaki a szobatársát meglopni. Érted, egy szobába laknak, ad a kajájából, erre meglopja. El is mentem, csinálja mostmár, ahogy akarja, kiültem egy padra, és rágyújtottam. Aztán megint az lett belőle, a nap hátralevő részében rohangálhattam, merre tűnhetett. Most is, hát ezt nem hiszem el, itt mesélek neked, nem figyelek oda, és az orrom elől tűnik el. Csak baja ne legyen. Csak baja ne legyen. Ez az épület is olyan hülyén van megépítve, nem is lehet benne tájékozódni. Világosban még csak-csak, akkor legalább a feliratok látszanának a falon. Most mondd meg, szerinted menjek feljebb egy szinttel? Inkább maradok. Nem lehet messze. Várjál, itt elfordulunk jobbra, csak el ne tévedjek én is. Na, ez az a mosdó, ahol megtaláltam, ez biztos. Bemegyek, megnézem, tényleg az-e.

Na, itt van, végre, csak tudnám, mit csinált. Meg miért van letolva a nadrágja. Csupasz seggel támaszkodni a csempének, a végén megfázik. Na, most, azt hiszem, most kezd kicsit magához térni. Nem olyan zavaros a szeme, mint az előbb. Jól van, álljál fel, mosdjál meg, itt a csap, igyál. Merre jártál, mit csináltál az éjjel, persze, úgyse hallja, nem lát, nem beszél, én meg találjam ki, éppen hova fog elrohanni, mint valami őrült. Hányadszor csinálod ezt, és én is hányadszor. Néha tényleg megkérdem magamtól, ezt most ne vedd magadra, minek követlek még mindig. Na, legalább most megmosdasz, a kezed is, nem is akarom tudni, hogyan szakítottad föl, csak legyél jól, és menjünk haza. Nem is értem, miért kellett Szegedre jönni, otthon minden sokkal könnyebb volt, megmondták, mit kell tegyen, és az lett, én meg követtem nyugodtan, tudván, ha félúton elvesztem őt, akkor is ott lesz, ahova indult. Itt nem beszél senkivel, nem tudok kiigazodni rajta. Ő meg rohangál, mérgezett egér, mondaná az anyja. Most is hova megy, még ki se pihentem magam, ő se, fújtat, látszik, csoszog. Hova megy. Várjon már meg, hé, várjál meg, persze, nem hallja.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Lipták Ildikó 2020-ban megjelent második könyvével a kamaszokat próbálja megszólítani, ez pedig a témaválasztással – ami a főhős haladása az önmegtalálás felé – szinte rögtön sikerül is.  Az egyes szám első személyű, naplószerű történetmesélés közvetlen kapcsolatot biztosít az elbeszélővel, aki a könyv főhőse is egyben: ő a tizenhárom éves Lilla. Az egyszerű mondatszerkezetek („Barna szövet, sárga és kék kockákkal. Gyorsan belebújok. Nagyon jó anyaga és isteni illata van. Jó rám.”) pedig átadják egy kamasz gondolkodásmódját.  Még itt, az elején szeretném leszögezni, hogy a siker nem csupán az író érdeme, Jásdi Juli szintén remek munkát végzett a könyv illusztrálásával. Olvasás közben nincs olyan érzésünk, hogy a rajzok feleslegesek, figyelemelterelők lennének, sokkal inkább nyomatékosítanak egy-egy jelenetet vagy előrevetítik, hogy mi is fog azokon a lapokon történni, úgy, hogy közben felerősítik a mű hangulatát.

Lilla, aki nehéz családi háttérrel rendelkezik, még az iskolában is alig-alig találja a helyét. Miután anyja új párjához, Zsoltihoz költöznek, kirekesztve érzi magát. Tudja, hogy a jelenlegi élethelyzetük függ a férfitól, nélküle az anyja az utcára, ő pedig nevelőintézetbe kerülne, és bár hárítja ezt, („mi nem vagyunk szegények!” – fojtja el magában, mikor egy tanár segíteni szeretne neki), senkit nem akar elhívni otthonába, utazási élményeit pedig többször is felnagyítja. Ennek ellenére az írónő nem a szegénységet állítja könyvének középpontjába, bár mesterien tartja fenn a nyomasztó érzést Lilla egy-egy megjegyzésével.

A történet elindítója egy használt bőrkabát, amit a nevelőapa ad Lillának, mondván, hogy „a tavaszikabátkérdés meg is oldódott”. És bár Lilla nem szereti ezt a kabátot, kénytelen hordani, egészen addig, amíg az rejtélyes módon el nem tűnik az iskolából. Ez pedig egy olyan eseménysort indít el, aminek központi eleme a Lillában lévő vágy: az, hogy bevágódjon az osztály hangadóinál.

Lillát, kabátja eltűnése után, a Tünde és Kinga által képviselt „vagány lányok” magukkal hívják a kosárpályára, hogy figyeljék a fiúk meccsét. Eleinte azt hiszi, része lett a belső körnek, de később többször is rá kell döbbennie, hogy csak kihasználják őt. Ez pedig nem kirívó eset, nem extrém történés, amit az író talált ki. Hány olyan esetet hallhattunk vagy élhettünk át, mikor az osztály vagányainak holdudvarához akartak/akartunk mindenáron tartozni. Feladva saját jellemünket, szinte átmenni a nem-létbe, csak hogy bekerüljünk abba a bizonyos csoportos beszélgetésbe.

Itt térnék vissza az önmegtalálás témájához. Lilla tehetséges lány. Megnyeri a szavalóversenyt, beveszik a röplabdacsapatba, és bár senki sem támogatja (nevelőapja is lekicsinylő megjegyzéseket tesz rá), ő sikereket ér el. Mindennek ellenére többször is felmerül benne a nem-lét gondolata. Mi van, ha ő nem is létezik, vagy csak képzelik? Ez mindig olyankor történik, mikor valaki épp ignorálja őt, így sosem tűnik megalapozatlannak a gondolat, bármennyire abszurd is. Úgy hiszi, mindenkinek könnyebb lenne nélküle, és senkinek sem tűnne fel a hiánya. A legszívfacsaróbb talán a műben az, hogy egyáltalán nem célja szívfacsarónak lenni. Lilla olyan könnyedséggel mesél a traumáiról, mint aki már teljesen hozzászokott azok meglétéhez. Nem tudunk meg sokat a múltjából, csak az okozatot, ami abból keletkezhetett. Szeretne egy nagyit, egy nagy családot, képzeletbeli rokonának pedig levelet is ír. Ilyen mély drámák ellenére, a szöveg nyelvezete könnyed marad („Találomra kiválasztok egy irányt, és messziről kinézek egy olyan követ, ami viszont egyáltalán nem tűnik gondozottnak. Lássuk, hátha lehetne a nagymamám. «Márink». Se egy évszám, sem olyan korholás, mint Hajnalkánál. Jó lesz.”), és ez egy ponton sem tűnik hibás megoldásnak.

