Szörnyen hideg volt a dékán irodájában, hiába volt elvileg tavasz. Bár az is igaz, hogy Mária folyamatosan hidegnek érezte a levegőt, amióta József elment. Még most is alig tudta felfogni, hogy mi történt. Nem volt jó érzés bemenni az egyetemre. Minden egyes sarok a férjét juttatta az eszébe. Az üresnek ható őszintétlen részvétnyilvánítások sem segítettek. Legalább a nemrég újra kinevezett Sárközy dékán úr tényleg együttérző volt. Bár nem is csoda, hiszen ő és József ságváris koruk óta jóban voltak, meg ők is ismerték egymást a gimiből, persze, hiszen ő is oda járt, csak másik évfolyamba. Mennyit mesélt a régi emlékekről a „bűntársával”! Most már soha többet nem mesél semmit. Remegő kézzel vette el a temetésen részt venni kívánók névsorát a dékántól, majd motyogva elköszönt és távozott. A folyosón semmivel se volt melegebb. Ugyanúgy jeges markában tartotta a gyász. Vett az automatában egy kávét, csak hogy tarthasson a kezében valami meleget, és úgy ment a tanszéki irodába. Benyitva Szonjával találta szembe magát, aki azonnal elé sietett.

- Szia – motyogta Mária zavartan.

- Jaj, Mária, annyira sajnálom! Fogadd őszinte részvétem!

- Köszönöm – szipogta, majd könnyekben tört ki.

Szonja átölelte a zokogó nőt, és hagyta, hogy kisírja magát a vállán. Nem voltak éppenséggel közeli ismerősök, de Szonja sosem volt az a fajta, aki megtagadta az együttérzést vagy a törődést azoktól, akik rászorultak. Gyengéden egy székhez vezette Máriát és leültette, majd lerakta elé az elhagyott kávés poharát meg egy csomag zsebkendőt.

- Rendben… most már rendben leszek – sóhajtotta Mária a szemét törölgetve.

- De ha segítség kell, nyugodtan szólj. Én itt leszek.

- Köszönöm. Lehet, hogy nem látszik, de nagyon-nagyon hálás vagyok.

- Ugyan, ez csak természetes. Mindenkit lesújtott, ami Józseffel történt.

- A dékán urat biztosan. Most jövök tőle. Erről jut eszembe, hogy neked kell leadnom azoknak a névsorát, ott szeretnének lenni a temetésen – mondta magát is meglepve, hogy ki tudta mondani a temetés szót. Remegő kézzel kereste a papírt a táskájában, majd vonakodva nyújtotta át Szonjának. Úgy érezte, mintha ezzel tenné végérvényessé, ami történt. Mintha meg lehetne másítani a megmásíthatatlant, ha magánál tartja.

- Köszönöm – biccentett Szonja és átvette a papírt. Gyorsan átfutotta a neveket.

- Nyíry Elemér is ott lesz? – kérdezte csodálkozással a hangjában, amikor a férfi nevéhez ért.

- Persze. Régről ismerik egymást, kollégák voltak, és sose voltak haragban. Nem voltak akkora barátok, mint Sárközy dékán úrral, hiszen Elemér a Radnótiba járt, de jó volt a viszonyuk.

- Bocsánat, hogy ilyeneket kérdezek pont most, de az se rontott a kapcsolatukon, hogy…szóval érted… – kérdezte Szonja óvatosan. Nem akart kegyeletsértő lenni, de egy lehetséges indíték is megbújhat itt.

- Nem, nem, dehogy – rázta a fejét Mária. Még legyintett is egyet, mintha elhessegetné a feltételezést. – Elemér soha még egy rossz szót se szólt rá. Mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt szegény Józsiról.

- Értem, köszönöm.

- Sőt – tette hozzá az özvegy. – Elemérnek jutott eszébe, hogy Józsinak a kék volt a kedvenc színe. Nem tudom, hogy te intézed-e temetést, de ha a névsort nálad kell leadni, akkor gondolom, igen.

- Az én feladatom, igen – bólintott Szonja. – Kék virágokat rendeljek?

- Megtennéd? Nagyon hálás lennék érte.

- Persze. Ne viccelj, ez a legkevesebb. Ha bármiben segíthetek, csak keress nyugodtan.

- Egyelőre ennyi lenne, köszönöm – állt fel Mária, nem túl meggyőző mosollyal. – Akkor majd a szertartáson találkozunk.

- Igen, legkésőbb akkor. Kitartást!

- Köszönöm! Szia!

Szomorúan, de már kevésbé vacogva indult haza. 

***

Mária még bent sem volt a lakásban, de már elkezdte levenni magáról a kabátját. Nagy, fekete kabát volt, önmagában is elég nehéz, de az esős időben a pára, meg hozzá a halál gondolata, még inkább elnehezítette a viselését.

A kulcsok megzörrentek a kezében, a zár is hangos kattogással mozgatta meg részeit, így az ajtó nyílása és az előszoba padlóján élesen kopogó léptek zaja sem érhette meglepetésként Elemért, aki a válla fölött a bejárat felé kapva tekintetét zárta le hirtelen a telefonon folytatott beszélgetését.

Ő egész délután egyedül volt otthon, míg Mária a temetést intézte. Egyikük sem tudta, hogy mennyi ideig lesz távol, mennyi ideig maradnak mindketten egyedül, mert a temetés megszervezése ugyanolyan kiszámíthatatlan volt, mint maga a halál. Munka után hazaérve magányosan ült a csöndben, az epipent szorongatva a kezében. Az egyetlen gondolata, ami nem Mária és a gyilkosság körül forgott, az volt, hogy a gyógyszer olyan, mint egy ragasztós tubus. Mint egy termetes toll. Mint egy gyerekjáték. 

Egészen idáig mindig csak halogatta a gyerekvállalást. Sosem volt megfelelő vagy az idő, vagy a személy. Máriával el tudta volna képzelni mindezt. Jó, már nem fiatalok, de ma az orvostudomány csodákra képes. De ha Marika börtönbe kerül…

Szinte újra érezte, ahogy gyomorszájon vágták abban a pillanatban, amikor megérintette a tubust. És újra látta maga előtt Szonja tekintetét. Egy gyors villanás volt. És mindkettejüknek ugyanaz a szó jutott az eszébe: gyilkosság.

Ha gyilkosság volt, jelentenie kell. Ha Szonja teszi meg, és kiderül, hogy ő is tudott róla, akkor ő is börtönbe kerülhet, Máriával együtt. De még tehet ellene. A baj már megtörtént, de a következményeket hátha lehet még uralni.

A tálalóhoz ment, idegesen kopogott a telefon mellett az ujjaival. Mária bármikor hazaérhetett, és nem akarta, hogy a barátnője tudjon erről. Beleszólt a telefonba, névtelenül bejelentette, amiről azt akarta, hogy a rendőrség tudomására jusson.

- Szia! Végre vége van ennek a szörnyű napnak! - akasztotta fel Mária a kabátot a másik mellé, ügyelve, hogy ne legyenek rajta gyűrődések. Most jól látszott, hogy teljesen egyforma a két kabát, és neki valamiért ez nagyon tetszett. Tudta, hogy gyerekes, de akkor is. Megfordult, megigazgatta a ruháját is a tükörben, aztán belesett az ajtón, mert Elemér nem válaszolt neki. A férfi háttal állt, abban a pillanatban csapta le a telefonját az asztalra.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>