Lipták Ildikó 2020-ban megjelent második könyvével a kamaszokat próbálja megszólítani, ez pedig a témaválasztással – ami a főhős haladása az önmegtalálás felé – szinte rögtön sikerül is.  Az egyes szám első személyű, naplószerű történetmesélés közvetlen kapcsolatot biztosít az elbeszélővel, aki a könyv főhőse is egyben: ő a tizenhárom éves Lilla. Az egyszerű mondatszerkezetek („Barna szövet, sárga és kék kockákkal. Gyorsan belebújok. Nagyon jó anyaga és isteni illata van. Jó rám.”) pedig átadják egy kamasz gondolkodásmódját.  Még itt, az elején szeretném leszögezni, hogy a siker nem csupán az író érdeme, Jásdi Juli szintén remek munkát végzett a könyv illusztrálásával. Olvasás közben nincs olyan érzésünk, hogy a rajzok feleslegesek, figyelemelterelők lennének, sokkal inkább nyomatékosítanak egy-egy jelenetet vagy előrevetítik, hogy mi is fog azokon a lapokon történni, úgy, hogy közben felerősítik a mű hangulatát.

Lilla, aki nehéz családi háttérrel rendelkezik, még az iskolában is alig-alig találja a helyét. Miután anyja új párjához, Zsoltihoz költöznek, kirekesztve érzi magát. Tudja, hogy a jelenlegi élethelyzetük függ a férfitól, nélküle az anyja az utcára, ő pedig nevelőintézetbe kerülne, és bár hárítja ezt, („mi nem vagyunk szegények!” – fojtja el magában, mikor egy tanár segíteni szeretne neki), senkit nem akar elhívni otthonába, utazási élményeit pedig többször is felnagyítja. Ennek ellenére az írónő nem a szegénységet állítja könyvének középpontjába, bár mesterien tartja fenn a nyomasztó érzést Lilla egy-egy megjegyzésével.

A történet elindítója egy használt bőrkabát, amit a nevelőapa ad Lillának, mondván, hogy „a tavaszikabátkérdés meg is oldódott”. És bár Lilla nem szereti ezt a kabátot, kénytelen hordani, egészen addig, amíg az rejtélyes módon el nem tűnik az iskolából. Ez pedig egy olyan eseménysort indít el, aminek központi eleme a Lillában lévő vágy: az, hogy bevágódjon az osztály hangadóinál.

Lillát, kabátja eltűnése után, a Tünde és Kinga által képviselt „vagány lányok” magukkal hívják a kosárpályára, hogy figyeljék a fiúk meccsét. Eleinte azt hiszi, része lett a belső körnek, de később többször is rá kell döbbennie, hogy csak kihasználják őt. Ez pedig nem kirívó eset, nem extrém történés, amit az író talált ki. Hány olyan esetet hallhattunk vagy élhettünk át, mikor az osztály vagányainak holdudvarához akartak/akartunk mindenáron tartozni. Feladva saját jellemünket, szinte átmenni a nem-létbe, csak hogy bekerüljünk abba a bizonyos csoportos beszélgetésbe.

Itt térnék vissza az önmegtalálás témájához. Lilla tehetséges lány. Megnyeri a szavalóversenyt, beveszik a röplabdacsapatba, és bár senki sem támogatja (nevelőapja is lekicsinylő megjegyzéseket tesz rá), ő sikereket ér el. Mindennek ellenére többször is felmerül benne a nem-lét gondolata. Mi van, ha ő nem is létezik, vagy csak képzelik? Ez mindig olyankor történik, mikor valaki épp ignorálja őt, így sosem tűnik megalapozatlannak a gondolat, bármennyire abszurd is. Úgy hiszi, mindenkinek könnyebb lenne nélküle, és senkinek sem tűnne fel a hiánya. A legszívfacsaróbb talán a műben az, hogy egyáltalán nem célja szívfacsarónak lenni. Lilla olyan könnyedséggel mesél a traumáiról, mint aki már teljesen hozzászokott azok meglétéhez. Nem tudunk meg sokat a múltjából, csak az okozatot, ami abból keletkezhetett. Szeretne egy nagyit, egy nagy családot, képzeletbeli rokonának pedig levelet is ír. Ilyen mély drámák ellenére, a szöveg nyelvezete könnyed marad („Találomra kiválasztok egy irányt, és messziről kinézek egy olyan követ, ami viszont egyáltalán nem tűnik gondozottnak. Lássuk, hátha lehetne a nagymamám. «Márink». Se egy évszám, sem olyan korholás, mint Hajnalkánál. Jó lesz.”), és ez egy ponton sem tűnik hibás megoldásnak.

„Csak neked akartunk jót!” – hangzik el Tünde szájából a mű egyik központi mondata, mikor megtudjuk, mi is történt azzal a bizonyos kabáttal. Mentegetőzés, szavak, amelyekkel saját lelkiismeretfurdalásunkat akarjuk csökkenteni. Valószínűleg Lilla anyja is ezzel a mondattal hajthatja álomra a fejét Zsolti mellett. Lilla visszakapja a kabátját, és bár ezzel, úgy tűnhet, visszaáll a rend, az már sosem fog megtörténni. Kiderül, hogy a legstabilabbnak hitt családok is széthullhatnak, a legrégebbi barátok is meggyűlölhetik egymást.

Lilla keserűen meghitt hangulatban tölti 14. születésnapját, a boldog kép elkészül, viszont az olvasóban könnyen maradhat hiányérzet. Utolsó jelenetével a könyv viszont lehetőséget hagy arra, hogy úgy gondoljuk, másnap már minden jobb lesz Lillának.

Összességében úgy gondolom, hogy ez a könyv magával ragadó olvasmány, aminek tanító jellege is van azok számára, akik Tündében vagy Kingában ismernek magukra; megérthetik, hogy a tetteiknek milyen következményei lehetnek. Viszont ezek az olvasók nem boldog befejezést fognak kapni. Kamasznyelven szól, de nem csak kamaszoknak; a szülőknek is segíthet abban, hogy jobban belelássanak a gyermeki gondolatvilágba. Nem viszi túlzásba a szlenget, nem csap át felesleges káromkodások gyűjteményébe és hitelesen adja át az ebben a korosztályban oly sokakat érintő magány érzetét.

Írta: Kaiser Zsanett