„Csak neked akartunk jót!” – hangzik el Tünde szájából a mű egyik központi mondata, mikor megtudjuk, mi is történt azzal a bizonyos kabáttal. Mentegetőzés, szavak, amelyekkel saját lelkiismeretfurdalásunkat akarjuk csökkenteni. Valószínűleg Lilla anyja is ezzel a mondattal hajthatja álomra a fejét Zsolti mellett. Lilla visszakapja a kabátját, és bár ezzel, úgy tűnhet, visszaáll a rend, az már sosem fog megtörténni. Kiderül, hogy a legstabilabbnak hitt családok is széthullhatnak, a legrégebbi barátok is meggyűlölhetik egymást.

Lilla keserűen meghitt hangulatban tölti 14. születésnapját, a boldog kép elkészül, viszont az olvasóban könnyen maradhat hiányérzet. Utolsó jelenetével a könyv viszont lehetőséget hagy arra, hogy úgy gondoljuk, másnap már minden jobb lesz Lillának.

Összességében úgy gondolom, hogy ez a könyv magával ragadó olvasmány, aminek tanító jellege is van azok számára, akik Tündében vagy Kingában ismernek magukra; megérthetik, hogy a tetteiknek milyen következményei lehetnek. Viszont ezek az olvasók nem boldog befejezést fognak kapni. Kamasznyelven szól, de nem csak kamaszoknak; a szülőknek is segíthet abban, hogy jobban belelássanak a gyermeki gondolatvilágba. Nem viszi túlzásba a szlenget, nem csap át felesleges káromkodások gyűjteményébe és hitelesen adja át az ebben a korosztályban oly sokakat érintő magány érzetét.

Írta: Kaiser Zsanett

- Ugye, nem te ölted meg? - kérdezte meg Elemér újra.

Mária teljesen ledöbbent.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Elemér! Minek tartasz te engem?

- De hiszen ott volt az epipen a zsebedben! Józsefnél azonban nem volt, mindig magánál tartotta, de most az egyszer nem volt nála. Tudom, hogy veszekedtetek mostanában. Miattam. Azt hitted, nem tudok róla, de véletlenül meghallottam, amikor telefonáltatok a minap. Nem akartam én hallgatózni, de nem tudtam nem hallani. Rémesen éreztem magam miatta. Mária, tudnod kell, ha bármit is tettél, nekem elmondhatod. Ha esetleg, tételezzük fel, történt volna egy kisebb… baleset… Ha bementél volna az irodájába valamit megbeszélni, de vitatkozni kezdtetek volna… Ha hirtelen azt vetted volna észre, hogy sokkos állapotba kerül, mint mindig, amikor véletlenül mogyorót eszik… Ha ahelyett, hogy hívtad volna a mentőt, esetleg kikaptad volna a kezéből a gyógyszert… Ha gondolkodás nélkül ott hagytad volna... Nekem elmondhatod, megoldjuk. Még ügyvédet is keresek neked! Tudod, a szomszéd, Terike, neki a lánya most végzett a...

- Az ég szerelmére, Elemér, fogd már be a szádat! Nem öltem meg a férjemet! Veszekedtünk, igen, de mégis, mire számítottál? Válunk. József pedig mindig is ragaszkodott ahhoz, ami az övé. Nem akart sem engem elengedni, a vagyonról ne is beszéljünk. A telefonhívás, amit hallottál, nem volt több, mint egy vita ezekről az ügyekről. Bent az irodájában pedig nem jártam, mióta szétmentünk. Mindig az egyetemi kávézóban találkoztunk ebédidőben.

- Jó. Jó, jó, jó. Hiszek neked. De ez nem ad magyarázatot arra, hogy miként került a kabátod zsebébe a gyógyszere. Hiszen neked nincs rá szükséged, sosem láttam még nálad ilyesmit.

- Fogalmam sincs! Hogy találtad meg egyáltalán? Hiszen rajtam volt a kabátom egész nap.

- Összecseréltük reggel. Biztosan kapkodva indultál el, és nem figyeltél. Akkor tűnt fel, hogy nem a sajátom van rajtam, amikor belenyúltam a zsebébe. Tele volt használt zsebkendőkkel, igazán kidobhatnád belőle a szemetet néha!

Elemér soha nem szerette, ha bármi is van a kabátja zsebeiben, ezért hordott magával mindig egy sokzsebes aktatáskát.

- Mit mondtál a rendőröknek?

- Semmit, amit hozzád vezethetnek vissza - válaszolt a férfi már kicsit vidámabban.

- Pontosabban?

- Megijedtem, hogy gyanakodhatnak rád - kezdte a magyarázkodást Elemér - ezért felhívtam őket. Hogy eltereljem a figyelmüket az esetleges gyilkosságról, elmondtam nekik, teljesen névtelenül, persze, hogy József volt az eltűnt kéziratok mögött. Tudod, csak hogy valami teljesen másra fókuszáljanak.

Mária értetlenül forgatta a fejét.

- Figyelemelterelés, persze. De mégis miből gondoltad, hogy ez elterelné a gyanút? Egyáltalán, miből gondoltad, hogy gyanakodnának? Szó sem volt gyilkosságról, tudtommal legalábbis. És mégis honnan jött, hogy ő volt a tolvaj?

- Szonja észrevette az epipent. Kiesett a zsebemből. Azt mondtam neki, hogy nekem kell, méhcsípésre, de kétlem, hogy hitt volna nekem. Igazán kotnyeles az a nő! Nem lepne meg, ha a rendőrséghez vinné, amit látott.

A beszélgetés során mindketten megfeledkeztek a teákról, Elemér most magához vette az egyiket, de egy korty után vissza is tette az asztalra. Túl sokáig maradt a bögrében a filter, a tea kihűlt, megkeseredett. Elemér habozott, mielőtt folytatta volna.

- Nem volt semmi indokom őt okolni a kéziratok miatt, ezt megmondom neked teljesen őszintén. Csak összekombináltam egy kicsit a két esetet. Nem akartam vele problémát okozni.

A férfi mintha már meg is bánta volna a meggondolatlan telefonhívást, de Mária fejében forogni kezdtek a fogaskerekek.

- Nem, nem, szerintem igazad lehet.

Elemér nem értette, arcára kiült a zavarodottság.

- Ne nézz rám így, Elemér, nem tudsz te mindent! - kezdett bele Mária. - Nem meséltem sokat arról, hogy milyen volt Józseffel még a kapcsolatunk elején. Ugye, még a gimnáziumban ismerkedtünk meg, felettem járt eggyel, és igencsak híres volt a diákok között. Vagy hírhedt? Mindig összekeverem a kettőt, de nem is az a lényeg. Volt neki egy ilyen üzlethálózata, dolgozatokat hamisított, megoldókulcsokat lopott, ilyesmi. Azután is folytatta, hogy összejöttünk, de velem soha nem beszélt róla. Néha megemlítette, de ennyi. Folytatta az egyetemen is, de már nem csak kisebb dolgozatokkal foglalkozott. Szakdolgozatokat írt nagyobb összegekért, jegyeket, hivatalos iratokat hamisított. Bajba is került miatta, de nem lett komolyabb ügy belőle. Könyörögtem neki, hogy hagyja abba, és ő megígérte nekem, hogy többet nem csinálja. De mi van, ha mégis? Nem lenne hihetetlen, ha tényleg ő állt volna a lopások mögött.

