Bölcsészkar. Szép, kora januári naplemente. A TIK óriás-üvegablakai kétszeres fénnyel árasztották el a Göncz Árpád sétányt és a frissen hullott újévi havat. Kétszeres alkonyban úszott a Nyugi, a Pivo, a Campus, a Mojo, a Radnóti, és ugyanígy kétszeres fényárban lengtek a rendőrségi kordonok az Audmax félköre körül. Az Egyetem utcán négy-öt rendőrautó és egy mentő villogott a kék és a vörös minden variációjában. A Petőfi Center, a Riva, de még a Fortuna is alkonnyal vegyült helyszínelésbe burkolózott.

– Megváltó Krisztus, már megint mibe keveredtünk? – szólt Szonja Ritának, döbbenten, de azért kicsit izgatottan.

– Én tényleg csak lementem, ahogy kérték, én nem... szóval... most tényleg kell ezt magyarázni?

– Nem, persze, tudom, hogy ártatlan vagy. Nyilván. Senki nem is gyanúsít.

    Ez nem volt igaz. Persze, hogy Rita volt az első, akit kihallgattak, már csak azért is, mert ő lelt rá a hullára. Rita katatóniásan remegve ölelte Szonját. Koncz nyomozó szolgálati kabátja – ami a fagy miatt fakeménységűre volt meredve – átható kölniillattal töltötte meg az aulát. 

– Nyugodj meg, minden rendben van.

Feri a helyén ült. A forgós székében petyhüdten lógatta a fejét. Szonja, Rita feje felett nézte a portást, aki valamit motyogott a bajsza alatt, miközben a portásfülke ajtajának küszöbét bámulta bambán.

– Minden rendben van, szívem? – kérdezte Koncz nyomozó a menyasszonyát, miközben feljött két helyszínelő társaságában. 

– Nem... vagyis… de... nem tudom... – szabadult ki Szonja karjaiból, hogy gyorsan átmeneküljön Koncz nyomozóhoz.

– Nyugodj meg, kedvesem. Igazán nem tehetsz semmiről.

– Mi a helyzet, Zsolti? – kérdezte Szonja.

– Az idegenkezűséget talán kizárhatjuk, a Doki szerint semmilyen külsérelmi nyom nem található a holttesten.

– Egyáltalán ki a halott?

– A kislány... az az angolos... az a... hogyishívják... Szigethy Fanni kisasszony – mondta Koncz.

– Fanni? Szigethy? Uramisten... – mondta Szonja.

– Ismered őt, Szonja?

– Nem, vagyis... nem nagyon.

– Szonja – váltott hivatalosan szigorú hangra Koncz – ugye, tudod, hogy állampolgári kötelességed a rendőri szerv munkáját segíteni, amennyiben tudomásodban állnak bizonyos információk?

– Persze, hogy tudom! Szerinted nem tudom?!

– És, ugye, azt is tudod, hogy amennyiben valamit elhallgatsz, törvényszegést követsz el, amiért kettőtől ötévig terjedő börtönbüntetésre ítélhetnek?

– Természetesen!

– Szóval, felteszem a kérdést még egyszer: ismerted-e Szigethy Fannit? Illetve mit tudsz a jelen körülményekről?

Koncz nyomozó hangja úgy nyeste a Brut parfümös aula levegőjét, mint kasza aratáskor a búzát. Érces hangja a szokottnál is komolyabbnak és fenyegetőbbnek hatott. Szonja nem tudta, mit feleljen. Végre mégis megszólalt.

– Igen... nos...

– Nyomozó úr! A Doki kéri, menjen le a pincébe – szólt ekkor egy lihegő helyszínelő.

– Igen! Szonja, kérlek. A saját érdekedben. Még folytatjuk – Koncz homlokon csókolta Ritát, majd eltűnt a pince irányában.

    Szonja szíve a torkában dobogott. Nem, ezt nem lehet megszokni.

– Na gyere, főzök neked egy teát a szobámban – mondta kissé remegő hangon Szonja szegény Ritának, aki teljesen átázott a kiolvadt fakabáttól.

– Szonja! – kiáltott utánuk Feri a portásfülkéből.

– Igen?

– Tessék, itt vannak Szeged, Szentes és Hódmezővásárhely legjobb pszichológusainak telefonszámai. Gondoltam, szükség lehet rá.

– Köszönöm Feri. Maga jól van?

– Jól, legalábbis jobban, mint szegény Rita.

    A tanszéki adminisztrátor és a hivatalsegéd felmentek Szonja szobájába, Rita csuromvizes kardigánját kiakasztották a radiátor felett az ablakkilincsre. 

– Hogy miért mindig itt, hogy nem tudnak másutt meghalni az emberek... felmondok, én esküszöm neked, felmondok, Szonja! – szólt kicsit később Rita már inkább bosszúsan, de még remegve.

– Nem tudom, erre igazán nem tudok mit mondani. Csak azt remélem…

Szonja hangja fennakadt.

– Mit?

– Nem fontos.

✽

– Na, mi a helyzet, Doki? – kérdezte Koncz.

– Hát az van, Zsolt, hogy első blikkre, ez baleset volt.

– Baleset.

– Az.

– És mégis, mi a hétszentséget keresett itt lent egy hallgató a szénszünetben? Mennyi ideje halott?

– Hat, uszkve hét napja. Külsérelmi nyom, mint mondtam, nem található rajta.

– Halál oka?

– Valószínűleg fulladás. Az elkékült, felpuffadt részek erre utalnak. Mechanikus vagy kémiai asphyxia, még nem világos. Többet majd csak a toxikológiai vizsgálat után tudok mondani. 

– A szag nem árulkodó?

– Nem, ilyen esetekben gyorsan rothadásnak indult a holttest. Hajdu merre?

– Tud róla. Jelentést tesz a kapitánynak. Hogy történhetett?

– Hát, gyanús, hogy ez a nagykupac könyv nyomhatta agyon.

– Index.

– Akkor az.

– Na, jó, majd Hajduval rekonstruáljuk az esetet.

Már megint minden piszkos feladat rá maradt. Rita nem értette, miért kell ekkora feneket keríteni a selejtezésnek. Szíve szerint az összes rozoga széket és asztalt kipakolta volna a kukák mellé. Minek halmozni a szemetet? Finoman utalt is erre, hátha jobb belátásra bírja a vezetőséget. Próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, ő maga is ismerte a protokollt – a teljesség igénye nélkül, persze. Mégis, „aki mer, az nyer” alapon felvetette a lomtalanítás alternatíváját, mint egy, ha hatékonyabb nem is, de jóval gyorsabb selejtezési eljárást. Válaszul mindenféle jegyzőkönyvekről és ügymenetekről kapott ad-hoc tájékoztatást.

