Még egy darabig csendesen álltak ott, aztán Hajdunak eszébe jutott:

– De hol találhatta meg?

– Nézze! Arra nyomok vannak a porban – mondta Koncz.

A szűk és alacsony helyiségből több boltíves ajtó vezetett a szélrózsa minden irányba. Az egyik ajtó zárva volt, lábnyomok sem vezettek a vastag porrétegen át arrafelé, ezért inkább jobbra indultak, ahol egy szűk folyosóra értek, aminek nagyrészét kartondobozokba csomagolt lomok foglalták el. Egy még dohosabb, még szűkebb helyiségben lyukadtak ki, amiben szép katonás egységben vas könyvespolcok sorakoztak.

Zseblámpáik megvilágították a felvert port, ami most ezüstösen csillogó ösvényként eltakarta előlük a kilátást. A dohos levegő, a többnapos tetem szaga és a felkavart porfelhő elegye csípte a szemüket, ezért a gyéren megvilágított helyiségben még kevesebbet láttak.

Koncz rálépett egy rozsdás-penészes csőre a fal mellett, ami halkan sziszegni kezdett, ezzel adva az amúgy is rémisztő helynek még baljósabb hangulatot.

A kísérteties derengésben még egymást sem látták jól, ezért Hajdu majdnem gutaütést kapott, amikor nem messze tőle meghallotta Koncz suttogását:

– Indextemető.

Hajdu hátán végigfutott a borzongás.

– Nézzük meg, honnan vehette el Szigethy Fanni az anyja indexét, aztán húzzunk innen, rohadt büdös van! – szólt erélyesen a társának.

– A mi nyomainkon kívül csak az az egy van itt – mutatott Koncz a középső sorba.

Átnézték a legfelső néhány indexet.

– Csak azoké kerül ide, akik nem végezték el az egyetemet. Az indexeket a záróvizsga után visszaadták a hallgatóknak.

– Ezek szerint Szigethy Andrea sem fejezte be az egyetemet – tűnődött Koncz.

✽

Szonját nem hagyták nyugodni a történtek. Egy fiatal lány váratlan halála megrendítő esemény. Ráadásul éppen az egyetem pincéjében, éppen akkor, amikor az édesanyjáról és a múltjáról kutakodik. Túl sok volt a véletlennek tűnő, különös egybeesés. Túl sok esettel találkozott már, hogy ne fogjon gyanút. Még nem tudta, mit vagy kit keressen. De biztos volt benne, hogy kérdezősködnie kell, csakúgy, ahogy Fanni tette nem sokkal korábban. Lehet, hogy éppen a nyomozása okozta a lány vesztét? Abszurd gondolatnak tűnt elsőre, de megérzései általában jól működnek, főleg, ha bűnesetről van szó. Márpedig ez biztosan nem baleset volt.

– A Facebook-on fogom kezdeni, hátha a barátai vagy csoporttársai tudnak valamit, amit nem mernek elmondani. Hátha, arról a bizonyos naplóról is mesélt nekik – gondolta Szonja, akit máris teljesen magába szívott az ügy, és újra elemében érezte magát.

Rá is írt Fanni pár szaktársára. Nem vettek észre semmi különöset a lány viselkedésével kapcsolatban, amúgy sem volt sosem beszédes, nem mesélt nekik magáról, inkább egyedül szeretett lenni - válaszolták. A naplóról sem tudtak semmit, azt sem, hogy létezett ilyesmi. Azt pedig, hol lakott, szintén homály övezte. Amikor már az ötödik ehhez hasonló választ olvasta, kezdett elkeseredni. 

– Talán csak én látok többet a történtek mögé, és valóban egy szerencsétlen baleset volt? – bizonytalanodott el kissé Szonja, ám nem akarta elnyomni intuícióját, ezért folytatta a nyomozást.

Szerencsére a hatodik beérkezett üzenete már hasznosabbnak bizonyult. A lány egyik lakótársa válaszolt Szonja üzenetére, és megadta a pontos címüket is. Szonja megörült a fejleményeknek, egyből fogta a táskáját és a kabátját, és útnak is indult, szinte rohant a villamoshoz.

Az épülethez érve becsöngetett. Izgatott volt, nem tudta, mire számítson, mi lesz a napló valódi tartalma. Ez foglalkoztatta a leginkább, úgy vélte, abban lesz majd a teljes, leplezetlen valóság. 

– Szia! Szonja vagyok - köszönt a kaputelefonba, a nagy sietségben levegő után kapkodva.

Miután a lány szobatársai beengedték, és megmutatták neki, melyik volt Fanni szobája, magára hagyták Szonját, hadd nézzen szét nyugodtan. Alaposan körülnézett, minden tárgy és bútor szép rendezetten foglalta el a helyét a szobában. Összeszorult a szíve, ahogy Fannira gondolt, hogy még mennyi minden várt rá. Szörnyen fiatal volt még a halálhoz…

– Fókuszálnom kell, minden pillanat számíthat most – gondolta magában.

Az asztal fiókjában megtalálta, amiért jött. Szonja remegő kezébe vette a titkos könyvet, aminek első oldalán a Szabadélet szavak álltak. Elkezdte lapozgatni. Sok oldal volt teleírva az ékes betűkkel, ezért csak azt olvasta el, amit elkapott a szemével.

„többször is a szemembe néz, miközben magyaráz…” – Tehát így kezdődött az egész. Nem tűnik igazán tanár-diák kapcsolatnak, mintha inkább a szerelméről írna. Drága Andrea!

„Lefektetett a pokrócra, fölém hajolt, és megkérdezte, hogy biztosan akarom-e.” - Ennyire gyorsan megrontott téged az a gazember? Hiszen még olyan fiatal voltál. Tele reményekkel.

„Én elviselnék mindent, / S melletted lennék a szerelem legnagyobb ökre.” - Ilyen könnyen beleszerettél? Ez borzalmas. Hisz még tényleg csak egy gyermek voltál. A versen is érezni az ártatlan érzelmeidet. Annyira tiszták, annyira… annyira rossz ez a vers. 

„Belém van bolondulva…” - Ne higgy neki! Csak kihasznál! Kellesz a gyűjteményébe. A mocskos kis játéka részévé tett.

„Bemutatott neki úgy, mint a barátnőjét…”  - Hazudik! Hazudik!

„Azért, hogy ne jöjjön el? Pedig megígérte!” - Ne! Andrea!

Hiába lapozott tovább, a következő lapok sorra ki voltak tépve a gerinc közepéből. Az utána lévő oldalak, amelyek túlélték az érzelmek viharát, gyűröttek és üresek voltak. Tudni akarom! Tudni akarom, mi történt veled! 

Szonja letette a naplót és ismét elkezdte feltúrni a kis dobozt. Jegyzetek, post-itek, számlák, gyűrött zsebkendők. Hirtelen felfigyelt a zsebkendők között egy galacsinra. Még egy naplórészlet volt. Gyorsan kihajtogatta, majd elkezdte olvasni.