Négy nappal később tömeg gyűlt össze a Radnótiban. Tanárok, hallgatók, portások, adminisztrátorok, hivatalsegédek. Gyászszalagok mindenfelé, a szokásos közepesen hangos zene helyett beszorult némaság hatotta át a kávézót. Ott, ahol addig vidáman vagy legalábbis valahogy cseverésző emberek zsibbadáshoz hasonlító zsibongása volt az általános, most csak szomorú, csüggedt vagy csak némán értetlen emberek lézengtek. Akik többen voltak, azok sem beszélgettek úgy, mint annakelőtte. Sokan csak meredtek maguk elé, nem is tudták feltehetően, mi is történt pontosan. És ez lehet, jobb is volt így... Ilyen tragédiát inkább senki se tapasztaljon meg jobban – gondolta magában Szonja, aki épp akkor ért le Ritával és Koncz nyomozóval együtt a lépcsőn.

A színpadon zenekar hangolt. De ők is olyan méltósággal és némán, hogy nem is lehetett hallani.

– Mikor kezdtek, Zoli? – kérdezte Szonja a frontembert.

– Körülbelül tíz perc, és mi kész vagyunk.

    Kínos Körök. Ez volt az eseményhirdető táblára írva, ők voltak Fanni kedvenc zenekara. A táblák is máshogy hirdették az eseményt. A korábban színes, különös formákba öntött betűk most egyszerű, fehér krétával voltak írva. 

Szonja elővette a táskájából a naplót. Belelapozott. Elszorult a szíve, könnybe lábadt a szeme. 

– Ez az eset viselt meg eddig a legjobban – motyogta a galambszürke kanapén ülve.

    A barna, bőrkötésű napló külseje már repedezett volt az öregségtől, akkora darabokra tört rajta a bőr, hogy szinte vágta Szonja kezét. 

    – Miért? – kérdezte Rita.

    – Nem is tudom, felelősnek érzem magam. Valahogy úgy érzem, elbuktam, úgy is, mint nyomozó, úgy is, mint adminisztrátor és úgy is, mint ember.

    – Ugyan már, dehogy tehetsz te semmiről! Mégis miről tehetnél? Azt se tudjuk, mi történt pontosan.

    – Na, igen. Lehet. De mégis úgy érzem.

A zenekar intett, hogy készen állnak. Belecsaptak, már amennyire egy megemlékezésen bele lehet csapni valamibe.

    „Hogyha az életben boldog akarsz lenni...”

    A szálgitáros, nyurga alak, a szokott rikácsoló hang helyett halkabb, szolidabb tónusban énekelt. És nem zúztak. Nem lehetett. 

„ha az élet fenn van, akkor neked kell lenn lenni…”

– Direkt erre az alkalomra hangszerelték át ezeket a dalokat – súgta oda Szonja Ritának.

A frontember szelíden dülöngélt ének közben, és az egyszerű fehér fényt el-eltakarta Fanni gyászkeretes fényképe elől.

A dal végén Szonja felment a színpadra. Nagyon zavarban volt, de Fanni lakótársai ragaszkodtak hozzá, hogy ő beszéljen. Próbálta nekik mondani, hogy ő nem akar, miért nem Haragosi, ő mégiscsak egy tanár, de annyira kérték, hogy elvállalta.

– “Mélységes mély a múltnak kútja”. Kezdi Thomas Mann a József és testvéreit. Ez a mondat kifejezetten igaz Szigethy Fanni esetére. A múltban elkövetett bűnök, amiket nem ő követett el, okozták halálát. Nem nagyon ismertem, azonban édesanyja, a megboldogult Szigethy Andrea egyetemista-kori naplójából mégiscsak mélyen kezdtem kötődni hozzá. A kötődés és a részvét a tanszéki adminisztrátori munkakörömből is adódik. Sokan jönnek be hozzám, mindenféle üggyel-bajjal. Fanni, bár nem magyar szakos volt, szintén így keresett meg. Segíteni próbáltam neki. Nem tudtam. Nekem mostantól ezzel kell tovább élnem - neked pedig legyen könnyű a föld, legalább az édesanyádnak igazságot szolgáltattál, még ha ez az életedbe is került. És most, szeretnék fölolvasni egy részletet Fanni édesanyjának naplójából:

A kávézó hallgatósága halk tapssal nyugtázta, hogy véget ért a beszéd. A zenekar még két dalt játszott.

„Azt hittem érdemes, meghalni csakazért...”

A Radnótit betöltötte a zene és békés, nyugodt alkony lengte be a zene hullámhosszait. Szonja, Rita, Zsolt és mindenki ott maradt némán, hallgatva az alkonyatot. 

„Ha igaz, hogy jó az ember akkor semmi nincsen a helyén

De nyugtass meg csak, hogy minden jól van, mer' én

Egy másik éjszakát kezdek ma még csak lesz, holnapra volt

Törött tányér a Nap, sarló a Hold”

Fin.