– Tudom, tudom – bólogatott reményt vesztve.

Rendszerető énje sikítani tudott volna. A pincében eleve nagy lehetett a felfordulás, ezt még használhatatlan bútorokkal spékelje meg? Ráadásul – ki tudja, mikor járt arra bárki – bizonyosan pókok is voltak ott, amik csak arra vártak, hogy megzavarják egy arra tévedő gyanútlan takarítónő nyugalmát. Futó gondolatként megjelent előtte Feri arca – talán kérhetne tőle segítséget. Ezt az ötletét azonban hamar elvetette, nem akarta kihasználni a portás önzetlen segítőkészségét.

Összehordott egy adagot a kivégzésre váró bútorokból, nem túl sokat, elég lesz egyelőre ezt a kupacot lecipelnie. Miközben a kulcscsomóval babrált, eszébe jutott egy beszélgetés: két kollégista panaszkodott egymásnak arról, miféle logisztika kell a parányi hűtők bepakolásához. Mikor három ember heti kajamennyiségét próbálod egy kisebb doboz nagyságú tárolóba belezsúfolni… valószínűleg hasonló élményben lesz része, csak bútorokkal és szűkös pincével.

Kicsit még zsörtölődött magában, ahogy haladt le a lépcsőn. Jobb is először felmérni a terepet, mintsem két székkel az oldalán nekiütközni egy polcnak. Mikor meglátott egy rozsdás padkupacot, ami ki tudja, mióta várja szomorú sorsát, be kellett látnia: a nemsokára lekerülő lom csupán gyarapítani fogja a pince kincsestárát. Lényegi selejtezés? Persze. Fintorgott: kosz, por, még egy kis kosz és rengeteg doboz. Meg polcok, zsúfolásig pakolva könyvekkel. Csak remélni tudta, hogy egér nincs – egyelőre még a pókok sem vették célba, hálisten.

Kicsit beljebb a pedáns sorban álló polcrendszerbe is hiba csúszott. Bizonyosan megrogyhatott a gyenge fémváz az iratokkal telepakolt dobozok és könyvek súlya alatt. Pedig ez volt az egyetlen, ami rendet imitált a szeméttengerben. Semmi esetre sem akart nagytakarítást rendezni – nyomasztotta a hely –, de ezt a felfordulást már nem hagyhatta annyiban. Ráadásul a logisztika is beindult fejében: ha visszaállítaná a szerkezetet, a dobozok nagyját elrámolná, akkor itt jó pár szék elférne. Az asztalok helyéről még nem döntött. Ahhoz az ihlethez valószínűleg szüksége lesz egy kávéra.

Kissé felfújta magát, hogy erőt gyűjtsön a művelethez. Még jó, hogy a legszélső borult fel, ráadásul a masszív téglafal felé dőlve. Így nem egy „dominóeffektus” eredménye várta – akkor biztosan csapot-papot itthagy, és segítséget kér a művelethez. Bár így is elég nagy volt a felfordulás: az iratok többsége egy halomba rendeződött, ahogy leszánkázott. Némely doboz a falnak támaszkodott, mintha csak vissza akarnák tolni magukat eredeti helyükre. Tudta, hiába az óvatoskodás, a papírok többségét csupán a szentlélek tartja az állványon. Ahogy megmozdította a súlyos fémszerkezetet, halk, sikálásszerű hanggal indult útjának a lom. Elégedetten nyugtázta, van benne némi erő. Jöhet a munka oroszlánrésze – fordult az irattenger felé. 

Áttetsző bőrű kéz lógott ki a papírrakás mögül. Rita bénultan állt. A kékes-lilás körmökre meredt, majd a könyvek lapjaiba gabalyodott hajtincsekre. A fej a mellkasra volt bukva, pupillátlan, bevérzett szemekkel, elszürkült ajkak eltátva, a nyelv kilógott. Rita háta akadályba ütközött, tudatlanul hátrált egyre gyorsabban. Az elméjébe ivódott a holttest, az arc. A könnyektől elhomályosult látása mögött ugyanolyan élesnek hatott a kép. Zsebéhez nyúlt. A mobilját fent hagyta volna? Lépteit szaporázta, megbotlott egy lépcsőfokon. Zsolt! Azonnal fel kell hívnia Zsoltot. Fel kell hívnia, hogy elmondja… elmondja, amit látott.

Andrea naplója 

1994. január 2.

1994. január 3.

1994. február 2.

A szénszünet elteltével valóban hidegebb volt egy átlagos hétfő reggelnél a tanszéki irodában, habár már csak megszokásból nevezik így a bezárást, az épület nem állt másfél hétig fűtetlenül. Szonja felcsavarta a radiátorokat, és a meleg bögréjét szorongatva várta, hogy levehesse a kabátját. Az irodában egyelőre egyedül ült, a végtelen e-mailek között igyekezett megkeresni a szénszünetről szóló tájékoztatót még tavalyról. Csendes a vizsgaidőszak, valószínűleg ma sem történik majd semmi.

    Haragosi szokásához híven lassan nyitott ajtót, egy bólintással köszönt. Kedvetlenül a fachjához indult, bár általában nem volt benne sok minden, legfeljebb egy-egy Tiszatáj vagy Iskolakultúra. 

    – Néha úgy érzem magam, mint valami jelentéktelen szereplő egy zs-kategóriás könyvben, akinek semmi karaktere, csak a neve lett kitalálva, amit három oldal múlva amúgy is elfelejt az olvasó.

    Haragosi elég kellemetlen beszélgetőpartner, de most Szonja örült a társaságnak, úgyhogy igyekezett a lehető legbarátságosabb hangon válaszolni:

    – Szerintem annál megjegyezhetőbb a neved.

    – Ja, meg akár valami szóviccet is el lehet vele lőni. Szeretnél?

    – Mitől vagy ilyen haragos? – kérdezte Szonja, és egy kényelmetlen érzés belülről melegíteni kezdte. Karjait kihúzta a kabátja ujjából, de még nem akarta levenni.

