Bouchet türelmesen várt a rendőrség egy kiüresedett folyosóján. Zsebében ott gyűrődött a levél, mely felszólította: jelenjen meg egy kihallgatáson, Szigethy Fanni halálesetének ügyében. Fél órával hamarabb érkezett, maga sem tudta, miért. Koncz nyomozó hívta be, a felszólításban feltüntetett időpontnál egy perccel se korábban, pontban kilenckor. Az asztalon már paksaméták halmaza fogadta, a székek egyikén Hajdu őrmester ült, jobb lábát hanyagul átvetve a másikon.

    – Rögtön a tárgyra is térnék – mutatott a túlsó székre, hogy a tanár helyet foglaljon – Szigethy Fanni halálesetével kapcsolatban tennék föl pár kérdést.

    – Tudomásom szerint a diáklányt baleset érte.

    – A körülmények erre engedtek következtetni, azonban a nyomozás folyamán felmerült pár gyanús körülmény.

    – Mit szeretne megtudni tőlem?

    – Volt bármilyen kapcsolata az áldozattal?

    – Még csak nem is tanítottam – vágta rá.

    Az őrmester az irathalom tetejéről egy kisebb könyvet emelt ki: a borító az időtől és kosztól megviselten rejtette el tartalmát. Kinyitotta, benne egy név: Szigethy Andrea. Benjamin értetlenül nézte az okmányt, meg sem próbálta leplezni reakcióját.

    – Szigethy Andrea az elhunyt diáklány édesanyja. Mint látható, az egyetemi tanulmányait nem tudta elvégezni. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, eszerint ön az áldozat édesanyjának a tanára volt.

    – Nem emlékezhetek minden diákomra.

    – Természetesen. Leszámítva persze azt, ha ez a diákja mély benyomást tett önre.

    Ismét az iratok között kutatott, ujjai az indexhez hasonló méretű könyvet, egy naplót ragadtak meg.

    – Idézek pár sort ebből, ez talán kitisztítja az emlékezetét:„Ha jól értettem, Minyonnak is ő segít abban, hogyan és mibe fektesse be a pénzét. Mikor találkoztak, engem is elhívott magával, és bemutatott neki úgy, mint a barátnőjét. Én el sem tudtam hinni, azt hittem, félreértettem megint, amit mond. De nem, tényleg végig úgy viselkedett velem, mint a szerelmével.”

    Benjamin lehunyt szemmel, rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy Koncz nyomozó felolvasta a sorokat. Minden felelevenedett benne: Andrea arca, haja, bőrének illata. A fiatal lány egész jelensége vonzotta, eszébe juttatta Franciaország minden szépségét és izgalmát. Kalandra vágyott, csak még egy utolsó repetára a régi életéből, melyet ott kellett hagynia. A diáklány óvatos rajongása, az a naiv báj ellenállhatatlanná tette. Kihasználta, egyre többet és többet akart ebből az éretlen imádatból. A találkozók életet öntöttek belé, megrogyott önbizalma erősebb lett, mint valaha, az órái ál-magabiztosságából őszinte csillogás lett. De eljött az a pont – hiába akarta a végtelenségig húzni ezt a kis játékot –, mikor Andrea és az ő érzelmei vészes távolságba kerültek egymástól. A fiatal lány családot és szerelmet, Benjamin testiséget és egót akart, kapcsolatuk pedig egyre inkább azt mutatta: egyik vágyat sem lehet kielégíteni igazán.

    Elfelejtette volna életének ezen intermezzóját? Ugyan, dehogy. Selyempapírba csomagolta és a többi afférjához hasonlóan elméjének egy rejtett komódjába tette. A Szigethy név ismerős csengésétől eleinte csak meg-megrezzent az eldugott bútordarab, azonban Fanni üzenetei, makacs közeledése már csattanva vágta ki a fiókot.

    – Újra feltenném a kérdést – zökkentette vissza a nyomozó hangja a valóságba –, kicsit máshogy. Volt konfliktusa az áldozattal?

    – Nem – hangja rekedt volt és egyáltalán nem meggyőző.

    – A vizsgálataink szerint maga Szigethy Fanni édesapja. Valószínűleg erre a lány is rájött a naplórészletekből. Azt állítja, ennek ellenére barátságos volt a találkozásuk?

    Hogy nem vette észre? Vagy tudta, egyszerűen csak nem vallotta be magának? Benjamin elméjét ilyen és ehhez hasonló kérdések kezdték megtölteni. Látta maga előtt Andrea, majd Fanni arcát, a tükörképszerűen ismétlődő mimikát és gesztusokat. Homlokán érezte a hideg verítéket, a nyomozó nyugodt tekintete gúnyos mosolynak hatott. Tudja. Világos, mint a nap, tudja, mi történt azon az estén…

    Fannival a pincében találkozott. A lány hívta oda, diadalittasan emelt ki egy könyvet, Szigethy Andrea indexét a többi okmány közül. Még határozottabbá vált, mikor a Benjamin Bouchet nevet felolvasta mint a nőt oktató tanárét. De a lány nem állt meg, Benjaminnak pedig egyre nőtt a dühe, ezzel arányosan egyre csökkent az önfegyelme. Fanni csak mondta, egyre hangosabban, egyre összefüggéstelenebbül. A férfi tűrte, holott a lánynak nem lett volna joga felhánytorgatni egy múltbéli tévedését. Sőt, egyszerűen léteznie sem kéne. Azt sem értette, Andrea miért szülte meg a gyermeket. Egy egész élet munkája dőlhet romba, ha az egykori románca kiderül. Andrea tartotta a száját, de Fanni nem akarta. Másik generáció. Öntudatos. Elcsábítani is évről évre nehezebb volt egy-egy diáklányt. Az adrenalin elöntötte testét, ösztönösen vágta a lányt a falhoz, teljes erőből, minden dühét ebbe a mozdulatba összpontosítva. Fanni sikított, a fémállvány felé nyúlt, ezzel megpecsételve saját halálos ítéletét. A szerkezet betemette, a gyenge test szinte azonnal megroppant a könyvekkel felhalmozott polc súlya alatt. Benjamin pár percig némán figyelte, majd ismét hagyva magát ösztönei sugallatának, sorsára hagyta a testet.