- Mária, ez csodás! - kapta fel a férfi a fejét. - Mármint nyilván nem csodás, de ez segíthet a nyomozásban! El kell mondanunk a rendőrségnek! Hátha tudják használni, hátha el tudnak a helyes irányba indulni. Hátha tényleg igazat mondtam nekik.

- Mára már eleget beszéltél a rendőrökkel, szerintem.

- Jó, igazad van. De valakinek el kell mondanunk! - Elemér pár pillanatig gondolkozott, majd felkiáltott. - Szonja! Ő biztosan tudná, hogy mit kezdjen az információval.

Mária átgondolta a javaslatot, majd rábólintott.

- Azt is mondd meg neki, hogy nem én tettem zsebre az epipent. Kérd meg, hogy derítse ki, hogy ki lehetett az. Tudom, hogy ez nem tereli el rólam a gyanút, de legalább jobban nyitva tartja majd a szemét.

Elemér felállt az asztaltól, kezébe vette a két bögrét, majd a mosogatóhoz vitte őket.

- Holnap beszélek vele. Biztosan nem vagy éhes? Csinálhatnánk olyan tejszínes-sonkás tésztát.

Mária elmosolyodott.

- Na jó, de most ne sózd el! És nehogy azt hidd, hogy emiatt csak úgy elfelejtem, hogy megvádoltál egy gyilkossággal!

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

- Bocsánat! Nem tudtam, hogy telefonálsz - indult el Mária a párja felé, hogy szorosan átölelje.

- Én…én nem - Elemér ellépett tőle, miközben a hajába túrva kerülte el a tekintetét.

Mária körbenézett, és meglátta az epipent a kanapé párnái közé gurulva. Érezte, hogy hevesen kezd verni a szíve.

- Ezt hol találtad? - kérdezte. Mindketten a gyógyszerestubuson nyugtatták a tekintetüket.

- A kabát zsebében volt. A te kabátodéban.

- Nem lehet! Azóta nem volt nálam ilyen, hogy egyszer Józsefnek kellett vinnem. Amióta pedig… nem élünk együtt, még csak nem is láttam ilyet.

Megremegett a hangja, amiért vissza kellett gondolnia az együtt töltött időre. Elemér rászegezte a tekintetét. A nő szünetet tartott. A férfi érezte, hogy hideg verejték ül ki a homlokára. Rettegett az igazságtól, de nyugodt is volt, mert már elintézte, hogy más ne jöjjön rá.

- És különben is, mikor turkáltál a kabátomban? - hadarta Mária. Tudta, hogy Elemér nem szokott kutakodni az ő cuccaiban.

- Nekem nem kell hazudnod - mondta halkan Elemér. - Rájöttem, mi történt.

Mária megijedt, amiért a férfi ennyire nyugodtan közölt egy ekkora jelentőségű dolgot. Mégis gyanakodott – hogyhogy ilyen hirtelen?

Megragadta Elemér csuklóját, aki igyekezett elhúzódni a gyilkos érintéstől. Tudta, hogy képes lesz elfelejteni a történteket, de még nem állt erre készen. Még túl friss volt a seb.

- Elemér, nézz rám! Miről beszélsz?

A férfi továbbra sem válaszolt, de a hallgatása sok mindent elárult.

- Kivel beszéltél?

- A rendőrséggel - suttogta a férfi.

- És mit mondtál nekik? - lépett hátra. Nem érezte magát fenyegetve, nem tett olyat, ami miatt félnie kellene a következményektől, bármi is lesz Elemér válasza. Egyszerűen csak ideges lett, már éppen elég gondja volt így is.

- És mit mondtál nekik? - szökött ki a szájából újra, mintha nem is akarta volna megkérdezni.

- Azt, hogy József állt a kéziratlopás mögött - vizslatta őt a tekintetével. A nő csak bámult rá, elkerekedett szemekkel. Megrázta a fejét egyszer, gyorsan, aztán még egyszer, mintha ki akarná verni a fejéből az előbb hallottakat.

Elemér hirtelen magyarázkodni kezdett. Hogy ő csak féltésből és szerelemből. Azt akarta, hogy a nő lássa, megbízhat benne, bármi történjék is. De Mária egy intéssel beléfojtotta a szót. Haragudni akart, veszekedni, de nem volt rá képes. Elfáradt.

- Hagyjuk ezt, Elemér. Hagyjuk ezt! Most elmegyek lefürödni, aztán lefekszem. Holnap majd folytatjuk ezt a beszélgetést.

Ledobta magáról a ruháit, beállt a zuhany alá, Hagyta, hogy a vizes haja lehúzza a fejét a súlyánál fogva. A lábujjait bámulta, és azt, ahogy a csomókba álló haja elkülönülő végeiről különböző ívű sugarakban áramlik le a víz.

A szekrényben kutakodott tiszta és friss pizsamáért, amikor az íróasztalon megcsörrent a telefonja a táskájában.

- Ne haragudj, hogy zavarlak - szólalt meg Szonja a vonal végén. A hangja zavaros volt, úgy akadozott, mintha valaki cukorkás papírt zörgetett volna. Akár a filmekben. - Nemrég érkezett meg a rendőrség az egyetemre, József után nyomoznak, a kéziratlopás ügyében. Csak szerettem volna, hogy tudj róla.

A Szonjával való beszélgetés távolról sem nyugtatta meg Máriát, csak még több kérdést keltett benne. Talán tényleg József állt a lopások mögött? Jobban belegondolva, a nőt egyáltalán nem lepte volna meg. Mindig is voltak zűrös ügyei. Miután letette a telefont az asztalra, visszafordult a szekrény felé, hogy elővegye végre azt a tiszta pizsamát, hiszen még mindig törülközőben volt. Ekkor azonban újra megzavarták. Halk kopogás hallatszott a háta mögül, majd az ajtó nyílása, és végül Elemér visszafojtott hangja ütötte meg a fülét.

- Tudom, hogy haragszol, de megbeszélhetnénk?

- Nem haragszom én, Elemér - csattant fel Mária válaszul - de hosszú napom volt, és nagyon szeretnék végre felöltözni! Menj, csinálj egy bögre teát! Majd jövök utánad.

Elemér egy pillanatra megriadt az ingerült hangvétel miatt, de gyorsan észbe kapott, bólintott egyet, majd magára hagyta Máriát. A nő előkapta a szekrényből az első hálóinget, ami a kezébe akadt. Már lemondott a pizsamáról, ha nincs, hát nincs. A törülközőt a földre dobva gyorsan magára húzta a hálóinget, mielőtt újból megzavarná valami. A szobából kifelé menet még magára kapta a kedvenc piros köntösét is. Hűvös volt a lakásban, mert már nem fűtöttek.

Elemért a konyhában találta, az asztal melletti széken ülve, előtte két bögre gőzölgő tea. Mélyen elmerült a gondolataiban, észre sem vette volna Máriát, ha a nő nem köszörülte volna meg belépéskor a torkát. Zavartan nézett fel rá.