    – Tőled többet vártam – Haragosi mosolyogva megrázta a fejét –, amúgy két diákomat vártam ma reggel vizsgázni, de egyikük sem jött el. A Szabó gyereken nem csodálkozom, az csak lébecol itt az egyetemen, de Fannin, aki nem mellesleg az egyik kedvenc diákom, már ha szabad ilyet mondani, meglepődtem. Azt gondolnám, ő legalább szólt volna, vagy valami. Mitől van itt amúgy ilyen hideg, egész szünetben szellőztettek? Az én irodámban is meg lehet fagyni.

    – Úgy tűnik, spórolunk a meleggel – Szonja a nem is olyan rég megismert Fannira gondolt. Majdnem rá is kérdezett a lány vezetéknevére, de úgy döntött, majd a Neptunban megnézi. – Vizsgáztatsz másokat is, vagy feleslegesen kellett bejönnöd?

    – Bé – Szonja egy korábbi kínos esetből tudta, ez a második lehetőséget jelenti. Tehát feleslegesen jött be. Szerencsétlen helyzet. Sajnálta Palit, szeretett volna a lehető legjobb fej lenni vele.

    – Legalább ihatsz az itteni kávéból, mikrónk van, vizet melegíteni tudunk – mondta olyan százezer dolláros hanglejtéssel, amiért az összes kávéreklám versenybe szállna.

    – Na ja. Bár a Radnótisat jobban adom. Ez valami olyasmit jelent, hogy jobban szeretem. Néhány hete tanultam az egyik kissrác szövegéből.

    – Tudom, mit jelent – válaszolta Szonja mosolyogva. – Tényleg vannak egész jók ott, de én nem szeretek olyan messzire menni egy kávéért.

    – Hát, én lementem, csak nincs nyitva. Nem volt kiírva semmi, hogy bezárnának a vizsgaidőszakra, vagy ilyesmi, de elképzelhető, hogy nem éri meg nekik ilyenkor még kinyitni.

    – Mintha láttam volna a Facebook-on hirdetve, hogy „vizsgaidőszakban is nyitva!” Na mindegy, nekem jó az itteni. Ha kérsz bele tejet, a hűtőben van friss – Szonja közben kiragasztotta az asztalára az év első post-it-jét, egy rikító rózsaszínt, rajta Fanni nevével.

    – Feketén jó lesz, de kösz. Szerintem ezt megiszom az irodámban, aztán lassan megyek is. Neked jó munkát – Haragosi bólintott, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. 

    Távozása után néhány órával Szonjának járhatnékja támadt. Lemaradását sikerült behoznia, sőt, a feladatlistája szerint egy lépéssel maga előtt tartott, így úgy gondolta, megengedheti magának, hogy ellenőrizze a Radnóti kávézó nyitvatartását. Az asztalán heverő papírokat összepakolta, a kiemelőket szín szerint sorba rakta. Miután pár másodpercig csak a megnyitott Neptunt bámulta, a telefonján üzenetet pötyögött Ritának, aki pont ebben a pillanatban tette ugyanezt: Radnóti?

A kávézóban tényleg alig volt mozgás, ha az ember nem megy biztosra, és próbálja kinyitni az ajtót, akár azt is hiheti, hogy zárva van. De Szonja ellenőrizte a Facebook oldalukat, így a kilincset lenyomva belépett az ajtón. A karácsonyi díszek még a helyükön voltak, minden tőlük telhetőt megtéve azért, hogy az ünnepi hangulatot életben tartsák. Rita már hamarabb megérkezett, az egyik kanapénál várta barátnőjét, majd nagy karlengetésekkel jelzett, amikor meglátta.

– Ugye, tudod, hogy szinte egyedül ülsz itt? Észrevettelek volna – mosolygott Szonja, miközben leült mellé. Az asztalon két tálca volt, egyiken presszókávé, a másikon forró csoki.

– Tudom, tudom. Már kértem neked. – nézett a csésze irányába. A kávéfőző gép enyhe alapzajt kölcsönzött a helynek.

– Köszönöm – már nyúlt is érte, a beleöntött cukrot körkörös mozdulatokkal kavarta – Na, de mesélj, milyen volt az első karácsonyod Zsoltival?

– Jajj, tudod, semmi különös. Ettünk bejglit, néztünk filmeket… olvastunk egymásnak… és megkérte a kezem! – kiáltotta Rita, úgy, hogy az egész kávézó visszhangzott.

Szonja abbahagyta a kávéja kavargatását, a gép leállt, hirtelen csend támadt.

    – Megkérte a kezem! – ismételte meg halkabban Rita.

Szonja nem tudta, hogy reagáljon, örült, de a tekintetét Rita gyűrűtlen ujja és boldog szemei között kapkodta.

    – Hupsz! A nyakamban hordom. – vigyorodott el, majd megmutatta a fölsője alól kivett láncot, a rajta lógó gyűrűvel. – Nem akarom, hogy baja essen, miközben dolgozom.

    – Ó, hála az égnek! Gratulálok! Jajj, de nagyon örülök nektek! Már megijedtem, hogy nemet mondtál. Annyira jók vagytok együtt! 

    – Köszönöm! Te vagy az első, akinek elmondtam. De ne tudd meg, milyenek voltak az előtte lévő napok. Nagyon furcsán viselkedett, már azt hittem, el akar hagyni, vagy… vagy megcsal, vagy nem is tudom. Hülye voltam.

    – Dehogy. Vagy maximum csak egy picit. Viszont ezt mindenféleképpen meg kell majd ünnepelnünk!

Ebben a pillanatban lépett be a TIK felőli bejáraton egy nyolcfős társaság. Hangosak voltak, Ritáék csak egy-egy elejtett szót értettek meg, de ezekből arra következtettek, hogy a sikeres vizsgákat jöttek megünnepelni.

    – Ezt nem hiszem el – mormogott a pult mögött álló férfi, akiről mindenki tudta, hogy ő a főnök, de sokkal kevesebben tudták a nevét. Idegesen a telefonjához nyúlt, pötyögött rajta, majd a füléhez emelte.

– Sanyi, intézz valakit, aki minél hamarabb ide tud érni, de kurva gyorsan! A Fannika nem méltóztatott befáradni. Nem érdekel, majd műszakot cserél valakivel, oldd meg. Mi az, hogy milyen Fanni? Hát hány Fannink van, cseszed?! A Szigethy Fanni! Haladjál! 

