Szonja és Rita tanácstalanul ült az irodában. Nem akart összeállni az ügy. Hiába állítottak csapdást Kurucz Ábelnek, a fiú a jelek szerint ártatlan. Normális esetben felmerült volna, hogy egyszerűen kötél idegei vannak és ezért nem bukik le, de a fiún látványosan észrevehetőek voltak a szakdolgozat okozta stressz tünetei. Pedig kézenfekvő volt, hogy ő a tettes.

- Nem értem – sóhajtott fel Szonja. – Annyira kézenfekvő megoldás lett volna.

- Lehet, hogy túlságosan is az – vetette fel Rita tűnődve.

- Úgy érted, valaki Ábelre akarja terelni a gyanút?

- De Elemér volt elsőre gyanús, mert nála találtuk, azaz találtam meg az EpiPent.

- Valahogy mindenki gyanús Zilahi professzor közül. Mindenki egyértelmű tettes lenne. De egyikük se az.

- Ezaz! – Kiáltott fel Rita diadalmasan. Olyan hirtelen ugrott fel a székéből, hogy Szonja összerezzent. – Megvan a megoldás!

- Komolyan?

- Biztos vagyok a dolgomban. Gyere!

Nem sokkal később Szonja és Rita már Mária, Elemér, Ábel, Hajdú Ferenc és Koncz Zsolt társaságában állt a dékán irodájában. A hivatali segéd szabadjára engedte a benne szunnyadó Miss Marplet.

- Sokáig nem értettük, hogy mi történt szegény Zilahi professzorral. Ki ölhette meg? Vagy féltucat embernek volt indítéka, de a nyomozás során mindenkiről kiderült, hogy ártatlan.

- Badarság – szólt közbe Hajdú őrmester. – Valakinek meg kellett ölnie.

- Így van. És az a valaki nem más, mint maga Zilahi-Nagy József – jelentette be Rita drámai hangon.

- Micsoda?! – Hördült fel a hallgatóság, köztük legjobban Mária és Elemér.

- Úgy bizony. A professzor öngyilkos lett.

- De hát akkor, hogy került hozzám az EpiPenje?

- Egyszerűen, Nyíri professzor. József rakta oda. Nem az ő irodája felől érkezett, amikor utoljára láttad, Ábel?

- De igen – erősítette meg a fiú. – Pedig a lépcső a másik irányban lenne. Ahonnan én jöttem.

- És már akkor is nála volt a croissont, igaz? – Kérdezte Rita, mire a fiú ismét bólintott.

- Tehát ha jól értem a professzor elrejtette az EpiPenjét egy másik irodában, majd allergiás reakciót idézett elő saját magánál – foglalta össze Koncz Zsolt.

- Így van. Hasonlóan a Függönyhöz, az utolsó Poirot esethez.

- Zseniális. De mégis miért akart volna meghalni?

- Szonja? – Nézett Rita az adminisztrátorra, de ő visszaadta a szót.

- Te oldottad meg az ügyet. Arasd le a babérokat.

- Ahogy gondolod. Zilahi-Nagy József lopta el a kéziratot. Talán lopatta, de az biztos, hogy nyakig benne volt. Talán megszólalt a lelkiismerete. Vagy csak úgy érezte, hogy szorul a hurok és nem akarta, hogy bűnökkel besározott életművet hagyjon maga után.

Az egybegyűlt társaság percekig csak döbbenten állt, majd Koncz Zsolt tapsolni kezdett, amit végül mindenki követett, utolsóként Hajdú Ferenccel. Rita büszkén, a hála könnyeivel a szemében nézett körbe. Az eddig szótlan Sárközy dékán megszólalt.

- Rita, nagyszerű munkát végeztél. Szörnyű belegondolni, hogy egy régi osztálytársam így végezheti, de legalább pontot tettél az ügy végére.

- Egyedül nem sikerült volna. Sokan segítettek.

- Én minden esetre szeretném kifejezni a hálámat. A múlt héten egy sorsoláson nyertem egy Karib-tengeri luxus hajóutat. Két főre szól a jegy. Szeretném, ha egy választott partnerrel te használnád fel.

Ritának leesett az álla. Még külföldön se volt soha, most meg egy luxus utazás a Karib-tengeren? Félénken nézett Koncz Zsoltra.

- Nyomozó, magának mikor van szabadsága?

- Éppen most – felelte Hajdú őrmester.

- Most? – Kérdezte döbbenten Koncz, majd megköszörülte a torkát. – Akarom mondani, igen. Pont most. Ma vettem ki.

- Értem. És esetleg velem tartana?

- Ezer örömmel. De legyen óvatos!

- Óvatos? Ugyan miért? – Kérdezte Rita.

- Mert ha nyomozók mennek nyaralni, akkor az utazáson mindig megölnek valakit.

Nevetve karoltak egymásba és indultak új kalandok felé.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Miután megkapta az engedélyt, Ábel belépett Nyíry irodájába. Szűk, zsúfolt tér fogadta, a falak mellett sorakozó polcok poros könyvszemeikkel barátságtalanul meredtek rá. Az ajtóval szemben, két könyvespolc közé szorítva Nyíry dolgozott rendetlen íróasztalánál, olvasólámpája mellett egy pohár feketekávé. Lépéseit meghallva a fiú felé fordult, sötét szemei mintha felvillantak volna olvasószemüvege mögött, ahogy megszólította diákját.

- Ábel, szeretném azt mondani, hogy örömömre szolgál a találkozás, de attól tartok, nem lennék őszinte. Hellyel kínálnám, de hát… - Nyíry zavartan körbemutatott, a szobában nem volt egyéb ülőalkalmatosság a saját székén kívül. A fiú mintha nem is értette volna témavezetőjét, tekintete a távolba révedt, a szavak lassan és üresen peregtek le ajkairól.

- Semmi probléma, tanár úr. Miről akart beszélni?

- A szakdolgozatáról van szó. Túl hirtelen lett kész, a szóhasználat nem önre jellemző. Nyilvánvalóan plágium. Van esetleg valami mondanivalója?

A diák idegesen megnyalta az ajkát.

- Nem… nem plágium.

- Kérem, ne vesztegessük egymás idejét. Bőven akadnak a dolgozatában olyan mondatok is, amik egy-két szó változtatással egy az egyben lettek átemelve a forrásaiból. A plágiumvád pikk-pakk alátámasztható. - Nyíry csalódottan hunyorított. - Reméltem, hogy legalább nem fog a szemembe hazudni.

Egy lépést tett a tanára felé, mintha valamiféle kapcsolatot keresne, amit felemésztett a köztük lévő távolság.

- Kérem… Maga tudja, milyen fontos ez nekem. Kérem, nézze el, nézze el nekem, átírom időre, nekem kell az a diploma, tanár úr, kérem, értse meg… - Nyíry félbeszakította.

- Éppen elég esélyt kapott már. Tisztában vagyok vele, mekkora csúszásban van, sajnálom, de nem segíthetek. Ha valóban olyan fontos lett volna, nem kockáztatja a plágiumot - ezzel visszafordult az asztala felé, hátat fordítva a fiúnak. Eddig kezében szorongatott kávéját visszahelyezte olvasólámpája mellé, és folytatta a munkát. Vörös javító tollát szájához emelte, gondolatai újra a dolgozatokra összpontosultak. - Ennyi lett volna. Elmehet.