- Citromfű és kamilla. De ne vedd még ki belőle a filtert, áznia kell. Csak most öntöttem rá a vizet. Kekszet kérsz mellé? Vacsoráztál? Csinálhatok tésztát, ha gondo…

- Nem vagyok éhes - szakította félbe Mária kedvesét.

- Persze, hogy nem - Elemér tétovázott, egy pillanatra csendben maradt, majd megkérdezte:

- Ugye, nem te ölted meg?

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Mária gyanakodva nézte Elemért, aki remegve állt a telefon mellett. Rosszat sejtve megköszörülte a torkát, jelezve a férfinak, hogy ő is otthon van. A hangra Elemér összerezzent, majd zavartan köszönt:

- Szia, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megjössz.

- Minden rendben?

- Semmi sincs rendben – sóhajtott fel Elemér, - de ígérd meg, hogy nem haragszol meg!

- Jézusom Elemér, mit műveltél?

- Hát én csak…tudod, a telefon…én…

- Ne beszélj mellé! Kivel beszéltél az előbb!

- Csak ne kapd fel a vizet! Szóval, rendeltem pizzát estére a Kis Néróból és kértem ananászost is.

- Micsoda?! – hördült fel Mária. – Már megint ez az ostobaság az ananászos pizzával. József is ezzel ment az agyamra folyton. Miért nem tudott ananász allergiája lenni?

- Hát azt nem tudom. De voltak furcsa dolgai, az biztos.

- Egyikőtök se normális – ingatta a fejét Mária. – Komolyan mondom ti ketten….

Nem derült ki, hogy ők ketten milyenek, mert megcsörrent a telefon. Elemér azonnal felkapta a kagylót. Többnyire csak hallgatott, néha közbe szúrva egy igent vagy nemet. Az idő haladtával az arcán a kíváncsiság helyét átvette a döbbenet, majd a tömény borzalom. Amikor végre letette a kagylót úgy remegett, mint aki a világ összes ananászos pizzáját megrendelte.

- Mi az? Ki volt az, Elemér?

- A rendőrség volt. József….József eltűnt.

*** 

Bozodi Róbert az autója mellett állt egy közlekedési táblának dőlve, a rendőrség épülete előtt. Még egy utolsó cigarettát el akart szívni, mielőtt bemegy. A madarakat nézte az égen, miközben kezeiben egy-egy Rubik kockát tartott. Már majdnem megfejtette mindkettőt, amikor zajt hallott a háta mögül. Egy tolvaj kirántotta egy nő kezéből a táskáját és elszaladt vele. A rendőrtiszt úgy számolt, hogy tizenöt másodperc múlva ér mögé az elkövető. Várt egy kicsit, majd feldobta a Rubik kockákat, hogy szabaddá váljon a keze, majd kivette a még parázsló végű cigarettát és maga mögé pöckölte. A találattól megszédült tolvaj csuklóján kattant a bilincs és egy szempillantás múlva már a közlekedési táblához láncolva találta magát. Róbert gyorsan elkapta a két Rubik kockát és a fogoly kezeibe rakta.

- Hogy ne unatkozzon, amíg bent vagyok.

- Hé, nem hagyhat itt! Akkor legalább vigyen be!

- Nem lehet. Sürgős ügyem van. De majd küldök valamit.

Bozodi őrnagy megigazította az egyenruháját, majd elindult. Persze bevihette volna nyugodtan a tolvajt, de hadd gondolkozzon el a hibáin. Magabiztos léptekkel indult el a kihallgató felé, ahol már várták nyomozó társai. Ez lesz az utolsó ügye, mielőtt áthelyezik a fővárosba. Már talált is egy kényelmes albérletet a Pék utcában egy nyugalmazott katonaorvos mellett.

Belépve a szobába nem is mondott semmit, csak kinyújtotta a kezét, melybe egy fiatal orvos a boncolási jegyzőkönyvet helyezte.

- Köszönöm, szépen. És kérem fontolja meg az eljegyzést. Ilyen hamar a válása után elhamarkodottnak tűnik.

- Tessék?! – Kérdezett vissza a doktornő. – Mármint honnan tudja, hogy én..

- Eljegyzési gyűrűt hord, de a jobbján erősen kirajzolódik egy nemrég még ott viselt gyűrű nyoma. Úgy becsülöm egy hónapja sincs, hogy kidobta Józsefet.

- Ez most komoly? Azt is tudja, hogy Józsefnek hívták?

- Igen, abból, ahogy a boncolási jegyzőkönyvben írta a nevét. Szépen rendezetten írt mindent, kivéve azt, hogy József. Látszik rajta az alig elfojtott harag. Ebből gondoltam, hogy maga akart elválni.

- Jól gondolta – ismerte be a doktornő kelletlenül. – Arról is tudna mondani valamit, hogy egy felboncolt hulla minként szökött meg?

- Sehogy – jelentette ki az őrnagy. – Nem dr. Zilahi-Nagy Józsefet boncolták fel. A vallomások szerint a professzor úrnak sose voltak alkohol problémái, de a boncolt holttest mája ennek az ellenkezőjére utal. Ráadásul a halál körülményei sehogy sem indokolják a súlyos koponyatörést a tarkón.

- Akkor valaki szerzett egy Zilahira nagyon hasonlító hullát és kicserélte a professzorra? – Kérdezte Hajdú őrmester döbbenten. – Remélem nem azt akarod feltételezni Robi, hogy nem vettem észre, hogy Zilahi nem volt halott.

- Először is neked Bozodi őrnagy vagyok, másrészt pontosan erre gondolok. Induljunk ki abból, hogy Zilahi még él. Nem tudom hova igyekszik, vagy milyen messzire jutott, de küldjék ki a képét a pályaudvaroknak, és a Liszt Ferenc repülőtérnek.

- Adjunk ki országos körözést? – Kérdezte Koncz Zsolt készségesen.

- Ne, még ne. Először szeretnék televízióadásba kerülni. Ott fogom bejelenteni a körözést. Ez válaszra készteti, és talán hibázik. Elég, ha egyelőre Csongrád-megyében sugározzák, de mondják azt, hogy országszerte megy. Ha egy hétig nem történik semmi, akkor terjesszék ki a többi megyére. Nekem most be kell hoznom valakit.

Azzal Bozodi Róbert elindult vissza a közlekedési táblához. Még utoljára rápillantott a telefonján a naptárára. Eseménydúsra sikerült ez az április 1-je.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Szörnyen hideg volt a dékán irodájában, hiába volt elvileg tavasz. Bár az is igaz, hogy Mária folyamatosan hidegnek érezte a levegőt, amióta József elment. Még most is alig tudta felfogni, hogy mi történt. Nem volt jó érzés bemenni az egyetemre. Minden egyes sarok a férjét juttatta az eszébe. Az üresnek ható őszintétlen részvétnyilvánítások sem segítettek. Legalább a nemrég újra kinevezett Sárközy dékán úr tényleg együttérző volt. Bár nem is csoda, hiszen ő és József ságváris koruk óta jóban voltak, meg ők is ismerték egymást a gimiből, persze, hiszen ő is oda járt, csak másik évfolyamba. Mennyit mesélt a régi emlékekről a „bűntársával”! Most már soha többet nem mesél semmit. Remegő kézzel vette el a temetésen részt venni kívánók névsorát a dékántól, majd motyogva elköszönt és távozott. A folyosón semmivel se volt melegebb. Ugyanúgy jeges markában tartotta a gyász. Vett az automatában egy kávét, csak hogy tarthasson a kezében valami meleget, és úgy ment a tanszéki irodába. Benyitva Szonjával találta szembe magát, aki azonnal elé sietett.