Szonja összehúzott szemekkel koncentrált a telefonbeszélgetésre, majd, mikor Fanni nevét hallotta, döbbenten nézett Ritára.

    – Mi a baj?

    – Fanni nem jött be dolgozni és a vizsgáján sem jelent meg Haragosinál.

    – Lehet, hogy túl sokat bulizott.

    – Lehet, persze – a kávéját kavargatta, a cukor már teljesen eggyé vált az itallal, de a gyomrában keletkező rossz érzést nem tudta eltüntetni. Valami nincs rendjén.

    – Tényleg maga a legcsodálatosabb nyomozó! Tényleg maga a legcsodálatosabb nyomozó! – szólt a tévéből a női hang. Annak a nőnek a hangja, aki visszakapta kedvenc gyöngysorát, a film főhősének köszönhetően. 

    – Elég már, Zsolti! Értem, hogy nagyon szereted ezt a mondatot, de ne tekerd már vissza ennyiszer… – Rita ölében Dáriuszt simogatta, szabad kezével a távirányítót próbálta kikapni a férfi kezéből – Add azt ide!

Néhány kapálózás után a macska megelégelte a nyugalom hiányát, és csatlakozott a földön fetrengő Indiához, aki ijedtében ráfújt, majd a pillanatnyi riadalom elmúlása után teljes testével nekidőlt. 

A szobában nem égett a villany, a kijelző mellett a karácsonyi égősorok biztosították a kellő fényforrást. A spalettákat nyitva tartották, de az égbolt tiszta volt, csak egy csonka hold próbálta szebbé tenni

– Jól van, tessék – vigyorgott Zsolt. Egész nap ideges volt, ezt mindig orrfújással akarta palástolni. Az orrát már pirosra dörzsölte.

– Amúgy, mi a helyzet a rendőrségen? Volt valami gyilkosság mostanában? 

– Ömm… igazán remek téma a bejgli mellé… De nem, ez egy nyugalmas időszak volt. Lehet, hogy előléptetnek századossá jövőre…

– Na, az csodálatos! Ideje volt, hogy belássák, „maga a legcsodálatosabb nyomozó”. – közben a tévét nézte, próbálta a legkarácsonyibb filmet megtalálni, és bármennyire is koncentrált, hogy a pillanatban maradjon, folyton elkalandozott a figyelme.

Az utóbbi napokban Zsolti különösen furcsán viselkedett, ami nem lenne túl érdekes, de Ritának bizseregtek a nyomozó ösztönei. Először is, sűrűn kérdezgette arról, hogy szerinte India kedveli-e Dáriuszt. Mindezt pedig olyan aggódó tekintettel tette, mintha nem csupán két macska kapcsolatáról érdeklődne. Természetesen a válasz igen volt, de Rita már arra is gondolt, hogy Zsolti esetleg nemet akarna hallani. Utána jött a következő abszurdum: észrevette, hogy a férfi  többször is a kezét figyeli. Lehet, hogy nem kellett volna elmondania neki, hogy egyszer már volt férjnél? Hallott olyan történeteket, ahol ezt hozta fel valaki indokként szakításkor. Nem is beszélve arról a bolti incidensről.

– Nem lesz kicsit sok ennyi macskakonzerv? – kérdezte Zsolti, mikor már a kassza felé tartottak. A nagy boltbezárási időszak miatt már szinte az egész Spart felvásárolta a tömeg, de szerencsére legtöbben a lisztet vitték. 

– Nem, két cicára ennyi pont elég lesz. – Máshol töltené majd az ünnepeket? Eddig miért nem szólt? Vagy fél attól, hogy hogyan reagálok? Hát csak nyugodtan. Hacsak nem akar pont karácsonykor véget venni mindennek… Áh, biztos nem. Ő nem Endre.

 Mikor a kasszához értek, a pénztáros úgy mérte őket végig, mintha egy pár lennének. Ami igaz is volt, de Rita látta, hogy Zsoltit mennyire zavarba hozza az egész szituáció. Most pedig kiderült, hogy előléptetik majd. Százados…ő meg csak egy takarító, vagyis hivatalsegéd… Szomorúan végigmérte az összebújt macskákat, lélekben már el is búcsúzott Dáriusztól. Rájött, hogy a legtöbb karácsonyi film romantikus, gombócot érzett a torkában, lemondóan az asztalra tette a távirányítót, és a könyvespolcot kezdte nézni.

Zsolti nem tudta mire vélni a levegőben érződő, hirtelen jött hangulatváltozást. Orra fájni kezdett, úgy érezte magát, mint egy bohóc. Hirtelen biztosra vette, hogy a küldetése sikertelen lesz. Talán amiatt, hogy bebizonyítsa magának az ellenkezőjét, elhatározásra jutott. Most vagy soha, gondolta. Amúgy is mindjárt este tíz lesz, ajándékozni is ilyenkor szokott.

    – Na jó! – nagy levegőt vett, felállt, meggondolta magát, visszaült, újra felállt. Rita remegő ajkakkal nézte végig a mutatványt. Itt a vége. Nem meri rögtön kimondani, de itt a vége.

    – Tudom, hogy klisés meg nyálas meg béna meg ilyenek, de… – A férfi letérdelt.

A macskák felkapták fejüket és kíváncsian hol az egyik, hol a másik kétlábúra néztek.

– Leszelafeleségem? – egy szuszra tette fel a kérdést, abban sem volt biztos, hogy érthető maradt-e.

Rita úgy nézett rá, mintha egy mögötte ülő nőhöz szólt volna a kérdés. 

– Nem baj, ha nemet mondasz… mármint, de… de nem haragszom. Tudom, hogy gyors ez így, csak nem akarok tovább várni. Talpraesett vagy, gyönyörű, okos…

– Ez most tényleg megtörténik? – a nőben gyűlő sírás kitört. Alig bírta kimondani, hogy igen, kezét remegve nyújtotta a nyomozó felé.

– Jajj, a gyűrű! – zsebébe turkálva kapta elő a kis dobozkát, csapta fel a tetejét, és befejezte a ceremóniát. 

A macskák, kimutatva az örömüket, megvárták, míg az emberek megcsókolják egymást, csak utána kezdtek teljes hangerővel második vacsoráért nyávogni.

✽

    – Zozi, csukd be a szemed, hozza a fát a Jézuska! – nevetett Tamás. 

