Tatyjana vörösben

Fjodor ma is korán érkezett. Elfoglalta helyét az irányítópult mögött, majd felkapcsolta a világítást. A színpad és a nézőtér fényárba borult. Megragadta a reflektort, néhányszor megmozgatta. Módszeresen, precízen ellenőrizte a felszerelését.

Miközben pakolt, megállt egy pillanatra, és szétnézett. A vörös bársonnyal borított székek üresen meredtek előre. Ha az ember a színpadra emelte a tekintetét, árnyak és alakok suhantak el a szeme sarkában. Ez a nagy tér, emberek nélkül, mindig egy szörny üres gyomrára emlékeztette.

– Üdv, Fjodor Ivanovics! Hogy érzi magát? – Szergej kellemetlenül harsány hangja kettétörte a jótékony csendet.

Válaszul csak morgott valamit. Minden idegszálával rühellte a férfit. Hangos volt, mindenbe beleütötte az orrát, ráadásul fújtatott. Erőteljesen kifújta a levegőt, mintha mozdony lenne. Fjodor nem szerette a kollégáját, de mindennél jobban gyűlölte a fújtatást, a hangot, ami végigkísérte a beszélgetéseket, az étkezéseket, de még a darabokat is. Amikor az egész színház tökéletes csendben volt, akkor is hallotta maga mellett, ahogy Szergej minden harmincadik másodpercben nagy erővel kifújja a levegőt. Még mindig beszélt. Be kéne már fognia. Eszébe jutott, mit nyomhatna le a torkán. Mondjuk egy reflektort. De teletömhetné a száját papírral is. Igen, az milyen szép lenne, aztán befogná az orrát, nézhetné, ahogy lassan kiszáll belőle az élet, és többé nem beszélne, nem fújtatna…

– Fjodor Ivanovics! Minden rendben?

– Persze, miért?

– Mert már percek óta mereven áll és csak néz előre – válaszolta Szergej, két fújtatás között.

Fjodor elfintorodott a hang hallatán. Meg akart szólalni, de lentről kiabálás hallatszott.

– Baranov! Szmirnov! Fenn vannak már?

– Igen! – kiáltottak vissza.

– Akkor irány lefelé! – felelte a rendezőasszony. – Megbeszélés.

A színpadon gyülekezett mindenki, aki akár a legkisebb szerepet is játszotta a darabban. Összezsúfolódtak, ki ülve, ki állva hallgatta Jekatyerinát. Fjodor észrevette, hogy ébenfekete haja szoros kontyba van fogva. Ez nem tetszett neki. Megfestette egyszer, de a szigorú, mindig parancsolgató nőt lengedező hajjal alkotta meg a vásznon, le is vetkőztette, és kötelet font a nyakába. A fekete hattyú címet adta a képnek. Nagyon büszke volt rá, meg is mutatta néhány ismerősének, de mindegyik azt mondta, ocsmány, visszataszító és ijesztő. Mit tudnak ők. Nem értenek a művészethez. Fjodor már többször rájött: a környezetében ő az egyetlen értelmes, művelt ember. Hiába jött ide dolgozni, nem volt ez másképp a színházban sem. Mindenki ódivatú volt, régi darabokat játszottak, ugyanabban a formában vitték őket színre, újra meg újra. Semmi képzelőerejük nem volt. Ha megengednék, ha hagynák, hogy hozzátegyen a díszlethez, alakítsa a színpadot, hatalmasat tudna alkotni. De minden ötletét azonnal elvetették. Ostobák. Nem látják az igazi, művészi értéket, amit ő, Fjodor Ivanovics Szmirnov megadhatna nekik.

– Szmirnov! Szmirnov, figyel? – a rendező egyenesen a szeme közé nézett.

– Természetesen, Jekatyerina Alekszandrovna.

– Elvárom, hogy figyeljen rendesen, amikor utasításokat adok ki!

– Igenis.

