Írói véna

Talán sejthettem volna a sorsomat, mielőtt beteljesült volna. De hát ki számít arra, hogy fényes nappal meggyilkolják? Úgy érzem, ez benne a legnagyobb sértés: nem baleset, vagy szerencsétlen események sorozata vezetett ide.

Furcsa íze volt a kávémnak. Persze, szinte adta magát a lehetőség: a tanár, aki minden áldott nap ugyanazt a böhöm nagy termoszt cibálja magával, nem nehéz alkalmat találni arra, hogy belecsempésszenek valamit. Természetesen csak akkor vettem észre, amikor már az asztalra borulva feküdtem. Olyan mély álomban voltam, hogy egy atomrobbanás sem tudott volna felébreszteni. Volt már, hogy a kelleténél eggyel több altatót vettem be, akkor is ilyen mélyen aludtam. Az értetlenkedésem akkor lett nagyobb, amikor megjelent a szobában egy tanár. Furcsálltam, hogy ebben az időpontban látom, miközben tartanak az órák, de akkor még nem tudhattam, hogy pont ő lesz a gyilkosom. Az csak a sokadik gondolatra merült fel bennem, hogy ráadásul ez nem is az ő szobája. A látvány azonban nem lepte meg, sőt, mintha elégedett lett volna. Tett-vett, én pedig csak lassan jöttem rá, mire készül. A rohadék elvágta az ereimet. Nem pergett le előttem az életem minden képkockája, de egyes jelenetek beugrottak. Nem voltam egy szent, egyes diákjaim a hátam mögött boszorkányként emlegettek, ha nem cifrább jelzőkkel. A kollégáimmal sem ápoltam felhőtlen viszonyt. Sokan lehettek haraggal irántam, viszont ezt nem érdemeltem meg. Kerestem azt a meghatározó pillanatot az emlékeim között, ami kiválthatta nála, hogy ezt tegye velem, de nem jutott eszembe semmi. Bárki másnak több indoka lett volna: a diákjaim, a kollégám, akivel egy tanári szobán osztozom. De nem ők voltak az elkövetők. A gyilkos a többiekhez képest szinte… jelentéktelen volt az életemben. Nem beszéltünk sokat, emiatt nézeteltérésünk sem nagyon volt. Ott ültem véresen, szépen bebugyolálva egy függönybe… Az egész olyan abszurd volt, akár egy novellából kilopott jelenet. Miért pont ő? Miért pont engem? Egyáltalán, miért? Nem volt semmi értelme. És mégis, erre választ kell kapnom, még most, gyorsan. Talán épp ez benne a jó? Talán épp ettől olyan… mesteri? Senki sem gyanakodna rá.

Az, sajnos, változatlan marad, hogy meghaltam. Hiába bánkódom az elkövetett hibáimon, és hiába keresem a miérteket. Talán még meg is érdemeltem. Talán nem is bánkódik senki sem a halálom miatt. Ilyen színpadiasan távozni még mindig jobb, mint egyedül meghalni a lakásban, ahol rajtam kívül csak a macska lakik. De ki gondolta volna, hogy egy ennyire hétköznapi eszközzel veszik el az életemet.

Lengyel Lídia