A diák még egy, ezúttal nagyobb és indulatosabb lépést tett Nyíry felé.

- Tanár Úr, nem teheti ezt velem. Maga nem teheti ezt! Mindazok után, amin keresztül mentem, hogy eljussak idáig, tanár úr, kérem gondolja át, én ezért a diplomáért… Én ezért… - Ideges mozdulattal letörölte arcáról az izzadságot és a könnyeket. Észre sem vette, hogy beszéd közben egyre inkább felemelte a hangját, amíg az lassan éles ordítássá torzult. - Tanár úr, maga nem teheti ezt! Tudja Ön, mi mindent megtennék, hogy meglegyen ez a diploma?! Tudja, mennyit szenvedtem ezért, mit tettem ezért, én megtettem, én az emberi korlátaimat feszegettem, tudja, mi lesz velem otthon, a családommal, velem és a családommal, elcseszi az életemet, tanár úr, az egész életemet, érti?! Elcseszi! - A gyilkos ekkor elhallgatott, megpróbálta elnyomni feltörő gyűlöletét, félelmét és kétségbeesését, mint egy égő cigarettacsikket. Eddig hevesen gesztikuláló karjai most visszahullottak maga mellé. - Kérem, tanár úr… - suttogta.

Nyíry a munkájából fel sem nézve tovább rágta a tolla végét.

- Köszönöm, Ábel, elmehet.

Ábel nézte, ahogyan a professzor elégedetten belekortyol a kávéjába, majd elindult az ajtó felé. Még alig tett egy lépést, amikor ismerős, ziháló-sípoló hang ütötte meg a fülét. Megfordult, arcára félelem és döbbenet ült ki. Nyíry professzor a széke támlájába támaszkodva előre hajolva kapkodta rövid, hangos nyelésekkel a levegőt, jobb kezével a torkát markolta, amit élénk vörös kiütések borítottak. Ábel visszahőkölt.

Nyíry remegő kezével megpróbálta maga felé inteni a fiút, de izmai cserben hagyták, így csak fuldokló lélegzetvételei szünetében próbálta kinyögni a fontosabb szavakat.

- A kávé… Roham… Mogyoró…

Ábel nem mozdult, csak kimerevedett, rettegéstől csillogó szemekkel vizslatta témavezetőjét. Elemér újra megpróbálkozott egy karmozdulattal, ezúttal a fogas felé intett.

- Kérem… epipen… Kabát… Zsebemben. - A hangja hörgéssé torzult.

Ábel bizonytalan, de gyors léptekkel indult a fogas felé, ahol Nyíry kabátja lógott. Beletúrt először a jobb, majd a bal zsebébe, míg ujjai bele nem akadtak az epipenbe. Kiemelte a kissé összepiszkolódott tubust. Beleillett a kezébe, mintha éppen az ő tenyerére tervezték volna, anyaga ismerősen súrolta a bőrét. Ábelen végigfutott a hideg, szorítása megfeszült az eszköz körül. Mintha már járt volna itt, mintha már tanúja lett volna ugyanennek. Hirtelen hányingere lett.

- Ez csapda - motyogta.

Nem volt ideje gondolkodni, kezeit behúzta a ruhaujjába, egyikkel óvatosan tartotta, másikkal alaposan letörölte az epipent, zsebre tette, de továbbra is erősen szorította, Ábel az ajtó felé futott, hátra sem nézett, csak kirontott a szobából a hosszú, véres folyosóra.

Rita összerezzent, amikor az ajtó kicsapódott és szembetalálta magát Kurucz Ábellel. A való életben teljesen más volt szembenézni egy gyilkossal, mint a filmekben, Ábel szemében nem volt nyoma rosszindulatnak, csupán színtiszta félelemnek, a helyzet mégis sokkal rémisztőbb volt, mint amilyennek a hivatalsegéd képzelte. Megpróbált stabil és tiszteletet parancsoló lenni. A rendőrség hamarosan itt lesz, Rita már hallotta a lépteiket a folyosón, csak addig kell feltartóztatnia a fiút, amíg ideérnek. Ábel nem próbált nekimenni, vagy elsiklani mellette, az ajtóban állt és szitkozódott. Mögötte Elemér felállt a székéből, kihúzta magát, és egy feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben van, egészségesen megúszta a dolgot. Kifejezetten büszkének tűnt a piros tollával alkotott kiütésekre, holott azok most, jobban megnézve, nem tűntek élethűnek. Az izgalom és a sikerélmény láthatóan felvillanyozta a tanárt. Szonjának igaza volt, amikor feltételezte, hogy a férfi szívesen segít majd tőrbe csalni az elkövetőt. Rita még túl feszült volt ahhoz, hogy felfogja a saját győzelmét.

Amikor befutott a rendőrség, nyomukban Szonjával, a hivatalsegéd félrehúzódott, hogy a hatóságok letartóztathassák Ábelt. Szonja odasétált hozzá, és nyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Minden rendben ment a felvételekkel? - kérdezte Rita.

- Persze, a kamerák mindent felvettek. Ábelnek nehéz lesz ebből kimagyaráznia magát.

Rita hallgatott. Azon tűnődött, vajon ő is megtette volna, amit Ábel, ha úgy érzi, nem tudja megszerezni a diplomát. Természetesen arra jutott, hogy nem, ő sosem tenne ilyet. De Ábel valószínűleg ugyanezt gondolta volna magáról pár évvel ezelőtt.

Ahogy elvezették előttük a fiút, Rita látta, hogy sír. Mögötte Koncz Zsolt szintén az orra tövét masszírozta, hogy elrejtse felszökő könnyeit. Mégis, miféle győzelem az ilyen?

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

A lány lihegve futott végig a sötét folyosón, magában átkozva a könnyelműségét. Nem kell töltőre rakni a telefont, van rajta elég energia. Na, persze. Hát nem volt. Tudta, hogy a portán van telefon, csak el kell érnie. Minél hamarabb tudatnia kell a rendőrséggel, hogy mire jött rá. De a gyilkos is itt van az épületben. Megállt a saroknál és fülelt. Nem hallott mást, csak saját zilált légzését és kalapáló szívét. Egy kis ideig várt és figyelt, addig lenyugtatta magát. Síri csönd volt körülötte. Nagy levegőt vett és tovább indult, de mikor elhaladt az egyik terem előtt, kivágódott az ajtó, és erős karok ragadták meg. Kiáltani akart, de egy kesztyűs kéz tapadt a szájára. Próbált volna szabadulni, ütött, rúgott, karmolt és harapott, de szorítás nem enyhült. Mi több, ő kezdett gyengülni riasztó tempóban. Csak mikor megérezte a furcsán édeskés illatot, akkor tudatosult benne, hogy a sikolyait elnyomó kéz egy nedves rongyot tart az ajkaihoz. Próbált ellenállni a bódító párának, de a félelemtől zilált légzésének nem tudott parancsolni. Elnehezültek a végtagjai, majd lecsukódott a szeme.

- Ugye, megmondtam? – mutatott Rita diadalmasan a képernyőre. – Megmondtam előre, hogy ez lesz a vége!

- Elmehetnél forgatókönyv-írónak – felelte Szonja nevetve, és a pattogatott kukoricás tálért nyúlt.