Fjodor ismét elképzelte a kötelet. Ahogy Jekatyerina lengedezik, feje félrebillenve, a szemei üvegesen bámulnak a semmibe, igen, talán még vér is lenne, nem tudja pontosan, hol, de lenne, mindenképp lennie kell. Csak ne tudjon beszélni, ne tudjon parancsolni, pláne ne neki, aki művész. Igen, egy kötél, kötél kéne…

A próba eleje simán ment. Ilyenkor Szergej sem beszél annyit, csak fújtat. De Fjodor is el volt foglalva a saját dolgával. Ismerte már a darab minden pontját, félig magában motyogta a szöveget, ez segítette a végszavak megjegyzésében. A próba második felében a harmadik jelenetet vették át, amelyben megjelennek a balerinák, közülük is a legkülönb, Tatyjana. Ő volt minden, ami a szépséget megtestesítheti. Hosszú, szinte fehér haja koronaként volt felkontyolva. Lábai könnyedén mozogtak, fehér karjai kecsesen táncoltak a levegőben. Karcsú derekára tökéletesen simult a hófehér balettruha. Vörösre rúzsozott szája elütött szinte átlátszó testétől. Mindene gyönyörű volt. Miért adnak rá mindig fehéret? – gondolta Fjodor. Képtelen volt elszakadni a látványtól. Teste minden porcikája imádta a nőt. Eszébe jutott, hogy egyszer megpróbálta lefesteni. Ugyanebben a fehér ruhában akarta vászonra vinni, de képtelen volt visszaadni azt a szépséget, ami Tatyjanából áradt. Ettől olyan frusztrált lett, hogy megragadta az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt, és átdöfte vele a saját festményét.

– Szmirnov! – üvöltött a rendező. – Mégis, mi a fenét csinál?

Fjodor kezelte a reflektort, de végig Tatyjanán tartotta, pedig már rég máshol kellett volna lennie. Miért világítanék meg bárki mást, amikor Ő a színpadon van? Elrendezte a fényeket, a darab ment tovább.

Természetesen behívták az irodába. Sejtette, hogy ez lesz. Valahányszor megpróbálta feljavítani a darabot, mindig lehurrogták. Amikor belépett, Jekatyerina az íróasztala mögött ült. De nemcsak ő volt bent, hanem a színház igazgatója is. Mindketten szívélyesen mosolyogtak. A férfi először nem értette, mi történik, aztán rájött. Végre. Végre észrevették a tehetségét. Igen, csakis ez történhetett, látták, mire képes a fényekkel, mit tud, ha a kezébe adják a világítást. Bár nem emlékezett arra, hogy valami kifejezetten nagyot csinált volna a múltkori próbán. Más alkalmakkor fényeket adott vagy vett el, festőibbé, kifejezőbbé akarta változtatni a színpadot, de mindig ugyanaz lett a vége: leszidták. Megpróbált visszaemlékezni, tegnap mit csinált, de csak Tatyjanára és a mozgására emlékezett. Milyen gyönyörű volt, csak ne lenne mindig fehérben. Inkább feketében. Elképzelte, hogy nézne ki a padlón, üveges szemekkel, kissé szürke testtel…

– Fjodor Ivanovics!

A férfi megrázta magát, úgy nézett szét, mintha most járna itt először.

– Hallotta, amit mondtam? – az igazgató felvont szemöldökkel nézett rá. – El kell küldenünk magát.

Tessék? Hát nem előléptetni akarták? Nem azt akarták elmondani neki, hogy alábecsülték? Őt akarják kirúgni, őt, aki tehetségesebb, mint itt mindenki együttvéve? Azt hitte, azért hívták ide, mert végre belátják a hibájukat.

– Nézze, Szmirnov, semmi személyes – kezdett bele Jekatyerina. – De mostanában többször nem követte az utasításokat, elmulasztotta a váltásokat, meg mintha elaludt volna a lámpa mögött, nem figyelt a végszavakra.

Nem képesek felismerni az igazi művészetet. Mindentől, amit csinált, jobb lett a darab, csak ők ezt nem látják.

– A mai előadást még megcsinálhatja. Az ehavi fizetését természetesen megkapja – tette hozzá az igazgató.