    – Nem vagyok már ötéves, hogy ilyenekben higgyek, Apa – forgatta a szemét Zoli. – És hányszor mondtam már, hogy felejtsétek el ezt a becenevet. Hívjatok csak Zolinak. Olyan gáz… 

    Szonja csak mosolygott, nehezen tudta elhinni, hogy kisfia már a kiskamasz korszakát éli. A fiú kinyitotta az ajtót, hogy két nagyapja be tudja hozni a frissen vágott fenyőt. A fa előkészítése és feldíszítése a férfiak feladata volt, amíg Szonja, egyedüli nőként a közeli családban, szorgosan az ünnepi vacsorát készítette. Sose akarta túlzásba vinni, de valahogy mindig kétszer annyit főzött, mint amennyit megettek az este folyamán. Süteményt legalább nem kellett sütnie, mert az összes szaloncukor elfogyott már vacsora előtt. Ha pedig mégis édességre vágytak, Tamás édesapjának tojáslikőrje megoldotta a problémát. 

    – Zozi, igyál egy kicsit te is, csak nyalj bele – hallotta meg apósa szavait Szonja a konyhából. 

    – Zozi még nem ihat! – kiabálta a tűzhely mellől. 

    – Szonja, mindig olyan szigorú vagy, most az egyszer engedj már szegény gyereknek – szállt vitába Péter. 

    – Papa, Tata és Apa is megengedi, légyszi, Anyaaa – nyújtotta el a szó végét Zoli. 

    Szonja kénytelen volt otthagyni a rotyogó töltött káposztát, szembe kellett szállnia a nappaliban lévő férfiakkal.

    – Még kicsi vagy – nézett át villámokat szóró szemekkel szemüvege fölött Szonja. Fia ismerte már ezt a pillantást, minden egyes alkalommal kirázta a hideg, mikor anyja így nézett rá és ezt a rideg hangnemet használta. – Még néhány év, és ihatsz likőrt a nagyapáiddal. Ti pedig – mutatott a sarokban összegyűlt férfiakra, akik egy kicsit összerezzentek –, ha szeretnétek vacsorát, ne engedjetek meg ilyeneket Zozinak. 

    Némán bólintottak, senki sem mert ellenkezni a konyha főnökével. 

    Szonja, ha már a nappaliban járt, egy pillantást vetett telefonjára. Ahogy számított rá, üzenetek tengere fogadta. Párat elolvasott. 

    „Boldog Karácsonyt, Szonja!” – írta Évi. Szonja minden alkalommal egy kicsit elszomorodott, mikor Évi írt neki. Sosem fogja elfelejteni a lány szomorú arcát, akármikor találkoztak Laci esete után. Azóta is tartják a kapcsolatot, Évi diploma után hamar elhelyezkedett, viszont azóta sem talált új párt magának. 

    Rita, Feri, pár kolléga és hallgató is kellemes ünnepeket kívánt neki. Válaszolt a legtöbbjüknek, de úgyis tudta, hogy az est végére Zozit fogja megkérni, válaszoljon nekik az ő nevében, annyira fáradt lesz. 

    Vacsora után csomagolópapír-hegyek álltak a karácsonyfa előtt.

    – Oh, egy post it tömb… Milyen figyelmes vagy, Péter – mosolygott halványan apósára Szonja. Az első pár karácsonykor még tényleg örült Péter post it tömbjének, de amióta minden évben ezt kapja az apósától, kezdett alábbhagyni az öröme. Persze, a post it mindig jól jött neki, de legalább ne mindig rózsaszínt kapna. 

    – Tessék, Anya – nyújtott át egy kis dobozt Zozi Szonjának. 

    – Jaj, Zozi, nem kellett volna semmi sem – fia teljesen meglepte, eddig még sosem vett neki ajándékot. Biztos az apjától kért pénzt rá. Egy virágos fémdoboz volt az, benne mintás papírba csomagolt teafilterekkel. Pár könnycsepp gyűlt Szonja szemébe, egyre jobban meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy fia most már nem csak gyerekrajzokat és köveket ad neki, hanem gondosan válogatott ajándékokat, mint egy igazi felnőtt. – Köszönöm szépen – ölelte át szorosan Zolit. 

    Miután elmentek a nagyapák, Zoli aludt, Tamás az új barkácskönyvét lapozta át, Szonja meg kihasználta a ritka csend adta lehetőséget, és leült a fa mellé egy bögre teával, amiben már a Zozitól kapott filter úszkált. 

    Ahogy a fények színjátékát figyelte, fejben újra lejátszotta maga előtt az évet. Hivatali teendők, egy forró nyár, egy újabb szemeszter, Fanni… Fanni egy kis izgalmat hozott unalmas adminisztrátori életébe. Ez már hiányzott Szonjának.

    Elővette a telefonját, és kikereste a beszélgetésüket Fannival. 

     „Kellemes ünnepeket, Fanni! Remélem, a családod és barátaid körében töltöd.”  

    Szonja annak is örült, hogy idén nem találtak egy holttestet sem a BTK épületében. A korábbi ügyek miatt minden évet jónak számolt el, amikor nem kellett rendőröket kicselezve nyomoznia. Viszont hiányzott neki egy kicsit a nyomozás… mikor a post iteken nem csak Neptun-kódok, hanem nyomok álltak. Mikor még azt se bánta, hogy csuromvizes lesz a ruhája egy műesés után, amikor a pocsolyában landol, csakhogy vallomásra bírjon egy lehetséges gyilkost. 

    Megrázta a fejét. Nem volt helyes, hogy gyilkosokat kívánt a BTK környékére. 

    Biztos megártott már neki az egész éves munka. Vagy Zozi teája. 

A kórus ma is nagyot alkotott a Dómban. A karácsonyi éjféli misére a szokásosnál jóval többen eljöttek. Mondjuk, ez nem is meglepő. Ezekben a kaotikus időkben mindenki szeretne kérni valamit az Úrtól.

Így morfondírozott Érdy Ibolya, amikor az előszobába érve lerúgta magáról a magassarkú csizmát, amit aztán betett a cipősszekrénybe, a többi, katonásan sorakozó lábbeli mellé. 

    Csinszka a vacsoráját követelve szaladt idős gazdája felé, aki korát meghazudtolóan sebesen hajolt le a macskához, megsimogatni annak óriási, cirmos fejét. Miközben Ibolya a norvég erdei macska táljába öntötte az alutasakost, Csinszka a lába köré tekerte lompos, szürke farkát, és hálásan nézett a nőre. Közben a tanárnő elkezdte mesélni kiskedvencének a terveit.