- Hát, ennél értelmesebb szereplőket írnék, az biztos. Mondjuk, akkor nem történne semmi érdekes, mert senki nem kerülne bajba.

- Igaz – bólintott egyetértően az adminisztrátor. – De nem szabad elterelni a figyelmünket, mert úgy végezzük, mint szegény Petra. Nekünk most feladatunk van.

- Azért ne dramatizáld túl. Nem hinném, hogy megtámadna minket.

- Biztos? Ölt már embert.

- Igen, de nem leszúrta Józsefet.

- Egyébként akkor biztosak vagyunk benne, hogy ő a gyilkosunk?

- Úgy nyolcvan százalékban – tűnődött Szonja. – Vagy talán nyolcvanöt.

- Ha már számok, nem akarod még egyszer felhívni a rendőrséget?

- Már hívtam őket többször, de még csak közelébe se jutottam az illetékeseknek.

- Csak még egyszer, utoljára – unszolta Rita. – Ha nem sikerül most se, akkor dolgozhatunk tovább a saját szakállunkra. De egy utolsó próbát megér. Tudod, három a magyar igazság.

- Már megvolt a három.

- Akkor három plusz ÁFA.

- Jól van, jól van, még egyszer megpróbálom – nevetett Szonja, és a telefonjáért nyúlt. Örült, hogy senki sem nyitott be, hogy kiderüljön, ők itt popcornoznak és krimiznek munkaidőben, a tanszéki irodában.

Legszívesebben Bozodi őrnagyot hívta volna, de ő még mindig az emberrablási üggyel volt elfoglalva. Néha az is átfutott az agyán, hogy abban az ügyben kellene segédkeznie, és akkor az őrnagy át tudná venni a nyomozást József halálának ügyében. Mint az előző alkalmakkor, most is diszpécserek hadán kellett átküzdenie magát. Hajdú őrmester sok felesleges kört megspórolhatott volna neki, ha ad Szonjának egy közvetlen telefonszámot, de ezt elmulasztotta. Már épp feladta volna a reményt, amikor erőfeszítéseit végre siker koronázta.

- Halló, tessék, Hajdú Ferenc őrmester vagyok a Szegedi Rendőrségtől, miben segíthetek? – szólalt meg az ismerős hang a vonal túlsó végén.

- Jó estét, őrmester! Szépvölgyi Szonja vagyok a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékéről. Zilahi-Nagy professzor halála ügyében hívom.

- Asszonyom – sóhajtott fel a rendőr. – Engem csak a kézirat érdekel. Magának Koncz Zsolt nyomozóra van szüksége.

- Őt már kerestem, de nincs bent – felelte Szonja némi rosszallással, mert Hajdú őrmester olyan hangsúllyal beszélt hozzá, mintha egy szellemi fogyatékosnak magyarázna. – Mellesleg a nyomozó nem hajlandó bevonni a gyilkosságiakat, pedig…..

- Ha nem kezeli gyilkosságként, annak biztosan jó oka van – fojtotta belé a szót az őrmester. – Nézze, kisasszony, bocsánat, asszonyom. Én nagyon értékelem a lelkesedését, de mondtam már magának, hogy ezt bízza a profikra. Mi se mondjuk meg magának, hogy hogyan adminisztráljon.

- Én nem akarom senkinek se megmondani, hogyan végezze a munkáját, de fontos információim vannak. Vagyis inkább egy megalapozott gyanúm.

- Magának és tízezer másik embernek – horkant fel a rendőr. – Tudja, mit? Fáradjon be hozzánk a jövő héten és jegyzőkönyvbe vesszük a megalapozott gyanúját. Viszonthallásra!

- Viszonthallásra – motyogta Szonja csüggedten a már bontott vonalba.

Fáradt sóhajjal ült vissza Rita mellé. Nem is kellett semmit mondania, a nő mindent leolvasott az arcáról. Megfogta a kezét és bátorítóan megszorította az ujjait.

- Semmi gond. Megoldjuk mi nélkülük. És akkor majd sajnálni fogják, hogy kételkedtek benned.

- Bennünk – helyesbített Szonja. – Mi egy csapat vagyunk.

- Köszönöm – mosolygott Rita hálásan. – Akkor hogyan tovább, Szépvölgyi nyomozó?

- Megmondom, mi lesz most, Malancsik nyomozó – felelte elszántan, kihúzta magát ültében és megigazította a ruháját. – Sorra nézzük a krimiket és thrillereket, hogy valami ihletet kapjunk. Csapdát kell állítani. Méghozzá hamar, mert fogy az időnk.

- És a kukorica – tette hozzá Rita nevetve.

Az egyetem második emeleti folyosója éhesen meredt Ábelre, a vörös csempék véres fogakká olvadtak össze, a lámpák akár a bírák szigorú tekintete, amik csak rá világítanak. A diák nagyot nyelt és elindult, nem nézett körül, csak a szíve dobogását érezte, aztán lassan már azt sem. Lábai mintha nem is a sajátjai lettek volna. Apránként mintha elszakadt volna belül, vagy talán kívül, a folyosó nem magasodott már fölé, ő maga volt a folyosó, mellkasán pedig fával tömött lyuk tátongott, amire egy fémtáblába vésve ez állt: Dr. Nyíry Elemér.

Az ajtó előtt állt és izzadni kezdett. Bekopogott.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Megyünk a folyosókon végig. Csoszogunk, kezeink fogják a falat, el ne vesszünk. Lenne inkább teljes sötétség, nyögjük. Nézünk ki az ablakokon, elmegyünk előttük. Süt be a hold, hunyorgunk, sziszegünk, nincsenek felhők, sietünk egy fal mögé bújni. Háttal nekidőlünk, gerincünket nyomják a csövek. Egy darabig bírjuk, megyünk tovább, elfáradunk, leülünk, lihegünk a földön. Nem értjük, máskor többször is megtesszük ezt a távot, fel a lépcsőn, le. Villamossal, inkább gyalog a koleszig. Ott is lépcső, negyediken van a szobánk. Ma nem megyünk haza, csak lenne sötét, ne világítana ránk a hold. Kék minden, nem lehet jól elrejtőzni. Ilyen a város, ronda és mocskos reflektorokkal világítanak bele az éjszakába, lehessen látni mindig, élesen. Felkelünk hajnalban, és pontosan látjuk a szekrények szélét, az ágyon a szobatársak, szuszognak, mennyire idegesít minket, elvágni a torkukat álmukban, erre gondolunk. Íróasztalon az olló, mosogatóban a kés, latolgatjuk az esélyeinket. Úgyse kapnak el minket, sosem fognak, ártatlanok vagyunk. Csoszogunk ki a mosogatóhoz, a kés egyszerűbbnek tűnik. Nyitjuk az ajtót a konyhára, nem is ott vagyunk, elsőre nem tudjuk, hogy hol. Fehér csempe mindenhol, visszaveri a holdat, nagy a világosság, hunyorgunk, nyögünk. Nincs a kés sehol, mosogató sincsen. Nem baj, a sliccünket azért felhúzzuk. Csatoljuk be az övünket, hogy lett ez is kibontva, nem értjük. Nézzük a piszoárt, tiszta, illatos, enni lehetne belőle, hol vagyunk. Vissza kell menni a szobába, itt minden fehér, nem lehet elbújni. Megyünk vissza, az ajtót se találjuk, amin bejöttünk. Na, végre megvan, az is fehér, nembaj, kimegyünk, az ágyunkban a fejünkre húzzuk majd a takarónkat, hol vagyunk.