- Szia – motyogta Mária zavartan.

- Jaj, Mária, annyira sajnálom! Fogadd őszinte részvétem!

- Köszönöm – szipogta, majd könnyekben tört ki.

Szonja átölelte a zokogó nőt, és hagyta, hogy kisírja magát a vállán. Nem voltak éppenséggel közeli ismerősök, de Szonja sosem volt az a fajta, aki megtagadta az együttérzést vagy a törődést azoktól, akik rászorultak. Gyengéden egy székhez vezette Máriát és leültette, majd lerakta elé az elhagyott kávés poharát meg egy csomag zsebkendőt.

- Rendben… most már rendben leszek – sóhajtotta Mária a szemét törölgetve.

- De ha segítség kell, nyugodtan szólj. Én itt leszek.

- Köszönöm. Lehet, hogy nem látszik, de nagyon-nagyon hálás vagyok.

- Ugyan, ez csak természetes. Mindenkit lesújtott, ami Józseffel történt.

- A dékán urat biztosan. Most jövök tőle. Erről jut eszembe, hogy neked kell leadnom azoknak a névsorát, ott szeretnének lenni a temetésen – mondta magát is meglepve, hogy ki tudta mondani a temetés szót. Remegő kézzel kereste a papírt a táskájában, majd vonakodva nyújtotta át Szonjának. Úgy érezte, mintha ezzel tenné végérvényessé, ami történt. Mintha meg lehetne másítani a megmásíthatatlant, ha magánál tartja.

- Köszönöm – biccentett Szonja és átvette a papírt. Gyorsan átfutotta a neveket.

- Nyíry Elemér is ott lesz? – kérdezte csodálkozással a hangjában, amikor a férfi nevéhez ért.

- Persze. Régről ismerik egymást, kollégák voltak, és sose voltak haragban. Nem voltak akkora barátok, mint Sárközy dékán úrral, hiszen Elemér a Radnótiba járt, de jó volt a viszonyuk.

- Bocsánat, hogy ilyeneket kérdezek pont most, de az se rontott a kapcsolatukon, hogy…szóval érted… – kérdezte Szonja óvatosan. Nem akart kegyeletsértő lenni, de egy lehetséges indíték is megbújhat itt.

- Nem, nem, dehogy – rázta a fejét Mária. Még legyintett is egyet, mintha elhessegetné a feltételezést. – Elemér soha még egy rossz szót se szólt rá. Mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt szegény Józsiról.

- Értem, köszönöm.

- Sőt – tette hozzá az özvegy. – Elemérnek jutott eszébe, hogy Józsinak a kék volt a kedvenc színe. Nem tudom, hogy te intézed-e temetést, de ha a névsort nálad kell leadni, akkor gondolom, igen.

- Az én feladatom, igen – bólintott Szonja. – Kék virágokat rendeljek?

- Megtennéd? Nagyon hálás lennék érte.

- Persze. Ne viccelj, ez a legkevesebb. Ha bármiben segíthetek, csak keress nyugodtan.

- Egyelőre ennyi lenne, köszönöm – állt fel Mária, nem túl meggyőző mosollyal. – Akkor majd a szertartáson találkozunk.

- Igen, legkésőbb akkor. Kitartást!

- Köszönöm! Szia!

Szomorúan, de már kevésbé vacogva indult haza. 

***

Mária még bent sem volt a lakásban, de már elkezdte levenni magáról a kabátját. Nagy, fekete kabát volt, önmagában is elég nehéz, de az esős időben a pára, meg hozzá a halál gondolata, még inkább elnehezítette a viselését.

A kulcsok megzörrentek a kezében, a zár is hangos kattogással mozgatta meg részeit, így az ajtó nyílása és az előszoba padlóján élesen kopogó léptek zaja sem érhette meglepetésként Elemért, aki a válla fölött a bejárat felé kapva tekintetét zárta le hirtelen a telefonon folytatott beszélgetését.

Ő egész délután egyedül volt otthon, míg Mária a temetést intézte. Egyikük sem tudta, hogy mennyi ideig lesz távol, mennyi ideig maradnak mindketten egyedül, mert a temetés megszervezése ugyanolyan kiszámíthatatlan volt, mint maga a halál. Munka után hazaérve magányosan ült a csöndben, az epipent szorongatva a kezében. Az egyetlen gondolata, ami nem Mária és a gyilkosság körül forgott, az volt, hogy a gyógyszer olyan, mint egy ragasztós tubus. Mint egy termetes toll. Mint egy gyerekjáték. 

Egészen idáig mindig csak halogatta a gyerekvállalást. Sosem volt megfelelő vagy az idő, vagy a személy. Máriával el tudta volna képzelni mindezt. Jó, már nem fiatalok, de ma az orvostudomány csodákra képes. De ha Marika börtönbe kerül…

Szinte újra érezte, ahogy gyomorszájon vágták abban a pillanatban, amikor megérintette a tubust. És újra látta maga előtt Szonja tekintetét. Egy gyors villanás volt. És mindkettejüknek ugyanaz a szó jutott az eszébe: gyilkosság.

Ha gyilkosság volt, jelentenie kell. Ha Szonja teszi meg, és kiderül, hogy ő is tudott róla, akkor ő is börtönbe kerülhet, Máriával együtt. De még tehet ellene. A baj már megtörtént, de a következményeket hátha lehet még uralni.

A tálalóhoz ment, idegesen kopogott a telefon mellett az ujjaival. Mária bármikor hazaérhetett, és nem akarta, hogy a barátnője tudjon erről. Beleszólt a telefonba, névtelenül bejelentette, amiről azt akarta, hogy a rendőrség tudomására jusson.