– Ha most elindulnánk, ott lehetnénk Gáboréknál holnap reggelre Németországban. Igaz, hogy a menyem azt mondta, idén inkább síelni mennek karácsonykor, de miért is ne tarthatnék velük. Legalább nem csak kettesben töltenénk a karácsonyt, igaz, Csinszka?

Tudta ő jól, hogy ebből a tervből úgysem lesz semmi, de ezt a macskának már nem vallotta be. Inkább csak leült a kedvenc méregzöld színű foteljébe, feltette az unásig hallgatott lemezét, és az egyetlen karácsonyi ajándékát kezdte olvasni. Agatha Christie Karácsonyi krimik. Már mindet olvasta, amit a fia is tudhatna, ha egy percig is figyelt volna rá. Nem baj, ez attól még egy szép ajándék. Ezeket a klasszikus krimiket amúgy sem lehet soha megunni. 

Csinszka visszatért a vacsorától, most pedig a kis zsámolyon kezdte tisztogatni fenséges mancsát, nehogy azon egy szem piszok is maradjon. A gazdi inkább másfelé terelte a szót, nem akarta, hogy a macska lássa, fáj neki, hogy idén nem lehet a fiával az ünnepek alatt.

– Képzeld, Anna megint nem tudott lakatot tenni arra a lepcses szájára. Volt mersze Olgáék előtt azt mondani a fekete kabátomra, hogy retro! Ha tudná az a senkiházi, hogy a fashion streeten egy kisebb vagyonért tudnám eladni... Mit ér az ő „divatos” műszőrméje az én örökké stílusos, gyapjúkabátom mellett? Az arcátlan... De ne szitkozódjunk, Csinszka. Hiszen mégiscsak Szenteste van. Inkább olvasok neked egy novellát ebből, hátha akkor egy kicsit lenyugszunk.

✽

    – Óóó, máj láááv – harsogta Feri a YouTube-on éppen elindított Freddie Mercury-val a Thank God It’s Christmas kezdősorát.

    – Húú, de jó, hogy ezt a számot kapcsoltad be! – lelkendezett Zsuzsi – Enélkül nem karácsony a karácsony. Kevin nélkül csak-csak van ünnep, na de Queen nélkül! Anélkül nincs.

    – Már hogyne lenne… – morogta Sári, Zsuzsi lánya.

    – Máj láv, máj frend. Tudjátok, az az, ami nem az alkohol – kuncogott Feri még mindig teljesen a Queentől átszellemülten.

    – Mi van, Feri? – röhögött Tóni, Feri öccse.  

    – Tudod, az alkohol nem barátja a májnak – kacsintott Feri.

    – Ez borzalmas volt… – mondta Tóni és Sári kórusban.

    – Amúgy meg akkor májz frend lenne, nem máj frend… – tette hozzá Sári. Csak Zsuzsi kacagott megállíthatatlanul. – Nekem nagyon tetszett! – nyomott puszit a büszkén vigyorgó Feri arcára.

    – Tudok még jó poénokat. Milyen a barátságtalan kinézetű biztonságtechnikai eszköz? – izgatott várakozással tekintett körül. Elgondolkodó tekintetek szegeződtek rá, még Tóni és Sári is kíváncsian várta a megfejtést.

    – Riasztó – felelte Feri, büszkén kihúzva magát. Zsuzsi hahotázásban tört ki, Sári arcán is mosoly futott át, de gyorsan elfojtotta. Szereti Ferit, olyan, mintha az apja lenne, de a szóviccein nem hajlandó nevetni. – Ó, leállt a zene, újraindítom és rágitározok, tudom ám az akkordjait!

    Feri Freddie-vel közös koncertjét öröm volt hallgatni, Sári és Tóni mosolyogva figyelte, Zsuzsi szeme könnyes lett.

    – Ferikém, ez gyönyörű volt! – mondta Zsuzsi, majd odasétált a karácsonyfához, elkezdett turkálni alatta, és egy masnival átkötött könyvet varázsolt elő.  

    – Anyu, te mit csinálsz? – kérdezte Sári értetlenül. Még nem szólt senki, nem csengetett a Jézuska, vagyis Feri, aki ilyenkor őrültek módjára szokta rázni a kiscsengőt. 

    – Ja, csak megkezdem az ajándékozást. Tessék, Feri, ez a tiéd – nyújtotta át csillogó szemekkel Agatha Christie Karácsonyi krimik című kötetét. Feri majdnem kibújt a bőréből örömében, le se lehetett vakarni a vigyort az arcáról. – Honnan tudtad, hogy ezt nagyon szeretném? 

    – Feri, nálad feltűnőbben senki nem célozgat arra, mit szeretne kapni – szólt közbe Tóni.

    – Höhö – kuncogott Feri, majd elcammogott a konyhába, onnan kiabált ki – akkor most én adom oda neked az ajándékot, Zsuzsi. Megsütöttem a kedvenc csokitortádat, remélem, nem sejtetted meg előre a meglepetésemet!

    – Csak az egész ház úszik az illatban – kacagott Zsuzsi. – De remélem, nem sütöttél bele gyűrűt, elég mindenki életébe egy házasság, és azon már mindketten túl vagyunk.

    – Dehogy sütöttem bele – jött be a szobába Feri vidáman, kezében a tortával egyensúlyozva – Ha megkérnélek, akkor biztos, hogy nem karácsonykor, az túl klisés.  Ki csinál már ilyet?

– Szóval, három epres, egy sima és egy almás-narancsos vörös, ugye? Matyi! Van még almás-narancsos?

– Mennyi kell?

– Három deci!

– Annyi van.

– Ha nincs más, akkor kétezer-kettőötvenet szeretnék kérni. Készpénz-kártya?

– Kártya, tudod, hogy mindig kártya.

– Egészségetekre, csajok, otthon tala!

– Mikor jössz? 

– Kettőig vagyunk ma, tudod, szóval csak utána.

– Te, figyelj, megvárunk. Úgysincs hova menni, huszonharmadika van... itt legalább szem előtt vagy.

– Ahogy akarjátok.

Csenge, Kata és Borka nagy kuncogások közepette letelepedett egy nagy asztalhoz, a feldíszített karácsonyfa mellé.

✽

– Kezét csókolom, Fannicska! Hogy van mindig?