Megyünk a folyosón, hol van ez, világosak a falak. Az egyetem, tényleg, emlékszünk, hogyan jutottunk idáig. Hány óra van, minden sötét, bent maradtunk óra után, dereng. Mászkálunk a sötétben, én meg a képzeletbeli, össze-vissza rohangálunk. Ordítunk is, nem hallatszik. Elnyomja valami zene. Meg kell keresni a vonósnégyest, itt vannak valamelyik szobában, itt kell lenniük. Halljuk, vagy ez a szoba, vagy a következő. Várjunk csak, várjunk csak, egy temerin is van, az messzebb, de először a két hegedűt, meg a többieket. Nem nyílik ki az ajtó, toporgunk előtte. Úgy emlékszünk, a legutóbb még fotocellás volt, be kell menni ide, melyik szoba, ez. Most vesszük csak észre, az ajtó alatt a sárga csíkot. Vannak bent. Be kell menni nekünk is, kinyitni az ajtót. Ők zenélnek, rájuk vetjük magunkat, nem hangoskodhatnak itt, menjenek haza. Ez nem is a zeneművészeti. Rátesszük a kezünk az ajtóra, nem tudjuk elvenni, mi ez. Bárhogy erőlködünk, a tenyér rásimulva a fehér lakkra. Ha kinyitják, lebuktunk. Rá fognak jönni, minek járkálunk ilyen későn. Nem, nem, ártatlanok vagyunk, nem lehet elkapni minket, tiszta a lelkiismeretünk. Nem öltünk meg senkit, csak elvettünk tőle, az nem gyilkosság. Nem miattunk halt meg. Nem lehetnek a nyomunkban, nincsenek nyomok, elkaphatatlanok vagyunk. Be kell menni, el kell harapni a torkukat, ne zenéljenek, idehívnak mindenkit. Ki szirénázott. Az ablakhoz futunk, gyorsan, jó, nincs itt senki. Be kell menni az ajtón, meg kell ölni a szemtanúkat, nem kaphatnak el.

Megyünk a folyosón, végig, aztán jobbra, el kell rejtőzni. Hogy áll most az a szoba, azt kell megnézni, visszarendezni. Zilahi-Nagyot a székbe, az epipent is, nem mi voltunk. Hol a szobája, érezzük az öltönye anyagát a kezünkben. Szól a temerin, magas, mély, magas, mély. Állunk az ajtaja előtt, dörömbölünk rajta, hozzá se merünk érni az ajtóhoz. Remegünk, pedig ártatlanok vagyunk, csak ne üldöznének. Nem, ki kell mondani, mondjuk csak ki. Gyerünk, mondjuk ki, Ábel, gyerünk. Ki lopta ki a könyvet a TIK-ből, na, mondjad, ki volt, nevetünk. Ugrálunk, toporzékolunk. Csak állunk csöndben, nem mozgunk, nem beszélünk, nincs kinek. Hol az epipen, Ábel, hova tetted, válaszolj, futunk a lépcsőkön. Megbotlunk, végigcsapódunk a kövön. Elestünk a nadrágunkba, hogy sikerült ezt is letolni, kötjük be az övet, alig sikerül. Kinyújtjuk a nyelvünk, előre, egyenesen, tartani, tartani. Állj, vissza kell menni, a szemtanúk, a szemtanúk. Meg kell ölni a vonósnégyest. Kettesével vesszük azt a pár lépcsőfokot. Felérünk, dobbantani kellene, csak kirúgunk előre, halkan, csendben. Nyílik az ajtó, csak a vécébe van időnk beugrani. Várjuk, jöjjön a csellista, azt akarjuk először megölni. Elvesszük a hangszert, betörjük a fejét a keménytokkal, aztán a többi. Az első hegedűst hagyjuk utoljára, valakit fojtogatni is kell, majd bevonszoljuk ide, nem kapnak el minket, nincs itt senki, ártatlanok vagyunk, csak jöjjön már a csellista, hát nem igaz. Sötét minden, az epipent keressük, turkálunk végig a zsebeinkben. Nem találjuk, hol van, hol van. A kabátzsebbe kell legyen. Majd holnap. Holnap megkeressük azt a kabátot. Kiverjük belőle, hol az epipen, addig fojtogatjuk. Meglesz, meg, majd holnap. 

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Amikor váratlanul megcsikordult az ajtó, Koncz Zsolt főnyomozó riadtan lépett el Szonja asztala mellől. Tudta, hogy ha a munkája miatt ki is tudná magyarázni magát, nem illendő engedély nélkül belépni mások irodájába, különösen ilyen későn. Arra számított, hogy Szonjával, vagy talán a portással találja szembe magát, helyette azonban Malancsik Rita, a sírós main coon-gazda meredt rá a bejáratból. Bizonyos szempontból sorsszerű volt, hiszen a nyomozó éppen azért szeretett volna rátörni Szonjára, hátha kap tőle némi eligazítást a hivatalsegéd hollétével kapcsolatban. Ugyanakkor kínos, hogy Rita éppen akkor botlott bele, amikor hívatlanul alkalmatlankodott egy barátnője irodájában. És mégcsak nem is bűnügyi helyszín.

- Nocsak, maga mit keres itt? - kérdezte Rita kissé megilletődve. Még köszönni is elfelejtett nagy meglepetésében.

- Hát, ami azt illeti, éppen maga iránt érdeklődtem volna. Irántad? - Rita bólintott, tegeződhetnek. - Hoztam egy kis Béres Minera cseppet Indiának - a zsebébe túrt, és előhúzott egy félig teli üvegcsét. - Dáriusz mostanság jó bőrben van, nincs rá szüksége. Ez meg mindjárt lejár, és eszembe jutott, hogy a te macskádnak még jól jöhet. Tudom, hogy talán túlzás volt ilyenkor az egyetemre rohanni, de nem tudom, mikor lesz legközelebb szabadidőm. Gondoltam, ha nem talállak meg, legfeljebb itt hagyom neked az adminisztrátori irodában.

Rita zavartan elmosolyodott.

- Igazán figyelmes, de az a helyzet, hogy már vettem magamnak.

- Ó, hát akkor mégis elkéstem a dologgal - bosszankodott a nyomozó. - Na és segített?

- Igen, mindjárt élénkebbnek tűnt tőle a drágám.

Most Koncz is elvigyorodott. Kárba veszett Béres csepp ide vagy oda, egy hálásan gyógyulgató macska híre bárkinek mosolyt csalna az arcára.

- Ezt öröm hallani.

-  A nevében is köszönöm az ajánlást!

- Nagyon szívesen.

Csönd lett, egy darabig mindketten egymás szemébe nézve zavartan mosolyogtak. Végül Koncz megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, nekem lassan ideje indulnom. De ha nem veszed zokon a kérdést, lenne kedved esetleg meginni együtt egy kávét? Vagyis két kávét ugyanazon a helyen, valamelyik hétvégén. Ha ráérsz. - Félénken még hozzátette - Mutathatnánk egymásnak képeket a macskáinkról.

