Rita megmutatta a képeket Szonjának, és részletesen beszámolt mindenről. Vagyis majdnem mindenről.

- Gondoltam, te hátha észreveszel valamit, amit én nem. Plusz hátha tudod, ki az a nő a képen.

- Zilahi-Nagy felesége, Mária. Pontosabban még éppen a felesége. Mária és Nyíry tanár úr – ki tudja, hogy ismerték meg egymást – egy ideig a professzor háta mögött találkozgattak. Most pedig Mária beadta a válási papírokat, és Nyíryhez költözött. A professzor ezért volt olyan lehangolt a halála előtt folyamatosan.

- Ezt nem is tudtam. Akkor lehet, hogy összefügg ezzel a halála?

- Ugyan, nem hinném. De azért érdemes lenne Nyíryvel váltani néhány szót, hátha ki tudok deríteni valamit. Később elhívom meginni egy kávét, az talán elég ártatlannak tűnik.

- Jó terv. De érd el, hogy felvegye az esőkabátját, ugyanis a legérdekesebb dolgot annak a zsebében találtam.

Előhúzta a telefonját és megmutatta az utolsó képet.

- Az epipen! – kiáltotta Szonja. – Miért nem ezzel kezdted? Ez mindent megváltoztat, ezzel hivatalosan is Nyíry lett az első számú gyanúsítottunk! Így már biztos, hogy beszélnem kell vele!

Rita hazaindult, kicsivel később Szonja összeszedte minden bátorságát és kilépett az irodájából. Kezdett elég nyomasztó lenni ez a második emeleti folyosó.

***

A csepergő eső lomha illata, akár a megboldogult Zilahi-Nagy professzor macskája fészkelte be magát az egyetem rejtett zugaiba. Megállt a tantermekben a levegő. Ha valaki mélyet szippantott volna belőle, azt érezhette volna, hogy szép, álmosító idő van, éppen ideális egy pár óra pihenőre a hosszú hét után. A magyar tanszék folyosóit mintha egy viharfelhő járta volna be. Szonja, szürke kardigánjában, kifürkészhetetlen tekintettel, kecsesen és határozottan siklott dr. Nyíry Elemér irodája felé. Még nem tudta, milyen szerepet öltsön magára, amikor a kutatóval beszél. Legyen számonkérő? Nem, ehhez nincsen elég bizonyítéka, és van egy olyan furcsa megérzése is, hogy a férfi ártatlan. Bár az epipen… Természetesen fog viselkedni, elcsevegnek majd a diákokról, kicsit szidják az egyetemi bürokráciát, szóba jön majd Zilahi-Nagy halála is, kínosan bólogatnak és jóideig egyiküknek sem lesz bátorsága más témára terelni a szót.

Szonja és dr. Nyíry között korábban nem volt szoros kapcsolat. Nem mintha ellenérzéseik lettek volna egymás iránt, de a kutató kioktató stílusában volt valami, ami bántotta az adminisztrátor önérzetét, a férfi pedig talán érzékelhetett valamit az általa kiváltott nyugtalanságból, mert ha tehette, nem kereste Szonja társaságát. Amikor egy-két jelzésértékű kopogás után a tanszéki adminisztrátor megjelent irodája ajtajában, a férfi arcáról könnyűszerrel leolvasható volt a meglepődés, de semmi más. Semmi, ami gyanúra adhatna okot. Szonja egy barátságos mosollyal adta a férfi tudtára, hogy látogatása személyes jellegű.

Nyíry hellyel kínálta.

- Igazán nem számítottam a látogatására. Ha előre tudom, Magácskának is hoztam volna kávét az automatából.

„Magácska.” Szonja ezt a megszólítást ki nem állhatta, de tudta, hogy Nyíry esetében nincsen mögötte rosszindulat, legfeljebb esetlenség. Ő mindig tanár urazta, bár nem is volt rendes tanár, csak kutató, erre cserébe lemagácskázza.

- Csak úgy beugrottam, tudom, hogy szokatlan, de mindannyiunkat felkavart Zilahi-Nagy professzor halála. Szerettem volna kifejezni a részvétemet, a tanár úrnak és Máriának is. Tragikus baleset.

- Valóban az.

- Borzasztó, hogy nem tehetett róla senki. Egyetlen hiba, és vége egy ilyen értékes embernek.

- Ne túlozzunk, inkább hibák sorozatáról beszélhetnénk. Mogyorót fogyasztott, de előtte otthon hagyta az epipent. Marikám folyvást azt hajtogatja, ez sem történhetett volna meg, ha van egy rendes asszony a háznál. Ha ő már… szóval érti. És milyen igaza van!

Szonja udvariasan mosolygott.

- Engem szemüveg nélkül sem engedne el soha. József nem értékelte eléggé, milyen finom és törődő. Elnézést, nem akarom Magácskát untatni ezzel. Halottakról vagy jót vagy semmit.

- Ugyan, dehogy untat!

Elemér mindig szeretett a párjáról beszélni, és jó szerelmeshez híven megvetett mindent és mindenkit, akit Mária szidott. Egy exférjet, persze, nem nehéz gyűlölni, József meg egyébként sem volt népszerű figura. Felfuvalkodott, hatalomvágyó alak volt (ezért is csúfolták a háta mögött vezetékneve nyomán Zilahi-Nagyúrnak), az egyetlen lény, akivel kölcsönösen imádták egymást, a macskája volt. De valahogy mégsem kellemes bevallani, hogy gyűlölsz valakit, különösen, amikor az már eltávozott az általunk ismert világból.

- Nem sok jó szó esett a háznál Józsefről. Nem arról van szó, hogy ne gyászolnánk, mégis ember, ugye, és Marikám életének szerves része volt hosszú ideig. Gyászolunk mi, csak a magunk módján.

- Persze, teljesen érthető.

- De azért mégis furcsa. Mintha az ég is sírna, mi meg…

- Kimehetnénk sétálni, hátha meghozza a könnyeket - kapott az alkalmon Szonja. Érezte, hogy a férfi gyanakodni kezdhet, soha az életben nem sétáltak még együtt sehova, de elhatározta, hogy kiprovokálja ezt a sétát valahogyan… Nyíry kénytelen lesz felvenni a kabátját, hogy el ne ázzon, azután pedig könnyebb lesz olyan helyzetet rögtönözni, amivel kicsalhatja az epipent a zsebéből. De a férfi vonakodott.

- Nem is tudom. Nem kedvelem ezt a nedves időt.

- Higgye el, jót tesz a friss levegő. Nem bújhat ki alóla, már beleéltem magam. Hozom is a kabátját.

Szonja felpattant és a fogas felé indult, a kutató azonban megelőzte.