– Isten hozta, Feri bácsi! Fáradtan. Mivel szolgálhatok?

– Négy deci forralt bort legyen szíves.

– Milyet tetszik?

– Milyet? Milyen van?

– Sima vörös fehér, rumos, almás-extra fahéjas, almás-narancsos, almás-körtés, áfonyás-ribizlis. Ja, almás-narancsos már nincs.

– Amindenit! Akkor... hm... egy simát legyen szíves.

– Máris, két vagy három decit?

– Természetesen hármat. Három a magyar igazság.

– Mást parancsol ezen kívül? Akkor, ha nincs egyéb, ötötvenet fogok kérni. Készpénz-kártya?

– Kápé.

– Egészségére. És boldog karácsonyt!

– Magának is. Oda nézzen! Esik a hó! Mióta is nem esett?

– Hm… két éve?

– Valóban… na jó munkát!

✽

– Jó estét, Fanni!

– Önnek is, Szonja! Illetve maguknak. 

– Jó estét!

– Hadd mutassam be Koncz rendőrnyomozót, és a barátnőjét, Ritát, aki itt, nálunk hivatalsegéd.

– Jó estét! Mit adhatok?

– Én egy almás-extra fahéjas forralt bort, Rita, ti?

– Én egy áfonyás-ribizliset, te, Zsolti?

– Rumosat.

– Egyebet?

– Nem... jaj, igen! Még egy citromos minyont szeretnék.

– Akkor, ha nincs más, kétezerszázötven forintot fogok kérni. Külön-egybe?

– Fizetem, csajok.

– Készpénz-kártya?

– Kártya.

– Kedves egészségükre, és boldog karácsonyt!

– Köszönjük, Fanni, viszont!

✽

– Jó estét kívánok, tanárnő, mit parancsol?

– Jó estét, négy deci rumos vöröset kérek, de extra rummal.

– Igenis, értettem. Illik a hajához.

– Ne humorizáljon, inkább hozza azt a bort.

Jól van, jól... nehogy egy kicsit is jókedve legyen... még karácsonykor se... 

– Tessék parancsolni. Ötkilencvenet legyen szíves. Készpénz-kártya?

– Na, mit gondol? Soha nem érek pénzhez!

– Kedves egészségére, és boldog karácsonyt!

– Viszlát.

✽

– Egy minyont és egy presszókávét kér...

– Helló.

– Szóval itt dolgozol... khm...

– Hogy áll az irományával?

– Már írom... igen... szóval... na idehallgass, mégis, hogy képzeled, hogy....

– Egy minyon meg egy presszó... ez hathatvanhat lesz.

– Tenez… 

– Isten áldja.

– Au revoir et joyeux Noël.

Ez de rémes volt… nem is gondoltam, hogy itt is találkozunk… Már nem is tudom, jó ötlet volt-e ez az írás… de hát belement… francba, már itt is a következő… Mit parancsol… almásfahéjasrumos… készpénzkártya… boldogkarácsonyt.

Andrea naplója 

1993. december 28.

Fanni a műszak vége felé kezdett rosszul lenni. Gyomrában és torkában csomót érzett, ami gúzsba kötötte, pulzusa megnőtt, kezdett elhatalmasodni rajta a pánik. Sosem tartozott az erősségei közé az érzelmeinek leplezése. Kollégája, aki egyben szaktársa is volt, Zsuzsi, észrevette gyötrődését, és mivel tudta, Fanni zárkózott természetű, nehezen engedett magához közel bárkit, ezért nem is kérdezősködött. De mivel rendkívül empatikus volt, felajánlotta, hogy leszámolja a kasszát, és bezár helyette. Fanni nagyon hálás volt a gesztusért, és megígérte, legközelebb viszonozza a szívességet.

    Sietős léptekkel közeledett a tanszék felé. Pontosan tudta, hova kell mennie; ezt már előzetesen kinyomozta, hol is van a Francia Tanszék, hol van Bouchet irodája. Felszaladt a második emeletre. Remegő kézzel kopogott, majd nyitott be Bouchet-hoz. A férfi a székében ült, és egy könyvet lapozgatott. 

    A férfi tekintete megakadt a lányon. Alaposan végigmérte, tetszett neki. Valahogy ismerősnek találta, elgondolkodott, hol találkozhattak. Arra jutott, hogy sehol, és tovább fixírozta Fannit. A lány ettől rémesen zavarba jött, ösztönből hátrált egy fél lépésnyit, és az ajtófélfába kapaszkodott.

– Lépjen beljebb, kérem. Tehát, miről is szeretett volna kérdezni? – pörgette fel az eseményeket a tanár; esze ágában sem volt szabadidejében is az egyetemen ücsörögni.

    – Az édesanyámról... – nyögte ki nagy nehezen Fanni.

    – Akinek a becses neve?

    – Andrea.

    Fanni tisztában volt vele, nem húzhatja a végtelenségig az időt, előbb-utóbb muszáj lesz kiböknie, miért jött. Édesanyjától kapott szív alakú medálját szorongatta, mint mindig, amikor úgy érezte, szüksége van a támogatására. Most már nem volt visszaút, tudta, ennél jobb lehetősége nem lesz. 

    – Tudom, hogy Maga miatt történt. Szoros kapcsolatban voltak, túl szorosban… Autóbalesetet szenvedett, ami csakis a Maga lelkén szárad. Ami történt, az megbocsáthatatlan! – rontott a tanárnak Fanni, hirtelen kitörésével még saját magát is megdöbbentette. A szavakból nehezen formált mondatokat, de megkönnyebbült, hogy egyáltalán bele tudott kezdeni.

     – Ne haragudjon meg a kérdésért, de kiről és miről is van szó? – vágott közbe Bouchet, akinek kezdett nem tetszeni ez az egész. 

    – Szigethy Andreáról, hát nem emlékszik? – döbbent meg Fanni. Azt hitte, ennyi bőven elég lesz, és nem kell tovább magyaráznia a történetet. 

    – Szilágyi Andrea... igen, igen. Á, már emlékszem. De milyen autóbalesetről beszél? És neki még nem lehet ekkora lánya… 

    Fanni úgy érezte, megnyílik alatta a talaj, és csak zuhan, zuhan a semmibe. Szörnyű érzés fogta el. Undorodva nézett a férfira. Hát ennyi lányt csábított el? Nem édesanyám volt az egyetlen? A nevére sem emlékszik… Ki tudja, még miket művelt ez az ember! Hihetetlen, ez tényleg nem lehet igaz... ezek a gondolatok pörögtek le Fanni fejében, a másodperc töredéke alatt.