- Remélem, ez nem eufemizmus, mert annak igen gyenge - csipkelődött Rita. - Szívesen meginnék veled egy, kettő, vagy akár három kávét is. Kávéból és macskából sosem elég.

- Utóbbival egyetértek, de az előbbit valószínűleg nehezményezné a dietetikusom - nevetett Zsolt. - Meg tudnád adni a telefonszámodat, hogy később tudjunk egyeztetni?

Rita készségesen lediktálta a számát, nem tudott nem mosolyogni ezen a furcsa, kissé kínos szituáción. Kiesett már a gyakorlatból, ami a randizást illeti, de Koncz Zsolt kedves, türelmes férfinak tűnt, ráadásul a main coonokat is szerette. Ha belegondolt, hogy kizárólag macskákról beszélgetve eltölthet vele néhány órát egy kávézóban, melegséget érzett a mellkasában. És mi lenne biztató jel, ha nem ez?

Zsolt mégegyszer megköszönte a telefonszámot, majd elbúcsúzott.

- Akkor hamarosan találkozunk.

- Mindenképpen. Szép estét, Főnyomozó! - élcelődött Rita.

- Szép estét, Hölgyem! - kacsintott rá vissza Koncz nyomozó. Régen érezte már magát ilyen felszabadultnak más emberek körül. Ez a Malancsik Rita igazán különleges személy.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

- Igen? Ki az? - nézett fel a számítógépe képernyőjéről Szonja, Rita pedig csak ezután kopogott, megszokásból, tapintatból, de már teljesen értelmetlenül.

- Szia. Csak én vagyok az - surrant be csendesen - Sejtettem, hogy még itt talállak. 

- Igen - sóhajtotta az adminisztrátor. - Otthon sem járna máson az eszem, úgyhogy inkább bent maradtam, átnézni mindent újra, hátha eddig nem vettem észre valamit, de keresztbe áll a szemem, annyit meredtem a képernyőre. Talán jobb lesz, ha végre hazamegyek aludni, mert ennek most már nem sok értelme van - dörzsölte meg a szemeit. - Zozinak is uzsonnát kell csomagolnom holnapra, mert mindig panaszkodik, hogy az apja nem jól keni meg a szendvicset. Állítólag én nem tömöm meg azokat a lyukakat a kenyéren a vajjal. Tudod, ahol olyan nagy buborék volt a kenyértésztában - mosolygott Ritára úgy, mint aki jól mulat, de mégis kimerült. Rita az arcát vizsgálta. Saját maga is hasonlóan érzett, de azért még szó nélkül Szonja mellé húzta a kis széket, talán inkább sámlit, amin a nő a táskáját szokta tartani. A virágmotívummal díszített kiegészítőt a földre tette, ő pedig az íróasztal üresen álló sarkán helyezkedett el. Keresztbe tett felkarjait párnaként használva nyugtatta ott a fejét, miközben ő is a megnyitott Neptun felületét fürkészte.

- A könyvtárban megmondták, hogy kik kérték ki a kéziratot aznap? - nézett fel, miközben nem emelte fel a fejét az asztalról.

- Igen, habár nem szívesen, most, hogy a kéziratlopások ügyében a rendőrség is nyomoz. Aznap csak egyvalaki kérte ki, egy magyar szakos hallgató, nem túl fényesek az eredményei, de talán Zilahi-Nagy volt az egyetlen tanár, akinél nem vett fel órát, amióta ide jár, semmi nem köti hozzá. Ráadásul nyáron diplomázik le, nem szokatlan, hogy ilyenkor a diákok a könyvtárban töltik az idejüket, a könyvek között.

Rita most felült. Megint Szonját nézte, aki az arcát törölgette, aztán az asztalon nézett végig. A legtöbb post iten szép, szabályos írás volt, de néhány, többek között az is, ami előtte volt, és Kurucz Ábel nevét tartalmazta, kapkodva volt megírva, durva betűkkel. Rita tudta, hogy néha előfordul vele is ilyen, ha úgy érzi, hogy sehová sem halad, és ilyenkor nincsen szüksége másra, mint egy kis baráti segítségre.

Maga elé húzta az egeret, és mivel nem értett a felülethez, a neki tetsző gombokra kattintva nézte meg, hátha ő talál valamilyen információt.

- Kurucz Ábel - mormogta félhangosan, hogy szóval tartsa Szonját - Te ismered talán?

- A nevével találkoztam már néha. Igen, azt hiszem, sokszor voltak bajai a határidőkkel. Most, a legutóbb is… talán a szakdolgozata miatt. Akkor még Nyíry is bejött hozzám…

Rita látta, hogy Szonja előredől, eltolva magát az asztaltól, egy fiókhoz löki magát, ahonnan egy 2012 címkéjű dossziét vett elő.

- Itt van! Ez az ő szakdolgozatbejelentő lapja. A témavezetője pedig dr. Nyíry Elemér.

Ránézett Ritára, hogy lássa az ő szemében is a lelkesedést, de a hivatalsegéd csak pislogott rá, mert tudta, hogy rá kellett volna jönnie valamire, de hogy mire?

- Nem igazán… világos - nyögte ki.

- Kurucz Ábel magyar szakon tanul, tehát hallhatott arról mindenféle pletykákat, hogy valaki kéziratokkal kereskedik, ahogy Zilahi-Nagy megromlott házasságáról is tudhatott. Nyírynél írta a szakdolgozatát, amivel, gondolom, most sem halad túl jól… Ráadásul nála kevesen írnak, mivel nem oktatói, hanem kutatói státuszban van, azt a keveset viszont elég komolyan veszi.

Egy kicsit elkomorodott az arca.

- Ha belegondolok, talán mindez nem túl sok, de ő tűnik az egyetlen személynek, aki összekötheti Zilahi-Nagyot és Nyíryt. Máriát kivéve, de nem ő a gyilkos.

- Ez is egy logikus elgondolás lehet - kötögette össze magában a szálakat Rita is. - De ez még nem elég ahhoz, hogy gyilkosnak kiáltsuk ki.

- Nem. Persze, hogy nem.

- De valami nekem is azt súgja, hogy érdemes elindulnunk ezen a nyomon. És a gyomortáji megérzés. A gyomrom eddig nem sokszor tévedett.

- Akkor most indulhatunk haza?

Mindketten felvették a kabátjukat, Szonja a telefonja tokjára ragasztotta a post itet, amin úgy érezte, hogy az a nyom áll, ami végre elvezetheti őket a megoldáshoz: Kurucz Ábel.

Rita lekapcsolta a villanyt az asztalon, már csak a plafont világította meg az utcai lámpák felvetülő fénye.

- Valahogy egyszerre várom is meg nem is, hogy most már tényleg tavasz legyen, ne csak a naptárban - tekerte be Rita egy sállal a nyakát.

- Miért nem várod?

- Mert akkor már nem kell kabátot hordani, és annyira hiányozni fog a nagy zsebe.

- Tudja, nekem mindig is gondjaim voltak a megélhetéssel - kezdte Rita. Nem azért, mert munkakerülő vagyok, nem. Szüleim fiatalkoromban meghaltak, feléltem a meghagyott vagyont. Diplomával elhelyezkedni nem tudtam, így mindig alkalmi munkákból éltem. Nem akarok harminchét évesen az utcára kerülni egy buta félreértés miatt – azzal drámaian beletemette az arcát két kezébe, és sírást imitált.