- Szia! Végre vége van ennek a szörnyű napnak! - akasztotta fel Mária a kabátot a másik mellé, ügyelve, hogy ne legyenek rajta gyűrődések. Most jól látszott, hogy teljesen egyforma a két kabát, és neki valamiért ez nagyon tetszett. Tudta, hogy gyerekes, de akkor is. Megfordult, megigazgatta a ruháját is a tükörben, aztán belesett az ajtón, mert Elemér nem válaszolt neki. A férfi háttal állt, abban a pillanatban csapta le a telefonját az asztalra.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Mész, nézed az ablakokat, az ajtót. Az ég, hiába van éjszaka, közel sincs a feketéhez. Csoszogsz végig, olyan útvonalat szabsz, amit csak ritkán használnak, ne botolj bele senkibe. Se ismeretlen, se ismerős. Nem cél a rejtőzködés, megbeszélted magaddal, nem kell félj, nem kell félj, ismételgeted. Nem cél, de örülsz neki, nincs itt senki, csak te csoszogsz. Dörzsölöd az orrod a tenyereddel, viszket, fáj. A nyakad is, de azt nem vakarod, ne vakaróddz, hallod anyád hangját, hátrafordulsz, megijedsz. Csak titkaid vannak előtte, nem mondasz neki semmit, úgyse értené meg. Úgy képzeled, csak a nettó jövedelemből ért. A bátyádéból, neked nincs. Nem a bátyád, nem tartod annak, az a pár perc nem tesz semmit. Hiába hangoztatja, hiába vitte többre, hiába lekezelő. Hiába egészíti ki az ösztöndíjad, haragszol rá. Megöklözöd a falat, hát már azt se hagyja, hogy egyedül csináld, bukj el, nődd ki magad nagyra, ezt nem ordítod, annyi erő nincs benned. Fújtatsz, nézed az öklöd, felszakadt a kisujjad bütyke. Nem szivárog a vér. Rászorítod a szád, nyalod a húsod, úgy kapkodod össze-vissza a fejed, csak ne lássa senki, nem látja. Lekuporodsz a földre, sírnál, az lenne jó, nem tudod kimutatni az érzéseid. Az elfojtás, az megy, hogy ne hagyj nyomot sehol. Csak rejtőzködsz, minél kevésbé ismernek, annál kisebb felületen tudnak beléd rúgni. Guggolsz, szívod az öklöd, nem is vérzik, nem is fáj, nem hagyod abba. Mekkora erőszakos állat lettél, nem tudod kezelni az indulataid, kit hibáztathatsz, erre gondolsz.

Felállsz, nem is vetted észre, már feküdtél a földön, úgy szorítottad az állkapcsod, majdnem szétrepedt. Fáj. Nyomkodod körkörösen a fülednél, hátha jobb lesz. Nem tudod, mit vársz ettől, semmit leginkább, azért még csinálod. Nem múlik el, fáj ugyanúgy, ki se tudod nyitni rendesen, próbálod a hangokat, magánhangzók először. Nem megy, torzult a beszéded, csak most ne jöjjön senki, kérleled, nem tudod, kit. Mindegy, legyintenél, fölöslegesnek tartod a mozdulatokat, a szavakat is. Kinek beszélnél, egyedül vagy, hálistennek, teszed hozzá, de ez egészen máshova vezet, miért teszed hozzá, nem mész végig a gondolatmeneten. Hányszor csináltad már így is, hányadszor csinálod. Szóval egyedül vagy, úgyse hallaná senki. Sose hallja senki, amit mondasz, nem is beszélsz, suttogva képzed a hangokat. Most is, nehogy meghallják, ki hallaná meg. Tessék, mutatsz magadra, nem mutatsz, minek mozogni. Képzeletben mondod, tessék, teljesen össze vagyok zavarodva. A képzeletbeli éned, igen, bent a fejedben, mutogat rád, folyton mozgásban van, hogy képzeli. Szóval azért mondod, hogy képzeli, mert irigy vagy rá, ő szabad, legalábbis mozgásában nem olyan korlátozott, mint te. 

Igyekszel nem gondolni rá, vagyis magadra, ő is te vagy, az agymanód, mondod viccesen, annak tartod (kihez beszélnél, nincs itt senki). Nem gondolsz rá, anyádra gondolsz, meg, izé, szóval a családodra. Csoszogsz, ezt is mennyire utálnák, rád szólnának, tudsz-e rendesen járni. Egyébként is, sötét van, minek kell úgy általában talpon lenned. Rendes ember korán dolgozni kezd, hamar fekszik le, miért nem tudsz rendesen viselkedni. Hova mész ilyenkor. Tényleg, elfelejtetted, minek indultál, hol vagy, nehezen veszed ki, látsz, nem fekete semmi, csak annyira sötétkék, nehezítse a tájékozódást. Hol vagy, a képzeletbeli éned meg eléd ugrik, mindez képletesen, bemászik a képbe, beszél hozzád, és ez most valódi, hangos beszéd, hogy nem sül le a pofájáról a bőr. Annyira elszoktál már ettől, nem is érted meg, nem is akarod. Elrohansz előle, itt a rohanás csak fejben működik, új gondolatokat keresel, régi történeteket, fejed a tehenet egy fosbarna pulóverben. Alatta nincsen semmi, így is leizzadsz. Persze, közel se vagy olyan büdös, mint az istálló szarszaga. Befog mindent, a hajad, a ruhád. Nem menekülsz előle, a képzeletbeli éned elől sem, eléd áll, ő a tehén, ezt képzeled, hiába menekültél előle, hol vagy, ordítja, most érted. Nem sikerült elrohannod az emlékeid közé, ezt gondolod. Csak akkor hol vagy most, és mért van letolva a nadrágod.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

A szél kellemetlenül fújt aznap. Szonja szinte már bánta, hogy magával vitte az esernyőt. Az a pár csepp eső nem árt meg senkinek, viszont a szél többször majdnem kikapta kezéből az ernyőt. Még a végén nem Miss Marple lesz belőle, hanem Mary Poppins. Egy darabig szótlanul sétáltak a könyvtár felé, majd Szonja halkan megköszörülte a torkát.

- Szóval Zilahi professzor nem túlságosan népszerű odahaza, ha jól értem – kérdezte, miközben arra gondolt, hogy miként csalja ki az EpiPent dr. Nyíri zsebéből.

- A Jóska? Nézze, Szonnyácska – kezdett bele zavartan és kelletlenül a professzor, - feszült a viszony közte és Marika között. Én meg ugye természetes, hogy ki mellé állok. Jó barátok voltunk igen, de ha jól bánik az én drága Marikámmal, akkor vele marad. Jóskának se hívtam már évek óta. De ettől nem fogjuk elfelejteni neki a szép emléket sem.

- Igen, azt hiszem értem. Nem lehet csak úgy eldugni a zsebünkbe és ott felejteni.

- Valóban – bólogatott Elemér és a zsebébe csúsztatta a kezeit, pont ahogy Szonja remélte.

Amikor ujjai elérték az EpiPent úgy rántotta ki a kezét, mintha darázs csípte volna. Csak állt falfehéren és az eszközt nézte. Szonja fejében megindultak a fogaskerekek. Dr Nyíri Elemér pontosan úgy viselkedett, mint egy tetten ért bűnös.

- Ez borzasztó – motyogta Elemér. – Azonnal a kollégiumba kell sietnem.

- A kollégiumba? – Kérdezte Szonja zavartan. Teljesen kizökkent a gondolataiból. Nem erre számított.

- Igen. Ez az egyik szakdolgozómé. Anasztázia nálam járt konzultálni. Használta is közben. Véletlenül rossz kabátba rakta vissza. Vissza kell vinnem neki.

- Rendben, siessünk! – Vágta rá Szonja, némileg fellélegezve. Nem szívesen gyanúsította az öreg tanárt.

Kifulladva érkeztek meg Anasztázia kollégiumi szobájának ajtaja elé. Adtak maguknak pár percet levegőhöz jutni, mielőtt bekopogtak. Szonja Ritát is szívesen magával hozta volna, de a hivatali segédnek állatorvoshoz kellett vinnie a macskáját. Szegény India megevett valami nem neki valót. Nyíri professzor halk kopogására motoszkálás válaszolt, majd kinyílt az ajtó és egy élénken csillogó világosbarna szempár szegeződött rájuk.

