2022. május 10., kedd

Dr. Haragosi Endre

Nyugodtan lépek be a Radnóti ajtaján, pár perccel a kezdés előtt. Nem láttam értelmét a sietségnek, jobb dolgom is akadt, ráadásul Hollós vezeti le ezt az egész mizériát. Én vagyok a tanáruk, ezért jó pofát kell vágnom ahhoz, hogy pár fiatal eljátssza a nagy írót egy estére, de azt nem várhatják el tőlem, hogy komolyan is vegyem őket. Megállok a bejárat közelében, nincsen szabad ülőhely sehol. Ennél rosszabb helyet nem is találhattak volna. A pultban csörömpölnek, zsúfolt a kávézó, hangosak a vendégek. Az ex-nejem mindig nyaggatott, hogy járjunk el ilyen helyekre, mondván kell neki egy kis „nyüzsi”. Nem véletlenül váltunk el.

Csendben figyelem, ahogy a hallgatók sürögnek-forognak, intézkednek, mikrofont tesztelnek. Láthatóan élvezik a felhajtást. Odamennek anyukához, apukához, barátokhoz, elmondják, mennyire izgulnak, csak tudnám, mire fel. Nem mintha bármi tétje lenne az egésznek, egy laikus közönség előtt adnak elő. Az egyetlen, aki rendelkezik itt bármi tudással, az én vagyok, és talán Hollós, bár ezt erősen kétlem. Ennek ellenére mindössze egy-két elharapott köszönésre méltatnak, aztán szaladnak tovább a dolgukra, ahelyett, hogy a segítségemet kérnék a rendezéssel. Akkor talán nem lenne ennyire káosz az egész. De jobb is így, nem vagyok jó hangulatomban. Zavar a sok ember. Egyáltalán minek jöttek el ennyien, számukra ez a szórakozás?

Nem hiszem el, még a portás Feri is ott vigyorog az első sorban, jobbján a dékánnal! Ezen a karon tényleg senkinek nincs ennél jobb dolga? Tovább vizsgálom az embertömeget, vannak régi és új arcok is, viszont senki jelentőségteljes. Lever a víz, amikor megpillantok a sorok között egy kék egyenruhás férfit. Miért van itt egy rendőr? Nagy a távolság köztünk, a nyakamat nyújtogatom, hogy jobban rálássak. Egy ismerős nő mellett ül, a figyelmük csak egymásra terelődik, beszélgetnek. Zaklatottan bámulom őket, próbálok rájönni, ki lehet az a hölgy, amikor észbe kapok és körbetekintek. Megnyugtatom magam, hogy senki sem foglalkozik velem, külső szemmel nem tűnik furcsának a viselkedésem. Ahogy kitisztul a tudatom, rájövök, hogy az csak a takarítónő a rendőr férjével. Már az sem érdekel, hogy ők minek vannak itt.

Enyhe mosollyal megrázom a fejemet, szórakoztat a saját butaságom. A bolhából csinálok elefántot, a rendőr nem az én problémám. Érdy meggyilkolásával Lídiát vádolják. A viselkedése miatt még a saját szaktársai is őt okolják. Ilyen, ha az embernek se tekintélye, se önkritikája. A többi tudatlan meg nem vette észre, hogy a szemétbe való novellájának az istenítésével csak a hatalmas egóját dagasztják tovább. Gyűlölöm a hozzá hasonló embereket. Tiszteletlen, önhitt, és azt hiszi, övé a világ, mert fiatal. A hozzá hasonló tehetségtelen ficsúrok meg felértékelik a művét, szimplán azért, mert még nem olvastak jobbat. Biztosra veszem, hogy az én regényemet senki nem olvasta el a szakest óta sem, pedig abban van érték. Mindazonáltal nem hibáztathatom a fiatalságot azért, mert nem értékelik a minőséget, hiszen a felnőttek között is akad elég sarlatán. Például a regényem kritikusai. Akkor sem vennék észre maguk előtt a kivételes alkotást, ha szembeköpné őket. Aztán még ők húzzák le az olyan szerzőket, mint én! Egy életem munkája volt az a regény, viszont úgy tűnik, ez a kor még nem ért fel ésszel a tartalmához. A legtöbb neves író és költő így járt, ezért nem bánkódom. Meg hát, annyi káröröm lehet bennem, hogy egy Lídia-féle kölyök szarvát letörték. Nem mintha letartóztatták volna a gyilkosságért.