- Hölgyem, kérem, fejezze be. Nem lesz semmi gond, nem fogja elveszíteni az állását. Tulajdonképpen mi a probléma? Mi történt, miért jött a rendőrségre? 

- Hát, tudja – kezdte Rita szipogva – történt ez a kéziratlopás, és mivel nekem mindenhova bejárásom van, ez a munkakörömbe beletartozik, a főnököm engem gyanúsít a bűnténnyel. De kikérem magamnak, hogy ilyet állítsanak rólam! Én tisztességes családban nevelkedtem, soha még egy szem cukrot nem loptam. Most meg azzal fenyegetnek, hogy kirúgnak? Hol itt az igazság?

- Nos, sajnálatos dolog, ami magával történt, de kérem, nekem erre nincs időm. Már elmondtam, nem árulhatok el részletet a nyomozással kapcsolatban.

- Még azt sem, hogy mikor lopták el a kéziratot? – próbálkozott Rita.

- Azt pláne nem, mert akkor abból ki tudná következtetni, hogy aznap kevesen voltak a könyvtárban, és magánakcióba kezdene, ami akadályozná a folyó nyomozást.

- Kevesen a könyvtárban? Az mégis hogy lehet? Én akárhányszor járok arra, mindig tömve van, vizsgaidőszakban meg pláne. Este meg, ugye, nincs nyitva a könyvtár - azon gondolkozott Rita, hogyan tudná szóra bírni a férfit.

- Valóban. Mikor én voltam egyetemista, már akkor is tolongtunk. Emlékszem, vizsgaidőszak meg a szünetek előtt voltak napok, mikor hirtelen megcsappant a létszám. Bevallom, nehezen sikerült rájönnünk a lopás dátumára.

- De maguk olyan ügyesek! A minap a főnöke azt mondta, hogy jól állnak a nyomozással. Azt hiszem, úgy mondta: már van is gyanúsított. Kire gyanakodnak? 

- Bizony, itt nem féleszűek dolgoznak – széles vigyorral húzta ki magát a székben Koncz Zsolt nyomozó – Sajnálom, de tényleg nem árulhatom el.

- Kérem, mondja el, ugye, én nem vagyok a listán? Nem akarom elveszíteni az állásomat, van egy macskám, egy igazi maine coon, akiről gondoskodnom kell! És a főnököm… jaj, ha úgy gondolja, hogy bármi közöm is van ehhez az egészhez, nem fogja meghosszabbítani a szerződésemet, de, ami a legrosszabb, kirúg!

- Tényleg? Van egy maine coonja? Nekem is, Dáriusz! Mennyi idős? Imádom őket, tagja vagyok a Magyar Maine Coon Szövetség vezetőségének.

- Igen, Indiának hívják. Mindig azt gondoltam, ha lesz egy cicám, Micike lesz a neve, de ez olyan méltóságteljes macska, hogy nem lehetett Micikének hívni – kissé értetlenül nézett a nyomozóra, nem tudta hova tenni ezt a hirtelen váltást. – Gyönyörűszép cica, már tíz éves. Éppen ezért, ha megbetegszik, orvoshoz kell vinnem, ami elég drága mulatság, és ha elvesztem az állásomat, nem lesz miből kifizetni. És most is épp olyan, mintha depressziós lenne, és...

- Nyugodjon meg, annyit elárulhatok, hogy maga nincsen a listán, ugyanis maga aznap nem dolgozott a feljegyzések szerint – nézett sokatmondóan Rita szemébe, hogy érti-e a célzást. Nem értette. - Én magam fogok kezeskedni arról, hogy a főnöke ne rúgja ki. Sok bizonyítékunk van, de ez a tavaszi szünet előtti, április 4-i dátum perdöntő mind közül – bingo, végre kinyögte.

- Értem! Nagyon hálás vagyok magának, nem tudja, mennyire – pattant fel a székéből Rita, nem tudta, megölelje-e, vagy csak kezet szorítson a férfival, de inkább az utóbbit választotta.

- Nincs mit! De ez maradjon köztünk, rendben? És adjon a macskájának Béres Minera cseppet, az immunerősítő!

- Feltétlenül. Viszlát! – meg sem várva a választ, sietősen távozott.

Rita mindennél boldogabb volt, hogy sikerült véghez vinnie a küldetést, és megtudta az időpontot. Úgy talált be Koncz Zsoltnál, ahogy álmában sem gondolta volna; egy férfi, akinek egy maine coon miatt meglágyul a szíve?

Koncz nyomozó is boldog volt, igaz, nem felhőtlenül. Tudta, hogy ez már nem az első alkalom volt, hogy fontos részleteket kottyintott el a nyomozással kapcsolatban, de mint mindig, most is úgy gondolta, nemes dolgot tesz. A következményekkel később kell számolnia, persze, csak akkor, ha kiderül. Viszont ő rendőrtisztként az emberek és a haza védelmére esküdött fel, és ebbe beletartoznak a csinos, síró nők, akik aggódnak az anyagi biztonságuk miatt. És persze, a maine coonok. Ők mindenbe beletartoznak.

***

Rita végigsétált a folyosón, lekapcsolva maga után a lámpákat, míg végül az egész Magyar Irodalmi Tanszék sötétségbe és csöndbe borult. Egyedül a villamos hallatszott fel egy pillanatra, ahogy csöngetéssel jelezte elhaladását; lehet, hogy az utolsó volt aznap, hiszen már későre járt. Rita általában nem maradt bent ilyen sokáig, de most valahogy attól nyugodott még, hogy még bejött, miután lebonyolította a rendőrségi kalandot. Hiába volt szabadnapja, valahogy látnia kellett, hogy itt minden változatlan, megvan a könyvcsere-polc, a Radnóti kávézó, a lépcsőház üvegablakai. Nála volt a kabátja, de még nem vette fel, csak a karjára fektette. Macskaszőrös volt, mint minden más ruhája, hiába takarította le magát minden indulás előtt a szösztelenítővel. Még csak éppen hazaszaladt, és beadta egyszer azt a cseppet Indiának, amit a nyomozó ajánlott. Úgy látta, ettől azonnal jobb kedvű lett a cicája, és így Ritát sem zavarta, hogy mindene macskaszőrös.

A lépcső felé tartva az ablak mellé húzódott, két széksor között feltekintett az égre, amit felhők borítottak, így az éjszaka nem volt olyan sötét, mert a város fényei visszatükröződtek, sejtelmes derengéssel vonva be mindent.

