2022. május 9., hétfő

Lengyel Lídia

Hetek óta nem alszom rendesen, ami talán annak a nem elhanyagolható apróságnak köszönhető, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel gyanúsítanak. Helyesbítek, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel. A rendőrök nem szállnak le rólam, én pedig nem tudom túltenni magamat azon a tényen, hogy ki lenne az az IQ hiányos agyalágyult, aki előre megírja a gyilkosságot, nyilvánosság elé tárja, majd el is követi. Ezek szerint én.

Az íróasztal előtt ülök, előttem nyitott füzet hever. Szépnek nem lehet nevezni, áthúzások, értelmetlen vonalak, kacskaringós betűk. Nincs kedvem bemenni. Nem vagyok társasági ember, de az, ahogyan a többiek mostanában viselkednek velem, túlmegy minden határon. Ha így folytatják, még a végén tényleg megölök valakit. Túráztatom az agyam, igyekszem minden információt újra meg újra átgondolni, de nem jutok semmire. A legkisebb örömöt se lelem abban, hogy detektíveset játszhatok, nem vagyok én Sherlock Holmes. A füzet ostoba feljegyzései se segítenek semmit. Mindenkinek vagy indoka, vagy lehetősége volt, de a kettő nem akar találkozni. Annak meg, akire kezdetben én gyanakodtam, se lehetősége, se indítéka. Elég kiábrándító helyzet. Vonalak és kérdőjelek. Ennyiből állnak a gondolataim, és ez az egész kezd mérhetetlenül fárasztó lenni. Saját magam biztatásaként beleverem a fejem az íróasztalba. Nem segít, de inkább így maradok. Elönt a vágy, hogy beleugorjak valamelyik könyv világába, bármelyikébe, csak a saját problémáimmal ne kelljen megküzdenem. Eszembe jut, miket olvastam mostanában – Puskin, Poe, King… Meggondolom magam. Pillantásom az órára esik. На хуй. El fogok késni. Föltápászkodom, a táskámat is fel akarom venni, de beakad. Mivel egy lusta dög vagyok, ahelyett, hogy odanyúlnék, elkezdem ráncigálni. A harmadik rántásra enged, de ki is esik belőle minden. Legfölül, mintha valami szarul rendezett film lenne, természetesen ott van a Tatyjana vörösben. Elfintorodom, miközben kézbe veszem a művet. Igazán büszke voltam rá, szerintem az egyik legjobb írásom lett, de mostanra a tököm is kivan vele.

– Mindennek te vagy az oka, te kis seggfej – sziszegem a tökéletesen élettelen papírkupacnak.

Megakad a szemem Fjodor nevén. Az én meg nem értett művészem. Erre a gondolatra kattan valami. Egy egészen apró, majdnem őrült elmélet formálódik az elmém hátuljában. Csak nem? Eszement gondolat. Vagy mégse? Lenne olyan kicsinyes? Kicsinyes a legmegfelelőbb szó, vagy mégiscsak… zseniális? A maga módján valóban az. Egy józan eszű ember se gyanúsítaná. Micsoda szerencse, hogy nekem az nincsen, mármint józan eszem.

Tűz a nap. Felrakom a napszemüvegem, ami csak részben segít. Annak ellenére, hogy alig kezdtük el a májust, dögmeleg van, amihez hozzátesz a fekete-fekete öltözetem. A társasház előtt Szvetlánába, a hatalmas fekete macskába botlom. Minden lakó eteti, de én neveztem el így, magamban. Illendően köszönök neki. Az olyan macskák közé tartozik, akik felnyársalnak a tekintetükkel. Ráadásul neki is felemás szemei vannak, mint nekem. El akarom kerülni a tömeget, úgyhogy gyalogolok. Leszegem a fejemet, nehogy véletlenül felvegyem valakivel a szemkontaktust. Berakom a fülhallgatómat, és AC/DC-vel igyekszem elnyomni a környező zajokat.

Nem rohanok, de még így is viszonylag korán érek be. Pedig azt hittem, el fogok késni. Éppen csak elkezdem élvezni az Ady épület által nyújtott kellemes hűvöst, amikor felkapom a fejemet. Valahol Haragosi nevét hallom. Két felsőbbéves halad el előttem, az egyik kreatívos, látásból ismerem. A szlavisztika szárny helyett utánuk megyek, és tisztes távolságot tartva hallgatózni kezdek. Ezt mostanra szinte reflexből művelem. Baromi jó besúgó lettem volna. A két srác szerencsére úgy beszélget, hogy három utcával odébb is tisztán lehetne hallani őket.