Érdyért meg nem kár, legalább lesz miért emlékezni rá. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan kedvelték. Egy gyilkosság áldozatáról senki nem mer rosszat mondani, ilyenkor istenítik mindenhol, hogy milyen jó ember és tanár volt, mennyire nem érdemelte meg, ami vele történt. Álszent népség.

Semmi okom az aggodalomra, mégis idegesen dobolok a lábammal. Rossz előérzetem van.

*

Hollós  mikrofonnal a kezében felsétál a színpadra, de ezt senki sem veszi észre, amíg nyugodtan meg nem köszörüli a torkát. Ekkor minden figyelem ráirányul, kicsit elcsendesedik a helyiség.

-  Kedves egybegyűltek - kezd bele nagy vigyorral az arcán -, örömmel köszöntöm önöket a kreatív írás juniorjai által szervezett eseményen, ami a bevezetésem ellenére se nem esküvő, se nem temetés, hanem felolvasás lesz tehetséges hallgatóink műveiből.

A közönség felkacag a hatásvadász felkonferáláson, én csak a szememet forgatom. Érzem, hogy hosszú estének nézünk elébe. Hollós átadja a mikrofont az első felolvasónak, aki remegő hangon belekezd a novellájába. Rettenetesen lassan telik az idő, a hallgatók váltakoznak, egyetlen mű vagy előadásmód sem nyeri el a tetszésemet. A szemhéjam néha önkéntelenül leragad, nem tudom visszafogni az ásítozást, bárhol szívesebben lennék, mint ezen az unalmas eseményen. Csodák csodájára végre eljutunk az utolsó felolvasóhoz. Rápillantok a karórámra, és meglepődöm, hogy kevesebb, mint egy óra telt el. Többnek tűnt.

Lídia idegesen felballag a színpadra, kezében elszántan szorongatva a papírt. Tekintetével a tömeget pásztázza, megakad rajtam a szeme. Tartom a szemkontaktust, nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. Mindig dacos kifejezés ül az arcán, viszont most valahogy másmilyen. Egyszerre tűnik dühösnek, határozottnak, és kissé bizonytalannak. Elfordítom a fejemet, karomat összefonom a mellkasom előtt. Az a gondolat cikázik bennem, hogy lehet, tud valamit. De ez esélytelen, csak egy ostoba kölyök. Valószínűleg csak fél, hogy felsül olvasás közben.

-  Lengyel Lídia: Írói véna… - kezd bele a novellájába.

A történet nem túl eredeti ötlettel indul: egy gyilkosságot mesél el az áldozat szemszögéből. Legszívesebben kikapcsolnám az agyam, mint eddig, mégis hegyezem a fülemet, mert egy megmagyarázhatatlan rossz érzés munkálkodik bennem. Lehet, hogy azért, mert olvasás közben Lídia sejtelmesen rám tekint, mintha hadat üzenne nekem. Egyre szorosabban kapaszkodik egymásba a két karom, lassan kinyomom magamból a szuszt. 

- Furcsálltam, hogy ebben az időpontban látom, miközben tartanak az órák, de akkor még nem tudhattam, hogy pont ő lesz a gyilkosom…

Bosszant a hangjában az él. Le akarom állítani a lábam eszeveszett dobogását, miközben hallgatom. Pár véletlen egyezés nem jelent semmit, minden krimi egy kaptafára épül. Mindazonáltal hiába győzködöm magam, a szívem hevesen ver, és a lány mondatain kívül más zajt már nem érzékelek.

- Annak ellenére, hogy a piros az egyik kedvenc színem, azt a bársonyfüggönyt mindig rühelltem. Talán a csillagokban meg volt írva, hogy egyszer abban végzem. 

Lídia egyre inkább méreget. Figyeli a reakcióm?

- Nem pergett le előttem az életem minden képkockája, de egyes jelenetek beugrottak. Nem voltam egy szent, egyes diákjaim a hátam mögött boszorkányként emlegettek, ha nem cifrább jelzőkkel. A kollégáimmal sem ápoltam felhőtlen viszonyt. Sokan lehettek haraggal irántam, viszont ezt nem érdemeltem meg. Kerestem azt a meghatározó pillanatot az emlékeim között, ami kiválthatta nála, hogy ezt tegye velem, de nem jutott eszembe semmi. Bárki másnak több indoka lett volna: a diákjaim, a kollégám, akivel egy tanári szobán osztozom. De nem ők voltak az elkövetők.