- Hagyja csak, már megyek is.

Elemér magára öltötte esőkabátját, felhajtotta maradék kávéját, majd lovagias mozdulattal, a hölgyet előreengedve az ajtó felé tessékelte Szonját, aki feltűnés nélkül igyekezett kiigazodni a férfi reakcióján. Kis kitérőt tettek az adminisztrátor esőkabátjáért, a séta helyszíneként pedig megegyeztek a TIK melletti parkban.

Ahogy kiléptek az utcára, Szonja a kabátzsebébe túrt, a telefonja, pénztárcája, tolla és gondosan műanyagdobozokba csomagolt post itjei közül előkereste összecsukható esernyőjét, a nyitott textilgombát pedig kettőjük közé tartotta. Elemér zavartan megköszönte, motyogott valamit arról, hogy őt védi a kapucni, de udvarias tiltakozása süket fülekre talált.

- Ugyan, nem kerül semmibe, mindig jól jön egy kis extra védelem.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

- Hogy ma reggel? Nem, teljesen megértem. Persze, ott leszek. Köszönöm! Viszonthallásra!

Rita letette a telefont. Az állatorvos hívta, átrakták az időpontját reggelre, mert délután a doktornak sürgős teendője akadt. Valami szülői értekezlet, amit a volt felesége eddig “elfelejtett” megemlíteni. Minden fontos páciensét átrakta reggelre. Egy maine coon-t azért csak nem mondok le - mondta - főleg Indiát. Rég láttam már azt a nárcisztikus pofáját! 

Rita igazán hálás volt a segítségért, hiszen a macskája volt a mindene. Lassan tíz éve nevelgette, úgy szerette, mintha a gyermeke lenne.  De ez az időpontváltozás kissé átrendezte a napját. Délután már nehezebb lesz olyan alkalmat találni, amikor Nyíry Elemér nem tartózkodik az irodájában, és Feritől sem lesz könnyű elkunyerálni a kulcsot. Majd csak eltereli valamivel a figyelmüket, India egészsége fontosabb.

Szegény macska nagyon furcsán viselkedett, amióta egyszer magával vitte az egyetemre. Be akarta mutatni Szonjának, de sajnos amíg a hivatalsegéd az egyik mosdót takarította, őfelsége pár órára elkóborolt. Amikor a gazdája megtalálta, már betegesnek tűnt. Rita egy darabig reménykedett, hogy csak megijedt a sok idegentől, ugyanis nem volt kifejezetten szociális lény. Csakhogy az idő telt, a macska meg nem gyógyult, úgyhogy itt volt az ideje szakemberhez fordulni.

Amint sorra került a rendelőben, mindent részletesen elmondott Iványi doktornak. India eltévedt az egyetemen, azóta nem eszik, ritkábban tisztálkodik, depressziós, és néha öklendezni is látta. Iványi bólogatott, és megtapogatta a maine coon hasát, a macska cserébe megrovóan meredt rá.

- Igen... Megehetett valamit, amit nem kellett volna. Csinálunk egy röntgent, és meglátjuk, mit tehetünk. Ne aggódjon, valószínűleg megoldható a dolog.

Indiát elvitték, Ritát pedig visszaküldték a váróterembe, amíg megjönnek az eredmények. A hivatalsegéd rettegett. Mivel ő takarította az egyetemet, voltak ötletei, miket nyelhetett le a cica, és a lehető legrosszabb lehetőségek játszódtak le a fejében. Elképzelése sem volt, hogyan élné túl, ha elveszítené Indiát.

Hamarosan megjöttek az eredmények, Iványi behívta, és megmutatta a képeket a számítógépen.

- Úgy néz ki, részleges bélelzáródása lehet. Egy rugót, és jó pár műanyagdarabot találtunk a hasában. Sajnos műteni kell.

 Rita a szája elé kapta a kezét, majdnem elsírta magát. Az orvos a kezeit tördelte.

- Tudom, hogy fél az altatástól, de higgye el, minimális a kockázat. Csak 0,05 százalékuk... - Rita felzokogott. Iványi idegesen vakargatta a fejét.

- Nézze… Ez nem teljesen szabályos eljárás, de ha gondolja, meg tudom csinálni akár most is. Sokan nem tudták megoldani az időpontváltást, úgyhogy van egy kis szabadidőm. Ha úgysem evett két napja, tulajdonképpen készen áll rá… Jobb, ha én csinálom, mint ha valami idegen, ugye? Ez megnyugtatná kicsit?

Rita tépelődött. Túl zaklatott volt a mérlegeléshez. Ez az egész olyan sebeket nyitott fel benne, amiket már régen beforrtnak vélt. Felszínre tört a fájdalom, amit akkor érzett, amikor elvetélt, vagy amikor kiderült, hogy nem lehet többé gyermeke, és Endre elhagyta. Annyit veszített már. És most India?

- Veszek tőle egy kis vért, addig nyugodtan gondolja át. - Iványi doktor zavartan megköszörülte a torkát, majd otthagyta Ritát.

- Végül bevállaltuk a műtétet - mesélte Rita másnap Szonjának. - Minden rendben ment. Még kicsit lábadozik a szentem, de láthatóan sokkal jobban van. Bocsánat, amiért el kellett halasztanunk a helyszínelést, vele kellett lennem egész nap.

- Ugyan, ne viccelj, ez természetes. Szegénykém. Nagyon ijesztő lehetett mindkettőtöknek.

- Igen, az volt. Viszont nem fogod elhinni, mit találtunk India gyomrában.

Szonja érdeklődve nézett fel a kávéjából. - Na, mit?

- Egy epipen alkatrészeit.

Az adminisztrátor majdnem félrenyelte a kávét.

- Teljesen ki is ment a fejemből, hogy a gyilkosság napján hagytam el a drágámat. Most már biztos, hogy valaki szándékosan emelte el az epipent, mert Zilahi-Nagyból sok mindent kinézek, de egy macskát biztos nem bántott volna. Különösen a saját kárára.

Szonja elgondolkodva bólogatott.

- De miért etette meg a gyilkos az epipent éppen egy maine coon macskával? Annak nyilván van gazdája, akkor pedig biztos meglesz az epipen. Nem jó rejtekhely - töprengett hangosan Rita.

- Talán pánikolt. Ezek szerint India nem sokkal a gyilkosság után kaphatta rajta. Gondolod, hogy felismerné az elkövetőt?

- Egy próbát megér. Mindenkit megismer, akitől enni kapott.

Szonja elmosolyodott.