Rita nem ment tovább az egyetlen ajtónál, ami alatt egy asztali lámpa gyenge fénye szűrődött ki. A fénycsíkot egy leesett, színes post it árnyéka törte meg. Rita felvette, megnézte: a fogadóórák voltak feltüntetve rajta, Szonja jól ismert, kivehető kézírásával. Visszaragasztotta az ajtóra, óvatosan, hogy ne tudassa jelenlétét, még mielőtt kopogna, de az ajtó megnyikordult, talán még mikor hozzá sem ért.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Rita a jól megszokott helyén ült, lakásának kedvenc szegletében, az ablakpárkányon. Most vette ki a szabadságot, amit főnöke pár nappal ezelőtt ajánlott neki. Egyszerűen már nem bírta tovább csinálni ugyanazt a munkát, mint eddig. Minduntalan, mikor elhaladt az előtt a bizonyos szoba előtt, felrémlett előtte a halott professzor ábrázata. Otthon valamennyire megnyugodott, nem üldözték a rémképek, biztonságban érezte magát. Az ablakon kifelé bámulva nézte a nyüzsgő délutáni forgalmat, kedvenc bögréjéből szürcsölte nagy adag kávéját, miközben az ölében doromboló cicáját simogatta. Gondolkozott. A lopás és a gyilkosság körül forogtak gondolatai, próbálta összeszedni a részleteket és magát is. Biztos volt benne, hogy még hiányzik néhány fontos darab a kirakósból, de ugyanakkor érezte, hogy közel járnak a megoldáshoz. És azt is tudta, hogy most rajta áll minden. Tulajdonképpen nem rázták meg annyira az események, hogy összetörjön és depresszióba zuhanjon. Hazajövetelének legfőbb oka, hogy lelkileg összeszedje magát, és bizonyítsa, hogy ő nem egy szimpla takarítónő.

Azon gondolkozott, vajon milyen lehet a halál. Egyszer már intim közelségbe került vele, szülei elvesztésekor. Meg nemrég a tanszéken szintén történt egy haláleset. Gyilkosság kreditek miatt. Jó, állítólag nem csak azok miatt, de akkor is: milyen világban élünk, hogy valaki képes gyilkolni azért, hogy ne csússzon félévet vagy ne sorolják át önköltséges képzésre? De mi lehetett az indítéka annak, aki ezt tette Zilahi-Naggyal? Köze volt a kéziratlopásokhoz a professzornak, tényleg, ahogy ez a Nyíry állítja? De akkor sem ez a módja a másik megleckéztetésének; valóban igaz a mondás, hogy az ember a leggonoszabb lény a Földön. Majd a professzorra terelődött a gondolatmenete. Lettek volna előtte még szép, hosszú évek, ráadásul mindig köszönt Ritának, mikor találkoztak, és ő amolyan apafiguraként tekintett a mackós kinézetű úrra. Bármit is tett vagy nem tett, nem érdemelt ilyen halált. Vajon mennyi ideig haldokolhatott szegény Zilahi-Nagy professzor? És ki volt olyan lelketlen szörnyeteg, hogy ilyen módon megöljön egy embert? Rita tudta, hogy az igazság és a professzor úr emléke miatt meg kell tenni a következő lépést, még ha tartott is tőle. Kiitta az utolsó csepp kávéját is, amikor megcsörrent a telefonja.

 – Szia Rita! Hogy állsz? Megcsináltad? – szólt bele Szonja nem leplezett izgalommal és kíváncsisággal a hangjában.

 – Nem, még erőt kellett gyűjtenem. Most készülődök, mindjárt indulok. Mikor zár be? – kezdett el kapkodva öltözködni Rita. Úgy érezte, mintha egy határidős feladatról csúszott volna le, és a tanár számonkérné tőle, pedig ő még sehogysem áll.

 – A rendőrség? – nevette el magát Szonja – A rendőrség non-stop nyitva van. Nullahuszonnégyben. Emiatt nem kell aggódnod, sem kapkodnod. Nyugodj meg, igyál egy kávét.

 – A kávé már megvolt, de lehet, nem kellett volna.

 – Rita, bízom benned, nem kell idegeskedned. Sikerül, ahogy sikerül, de mi így is, úgy is a végére járunk a dolgoknak. Majd beszélünk. Sziaszia.

 – Szia – nagyot sóhajtva tette le a telefont Rita.

Délelőtt, mikor elbeszélgettek Nyíryvel az epipenről, Szonjának támadt egy ötlete. Mivel a nyomozók láthatólag nem haladnak semerre, ráadásul a gyilkosságot teljes mértékben kizárták, így vakvágányra futhat a nyomozás. Éppen ezért jobban be kell avatkozniuk, mert Szonja szerint a két dolog összefügg. A terv az volt, hogy a rendőrségen ki kell puhatolni az egyik illetékestől, hogyan halad a nyomozás, és azt is meg kell tudni, szerintük mikor tűnt el a kézirat, mert az alapján vissza tudják keresni, kik jártak akkor a könyvtárban. Hiába tartozott a tanszék állományába az a kézirat, az értéke miatt a könyvtárban őrizték. Elsőre kacifántosnak és lehetetlennek tűnt a feladat, de Rita egyre jobban beleélte magát. Mindig is szerette a bűnügyi filmeket, krimiket, de nem hitte volna, hogy valaha is történik vele valami hasonló, ami ráadásul kicsit kizökkenti a mindennapi körforgásból. Most azonban, hogy a tettek mezejére kellene lépnie, Ritának inába szállt a bátorsága. Mit is gondolt? Nem tud színészkedni, hazudni is alig, azonnal lebukik. Meg nem is kellene ujjat húzni a rendőrséggel, még a végén pórul jár. De be kellett vallania magának, titokban élvezte a helyzetet. Végre fontosnak, hasznosnak érezte magát. Ha sikerül felderíteniük Szonjával ezt az ügyet, talán új élet is vár rá. Új lehetőségek, kalandosabb élet, talán egy új kapcsolat. De ha mégsem, legalább volt egy izgalmas időszak az életében, amit soha nem felejt el. Így hát csinosan felöltözött, és mosolyogva kilépett az ajtón.

***

Ahogy a rendőrkapitányság lépcsőjén sétált felfelé, magában elkezdte lefolytatni a lehetséges párbeszédet. Természetesen, mire a pulthoz ért, elfelejtette a begyakorolt szöveget.

 – Jó napot! Beszélnem kell valakivel – kezdte idegesen Rita.

 – És kivel szeretne? - felelt kissé lekezelően a fiatal rendőrtiszt.

 – Mármint… Malancsik Rita vagyok, és az egyetem Bölcsészkarán dolgozom. Az ott folyó nyomozással kapcsolatban keresek egy illetékest. Sürgősen beszélnem kell vele, meg kell tudnom egy részletet – tenyerével bátortalanul, de viszonylag erősen ráütött az asztal fedelére, hogy hitelesebbé tegye alakítását.

 – Hölgyem, folyamatban lévő ügyről nem adhatunk ki tájékoztatást civil személynek. És megkérném, hogy ne ütögesse az asztalt.

 – Maga nem érti. Nekem muszáj tudnom, ki és mikor lopta el a kéziratokat – sírós hangon kezdett el beszélni. – Maga nem is értheti, hogy értené. Van egy biztos állása, megbecsülik. Na, de én! Én csak egy takarítónő vagyok, akiről mindenkinek rossz a véleménye; nem takarít rendesen, a táblát a vécétisztító ronggyal törli le, satöbbi. Hát hogyan takarítsak én normálisan, ha nem adnak megfelelő és elegendő felszerelést? – Rita hangos hisztériázásba kezdett, tettetett sírással. Az előtérben várakozók mind felé kapták a fejüket kíváncsian.