Nagy levegővétel után folytatta a lány, ujjai egyre erősebben szorították a papírt.

 – Ott ültem véresen, szépen bebugyolálva egy függönybe… Az egész olyan abszurd volt, akár egy novellából kilopott jelenet. Miért pont ő? Miért pont engem?

Megborzongok, forog körülöttem a világ. Kétséget kizáróan nekem szegezi a kérdéseket. 

 *

Kapkodom a levegőt, egyre nehezebb összpontosítani. Amikor tudatosan próbálom korrigálni a légzésemet, csak rosszabb lesz, még inkább izzadok, és elönt a hányinger. Nem szabad gyanúsan viselkednem, ha most hirtelen kimegyek a kávézóból, az mindenkinek feltűnik. Így is azt érzem, mindenki engem bámul. Lopva lesek a rendőrre, akit az est elején láttam, de továbbra is nyugodtan ül a takarítónő mellett. Mindössze racionálisan kéne gondolkodnom, és rendben lennék, de képtelen vagyok rá. Lídia felolvasását követve újra átélem azt a napot. A cipőm orrát bámulom, a talpam alatt kezd összefolyni a padló mintája. Lehetetlen ennyi egybeesés. Merev nyakamat nagy küzdelem árán sikerül megmozdítanom, hogy újra a színpadra pillanthassak. Egyre inkább a falhoz simulok, ahogy ragadozó tekintete rám szegeződik. Röhejes, hogy félelmet vált ki belőlem egy huszonéves csitri, mégsem vagyok ura a testemnek. Lídia nagyokat nyel, kapkodva ugrál szóról szóra, mint aki őrülten várja a novella végét. Ahogy az utolsó mondatokhoz ér, megáll pár másodpercre, talán a keze remegésétől nem látja a szavakat, de látszólag újra összeszedi magát.

-    Az, sajnos, változatlan marad, hogy meghaltam. Hiába bánkódom az elkövetett hibáimon, és hiába keresem a miérteket.

Lídia a zsebébe nyúl és felmutat egy kicsi, sárga tárgyat.

– De ki gondolta volna, hogy egy ennyire hétköznapi eszközzel veszik el az életemet.

A sniccer felhúzásának jellegzetes hangja tölti be a termet. Az emberek tanácstalanul összenéznek, nekem is beletelik egy kis időbe, mire eljut az agyamig a felismerés. Szinte megszédülök, ahogy az ismerős tárgyra meredek.

Lehetetlen.

A lábaim maguktól indulnak meg, a lehető leggyorsabban kapkodják fel magukat a kávézót és a BTK épületét összekötő lépcsőn. Mintha nem is én mozognék, hanem a falak rohannának el mellettem.

Tudja. De mégis honnan? Kizárt, hogy egyedül derítette ki. Mások is benne lennének? A rendőrök sem találták meg a gyilkos fegyvert, akkor hogy az ördögben lehet nála? Mindenképpen le kell ellenőriznem, hogy ott van-e még, ahova elrejtettem. Csak két emelet, mégis végtelennek tűnnek a lépcsőfokok. Végre feljutok és továbbrohanok, kis híján felbukom a kanyar bevétele közben, de nem állok meg a folyosón, míg a Sík Sándorhoz nem érek. Ahogy megállok a régi, senki által nem használt rolós szekrény előtt, felrántom, és reszkető kézzel matatni kezdek.

-  Kérlek, legyél itt, kérlek, legyél itt – mantrázom magamban.

Amikor megérzem a tenyeremben a műanyag és a hideg fém tapintását, megkönnyebbülve felsóhajtok. Folyik rólam a víz, még mindig nehezen veszem a levegőt. Azt hiszem, pánikrohamom lesz. Homlokomat a szekrénynek döntöm, és idegesen felnevetek. Hát persze, hogy itt van.

-   Tanár úr, esetleg megosztaná velünk is, hogy mit talált?

Összerezzenek. A rendőr áll előttem, akit az est folyamán láttam. Csípőre tett kézzel várja a válaszomat. Mindvégig követett engem? Picsába. Közelebb lép hozzám és szemügyre veszi a véres sniccert.

-  Én csak… én nem, vagyis akarom mondani…

- Semmi baj, Haragosi úr, nem kell erőltetnie. Mire a kihallgatóba érünk, úgyis összeszedi a gondolatait.