- Akkor készüljetek fel lélekben. Amint India felépül, sétálni visszük.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Nagyobb kihívás ez, mint gondolnánk. Megtartani azt, amit európaiságnak tartunk: a polgári értékrendet, a keresztény hagyományon nyugvó erkölcsi alapot, a szabad szólást, a szabad mozgást térben és eszmeiségben, a vita relevanciáját, hogy: egységben az erő, a hagyomány és progresszió  kölcsönhatásának hozadékait, amit úgy nevezünk: kultúra. Hosszan, ezer meg ezer oldalon lehetne ezt fejtegetni, minthogy ezt meg is tették és meg is fogják még tenni, ám a legesszenciálisabban, a leghitelesebben - szerintem - József Attila fogalmazta meg a Thomas Mann üdvözlése c. versében. Ma - sajnos vagy nem - újra aktuális ez a vers és álláspontom szerint, inkább sajnos.

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

Bevezetőt írta: Csabay-Tóth Bálint

A képen: Thomas Mann (balra) és József Attila (jobbra) látható 1937. február 13-án a Szép Szó irodalmi folyóirat Thomas Mann-estjén. Erre az alkalomra írta a költő a fenti verset, melynek felolvasását a rendőrség betiltotta. (A fotográfia Escher Károly felvétele)

Kép forrása: https://gallery.hungaricana.hu/hu/SzerencsKepeslap/1208808/?img=0

- Szia, Feri! – köszönt Rita a portásnak, aki éppen néhány talált tárgyat tett ki a porta ablakába.

- Szervusz, drága Rita! Miben lehetek ma a szolgálatodra?

Rita egy pillanatra elgondolkodott, hogy mióta beszél így a régi barátja, de aztán rájött, hogy sokkal fontosabb dolog miatt érkezett, így megpróbálta arra irányítani a szót.

- Tudod, amióta többet kell bent lennem, nagyon unatkozom, mert nincs túl sok feladatom.

- Talán azt szeretnéd, hogy adjak át a portási kötelezettségeimből? – nevetett Feri.

- Jaj, dehogy! – kacagta el magát Rita is, aztán csevegő hangot magára erőltetve folytatta – Nem, csak Nyíry tanár úr nem olyan régen megkért, hogy segítsek rendet tenni az irodájában, de teljesen elfelejtettem. Ma megint szólt, és mondta, hogy ha nem lesz bent, nyugodtan menjek be, és csináljam meg. Azt terveztem, hogy mielőtt hazaindul, elkérem tőle a kulcsokat, de mire észbekaptam, már nem volt bent, és be van zárva az iroda. Esetleg ide tudnád adni a kulcsait?

A megnyerőnek szánt mosoly igen erőltetettre sikerült, és ezt Feri is észrevette.

- Minden rendben veled? Kicsit nyugtalannak tűnsz.

- Persze, minden rendben! – a nő kissé elbizonytalanodott, hangja egy pillanatra megremegett. Ki kellett találnia valamit, hiszen senkinek nem mondhatta el, hogy valójában nyomozni megy Nyíry Elemér irodájába.  Gyorsan valami olyat talált ki, ami többé-kevésbé még igaz is volt. 

- Tudod, a macskám kicsit megbetegedett. Nem igazán akar enni és a szőre sem olyan szép fényes, mint volt. Folyton ő jár a fejemben, azért vagyok ilyen. Délután viszem az állatorvoshoz, de most is nagyon aggódom érte, és szeretném kicsit elterelni a gondolataimat. Ezért is akarom igazából most megcsinálni a rendrakást, nem is azért, mert a tanár úr emlékeztetett rá.

- Szegénykém! – mondta halkan Feri, és mielőtt odaadta volna a kulcsot, együttérzően megölelte Ritát.

***

Rita kezei annyira remegtek, hogy alig talált a kulccsal a zárba. Mi lesz, ha valaki véletlenül meglátja? Feri is majdnem átlátott rajta, pedig őt már évek óta jól ismeri és jóban is vannak. Ráadásul, ha most meglátja valaki, és azt mondja, takarítani jött, a tisztítószerek hiánya elég gyanús lehet. Legalább pár dolgot magával kellett volna hoznia. Amint elfordult a kulcs a zárban, megkönnyebbülve, gyorsan ugrott a kis helyiségbe. Végre – gondolta magában.

Az ablakon nem jött be elég fény, mert esőre állt az idő és sötét felhők takarták az eget. Lámpát kapcsolt és kutakodni kezdett. Nem tudta, pontosan mit is keres, de minden fiókot, szekrényt, polcot és asztalt alaposan átnézett. Mindenhol könyvek, beadott dolgozatok és nyelvészeti vagy irodalmi cikkek hevertek, rendezett összevisszaságban. Az egyik fiók alaposan beragadt, Rita alig tudta kihúzni; két perc ráncigálás után adta csak meg magát. Az újabb feleslegesnek tűnő papírhalom alatt egy fénykép lapult Nyíry tanár úrról és egy nőről, akit Rita nem ismert, bár nagyon gyanús volt neki, hogy már látta valahol. Úgy gondolta, talán előrelépés lehet az ügyben, de elvinni semmiképp nem akarta, mert az biztosan feltűnne a kép tulajdonosának. Előhúzta a telefonját, lefotózta a képet, majd visszatette a helyére, és betolta a fiókot. Miközben tovább kutakodott, kopogtak az ajtón. Mozdulatlanul megállt, mert a kopogás megismétlődött még két alkalommal. Mikor távolodó lépteket hallott, rájött, hogy jobb volna sietni, mert az óráknak mindjárt vége, és nagyobb a lebukás veszélye, ha sokan vannak a folyosón. A telefonja szerint csupán öt perc volt hátra, hogy a hallgatók kiszabaduljanak a termekből, ezért minél hamarabb ki kellene mennie. Eszébe jutott, hogy talán nem vett észre valamit, ami Szonjának feltűnhet, ezért gyorsan még körbefotózta a szobát. Az ajtó felé fordulás közben vette ki a zsebéből a kulcsokat, de túl nagy volt a lendület és nekiütközött az álló fogasnak, ami nagyot csattant volna a padlón, ha Rita reflexei nem lennének ilyen jók, és nem kapta volna el a rajta lógó esőkabátnál fogva. Mikor visszaállította a helyére és végighúzta a kezét a kabáton, hogy megigazítsa, valami hengeres, hosszú tárgyat tapintott ki. Mivel vastagabb volt egy tollnál, Ritán erőt vett a kíváncsiság, és a pulóvere ujjába visszahúzott kézzel kivette azt a valamit a kabát zsebéből. Epipen – olvasta.

- Epipen, epipen – ízlelgette a szót kicsit hangosabban, mert tudta, hogy valahol hallotta már. – Epipen! Hát persze, Szonja mesélt róla, hogy Zilahi-Nagynak ez kellett volna, hogy az anafilaxiás sokkot túlélhesse.

