2022. május 7., szombat

Malancsik Rita

Rita mindig is nehezen viselte a haláleseteket, és ez alól Érdy halála sem volt kivétel. A sok álmatlan éjszaka után úgy döntött, ellátogat a Radnóti Caféba jó barátnőjével, Szépvölgyi Szonjával, akivel annyit nyomoztak együtt, és aki már, sajnos, csak vendégségbe jött már a bölcsészkarra, másik munkahelyet talált magának. Tudta, ha nem tereli el a gondolatait legalább egy kis ideig, teljesen kiborul. Az csak fokozta benne a feszültséget, hogy elképzelni sem tudta, ki tehetett ilyet a tanárnővel, ráadásul a férje továbbra is a sötétben tartotta, azt hajtogatta, nem oszthatja meg vele, hogy halad a nyomozás, találtak-e valamit, ami rávezethetne a gyilkos kilétére.

Ám a cikázó gondolatai látszólag lecsillapodtak, miközben a kávéját itta. Miután Szonja is megitta a sajátját, megszólalt:  

– Annyira örülök neked, Szonja. Azt hiszem, ez a kikapcsolódás mindkettőnkre ráfér. Úgy szétestem mostanában. Istenem… mindig ugyanakkora sokként ér, akárhányszor történik meg. Nem, ehhez lehetetlen hozzászokni, nem is szabad. 

– Persze, ez természetes. Én is éreztem, ahogy felszaladtam a másodikra nosztalgiázni, amint a feszültség és a kétségbeesés belepi a tanszék folyosóit. Legalább egy kicsit enyhült a helyzet a szakesttel, a diákok és a tanárok is  elterelhették ezzel a figyelmüket egy rövid időre. Igaz is, a tanárok… Úgy hallottam, Haragosi igen nagy jelenetet rendezett a szakesten. Mitől sértődött meg annyira, hogy egyszerűen kiviharzott?

–  Jaj, tényleg! Volt egy kérdés a könyvéről, amire senki sem tudta a választ, a tanárokat is beleértve a senkibe.

– Haragosi könyvet írt?

– Másról se tudott beszélni múlt héten, minden tanárnak elújságolta a szakon. Én is kaptam egy példányt, akaratom ellenére. Ő adta nekem, és megjegyezte, mennyire megtisztelve érezhetem magam, hogy a kortárs irodalomnak ezt a kincsét ingyen tarthatom a kezemben.

– Elolvastad azóta? Milyen?

– Ingyen is sokalltam. Belenéztem, de mire a negyedik fejezetig eljutottam, muszáj volt abbahagynom. Nagy kár, Haragosi évek óta próbált kipréselni magából egy regényt, eddig csak néhány novellája jelent meg, amikhez nem volt túl kedves a kritika.

– Akkor ezek szerint kicsit sokat gondol magáról, vagy legalábbis az írói tehetségéről.

– Igen, nem vagyok egyedül a nemtetszésemben. Én csak erről a könyvről tudok véleményt alkotni, mást nem olvastam tőle, de ezek után nem is szándékozom. Az egész mű olyan…  hogy is mondjam… mű volt.

– Ezt hogy érted, Rita?

– Megpróbálom elmagyarázni. Múltkor olvastam arról, hogy ha elég anyagot adsz egy adott műfajból egy mesterséges intelligenciának, akkor egy idő után képes lesz megírni egy könyvet abból a műfajból. A minősége, persze, ettől még nem lesz jó, de felismeri a visszatérő karaktertípusokat, cselekményszálakat és -sémákat, és fel is használja őket. Haragosi regénye olyan, mintha fogta volna az elmúlt pár év népszerű könyveit, és egy igénytelen masszát gyúrt volna belőlük. Folyton tehetségesebb, elismertebb írók technikáit próbálja lemásolni, de egyszerűen nincs elég egyedisége ahhoz, hogy a sajátjának mondhassa. Azért nem kínlódtam vele többet, mert én ezt a történetet már olvastam, sokkal színvonalasabb változatban.

– Húha, Rita te irodalomkritikusnak is elmehetnél. Azért sajnálom Haragosit, hogy nem megy neki az írás, bár azért mindig volt benne valami idegesítő, sosem volt hozzám olyan kedves, mint szegény Sipos tanár úr, aki meg a PhD-szobában halt meg. Nem is jó visszagondolni azokra a hetekre…

– Én is sajnálnám, ha nem támadna folyton másokat, akik negatív kritikát írnak róla. Nem számít, hogy egy nagyérdemű irodalmi kritikus vagy egy egyszerű Molyos értékelés, mindenki áldozatául esik a haragjának. Nekem ez már egy icipicit sok.

– Akkor vannak neki furcsaságai bőven.

– Igen, de attól még szeretik őt sokan, bár ki kevésbé, ki jobban. Lám, Érdyt is milyen kibírhatatlannak tartották mind a diákok, mind a tanárok, mégis folyton csak rá tudunk gondolni. Senki sem érdemel olyan halált, amilyen az övé.