- Vendég lesz az, azért roppan künn a zár – szavalta álmatag hangon.

- Jó napot. Zavarhatunk? – Kérdezte Elemér.

- Jöjjenek be – lépett el az ajtóból Anasztázia. – Üdvözlöm önöket az otthonomban. Lépjenek be szabadon, távozzanak békében és hagyjanak nálam valamit a boldogságból, amit hoztak!

Szonja a furcsa fogadtatástól némileg megilletődve lépett be a szobába. Be kellett vallania magának, hogy volt a legrendezettebb kollégiumi szoba, amit valaha látott. Sehol egy elhagyott ruhadarab vagy egy üres sörös doboz.

- Bocsánat, hogy tanulás közben zavarunk – mentegetőzött Szonja.

- Ugyan, semmi gond. Csak fél szemmel tanulok, a másikkal sorozatot nézek – mutatott Anasztázia az íróasztalára, ahol egy felbontott zacskó csipsz és egy nyitott könyv hevert a laptop előtt. A képernyőn egy nagy díszes L betű várta, hogy folytatódjon a lejátszás. – A szakdolgozat írás gyakorlatilag kész van. Ki is nyomtattam, mert a tanár úr nem szeret képernyőn olvasni.

Belenyúlt az íróasztal fiókjába és elővette a bespirálozott papírköteget. Ahogy mosolyogva Szonja felé tartotta, az adminisztrátornak feltűnt, hogy rengeteg gyűrűt és karkötőt visel.

- Jöjj és reszketve nézz!

- Olyan rémisztő a téma?

- Egyeseknek biztosan. Bűn és bűnhődés.

- Bűnből kijutott mostanság sajnos – sóhajtott fel Szonja. – Szépek az ékszereid.

- Köszönöm – felelte a lány mosolyogva. – Rékától vannak.

- Rékától – kérdezte az adminisztrátor elkerekedett szemmel. – Bányai Rékától?

- Tőle, igen. A börtönben lett ez az új hobbija. Ékszereket gyárt. Ad ajándékba is sokat, de a legtöbbet eladja. Alapítványokat támogat belőle.

- Akkor nem tétlenkedik – felelte Szonja.

Nem igazán tudta, hogy mit mondjon. Bányai Rékát ő maga juttatta börtönbe. És most itt van egy újabb nyomozás kellős közepén. Végül Nyíri professzor szólt közbe, mielőtt kínossá vált volna a csönd.

- Na de a lényeg, amiért ide jöttünk, az ez lenne. Véletlenül nálam maradt – mondta és kivette zsebéből az EpiPent.

- Megvaaaaaaaaan – visította Anasztázia mosolyogva átölelte a tanárt. – Mindenhol kerestem ezt a vackot. El se tudtam képzelni, hogy hova tűnt.

- A kabátom zsebében volt. Nagyon aggódtam, hogy mi lesz magácskával nélküle.

- Semmi nem lett volna. Ezeket csak egyszer lehet használni. De jó, hogy meglett. Nem dobhatom be csak úgy a kukába. Megvan ennek is a maga protokollja, ahogy mindennek kell.

- Anasztázia nagyon szereti a rendet – magyarázta Elemér Szonjának.

- Azt látom. Azt hittem mindenhol sörös dobozok lesznek.

- Még mit nem – legyintett a lány. – Én sör helyett is teázok. Piásan nem lehet rendet tartani.

- Ha ilyen rendet tartott volna a Jóska, talán még most is élne – sóhajtott fel Elemér.

- Isten nyugosztalja. Lehet tudni valamit? A dékán azt mondta, hogy baleset volt.

- Annak tűnik, igen. Mogyorót evett, de nem találta meg időben az EpiPenjét.

- Ez szörnyű. Akkor már értem miért rohantak ide.

- Bele se merek gondolni mi lett volna, ha szüksége lett volna rá.

- De nem volt. Viszont akkor hol van Zilahi professzor EpiPenje?

- Ezt nem tudja senki – tárta szét a kezét Szonja. – De ki akarom deríteni. Nekem gyanús, hogy nincs sehol. Végére akarok járni, mielőtt egy újabb gyászoló családja lesz a tanszéknek.

-  Minden boldogtalan család a maga módján az.

Megcsörrent Szonja telefonja. Amíg kiment a folyosóra fogadni a hívást, egyedül hagyta Nyíri professzort és a diákját. Egyik döbbenetből a másikba esett, ahogy hallgatta a híreket. Visszaérve hirtelen nem is tudta, hogyan tálalja a történteket. Végül úgy döntött, hogy csak tárgyilagosan és röviden összefoglalja.

- A rossz hír, hogy Mei Linget, az egyik külföldi diákunkat megtámadták. Még él, de sokkos állapotban van. Valaki elkábította és megkötözve ott hagyta Zilahi professzor irodájában. Most a rendőrök vigyáznak rá, ha esetleg a támadója visszatér.

- Szegény lány. És mi a jó hír?

- Megtalálták Zilahi professzor EpiPenjét. Rita macskája lenyelte.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Szonja és dr. Nyíry elindultak a könyvtár felé, a friss levegő erőszakosan préselte be magát tüdejükbe, és a szél fúvós zenekarként kísérte az esernyőn kopogó eső pergődobját. Nem dideregtek, a hőmérséklet éppen kellemesen volt hűvös, csak annyira, hogy Szonja agysejtjeire úgy hasson, mint a reggeli kávé a dohos egyetem légkörének bódulata után. Ezernyi ötlet futkosott fel és alá az adminisztrátor fejében, gondolatai az epipen körül forogtak, alig fordított figyelmet Nyíry közhelyes mondataira a gyászról, Máriáról, a szerelemről és az élet végességéről. Amikor a fúvósok megelégelték a dobok dominanciáját, és hirtelen magukkal rántották az ernyőt, Szonja ébersége boldogan együttműködött reflexeivel. Egyik kezével elengedte az esernyőt és megkapaszkodott Nyíry zsebében, másik kezével szorosan fogta a szárnyaló gomba tönkjét, hagyva, hogy a szél őt is magával rántsa. A mutatványnak természetesen zuhanás lett a vége, az epipen pedig Szonjával és a megbukott esernyővel együtt kecsesen landolt egy közepes méretű pocsolyában. Az adminisztrátor előbb az epipenért, majd az esernyőért nyúlt, Elemér mechanikusan nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse, de tekintete mereven az epipenre szegeződött. Szonja nem fogadta el a kezét, nem fogadhatta el. Egyrészt mindkét keze tele volt, másrészt nem érezte a potenciális gyilkos leleplezéséhez illőnek. Amikor felállt, színlelt döbbenettel mutatta fel az epipent.

- Ez nem az, aminek látszik. - Elemér védekezően maga elé emelte kezeit, noha Szonja semmi jelét nem adta agressziónak. - Ezt ma kaptam, vettem, méhallergiára. Még friss a diagnózis, de az enyém az epipen, Józsefnek nincsen semmi köze hozzá. Értse meg, ártatlan vagyok.

