Húzza fel a sliccét, csukott szem, szívja a fogát. Csak az arca és a keze látszik, sötét van. Tántorog, nem tud egyenesen megállni. Biztos részeg, de akkor hogyan kerül ide, nem értem. Nem baj, nem az én dolgom, csak figyelek, vigyázok rá. Bármit csinálna, közbeavatkozni úgyse tudnék, milyen védő vagyok én. Mindegy is. Nézd, egy pillanatra gondolkozok máson, már eltűnik a szem elől. Kereshetem meg. Néha teljesen olyan, mint egy gyerek, szaladgál össze-vissza, utol se lehet érni. Megyek ki az ajtón, nem kiabálom a nevét, úgyse hallana meg. Nem lát, nem hall, nem érzékel, lehetek bármilyen közel. Nem figyel rám. Nehéz így vigyázni rá, nem beszéli meg velem, merre megy, pedig annyira segítenék neki. Mindig csak loholok utána, most is, na végre, itt van. Eléállok, az arcát nézem, egészen közelről, a szemét, rezeg a pupilla. Közben folyton hátrafelé tekintgetek, halad, ha előtte akarok lenni, hátrálnom kell. Szédületes tempót diktál, hiába kérlelem, nem lassít, nem neheztelek rá, nem hallja. Figyelek, fel ne bukjam, nem ismerem itt a járást. Igazából azt se tudom, hol vagyunk. Világos fal, sötét burkolat a padlón. Nagy ablakok, szeretném, ha megállna az egyiknél, ráncba szedné magát, olyan zilált, kapkodja a levegőt, remélem, nincs rosszul, nem venném a lelkemre, ha elájulna, csinált már ilyet. Sajnálnám, még sírnék is. Olyan szomorú, nem tudtam rá kellően odafigyelni, nem tudom, neki hogyan elmondani, mennyire sajnálom. Mondjuk, ő is hibás, reggel felkelek, mindig korábban, mint előtte nap, de őt sosem előzöm meg, nem tudom, hogyan csinálja. Megreggelizek, arcot mosok, ő meg már sehol, aztán azzal megy el az egész napom, rohangálok utána. A legképtelenebb helyeken találom meg újból. Ismeretlen lakások, utcák. Bokorban ül, leskelődik, tudnám, minek csinálja. A szomszédos fán találok egy fészket, beleülök, pont rálátok, most nem veszítem szem elől. Két másodpercre muszáj elkapnom a fejem, megjött egy rigó, leszáll, összenyom, ha nem ugrok félre. Kivetődök a fészekből, tényleg, halálos a veszély, elkapok egy gallyat, lovaglóülés. Mire a bokorra nézek, már sehol sincs, merre mehetett, kezdhetem újból a keresést.

Végre megállt. Néz ki az ablakon, leülök elé a párkányra, mögülem jön a fény, éri az arcát. Nem is mondtam, áttetsző vagyok, nem hagyok árnyékot, még szagom sincsen, nem izzadok le, baromi jó. Sír, ez baj. Úgy szokott sírni, először is vörös lesz a szeme. Összeszorítja a száját, de ez még nem különleges, nem láttam még olyat, hogy valaki szomorúságában nyitott szájjal sírt volna. A bal szeme sarkából megindul egy könny. És ennyi az egész. Felitatja, megtöröli a szemét, és kész. Most is, csorog az arca bal felén a könny, emeli fel a kezét. Fújtat, ez nem jó, ilyet nem szokott, bár mostanában annyi új szokása van, egyik aggasztóbb, mint a másik. Múltkor például lopott, akkor nagyon megharagudtam rá, ott is hagytam, nem fért a fejembe, most se fér, tegyük hozzá, hogyan tudja valaki a szobatársát meglopni. Érted, egy szobába laknak, ad a kajájából, erre meglopja. El is mentem, csinálja mostmár, ahogy akarja, kiültem egy padra, és rágyújtottam. Aztán megint az lett belőle, a nap hátralevő részében rohangálhattam, merre tűnhetett. Most is, hát ezt nem hiszem el, itt mesélek neked, nem figyelek oda, és az orrom elől tűnik el. Csak baja ne legyen. Csak baja ne legyen. Ez az épület is olyan hülyén van megépítve, nem is lehet benne tájékozódni. Világosban még csak-csak, akkor legalább a feliratok látszanának a falon. Most mondd meg, szerinted menjek feljebb egy szinttel? Inkább maradok. Nem lehet messze. Várjál, itt elfordulunk jobbra, csak el ne tévedjek én is. Na, ez az a mosdó, ahol megtaláltam, ez biztos. Bemegyek, megnézem, tényleg az-e.

Na, itt van, végre, csak tudnám, mit csinált. Meg miért van letolva a nadrágja. Csupasz seggel támaszkodni a csempének, a végén megfázik. Na, most, azt hiszem, most kezd kicsit magához térni. Nem olyan zavaros a szeme, mint az előbb. Jól van, álljál fel, mosdjál meg, itt a csap, igyál. Merre jártál, mit csináltál az éjjel, persze, úgyse hallja, nem lát, nem beszél, én meg találjam ki, éppen hova fog elrohanni, mint valami őrült. Hányadszor csinálod ezt, és én is hányadszor. Néha tényleg megkérdem magamtól, ezt most ne vedd magadra, minek követlek még mindig. Na, legalább most megmosdasz, a kezed is, nem is akarom tudni, hogyan szakítottad föl, csak legyél jól, és menjünk haza. Nem is értem, miért kellett Szegedre jönni, otthon minden sokkal könnyebb volt, megmondták, mit kell tegyen, és az lett, én meg követtem nyugodtan, tudván, ha félúton elvesztem őt, akkor is ott lesz, ahova indult. Itt nem beszél senkivel, nem tudok kiigazodni rajta. Ő meg rohangál, mérgezett egér, mondaná az anyja. Most is hova megy, még ki se pihentem magam, ő se, fújtat, látszik, csoszog. Hova megy. Várjon már meg, hé, várjál meg, persze, nem hallja.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>