Miután ezt is lefotózta gyorsan, izgatottan visszatette a helyére, majd kinyitotta az ajtót. Szétnézett, és mivel senkit nem látott a folyosón, gyorsan kilépett, és újra elforgatta a kulcsot a zárban. Legszívesebben rohant volna beszámolni Szonjának a fejleményekről, de előbb vissza kellett vinnie a kulcsot Ferinek, nehogy véletlenül elfelejtse visszaadni. Annyira izgatott volt, hogy alig tudott nyugalmat erőltetni magára, amíg leért a portára. Feri megjegyezte, mennyivel jobb kedvűnek tűnik a rendrakás után, aztán kérdezni akart a macskáról, de Rita rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy fent hagyott valamit a takarítókocsin, amiért most azonnal el kell rohannia, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat visszarohant a tanszéki folyosóra. Erőteljesen kopogott az ajtón, semmi válasz, meg is próbált benyitni, közben egyre türelmetlenebbül toporgott, de bármennyire izgatott volt, csak felfogta, hogy Szonja nincs az irodájában. Odalépett a közösségi könyvespolchoz és a címeket kezdte olvasgatni, szokta figyelni, melyik könyv nem tűnik el hónapokig sem, most épp Gulácsy Irén regényét sajnálta meg, szegény, már hetek óta nem kell senkinek. Fel is merült benne, hogy hazaviszi, amikor a szeme sarkából egy szürke felsőt és hosszú, barna copfot pillantott meg.

- Szonja! Szonja!

Szinte kiabált a tanszéki adminisztrátor után, aki rémülten fordult vissza.

- Atyaég, mi a baj? Mi történt?

- Baj nincs, de fontos dolgokról akarok veled beszélni! – a szemei szinte csillogtak izgatottságában.

- Találtál valamit? – kérdezte Szonja, miután becsukta maguk mögött a tanszéki iroda ajtaját.

- De még mit!

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Üdvözlök minden kedves olvasót! A Lopott Tollak szépen halad. Volt már lopás és egy gyilkosság is. Írásnál fontos dolog, hogy azt írjuk, amit ismerünk. Agatha Christie jól értett a mérgekhez, ezért is használta őket előszeretettel írásaiban. A mi csapatunkban nem volt gyógyszerész, de itt ül velem valaki, aki Zilahi professzoréhoz hasonló problémával kell együtt élnie.

Réka, köszönöm, hogy időt szakítottál ránk! Először is mutatkozz be kérlek az olvasóinknak! Hogy hívnak, mi hozott a kreatívosok közé? Hogy viszonyulsz a krimikhez?

Sz. R.: Szabó Réka vagyok, végzős kreatívos itt az SZTE-n. Régen mindig a színház világa érdekelt, gyerekként színésznő akartam lenni. Végül mégis úgy döntöttem, hogy inkább az elméleti részét tanulnám meg, ezért jöttem magyarosnak. Amikor pedig hallottam a kreatív írás specializációról, azonnal tudtam, hogy inkább ezt kell választanom, hogy sokkal jobban szeretnék írni, vagy esetleg egy kiadónál elhelyezkedni. A krimikhez sosem fűzött szoros szál- amiket eddig olvastam, mind ugyanarra a sémára fűződött, nekem kicsit unalmasak voltak. Ezért is volt nagy meglepetés, hogy a Lopott Tollak ilyen jól sikerült. Nem csak az írás volt szórakoztató, hanem olvasni is kifejezetten jó élmény volt.

Örülök, hogy csatlakoztál, és hogy élvezted. Ha jól tudom a te tapasztalataidra támaszkodott a csapat a mogyoró allergia ábrázolásához. Ez igaz?

Sz. R.: Igen, ez így igaz. Bár hivatalosan nincs nálam diagnosztizálva az allergia (tünetek alapján biztos, hogy az), és nem is túl erősek a tüneteim, mégis én vagyok ebben a legjártasabb, sok mindennek utána olvastam már addigra, amit nem tapasztalatból tudok.

Értem, köszönöm. Bár mogyoró allergiának hívják, ha jól tudom, akkor több magra is kiterjed. Mi az, ami bele tartozik, és mi az, ami nem? Gondolok itt mogyoróra, földi mogyoróra, dióra, kesudióra, mandulára.

Sz. R.: A mogyoró allergiának két fajtája van, az egyik, amikor valaki a földimogyoróra allergiás, a másik pedig a diófélékre - ez van nekem is. A diófélék körébe tartozik a mandula, a mogyoró (ami nem azonos a földimogyoróval), a dió, a kesudió, a pekándió, a brazil dió, a pisztácia, a makadámia, a queenslandi dió és meglepő módon a gesztenye is. A földimogyoró viszont nem tartozik ide, hivatalosan hüvelyes, a nagyon hasonló fehérjék miatt alakulhat ki dióallergiásoknál is reakció miatta.

Ez tényleg nagyon érdekes. A gesztenye eszembe se jutott volna. De térjünk rá az ellopott tollra! A történetben szereplő EpiPent a manapság sokat emlegetett Pfizer gyártja, ha jól tudom. Tudnál mesélni a használatáról vagy a működéséről?

Sz. R.: Nekem sajátom még nem volt, így erről csak az eddigi utánajárásom alapján tudok mesélni. Azt talán fontos megemlítenem, hogy nem csak a mogyoró, illetve dió allergiások használhatják, hanem mindenki, akinek az allergiája anafilaxiás sokkot képes okozni, például rovarcsípés esetén. Ha nagyon leegyszerűsítve nézzük, akkor egy tollnál kicsit nagyobb dolgot kell elképzelni, aminek az egyik végén egy gomb, a másikon egy lyukban elrejtett tű van. A gombot ki kell húzni, a tűvel ellátott oldalt pedig nagyjából 10 cm távolságból kell beledöfni a comb oldalába, hogy az adrenalin bejusson a szervezetbe. Fontos, hogy a comb oldalába szúrjuk, mert a hatóanyagnak izomba kell kerülnie és ott a legkisebb az esély arra, hogy eret találunk el vele. Minden EpiPen egyszeri adagot, 0,3 ml-t juttat be folyadék formájában, amely 300 mikrogramm adrenalinnak felel meg. Alkalmazás után 1,7 ml marad az autoinjektorban, de ezt már nem lehet felhasználni.

Ez érdekes. Kicsit pazarlásnak tűnik, hogy olyan sok felhasználatlan marad. De ha már szóba került az anafilaxiás sokk, a történetben senki se kérdőjelezte meg, hogy egy félig megevett croissant halálos allergiás reakcióhoz vezethet. A Da Vinci kódban pedig ennél is kevesebb elég volt hozzá. A valóságban is ilyen drasztikus a hatása, vagy változó lehet a reakció mértéke és a gyorsasága?

