– Hogy történhetett, miért? – kérdezte elkeseredetten Rita. 

– És ő már a negyedik… Horváth Laci… Sipos Béla… Zilahi-Nagy professzor… – sorolta Szonja a BTK épületében életüket vesztett emberek neveit.

– Gondolni se akarok rájuk. 

– Nem értem, hogy történhetett. Valaminek kellett maradnia...

Ekkor kopogtattak a rozoga üvegajtón. Koncz volt.

– Megjött Hajdu. Be kellene menni a kapitányságra, Rita. Szonja, neked is.

✽

– Mikor látta utoljára a lányt?

– Még karácsony előtt, a kávézóban. Tudja, ő adta a legfinomabb forralt bort. Azóta nem láttam, de bizonyára feltűnt volna, ha erre jár.

    – Vannak kamerák az egyetemen, amik rögzíthettek bármit az eseményekből? – faggatta tovább Koncz a portást, de az csalódottan rázta a fejét.

    – Talán a kávézóban lehet néhány, kérdezze meg a tulajdonost.

    –  Úgy lesz. Kérem, ha bármi eszébe jut, ami még fontos lehet, hívjon ezen a számon.

    A rendőr átnyújtotta neki a névjegyét, majd a félhomályban a homlokát összeráncolva pásztázta végig a kávézót. Hamar megakadt a szeme a jó kiállású, szikár férfin, aki most megtörve, idegesen járkált fel-alá. Ő szemmel láthatóan nem volt olyan rutinos a holttestekkel, mint a portás. A nyomozó sokszor tapasztalt már ilyet munkája során.

    – Üdvözlöm, Koncz nyomozó vagyok. Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést? – lépett oda hozzá, kezét kézfogásra nyújtva.

    – Könyves Roland. Én… Én vagyok itt a tulaj, de ezt biztosan tudja már – habogta a férfi, de közben bizonytalanul viszonozta a kézfogást. – Elnézést, csak tudja, nem történt még velem hasonló. Nem is tudom, mit kereshetett ott lent, hiszen semmi fontos nincs a pincében. Csak egy rakás régi vacak.

    – Mikor látta őt utoljára? – tette fel a szokásos kérdést a rendőr.

    – 23-án este dolgozott, én délután adtam neki át a műszakot. Mentem haza karácsonyozni, tudja. Úgy volt, hogy este bezár, és megy haza ő is, de mikor jöttem, az egyik ajtó nyitva volt. Hívtam is, hogy felelősségre vonjam, hiszen attól, hogy szerencsés módon semmi nem tűnt el, ez mégsem helyénvaló. Aztán egyre csak kisípolt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor nem jött be dolgozni… Ha tudom, hogy mi történt… Hogy haragudhattam rá?! Elhiszi, hogy kirúgással akartam fenyegetni? Hátha jobban összekapja magát. És közben mindvégig itt volt lent.

    – Van bármi a pincében, ami fontos lehetett a számára?

    – Most hogy mondja… Az utolsó beszélgetésünkkor szóba került a pince. De éppen csak futólag. Tudja, beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne szervezni egy kiállítást Radnóti Miklós egyetemi éveiről. Hallottam legendákat a tanároktól, hogy annyi irat és index van odalent, hogy talán még Radnótitól is maradtak meg ilyesmik. Fel tudtuk volna használni a kiállításhoz. De én nem küldtem oda! Nem is tudtam, hogy ilyesmit forgatott a fejében, egyedül a sok rogyásig pakolt régi polc között… Én tehetek róla, hogy ez történt? – fakadt ki kétségbeesetten Roland.

    – Dehogyis, kérem, higgadjon le. Bizonyára nyomós oka volt odamenni, semmiképpen nem a maga hibája. Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt. Még egy utolsó kérdés. Vannak kamerák a kávézóban, amik rögzíthettek bármit arról az estéről?

    – Nem, még nincsenek. Beszereztem már őket, de hónapok óta a raktárban várják, hogy jöjjenek a technikusok felszerelni őket, mindig akad fontosabb dolguk. Persze, megértem. Régi épület, tele sok régi javítandó cuccal – az utolsó mondat szinte suttogva hagyta el Roland száját. A tekintete üvegessé vált, nagyot sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.

A nyomozó ekkor Hajdu őrmesterhez fordult, és gyorsan felvázolta neki, hogy mit is hallott.

    – Karácsony előtt este látták utoljára, régi iratokat kereshetett a pincében, valószínűleg Radnótiról, de lehet, hogy valamit nem vettünk észre. Nekem nem áll össze ez az egész ügy. Éjjel semmi keresnivalója nem volt ott egyedül. Nézzük meg még egyszer a helyszínt, hátha találunk valamit. 

    A két rendőr, Hajdu és Koncz, miután az orvosszakértő végzett a test elemzésével, még egyszer, most alaposabban szemügyre vette a helyszínt. A dohos pincében éktelen bűz terjengett, ezért kabátujjukat az arcuk elé szorították, úgy mentek beljebb a félhomályban. Mintha egy másik világba mennének, óvatosan lépkedtek a málló lépcsőfokokon. Mindig megrendítő volt ilyet látni, ehhez nem lehet hozzászokni több év tapasztalattal sem.

Mostanra a polcot leemelték róla, a könyveket pedig félrepakolták, így már látták, hogy Fanni elkékült kezei között egy kis fekete könyvecskét szorongatott. Hajdu kivette a lány ujjai közül, és óvatosan lapozni kezdte a régi iratot.

– Mi ez? – kérdezte Koncz. 

– Egyetemi index. Régen ezt használták, még az online világ előtt. A hallgató jegyei vannak benne többek között – válaszolt a felettese.

– Kié volt?

– Szigethy Andreáé. Koncz, nézze meg a kislány adatait, nem ez volt az anyja neve?

Zsolt bőszen lapozgatta feljegyzéseit, majd döbbent arckifejezéssel közölte:

– De, az övé volt. Az anyja indexét ölelte halálakor.