Bár nem volt hideg, Elemér most már remegett, arca pedig holtsápadt volt. Ha korábban úgy nézett az epipenre, mintha szellemet látott volna, most legfeljebb az epipen szédülhetett meg, ha meglátta őt. Szonja jobb híján visszaadta neki az epipent. Korábbi megérzései felszívódtak, és helyüket a gyanú vette át, de nem tudta volna mivel megcáfolni Elemér egyértelmű hazugságát. Az biztos, hogy ilyen esős időben inkább a meghűléstől lehetett volna tartani, nem egy váratlan méhcsípéstől.

- Én nem gyanúsítom semmivel. Igazán mennyi az esélye, hogy az egyetemen újabb gyilkosság történjen, ráadásul ilyen profi módon, véletlen balesetnek álcázva? Ez aztán krimibe illő lenne, nem gondolja?

Szonja mosolygott, Elemér pedig feszülten nevetett, de a szemében egy csöppnyi jókedvnek sem volt nyoma. Az eső talán valóban felszabadított néhány könnycseppet is.

- Most jut eszembe, otthon hagytam pár könyvet, Esterházy-köteteket, amiket meg akartam mutatni a hallgatómnak a konzultáción, mert nagyon érdekes idézetek vannak benne, jól jöhet a szakdolgozatához... Meg benéznék Marikához is, már biztosan agyára megy az a sok minden otthon. Roppant kellemes séta volt! - Elemér sietve indult el a villamos irányába. - Mindenképpen ismételjük meg valamikor, további kellemes napot! Nem, nem kell elkísérnie a megállóhoz, sietek, siessen Magácska is, mindjárt egész. További szép napot!

Elemér sebesen vágtatott keresztül az Egyetem utcán a Petőfi sugárút felé. Szonja egy darabon még követte tekintetével, majd folytatta sétáját a TIK parkjának végéig, egyedül száguldó gondolataival.

***

Elemér egy szál esőkabátban, még mindig reszketve ült a négyes villamoson. Egy idős hölgy elhaladt mellette, megállt a széke mellett, rosszalló tekintettel meredt rá pár percig, majd tovább totyorgott. A kutató nem látta a nőt, és nem érezte a tekintetét. Az esőkabátját fogdosta és a zsebét markolászta, benne az ázott epipennel, és Mária kedvenc főzős magazinjának egy kivágott receptjével.

Előző reggel kábultan kelt, éppen csak bekapott pár pirítóst és már rohant is az egyetemre. Mária szólt rá, hogy ne felejtse el a kabátját, mert esni fog, és ő szófogadóan levette az első kabátot a fogasról. Mégis mi a fenéért gondolták, hogy jó ötlet egyforma kabátokat venni? Régen kinőttek már ebből. És Marika… Marika, aki maga a megtestesült felkészültség, mégis, hogyan felejthette elöl olyan hanyagul, éppen miután.... Elemér még gondolatban sem merte kimondani. Ki tudja, milyen műszereket fejlesztett ki a rendőrség, lehet, hogy van már gondolatszkennerük is, igen, tudja, hogy ez erős túlzás, és kezd őrült módján gondolkodni, de talán csak megengedhet magának egy kis őrületet az, akinek a párja, a fenébe is, embert ölt. Mégis mit csináljon, ha hazaér, mit mondjon Marikának? Édesem, megtaláltam nálad József epipenjét, ugye, jól lepucoltad, miután elloptad a haldokló kollégámtól? Nem, elég volt, Mária mindig az ő boldogságát tartotta szem előtt, itt az idő, hogy végre ő, Elemér vegye kezébe a dolgokat. Azt kellene mondania: Marikám, drágám, tudom, hogy te ölted meg Józsefet, mindent meg fogok tenni, hogy eltüntessem a bizonyítékot, ha neked már nincs erőd hozzá. És így is lesz. Amint hazaér, lemossa az epipent. Lefertőtleníti, letörli tízszer is, hogy véletlenül se maradjon rajta ujjlenyomat, de, persze, már kénytelen megtartani, sőt, magánál tartani. Kellett neki előrukkolnia ezzel a méhes hazugsággal, a fene essen belé, hogy nem nézi meg gyakrabban a zsebeit, és a fene essen Szonjába is.

József tényleg halott. József tényleg halott, és Marika ölte meg. Miért? Mert József még ennyi év elteltével is féltékeny és sértett volt, talán udvarolgatott Marikának, talán zaklatta is, ő meg talán csak túl szórakozott volt, hogy észrevegye, a volt férj, vagyis a férj, mivel még el sem váltak, mennyire frusztrálta az ő barátnőjét. Ha jobban figyelt volna Marikára, talán ez sem történik meg. Végső soron ő tehet mindenről, talán jelentenie kéne. De nem, Marika azonnal gyanúba keveredne, és akkor mi lesz a közös jövőjükkel? Nem lesz itt semmiféle rendőri nyomozás. Otthon, csap, forró víz és fertőtlenítő, szivacs, volt bizonyíték, nincs bizonyíték, Marikát pedig megnyugtatja majd, hogy nincs mitől félnie, mert ő elintézett mindent. Jelzi, a tetteivel jelzi, hogy biztonságban vannak. Ahogyan Marika is közli ővele minden egyes nap.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Ma lenne 124 éves Hamvas Béla, a méltatlanul parlagra taszított zseni. Olbrin Joachim csodálatos utazásának részletével emlékezünk rá.

„A főkormányzó egy kicsit hallgatott. Aztán felállt, a terem másik oldalán levő szekrényhez indult, a középen kinyitott egy fiókot, kivett belőle valamit, visszatért az asztalhoz és leült. Jó sokáig meredt maga elé, aztán kezét hirtelen megrázta és valamit az asztalra dobott. Joachim akkor látta, hogy kezében arany csésze van, s amit az asztalra dobott, az nem egyéb, mint két gyémántkocka. Szabályos játékkocka. Olyan, amilyennel a babilóniaiak, a rómaiak, a pápai zsoldosok, az angol tengerészek játszanak. Meg is volt számozva, fekete pontokkal, mind a hat oldalán. Csak éppen gyémántból volt.

– Mi ez? – kérdezte Joachim.

A főkormányzó komolyan ránézett és azt mondta:

– Az emberiség sorsát intézem.

Joachim újra kérdezni akart, de a főkormányzó nem várta meg:

– Azt, hogy az ember miből, hogyan készül, azt láttad ebben a házban. Recept, tulajdonság, összetétel, ellenőrzés, transzformáció, ágyú. Úgy-e? Mindent láttál, csak azt nem, hogy az emberiséget ki vezeti. Jobbra, vagy balra. Háborúra, vagy békére. Jóra, vagy rosszra. Szóval fel, vagy le. Most ezt is láttad.

– Ez a sors? – kérdezte Joachim, és a kockára nézett.

– Én vagyok – felelt a főkormányzó; – és ez a kocka az én tudásom.”

HAMVAS Béla, A babérligetkönyv, Medio Kiadó, Bp, 2015, 230-231.

Vagy teljesen meghallgatható az elbeszélés itt: https://soundcloud.com/olbrinjoachim/hamvas-b-la-olbrin-joachim