Sz. R.: A tünetek változóak, a súlyos, életveszélyestől az enyhe, alig észrevehetőig bármilyen erősségű lehet. Arra fontos odafigyelni, hogy bármikor súlyosbodhatnak. Akinél az első néhány alkalommal csak picike, mint mondjuk nálam, annál is lehet a következő életveszélyes. Ez az oka annak, hogy sokan még azokat a termékeket sem fogyasztják, amelyekben akár csak nyomokban fellelhető az allergén.

Értem, köszönöm. Egy utolsó kérdés, ha megengeded: A Lopott Tollakban egyes számban beszélnek Zilahi professzor EpiPenjéről. Tényleg mindenki csak egy darabot használ egy ilyen fontos eszközből, vagy van, aki rendelkezik tartalékkal?

Sz. R.: Szerintem ezt embere válogatja. Az, hogy az orvos mennyit ír fel, a tünetek erősségétől függ, mert van, hogy egy nem elég. Ezeket használat után az embernek magával kell vinni a kórházba, megadott úton megszabadulni tőle, majd érdemes pótolni szükség esetére. Az EpiPeneknek továbbá van egy lejárati ideje is, azután nem szabad használni őket, szintén ki kell cserélni. Összességében tehát ez nem egy örökké tartó dolog, nem ugyanazt az egyet hurcolja mindenki magával élete végéig.

Rengeteg mindenre oda kell figyelni. Nos, még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál ránk, Réka!

Sz. R.: Nagyon szívesen!

További szép napot és jó hétvégét! A kedves olvasók pedig ne menjenek messzire, mert holnap érkezik a Lopott Tollak következő fejezete, amiből kiderül, hogy ki tippelt helyesen.

Felhúzom a sliccem. Reménykedem, hogy nem csípem oda, behunyom a szememet. Kinyitom, nem számít semmit, éjszaka van. A sötétség kék, és bele lehet látni bármit. Nincs igaza, aki azt mondja, fekete. Nem látok bele semmit, nincs ott semmi, egyedül vagyok, ezt erősítgetem magamban. Erre kell gondolni. Akkor is, mikor hazamegyek, anyám jön, mire mész a diplomáddal. Egyedül vagyok, amikor apám azt mondja, a testvéredből lesz legalább valaki. És mindig ezt mondja. Nincs testvérem, nincsen, nem szerel autókat, nem keres többet, mint amit anyám meg apám kap összesen a lefejt tejért. Háromszáz literje, mondják, ha valaki venni akar tőlük. Egyszer velük mentem, az utcánkba kellett vinni, öregekhez, az asszonyt műtötték gerinccel. Be akartak tanítani, vigyem tovább, lakjak ott, fejjem a teheneket, legyen belőlem is valaki. Mondták, ha megyek, kapok a megkeresett pénzből. Nem kaptam, elsöpörte az egészet a bátyám, jött haza, zsebpénzt kapott a Bocsi bától. Bocsi bá volt az autószerelő a faluban, bátyám meg a tanonca. Már nem, meghalt az öreg, Bence átvette az üzletet. Duplán szedhetett a tyúkból, így voltak büszkék a szüleim. Mindkét lábát elvette, tudta, azt szeretem, köcsög. Kértem, az egyiket adja ide, anyám szidott le helyette. Sajnálod, mi? De dolgozni nem akarsz, mint a bátyád, egész nap a kurva könyvet olvasod, erre neveltelek. Kit anya szült, mind csalódik, dörmögtem. Meghallották, pofon, az orrnyergemet érte az ajtófélfa, nem tört el, csak meghajlott. Most is hajlott, ha jön a melegfront, fáj. Fogom az egyik kezemmel, másikkal tapogatódzom. Mégis felbukom, mi van itt a földön.

Nem látom, kék itt minden, bele lehet látni bármit. Feszít a mellkasom, bazdmeg, itt kigáncsolnak, elesek, valami kattan hátul, lent, egész a csípőnél. Négyig beszívom a levegőt, négyig bent tartom, négyig kifújom, újra. Tizenkét ütem. Kilenc lépést teszek meg ennyi idő alatt. Kínálkozik, legyen tizenkettő, lélegezzek, ahogy járok. Csakazértsem, mire fel a nagy lázadás. Ki kellene ebből nőni, minek csinálom. Nekem minden jó, én jó vagyok, beismerem. Beismerek bármit, nem vagyok gonosz, egyedül vagyok. Nincs rajtam kívül senki. A sötétkékből kiveszem a Zilahi-Nagy öltönyét. Fekete, ezüst csíkos, a nadrágja szürke, üti egymást. Hogy öltözhet így egy ember. Nincs a helyén a szakálla. Nincs ő sem, egyedül vagyok, sötét van, késő, senki sem lehet már itt. A sliccemhez nyúlok, csak nedves, pedig mennyire koncentráltam. Négyig be, visszatart, kifúj. Nem baj, mondom magamnak, mindjárt megszárad. A sötétben meg úgyse látja senki. Egyedül vagyok, nincs kinek látnia, nem buktatnak le, nincs kinek. Zúg a fülem, csönd van, minek vagyok én itt. Zúg a fülem, nem egyenletesen, szavak, de nem ismerem föl. Ennyit se tudsz, ezt az anyám mondja, nem tudom, mikor, nem most. Soha, ő nincsen, egyedül vagyok, nem tartozok hozzájuk. Én vagyok, ők nincsenek. Nézem a fekete-fehér képeket, amiket belelátok a sötétbe, kék, nézem, ahogy haldokolnak ők is. Nem kapnak levegőt. A termék allergiás reakciót, bőrirritációt okozhat, ez a felirat van apróban, alul, mint a gyógyszerreklámok végén. Nem tudom elolvasni, annyira apró, mégis tudom, hogy az van odaírva. Vonaglanak, nincsenek.