 – Hölgyem – állt fel a székéből megilletődve a rendőrtiszt – Jöjjön, mindjárt megkeresem Önnek az illetékest, addig is üljön be a terembe, itt csendesebb. Nem látják és hallják annyian – bevezette Ritát egy, a filmekből ismerősnek tűnő kihallgatóterembe. A tiszt becsukta az ajtót, és a falon keresztül csak annyit lehetett hallani, hogy valaki, vélhetőleg az imént távozott rendőrtiszt, egy bizonyos Zsoltit hív egy bolond asszonyhoz a kettesbe. Nem sokkal később egy harmincas, öltönyt viselő, sármos fiatalember lépett be a szobába, és foglalt helyet Ritával szemben.

 – Üdvözlöm, Koncz Zsolt vagyok, már találkoztunk az egyetemen. Én nyomozok a kéziratlopással kapcsolatban – barátságosan mosolygott Ritára. – Hallom, van egy kis probléma. Miben lehetek szolgálatára? 

Elemér hosszasan elidőzött Szonja irodája előtt, mielőtt kopogott volna. Többször is átolvasott minden kiírást az ajtón, meg mellette, a faliújságon, még az egészen régieket is. Úgy tanulmányozta őket, akár kutatómunkája legfontosabb forrásait, mégsem fogott fel belőlük semmit. Tüzetesen megvizsgálta a falon lévő fakó posztereket is, de ez is csupán pótcselekvés volt. Mindent megtett annak érdekében, hogy akár csak pár pillanattal tovább késleltesse az előtte álló beszélgetést. Aggódott, hogy esetleg elfelejthetett valami létfontosságú információt, ezért újra és újra lejátszotta magában a Máriával folytatott beszélgetést. Nem hiányzott sem neki, sem a kedvesének, hogy esetleg valami olyan ostobaságot mondjon, ami bajba keverhetné mindkettőjüket. Abban sem volt egészen biztos, hogy egyáltalán megbízhat-e az adminisztrátorban, hiszen annak is megvolt az esélye, hogy egy szavát sem hiszi el, sőt őket kezdi el gyanúsítani most már József halála és az eltűnt dokumentumok ügyében is.

Kételyeit félretéve hármat kopogott az ajtón, majd benyitott. Bármennyire is reménykedett benne, hogy Szonja nem tartózkodik az irodájában, csalódnia kellett. Ott ült az íróasztalánál, ahogy mindig is szokott, kezében kávés bögre. Elemér legnagyobb meglepetésére azonban nem volt egyedül. Szonjával szemben az egyetem egyik takarítónője, Rita helyezkedett el a kihelyezett széken. Úgy tűnt, mintha a két nő egy meglehetősen fontos beszélgetés közepén lenne, az ajtó hangjára azonban mindketten elhallgattak. Szonja felkapta a fejét, a férfi láttán mosolyt öltött az arcára.

- Jó reggelt, tanár úr! Segíthetek?

Elemér idegesen nézett körbe a szobában, kerülte az őt figyelő nők tekintetét.

- Reménykedtem benne, hogy válthatnék pár szót magával, Szonja, négyszemközt. Elkísérne esetleg meginni egy kávét?

- Mint látja, éppen most fejeztem be - emelte fel válaszul üres bögréjét az adminisztrátor. - De biztos vagyok benne, hogy bármiről is van szó, azt megbeszélhetjük itt is.

Elemér tekintete Ritára siklott, akinek arcáról tisztán leolvasható volt az egyre növekvő kíváncsiság.

- Igen, igen, azonban egy igencsak… érzékeny dologról lenne szó. Arról az esetről, tudja, ami a minap a kis sétánk közben történt. Nem vagyok benne biztos, hogy a kolléganőre tartozna...

- Jaj, tanár úr, ne kerteljen már! - csattant fel Rita, elhallgattatva a férfit. Tudta, hogy elvileg nem beszélhetne így egy tanárral, még ha kutató is, de nem volt türelme semmilyen kerteléshez. - Én voltam, aki megtalálta az epipent a zsebében, igenis rám tartozik. Üljön csak le gyorsan!

Elemér döbbenten nézett, hát ez a nő is tud mindent? Egy takarítónő, akit hivatalsegédnek neveznek? Lehet, hogy akkor mindennek vége. Lerogyott az egyetlen szabad székre az irodában.

- Ha az epipen miatt jött, hallgatom - könyökölt az asztalára Szonja, állát a kezébe támasztva.

- Nézzék, nem tudom, hogy mit tudnak pontosan - kezdett bele Elemér - de biztosak lehetnek benne, hogy sem én, sem pedig Mária nem tehetünk József haláláról.

- De hiszen a maga zsebében volt az eltűnt gyógyszer, Máriának mégis mi köze lenne az egészhez? - szólt közbe Rita.

- Az ő kabátjában jöttem el dolgozni aznap. Összecseréltük. De higgyenek nekem, semmi köze a balesethez.

A két nő hitetlenkedve nézett össze, de nem szólaltak meg, várták, hogy Elemér folytassa. A férfi egy gondolat erejéig hallgatott, majd belekezdett. Beszámolt a rendőrségi telefonhívásról, alátámasztotta Mária ártatlanságát, és elismételt mindent, ami az előző esti beszélgetés során elhangzott József zavaros múltjáról. Egyszer sem szakították félbe. Miközben beszélt, Szonja elővett egy tollat, valamint egy rózsaszín post it tömböt, és feljegyzett mindent, amit fontosnak ítélt. Miután Elemér befejezte, egy perc csend telepedett az irodára, majd Rita megköszörülte a torkát.

- Ez nekem akkor sem kerek! Mégis, kinek állna szándékában magukra terelni a gyanút? És ez a valaki hogyan tudta a kabát zsebébe rejteni az epipent?

- Ha tudnám, kedves Rita - sóhajtott Elemér - akkor most nem itt ülnék, nem igaz?

A hivatalsegéd szólásra nyitotta a száját, de Szonja egy pillantással elhallgattatta.

- Én hiszek magának. De ha minden igaz, amit mond, sokkal bonyolultabb a helyzet, mint gondoltuk. Eddig fel sem merült bennem, hogy József állhatott a kézirat eltűnése mögött, de mindenképpen utána kell járnunk a dolognak, Rita!

Rita helyeslően bólintott, de még mindig gyanakvó tekintettel figyelte a mellette ülő tanárt. Amúgy sem volt neki szimpatikus soha. Milyen tanár az, aki alig tanít?

- Jó, kitalálunk valamit később. Na de Elemér, mondja, nem tudja esetleg, hogy ki akarhatott Józsefnek ártani? Ki az, akinek hozzáférése volt a kabáthoz?

Elemér sajnálkozva rázta a fejét, nem tudott a kérdésre válaszolni. Kiutat keresve körbetekintett a szobán. Szeme megakadt a falióra számlapján, majd hirtelen felpattant.

- Elnézésüket kérem, hölgyeim, de sajnos elszaladt az idő, késésben vagyok egy konzultációról! Ha bármi kérdésük lenne, keressenek bármikor!

Sietősen elbúcsúzott és kilépett az irodából. Miután bezárult mögötte az ajtó, Rita Szonja felé fordult.

- Méghogy konzultáció! Csak menekülni akart. Nem is csinál semmit soha. Kutató, na persze.

Szonja csak elmosolyodott, majd felállt, és rendezgetni kezdte a teleírt cetliket.

- Te tényleg elhiszed, amit mondott? - folytatta Rita - hiszen semmivel sem tudja bizonyítani.

- Majd mi bizonyítjuk! Mit csinálsz ma délután?

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>