– Furcsán hangzik, de amióta elment Érdy, hiányolom az epés megjegyzéseit, meg őt magát is, minden rátartiságával együtt. A halál, úgy tűnik, megszépít mindenkit. De talán van kivétel: úgy hallottam, az az orosz szakos lány nem gyászolta meg túlságosan.

– Lídia? Már nem is dolgozol itt, Szonja, mégis tudsz mindent. Igen, néha elég fagyos a viselkedése, de szándékosan nem ártana másnak. Szegényt ki is hallgatták, Zsolt mesélte. De ennél és a halál okánál többet nem tudtam kihúzni belőle, „nem nyilvános információ”, mindig ezzel jön. De a lényeg, hogy végül elengedték, nem találtak tárgyi bizonyítékot.

– Nem Lídia az egyetlen, akinek az agyára ment Érdy. Pendrőzcyvel is állandó összetűzésben álltak, Érdy a legapróbb hibákért is képes volt kioktatni. Sehogy sem tudták megtalálni a közös hangot. A veszekedésük sokszor kihallatszott a folyosóra, ami senki számára nem volt kellemes élmény.

– Ó, te jó ég, hát senkivel sem volt jóban ez a nő?

– Hát, Hollóssal egy rövid ideig megvoltak. Tudod, ő az, aki mixerként is dolgozott régen.

– Igen, azt hiszem, ismerem. Ő tartja a Gótikus irodalom kurzust, nem? Hallottam egyszer, hogy erről beszélgetnek a hallgatók, amikor eltoltam mellettük a takarítószeres kocsimat.

– De, igen, ő lesz az. Érdynek szimpatikus volt, amikor tanítani kezdett az egyetemen, mert úgy tűnt, nem lehet kihozni a sodrából. Nem reagált Érdy szúrásaira, ezért ő társalogni kezdett vele, talán csak azért, hogy valamiféle reakciót kapjon tőle. Hollós nem bánta a közeledését, bár azt biztosan furcsállta, hogy rajta kívül nincs olyan tanár, akivel jóban lenne. Hollós viszont könnyen összebarátkozott a többi kollégájával is, és egyszer meghívott párat a bárba, ahol mixelt. Meghívott engem is, a tanárok szeretnek jóban lenni a tanszéki adminisztrátorokkal, tisztában vannak vele, sok múlik azon, jól állítják-e be az óráik kódját a Neptunban. Ha jól tudom, Érdyt külön nem hívta meg, de őt ez nem érdekelte különösebben, meghívatta magát.

– Nem tudom, melyik a kellemetlenebb: a csípős szájú Érdy vagy a nyomulós Érdy?

– Na, szóval, ott voltunk a bárban, jó volt a hangulat, üresedtek a poharak, de egy idő után Érdy észrevette, hogy Hollós eltűnt a pult mögül. Elhagyta a társaságot és keresni kezdte. Haszontalannak tűnt a nyomozás, ám végül kinyitotta a hátsó kaput, ahol megtalálta Hollóst – aki egy másik férfival csókolózott. A nyitott ajtón át mi is láttuk, hogy ő mit látott. Tajtékozni kezdett a dühtől és a megbotránkozástól, szerintem jobb, ha nem ismétlem el, milyen szavakkal illette. Meglepő módon Hollós volt az, aki később szót próbált érteni a kolléganőjével, de Érdy nem volt erre hajlandó, néma hadjáratot indított ellene.

– Ez azért durva. Tudom, milyen házsártos természet volt, de egy egyetemi oktatótól nem vártam ilyen gyerekes viselkedést.

– Szerintem egyébként nem csak az volt a baja Érdynek, hogy egy másik férfival látta Hollóst; oké, valljuk be, valószínűleg nagy szerepet játszott nála ez a tényező, de a tanárnő a szokásosnál is komorabbá vált, amikor párokat látott, vagy akár hallomást szerzett ilyenről. Ha egy munkatársa elkezdett neki a kapcsolatáról áradozni, Érdy azonnal elcsitította. Ha csak annyit látott, hogy két diák egymás kezét fogja, rájuk rivallt: „egyetemen vannak, viselkedjenek is úgy”.

– Ez nem nagy meglepetés. Érdy egyedül élt, ugye?

– Igen. Régen volt neki egy férje, de már meghalt. Rajta kívül mindenki mást eltaszított magától, valószínűleg pont emiatt a tapadás miatt. Szóval ezek a pillanatok számára emlékeztetők voltak arra, ami számára elmúlt. Ez, persze, nem menti a viselkedését, de néha elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lett volna, ha nem marad egyedül egy macskával társaságnak.

– Macskával?

– Igen, volt neki egy cicája, Csinszkának hívják.

– Mi lett vele?

– Jelenleg menhelyen van, még nem fogadták örökbe, úgy tudom.

– Szonja, azt hiszem, találtam egy biztos módot arra, hogy több infót szedjek ki Zsoltból.