Guggolok, ne koszolódjon be a nadrágom. Hüvelykujjal begyömöszölöm a fülcimpám a hallójáratba. Nem is hallok semmit, mi van velem. Mitől félek, egyedül vagyok. Felállok, kihúzom magam. Szövetkabát van rajtam, fekete, leporolom. Nem koszos, nem tudom, miért csinálom. Végighúzok az arcomon, a tenyerem hideg, hatalmas, átéri az egész fejem. Örököltem apám óriási kézfejét, szorítja vele a tehenek szarvát, attól lett ilyen. Kiskoromban képzeltem így. Aztán rájöttem, az enyém is ekkora, pedig nem nyúltam tehénhez, ez biztos. Nem nézek már fel rá, színparaszt az anyámmal együtt. A bátyám, milyen bátyám, ugyanazon a napon születtünk, csak ő hamarabb jött ki, erre van olyan nagyra az a szar. A technikumot se tudta elvégezni, azért ment el inasnak a Bocsi bához. Aztán ő lett a nagy, már pénzt keres, én meg csak tanulok. Legyen meg a diplomám, megfojthatja magát a kurva műhelyével. Meg anyám is apámmal együtt. Csak ne remegne a kezem, elsőre nehezen találom meg az ütőeret. Nézem, mennyit lüktet, mindegy, ebben a sötétben úgysem találom meg a magnéziumom, csak nyugalom, négyig bent, és tovább. Nyugalom. Nekem tisztának kell legyen a lelkiismeretem. Még sokra kell vinnem. Egyedül vagyok itt, nem történt semmi. Tiszta vagyok, fehér, csak a sötét miatt látszom kéknek. A lelkiismeretem is az. Nem csináltam semmit, ezt én mondom. Ártatlan vagyok.

Rita a csaphoz sétált, belenézett a tükörbe, és megeresztette a hideg vizet. Négyet–ötöt kortyolt, megmosta az arcát és megtörülközött. Egy mély lélegzetet vett. Legalább nem hagyják magára ebben az állapotban. Itt fontos valakinek az ő sorsa is! – gondolta, és kilépett a folyosóra.

Szonja már ki is kérte a tejes kávéjukat, amit ezúttal kávéspohárba kaptak, kicsi, kerek tányérkára illesztve. Két cukor és egy kávéskanál volt a pohár mellett, a tányéron.

- Milyen színvonalas kiszolgálás! Eddig mindig papírpohárban kaptam a kávét - mondta Rita, mikor odalépett az asztalhoz.

- Igazából szóltam nekik, hogy itt fogyasztjuk el, úgyhogy legyenek olyan kedvesek, rendes üvegpohárba tegyék. Ülj le, Rita, komolyan akarok veled beszélni!

Rita helyet foglalt a Szonja bal oldalán lévő széken. Ez volt a legszimpatikusabb, még párna is volt rajta.

- Rita! Zilahi-Nagy haláláról akarok veled beszélni. Ugye, te sem gondolod, hogy baleset volt? Ez nem a véletlen műve volt. Itt valaki tudatosan ártott a tanár úrnak.

- Igen, nekem is gyanúsnak tűnik ez az egész. Mikor körülnéztem, az epipent nem láttam sehol. Ezt már akkor furcsállottam. Mindig nála volt! És sosem evett mogyorós croissant-t.

- Valaki kicserélhette a péksütit. Vagy elvehette az epipent. Vagy mindkettő – tanakodott Szonja.

- A rendőrség viszont lezárta az ügyet, úgyhogy nem tudom, kinek szólhatnánk.

- A rendőrség nem foglalkozik vele, mert nem akar! Ez így a legegyszerűbb. Mogyoróallergia által okozott anafilaxiás sokk. Kész! – Szonja újból felháborodott. – Én azt mondom, derítsük ki mi, hogy mi történt szegény tanár úrral! Kapjuk el a gyilkost. Majd mi megmutatjuk a rendőrségnek.

- Nem tudom, mennyire lennék jó nyomozó... Én még soha nem csináltam ilyesmit. És nem is vagyok olyan bátor és ügyes, mint egy detektív... Csak annyit tudok a bűnügyi nyomozásról, amennyit olvastam a krimikben.

- Semmi miatt nem kell aggódnod! Az életben is szinte ugyanúgy megy. Nyomokat keresünk, megfigyelünk mindent és mindenkit. Aki gyanús, azt kihallgatjuk. Vagyis nem kihallgatjuk, csak beszélgetünk.

Szonja kezdett megnyugodni, hogy Rita hajlandóságot mutat. Remek segítője lesz a nyomozásban. Ők ketten össze fognak dolgozni!

- Rendben, szívesen segítek neked, Szonja! Hiszek benned, hogy meg tudod oldani, azaz, hogy együtt megoldjuk – ezzel belekortyolt a kávéba.

- Jól van, akkor szedjük össze, eddig mink van! Ezzel elővette a zsebéből a színes post iteket és egy tollat. Legfelül egy kék színű papír volt, amire felfirkantotta: két hete derült ki a kézirat ellopása. Egy másikra, amelyik sárga volt, ezt írta: Zilahi-Nagy prof. A harmadik, rózsaszínű papírra pedig ezek a szavak kerültek: epipen, dr. Nyíry, (Mária).

- Rita! Azt hiszem, először Nyíryt kellene megfigyelnünk, esetleg az irodájában, az asztalánál szétnézni. Ugyebár az ellopott kézirat ügyében is felmerült a neve. A két szál pedig nagy eséllyel keresztezi valahol egymást. Csak rá kell jönnünk, hogy hol...

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Szonja és Hajdú őrmester csak futólag beszélgetnek a xiungnukról, az ellopott kézirat szereplőiről. De kik is ők valójában? Mi közük a sztorihoz? Tényleg ők voltak a Mulan rajzfilm gonoszai? És hogy a bánatban kell kiejteni a nevüket?

A szerepükről talán majd máskor beszélnék hosszabban, mert nem akarok túl sokat elárulni a krimi hátteréről, amíg még olvastok. De nem véletlenül esett rájuk a választás. A kiejtésről annyit, hogy magyarul hsziungnu átírásban is szerepel, de hallottam kiejtve sziungnu és hiungnu formában is. Szerencséjük van azoknak, akik nem szeretik a nyelvtörőket, hiszen szokás őket ázsiai hunoknak is nevezni, annak ellenére, hogy semmi bizonyított kapcsolat nincs köztük és Attila hunjai között. A hunokkal való rokonságról könyvtárnyi irodalmat lehetne írni és ezt teszik is. Röviden legyen elég annyi, hogy amikor nagyobb nomád népekről beszélünk, mint a xiungnuk, a hunok, vagy később Dzsingisz-kán mongoljai, akkor nem egy egységes népre kell gondolni, hanem egy sok pici törzsből álló tömegre, aminek a vezető rétege volt hun vagy mongol. Ezért is nehéz a vérrokonok keresése. Ráadásul a nomádoknak meg volt az a rossz szokása, hogy vagy nem írtak, vagy csak keveset. Ezért kell a külföldi forrásokra támaszkodni, ázsiai nomád népeknél leginkább kínaiakra. Ez némi hibaszázalékkal jár. A görögöknek például mindenki szkíta volt, aki keletről jött és lóról nyilazott. Hmm, nem ismerős ez valakinek valahonnan? �

Eddig rendben van, de mit csináltak azon kívül, hogy nomádok voltak? Miért érdekesek? Hát leginkább azért, mert komoly hatással voltak déli szomszédjaikra, a kínaiakra. Sokat kereskedtek, mert a nomádok kétféle módon szerezték be mindazt, amit nem tudtak előállítani. Vagy raboltak, vagy kereskedtek. A kereskedést persze úgy kellett érteni, hogy finoman jelezték, hogy venni akarnak ezt-azt, és aki nemet mond, azokat megtámadják. Ezt a meglehetősen hatásos módszert akarták a Han-dinasztia alatt a kínaiak azzal kicselezni, hogy követeket küldtek nyugatra, hogy szövetségeseket szerezzenek. Maguktól azért nem tudtak vereséget mérni a xiungnukra, mert se a nomád harcmodorhoz se az arra specializálódott lovakhoz nem voltak hozzászokva. Kellettek nekik saját nomádok. Ezek az expedíciók vezettek a Selyemút kialakításához. Később a Han-dinasztia hanyatlásakor az enyhén Mardekáros Cao Cao tábornok xiungnu lovasokat szervezett be a seregébe. Talán nem véletlen, hogy végül az ő fia döntötte meg a Han-dinasztiát.

Na és Mulan? A rajzfilm csak hunokként utal rájuk, de egy fontos bizonyíték benne maradt. Emlékeztek, hogy is hívták a vezérüket? Shan Yu. Nos a helyzet az, hogy ez nem a neve. A xiungnuknál a shan yu a vezér rangja volt. Náluk még nem volt kán vagy kagán (nagy kán). Azt a Zsuan Zsuanok, az eredeti Mulan ballada és az élőszereplős film gonoszai vezették be.

Na és a kézirat? Azzal mi történt? Olvassátok tovább a Lopott Tollakat hátha a nyomára akadtok!

Írta: Szűcs Balázs

- A szokásos napi teendőimet végeztem; felmostam a folyosót, szellőztettem, kiürítettem a szeméttárolókat, takarítottam a termeket – Rita tudta, hogy kis csúsztatás volt ez, de azt mégsem mondhatta, hogy az előző egyetemi gyilkosságról készülő krimijéhez számolta a folyosó hosszát. – Aztán megláttam, hogy Zilahi-Nagy professzor irodájának ajtaja résnyire nyitva. Nem tudtam, hogy bent fogom találni, azt hittem, véletlenül maradt így. Mármint az ajtó. Amikor benyitottam, megláttam ráborulva az asztalra; azt hittem, alszik. Síri csend volt, és rossz előérzetem támadt. Először szólongattam, hátha felébred. Nem láttam, hogy emelkedne levegővételnél a háta, így odaléptem hozzá, és akkor láttam, hogy…hogy… - Rita meredt szemekkel, pislogás nélkül állt és remegett. Szonja magához szorította a vállát, és úgy próbálta nyugtatni.

- Értem, köszönöm, hogy elmondta. Most elmehet, de még keresni fogom, ha szükséges – Szonja megfordult Ritával, és elvezette.

- Feri, belenéztem, nincs semmi a torkában – lépett ki a folyosóra Koncz nyomozó.

- Látja, mondtam, hogy nem fulladt meg. A professzor úr mindennap a szokásos péksüteményét hozta magával és ette meg. Speciális sütemény volt, ugyanis allergiás a mogyoróra. De amit az asztalán láttam, az nem úgy néz ki, mint amit enni szokott – fordult vissza Szonja a másik iroda ajtajából, ahova bekísérte Ritát.

- Milyen sütemény volt az asztalon? – fordult Hajdú a kollégájához.

- Mogyorókrémes croissant. Én is ilyet szoktam venni, isteni finom.

- Na, akkor meg is van. Rossz süteményt hozott magával, rohama lett, és meghalt – összegezte Hajdú, és eltette a jegyzetfüzetet.

- Elképzelhető, de mindig nála van az epipenje. Volt már kétszer is rohama, elég súlyos allergiája van, hajszálon múlt az élete, éppen ezért lehetetlen, hogy most nem volt nála. Fel van dúlva az asztala, ki vannak fordítva a zsebei, tehát biztosan kereste az epipent. Most azonnal ki kell hívni a gyilkosságiakat! Mármint helyszínelőket, meg mindenkit!

- Nem – Hajdú behúzta magával Szonját a professzor szobájába, Koncz követte őket – Nem hívunk ki semmit és senkit! Ahogy én látom, egy véletlen baleset áldozata lett szegény Zilahi-Nagy professzor. Figyelmetlen volt, rossz süteményt választott a pékségben, ráadásul otthon felejtette az epipenjét is. Ez nem szokatlan, ennyi idősen már megesik, hogy az ember elfelejt ezt-azt. Tehát: a jegyzőkönyvben említés lesz a professzor haláláról, de csakis mint szerencsétlen véletlenről. Éppen ezért nem ajánlom, hogy elkezdjen pattogni, és hívogatni a rendőrséget, mert nincs értelme. Az én szavam a magáé ellen. Ezen kívül, ha a bűnügyieket is bevonnánk, a kéziratok sem lesznek meg, mivel azok a bénák eltolnák az én, vagyis a mi nyomozásunkat, pedig már közel az igazság! Felforgatják az én bizonyítékaimat, és mivel van egy kis… konfliktus a rendőrségen belül, elvennék az ügyet tőlem, amit nem engedek. Szóval állítsa le magát, ne rendezzen cirkuszt, mert nem ér el vele semmit. Megértette?

- Maga nem ismerte a professzor urat. Ő nem olyan ember volt, aki csak úgy elfelejt valamit, főleg, ha az életéről van szó. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza – ezzel Szonja sarkon fordult, és mérgesen kisietett a szobából.

***

Szonja elkeseredve ült a tanszék irodájában. Az ilyen helyzetekben mindig a merengő pózt vette fel, gondolatait hagyta elkalandozni. A gyilkosság járt a fejében. Mert gyilkosság volt! Rémisztő, hogy mik történnek mostanában a tanszéken.

Zilahi-Nagy professzor soha nem hagyta otthon az epipenjét. Már ezer éve megvan ez az allergiája, és emiatt rendkívül oda kell figyelnie, hogy mit fogyaszt. Ugyanis minden, amiben akár csak fellelhetően mogyoró származék van, az számára méreg. Gondosan ügyelt mindig erre, meg szénsavas üdítőket sem ivott sohasem. Még szénsavas vizet sem. Szonja tudta Józsefről, hogy mindig magánál hordta az epipenjét, ha véletlenül mégis történne valami. Hogy lehet, hogy pont most nem volt nála!? Hirtelen rosszul lett és nem bírt magán segíteni. Kérni sem tudott segítséget, csak csöndben, egyedül meghalt a szobájában. Ez egy balesetnek beállított gyilkosság. Biztosan gyilkosság történt. Vajon ki tehette? És miért? Ki gyűlölhette ennyire a szerencsétlen professzort? Vagy kinek lehetett olyan nyomós oka, hogy ilyen galád dolgot tegyen...

