Ezt a krimit írtuk a leginkább profi módon, itt volt a sziporkázó legtöbb ötlet, itt tudtam szinte hátradőlni az órákon, és csak nézni, hogyan építik a szinopszist és a karaktereket a hallgatók: és aztán mégis ezt, a negyedik közös szegedi, egyetemi krimit fejeztük be és engedtük útjára a legnehezebben. A lassú zárlatot jól jelzi, hogy nyár lett, mire elkészültünk – pedig az a krimióra, amelynek keretében ezek a művek formálódnak most már negyedik éve, az őszi félévben van, aztán télre és tavaszra szokott maradni a szerkesztés, az összecsiszolás fázisa. De most belecsúsztunk a nyárba, és többször gondoltam azt én magam is, hogy ezúttal nem fog sikerülni, amit már háromszor megugrottunk, hogy a Dekódolás, a Lopott tollak és az Indextemető után torzóban marad a sorozat negyedik része, az Írói véna. De aztán mégis összekaptuk magunkat, mi, tizenöten. A tizenhárom jelenetíró (Horváth Adrienn, Szabó Aliz Katalin, Tóth Anna, Csuzi Bettina, Bognár Edmond, László János, Udvardi Kiara, Szauer Léna Irina, Odrobina Lilla, Visky Molli, Darabán Sára, Vajda Villő, Sabján Viktória Zsófia), a munka során szerkesztőként, koordinátorként működő Kovács Rebeka, meg én magam, aki szintén nehezen találtam meg az időt arra, hogy a megfenekleni látszó nyomozást kimozdítsam a kátyúból.

            Nem véletlenül lett nehéz befejezni ezt a folytatásos krimit: egyrészt, miként ezt egyik fontos mentorunktól, Cserháti Évától megtudtuk a korábbi években, egy krimit mindig nehéz befejezni, akkor is, ha egyetlen író csinálja. De, másrészt, nehéz feladatot adtak a hallgatók önmaguknak: kitaláltak egy teljes egyetemi csoportot, bevezetve az olvasókat a Kreatív írás specializáció mindennapjaiba. Ezek a hallgatók tehát, miként ők is, különféle alapszakosok, van köztük magyaros, orosz, filozófia vagy angol szakos – minden új karakternek lett egy felelőse, aki kidolgozta, kitalálta, hogy néz ki, mit szeret, mitől fél, mivel küzd. Aztán ezek a karakterleírások a háttérben (pontosabban egy google drive-ban maradtak), de onnantól mindenki ellenőrizhette írás közben, hol lakik Alex vagy Hajnalka, van-e tetoválása, és milyen színű a szeme. Ennyi új szereplőt, hét hallgatót, és még néhány új tanárt mozgatni nem volt egyszerű, ahogy nekem sem megjegyezni őket, az alkotóikkal együtt. (Új tanárokra is szükségünk volt, hiszen a sorozat korábbi darabjaiban sajnálatos módon távozott néhány gyilkossá vagy áldozattá váló fiktív kolléga.)

         De, hogy megnyugtassam hűséges olvasóinkat, számos régi szereplőnkkel is találkozhatnak: az egyetem folyosóit koptatja Malancsik Rita, a takarítónő és hivatalsegéd; Érdy Ibolya, a nyelvészet szigorú tanára; Haragosi Endre, aki kreatív írás órákat tart, és az Indextemetőben még így panaszkodik: „Néha úgy érzem magam, mint valami jelentéktelen szereplő egy zs-kategóriás könyvben, akinek semmi karaktere, csak a neve lett kitalálva, amit három oldal múlva amúgy is elfelejt az olvasó.” (Megjegyzem, szegénynek még neve is csak félig volt, hiszen mindezidáig kizárólag Haragosiként emlegette számos apja és anyja.)

            Egy fontos változás viszont történt a szegedi magyar szakon, amely nyomot hagyott a folytatásos krimin is: már nem dolgozik nálunk az a tanszéki adminisztrátor, aki az első három rész nyomozóvá váló Szépvölgyi Szonjájának ihletője volt. Így elhagyta a krimiben felépülő bölcsészkart Szonja maga is – nem kellett volna feltétlenül így dönteniük a hallgatóknak, de, mivel az első három rész egy kötetbe is bekerült, Szépvölgyi Szonja esetei címmel, így az a döntés született, nézzünk új nyomozók és megoldások után. Nem mesélem el, ki vagy kik nyomoznak az Írói vénában, mindenesetre Szonja már csak egy jelenet erejéig tér vissza az Egyetem utcai épületbe, hogy a barátnőjével, Ritával beszélgessen kicsit a Radnóti kávézóban. Hogy az ötödik részben ki nyomoz majd és mi után, azt még nem tudjuk, ahogy azt sem, megszületik-e az a folytatás egyáltalán. „Csak ne legyen több bűntény az egyetemen, én ezt kívánom.”, mondja Rita az Írói véna végén, és teljesen érthető, hogy nyugalomra vágyik: az olvasóink viszont, legalábbis nagyon bízom benne, újabb és újabb részeknek örülnének. A munkafolyamatban részt vevő hallgatókat pedig csak köszönet illetheti azért, hogy szállítják a folytatásokat, ráadásul úgy, hogy egyre kiterjedtebb univerzumba kell belépniük, ha a saját részükbe belekezdenek. Várunk tehát mindenkit újra a (valamennyire) rózsaszín, Egyetem utcai épület folyosóira, kövessék Rita, Lídia, Izabella és a többiek hátborzongató esetét!

Szilágyi Zsófia

Borítókép: Horváth Adrienn