Fjodor csak állt, mint a cövek. Nem tudott mit mondani. Ennyi idiótával körbevéve mit reagáljon az ember? Szó nélkül kifordult az irodából. Végigmasírozott a folyosón. Meg akarja mutatni nekik. Meg kell mutatnia nekik. Hogy mit veszítenek el vele. Látni fogják a tehetségét, a művészetét. Valami hatalmasat kell alkotnia, valami elképesztőt, olyat, amilyet még nem látott a világ. De mit? Már csak ma este tehet bármit is. Az előadásig tíz órája maradt. Addig meg kell alkotnia. Igen, már tudja is. Nem egy festmény kell, valami sokkal erőteljesebb, valami, ami él, ami valóságos. Életre kell hívnia az egyik képét. De melyiket? Hogyan? A gondolatai száguldoztak, összefüggéstelen hangok szólaltak meg a fejében. A halántékára szorította az ujját. Megállt. Rájött, hogy fogalma sincs, hol van. Csak vitték a lábai, előre, ő meg nem törődött vele, hova megy. Az egyik táncterem előtt állt. Gyakran jött ide, megnézni a balerinákat. Nem is, csak egyetlen balerinát. Most is zene szűrődött ki. Nem is rossz ötlet, még utoljára megnézhetem Tatyjanát. Belesett az ajtón. Ezúttal dresszben voltak, harisnyával. A korlát mellett álltak, apró alaplépéseket gyakoroltak. Feketében volt. Fjodornak nem tetszett. Azt hitte, feketében jobb lesz, de túlságosan Jekatyerinára emlékeztette. Most már ki nem állta a feketét. Ekkor megvilágosodott. A válasz végig előtte volt. A tökéletes szépségre van szüksége.

Megtette a szükséges előkészületeket. Hamarabb kell megtörténnie, amíg senki sem megy a színpad közelébe. Megtalálta Tatyjanát, egy sarokban ülve olvasott. Odalépett hozzá.

– Tatyjana Petrovna – a hangja remegett.

– Fjodor Ivanovics, micsoda kellemes meglepetés! – a mosolya olyan volt, mint egy virágos mező. – Régen nem láttam.

– Hoztam önnek egy kávét.

Szerencsére nem ez volt az első alkalom. Fjodor többször is eljátszotta ezt, hogy legyen indoka beszélgetni imádatának tárgyával. Persze, azt nem tudhatta, hogy Tatyjana csupán szánja őt, ezért nem küldi el. Beszélgettek pár szót, majd Fjodor, a munkájára hivatkozva, távozott. Tatyjana tovább szürcsölte a forró kávét, gyanútlanul, nem sejtve, hogy a férfi három erős altatót morzsolt bele.

A hatásra nem is kellett sokáig várni. A nő hamarosan az asztalra bukva feküdt. Fjodor, aki eddig távolról figyelte, most odalépett. Néhányszor megrázta, hogy nem fog-e felébredni. A színpad közepére már odakészített egy széket. Felemelte a nőt, aki alig nyomhatott ötvenöt kilót, és ráfektette a kiterített, vörös bársonyfüggönyre, majd óvatosan beletekerte. Így rakta a székbe. Karjait kihúzta, a karfára helyezte, fejét oldalra állította, hogy látsszon az arca. Addig igazgatta a vörös anyagot, amíg Tatyjana egyik lába combig ki nem villant, mintha felsliccelt szoknyát viselne. Fjodor megcsodálta a művét. De tudta, hogy még nincs kész. Előhúzta a sniccert.

Három óra telt el. A rendező a technikai segédekkel a nézőtéren gyülekezett. Előadások előtt mindig csinálnak egy közös ellenőrzést. Fjodor izgatott volt, izzadt, folyamatosan nézelődött. Úgy érezte magát, mint az előadó, akinek életében először kell énekelnie. Hamarosan kezdődik.

– Mindenki itt van? Gyorsabban, emberek, ha kérhetném, nem érünk rá egész nap! – Jekatyerina hangja betöltötte az egész nézőteret. – Rendben, akkor kezdjük is el.

Széthúzódtak a függönyök. Fjodor elégedetten tekintett szét. Ezek a szerencsések, akik itt vannak, abban a kitüntetésben részesültek, hogy láthatják a munkáját! Tatyjana pontosan középen ült, a vörös bársonyfüggöny egy estélyi ruha uszályaként terült el körülötte. Mindent beborított a vér. Fjodor büszke volt magára, pontosan úgy nézett ki, ahogy eltervezte. Először a nő torkát akarta elvágni, de végül inkább a végtagi ütőereket választotta. Így a vér egyenletesen folyt szét, tökéletes keretet adva a műnek. Tatyjana gyönyörű volt, a bőre még sápadtabb, mint annak előtte, kontrasztot alkotott a vörössel. Fjodor csak azt nem értette, miért sikoltozik mindenki.