Gyanakvása nem csillapodott, egyre csak kezdett belemerülni.

De ki helyszínelhetne, ha nem a rendőrség? A rendőrség ugyanis annyit foglalkozott az esettel, ameddig ránézett a hullára. Tudomásukra jutott, hogy mogyoróallergiája volt, így természetes halált állapítottak meg. Hivatalból senki nem fog gyilkosság után nyomozni így, hogy az ügyet már lezártnak nyilvánították. A hatóságot megkerülve kellene nyomozni. És feltűnésmentesen.

Szonja egyszer már belekerült a detektív szerepébe, nem is olyan régen. Ez alkalommal azonban sokkal ingerültebbnek érezte magát. Dühös volt a rendőrségre, azt gondolta, hogy nem végeznek alapos munkát.

Rita! Rita lehetne, aki segít neki felderíteni, hogy mi is történt valójában. Hogy ki gyilkolta meg Zilahi-Nagyot. Hiszen meggyilkolták, ez teljesen egyértelmű! Felháborító a rendőrség hozzáállása. Hogy csak úgy, minden vizsgálat nélkül kijelentik, hogy figyelmetlenség az egész! És nem hisznek nekem, hogy ez nem lehetett baleset. Rita, Rita majd hinni fog nekem, ő biztos megérti majd, hogy ez képtelenség! Szonja felpattant, hátára terítette egyszínű barna kardigánját, és elindult megkeresni Ritát. Arra gondolt, meghívja egy kávéra. Biztosan jót tesz majd a meleg tejeskávé ebben a feldúlt állapotban. Rita még mindig abban a tanári szobában ült, ahova bekísérte, de már kicsit jobban nézett ki.

- Szervusz, Rita! Jobban érzed már magad?

- Szia, Szonja! Azt hiszem, most már jobb, de úgy megrémültem. A tanár úr halott! Tényleg nem gondoltam, hogy ott találom, amikor beléptem az ajtón. Mekkora szerencsétlenség!

- Rita, ez az eset nem lehetett pusztán szerencsétlenség. Ez gyilkosság volt! - Szonja odalépett az íróasztalhoz, fél kézzel ránehezedett, és lehajtotta a fejét. Szemével a szőnyeg kopott mintáit fürkészte. Aztán felemelte a fejét és mélyen Rita szemébe nézett.

- Gyere, igyunk egy kávét. Annyira megkívántam egy meleg tejeskávét!

- Egy perc és mehetünk, csak előbb felfrissítem magam. Az előző kávémat úgysem tudtam nyugodtan elszürcsölni, hanem csak legurítani, mert a főnyomozó úr várt rám.

- Rendben. Találkozzunk odalent, én is elugrom még a kabátomért.

Szonja átment a tanszéki irodába. Megállt egy pillanatra a széke előtt, majd a háttámláról leemelte sötétzöld kabátját. Összeszedettnek érezte magát, ahogy elindult az épület belső udvara felé.

 Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

- Elnézést professzor nem akartam za….-kezdte Rita, ahogy óvatosan belépett a szobába de meglepetésében felsikoltott.

Nem Zilahi professzort találta a szobában. Az íróasztal előtti székhez egy fiatal lány volt kötözve. Kétségbeesetten próbált szabadulni a béklyóiból, de nyaktól lefelé meg se bírt mozdulni. Zihálva próbált levegőhöz jutni az orrán és segítségért kiáltani, de a száját betapasztó ragasztószalagtól csak halk nyögésre és szuszogásra futotta. Jobbra-balra dobálta a fejét, hogy kisöpörje arcából a vergődés közben szemébe hulló haját.
Rita összeszedte a lélekjelenlétét és a lányhoz rohant. Remegő kézzel lehúzta ajkairól a ragasztószalagot, majd kivette a szájából a beletömött harisnyát.

- Minden rendben? Mi történt? Ki támadott meg?

Csak úgy záporoztak belőle a kérdések a levegő után kapkodó Mei Ling felé, aki kiabálva magyarázni is kezdte, hogy mi történt. Rita viszont egy kukkot se értett belőle, mert szegény lány a sokk hatására elfelejtett mindent, amit magyarul tud és végig kínaiul beszélt. A hivatali segéd oldozni kezdte a lány lábán a köteleket, majd észbe kapott és inkább a csuklója után nyúlt. Ha Mei Ling kezei felszabadulnak, akkor ketten tudnak dolgozni. Mire a zajra befutott Szonja, a lány már a nyálas harisnyát húzta vissza a lábára kissé fintorogva.

- Rita, mi történt?

- Jaj, Szonja de jó, hogy itt vagy! – Futott hozzá Rita. – Fogalmam sincs mi ez az egész. Én csak meg akartam nézni, hogy miért nincs rendesen becsukva Zilahi professzor ajtaja, és ő meg csak itt volt..az.. az egyik székhez kötözve – mutatott a lányra mindkét kezével.

- Legalább nem megint egy hulla. Nem látta ki támadta meg?

- Gőzöm sincs – vonta meg am vállát a hivatali segéd. – Én nem tudok japánul.

- Nem baj, kiderítjük – bólintott Szonja. – Hozz egy kávét, aztán hívd a rendőrséget.

- Rendben – Rita indult is, de Szonja megállította.

- Tudod mit? Inkább egy teát hozz! Igen, azt hiszem ez jobb lesz.

Szonja elgondolkozva nézte a lányt. Két órával ezelőtt még együtt ültek a tanszéki irodában. Amikor végre megjött a tolmács, hamar el tudták hárítani Mei Ling problémáját a Neptunnal. De az sokkal fontosabb volt, amiről utána beszéltek. A lány mesélte, hogy őt is foglalkoztatta a kézirat eltűnésének az esete. Váltig állította, hogy nyomra akadt. Nem mondott nevet, de azt mondta, sejtette, ki áll a lopások mögött. Szonja nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valaki kihallgatta a beszélgetést. Azért támadta meg Mei Linget, hogy elhallgattassa. Talán azért nem ölte meg, mert nem volt mivel és azt remélte, hogy itt senki se találja meg. Ha így van, óriási szerencse, hogy Rita ért oda hamarabb. Ennél már csak akkor lett volna szerencsésebb, ha a tolmács tovább késik. Akkor talán sor se kerül a beszélgetésre.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>