    – Szigethy, nem Szilágyi! Maga egy szélhámos! De nem sokáig használhatja ki úgy a lányokat, ahogy kedve tartja. Ezt a történetet mindenki meg fogja ismerni. És maga fogja elmondani nekik. 

    – De milyen történetet? Tényleg nem értem, miről beszél.

    – Az édesanyámét. Különben én fogom elmondani. Megtaláltam a naplóját, amit az egyetemi évek alatt vezetett. Abban mindent leírt, részletesen, főleg a kapcsolatukról. Mivel a becenevén szerepel benne, kicsit kutakodnom kellett, de hamar egyértelművé vált, kiről is van szó.

    – Bravo! Ügyes vagy – felelte gúnyosan a tanár. – Még mindig nem értem, mi a célod ezzel. A múltat már nem lehet megváltoztatni.

– A múltat már nem, de a Maga jövőjét még igen. Azt akarom, hogy mindenki megtudja, mi történt. Fogalmazza meg, és írja le pontosan, mi történt kettejük között, aztán ezt a vallomását szépen kitesszük a Facebookra. Meg ha szeretne egy igazán boomer megoldást, akkor az egyetemen lévő összes faliújságra is. Különben én mondom el mindenkinek, a legnyersebb verzióban, azt pedig biztos, hogy nem szeretné.

Benjamin azt gondolta, egyszerűbb, ha ráhagyja. Csak ki akart szabadulni ebből a helyzetből, hogy később nyugodtan végiggondolhasson mindent. Pont olyan makacs, mint Andrea volt – gondolta magában.

– Rendben, te nyertél! Megteszem. Megírom a levelet.

– Helyes. Higgye el, jobban fogja érezni magát utána. Könnyít majd a lelkén vele.

– Igen, igen… Engem is régóta nyomasztott ez a történet. Jót fog tenni, ha leteszem ezt a terhet.

– Akkor megegyeztünk. Két nap múlva visszajövök a levélért… És majdnem elfelejtettem mondani, hogy írja is alá, úgy lesz csak hiteles.

– Rendben! Hasonló időben gyere, itt foglak várni.

Fanni az épületből kiérve tért csak magához. Mélyeket lélegzett, hogy szédülése csillapodjon. Alig hitte el, ami történt, és azt, hogy Bouchet belement. Már csak várnia kellett.

‘Benjamin Bouchet’ – állt Szonja post-it-jén egy hányaveti smiley-val kiegészítve. Izgatottsága nem csitult, bár a CIA-s karrierötletét gyorsan elvetette, túl sok benne az érzelem egy efféle hivatáshoz. Azt őszinte elégedettséggel nyugtázta, milyen hamar meg tudta oldani ezt a kedves rejtélyt. Már jelzett Fanninak: beszélni szeretne vele, sétáljanak a decemberre cseppet sem jellemző verőfényes délutánban. Látta maga előtt a lány örömét, ahogy megtudja a nevet, elképzelte, ahogy majd édesanyja naplójával felkeresi a tanárt. Biztosan minden professzor szívét megmelengetné, ha ennyi idő elteltével egy régi tanítvány hálájára fény derülne. A pedagógusok élete sosem volt könnyű és soha nem is lesz az, de az ilyen pillanatok megmutathatják: igenis, minden munkaórával töltött szenvedés megérte. Ahogy haladt a lépcsőn, egyre idillibb képek szövődtek képzeletébe, ami nem is csoda, végre nem egy tragédia véres részletei után nyomozott. Igaz, az ezzel járó sikerélményt sem vitatta el magától, de a haláleseteket a bűnösök leleplezése nem tette semmissé, ez pedig bemocskolta nyomozásai sikerét.

    Fanni már a földszinten várta. Az adminisztrátor egy mozdulattal karon fogta a lányt – saját magát is meglepte ez a hirtelen jött közvetlenség – és kisétáltak az épületből. A friss levegő kicsit csípte az arcukat, rögtön piros színt kölcsönözve bőrüknek.

    – Kicsit menjünk távolabb az egyetemtől, hátha arra kevesebben vannak – tanácsolta Szonja.

    Fanni csak bólintott, feszült volt, fejében édesanyja sorai kavarogtak, és az: meg kell találnia a férfit, muszáj, minél hamarabb. A tanulmányaira is koncentrálni akart, de úgy érezte, amíg nem tesz pontot ennek a dolognak a végére, addig az agykapacitása nem fogja elbírni az előadásokat, a különböző szemináriumokat pedig pláne. Az, hogy most értelmes diskurzust folytasson egy-egy szövegről, esetleg alkotó tevékenységet folytasson, science fiction kategóriának tűnt. Epekedve nézett Szonjára, és csak remélni tudta, a nő pontosan tudja, ki is az a Minyon.

    Szonja kabátzsebe rejtekében markolászta azt a bizonyos post-it-jét. Halványan elmosolyodott, élvezte a napsütést. Mély lélegzetet vett, nem tudta, hogy tudassa Fannival a nevet. Döntött, egy szót se szólt, csak előhúzta zsebéből az apró papirost, és a lány kezébe nyomta. Az majdnem elejtette a cetlit, reszkető ujjakkal csomagolta ki a nevet, mire agya megkönnyebbülten sóhajtott fel: megvan.

    – Annyira köszönöm, Szonja, a segítséget! Fogalmam sincs, hogyan hálálom meg, de amint tudom…

    – Nem kell – vágott közbe az adminisztrátor, mielőtt teljesen zavarba jöhetett volna – tudassa a tanár úrral, amit nekem mesélt. Ez bőven elég.

Fanni kicsit ideges volt, miután rákattintott a küldés gombra. Álnéven írt a tanárnak, és félt, hamarabb rá fog jönni, ki is ő valójában, mint azt ő szeretné. Pedig ez nem történhetett meg. Akkor mindennek vége, lőttek a tervének. És mi van, ha nem is válaszol? Hiszen elég szentimentálisra sikerült az e-mail, lehet, megijed, vagy teljesen elzárkózik a találkozástól. Az rémes lenne… Legnagyobb meglepetésére pár perc múlva jött a válasz. 

Andrea naplója 

1993. október 21.

1993. november 4.