– Eddig is ő tanított, most mitől vagy úgy oda? Oké, nem imádtátok, de viselhető volt.

– Amióta megjelent a könyve, semmi másról nem beszél. Shakespeare-t megszégyenítő monológokkal áradozik magáról.

– Mint Iklódi, amikor Vörösmartyról magyaráz?

– Pontosan úgy.

– Nem hittem volna, hogy azt az embert lehet utánozni.

– Én se. Lassan nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: Haragosi vagy Iklódi.

– Iklódi.

– Nem tanít téged az a nárcisztikus seggfej, úgyhogy ne nyilatkozz!

Felérünk a második emeletre, lassan nem tudom hová követni őket. Letáboroznak a Sík Sándor előtt, én pedig továbbmegyek a Dézsi Lajosig. Előkapom a Gogol-kötetet, mintha órára várnék. A beszélgetés folytatódik.

– Eddig se volt egy leányálom az óráira járni, de mostanra egyenesen viselhetetlenek. Ha nem magát dicséri, akkor minket szid, ha nem minket szid, akkor szexista megjegyzéseket tesz.

– Ennyire nem lehet szar!

– Dehogynem! Valamelyik alsóbbéves mesélte, az utóbbi hetekben teljesen rászállt az egyik csajra a csoportjukból. Írt egy tök jó novellát, Haragosi meg lealázta – Hmmm, ez a történet ismerős…

– Mi a faszért tanít, ha nem bír senkit?

– Fogalmam sincs. Eskü az volt a legjobb óránk, amikor szinte bent se volt – a fiú kérdőn néz (meg én is). – Ránézett az órájára, azt mondta, rögtön jön, és kiviharzott. Eltelt majdnem fél óra. Lassan azon gondolkodtunk, ki kéne nézni, amikor hallottunk egy nagy csattanást a folyosóról, majd pár perc múlva berobbant Haragosi. Egy rakás könyvet tartott a kezében, azokat kereste, majd elejtette a folyosón, ennyit mondott. Hallod, egyenesen sajnáltuk, hogy visszajött…

A sztori után a beszélgetés kezd más irányba terelődni, de nekem tökéletesen elég, amit hallottam. Felállok, majd sietség nélkül a szlavisztika szárny felé indulok. Nem sok információ, de mégiscsak valami. Eszembe jut egy nemrég olvasott Poe-kötet: „Éppen a szokottól való eltérések fonalát követve találjuk meg az igazsághoz vezető utat.” Gondolataim ismét félbeszakadnak, mert rápillantok az órámra. El fogok késni. Eszembe jut, hogy morfológia órám lesz, mire kedvem támad ellenőrizni, a gravitáció vajon az ablakon túl is működik-e.

*

Szinte hihetetlen, de talán csak összeáll a kép. Ha igazam van abban, amiben igazamnak kell, hogy legyen, akkor igazam lesz mindabban, amiről azt hittem, nincs. Szövevényes gondolataim kezdenek megingatni a saját mentális egészségembe vetett hitemben. A morfológia óra háromszor olyan lassúnak tűnik, mint szokott. Beleestünk a már olyan jól ismert időviharba, amely a nyelvészeti tárgyak gyakori velejárója – negyven perc elteltével kiderült, hogy még csak tíz perce tart az óra. Amikor végre-valahára befejeződik a tortúra, azonnal felpattanok, és kiszáguldok a tolmácsteremből. A csoporttársaim álmos fejjel néznek utánam, hiszen ugyanott lesz oroszóránk is. Nem baj, most nem érdekel. Ha kések, majd kimagyarázom magam. Nágya meg jó fej, nem írat katalógust.

Sietek vissza a másodikra, ahol beleszaladok Hajniba. Az ütközéstől mindketten meglepődünk, de az ő arca feszélyezettséget is elárul – nem örül a találkozásnak. Ne aggódj, gondolom, én se szívesen lógok magammal, csak nekem muszáj. Összeszedi magát, megigazítja barna fürtjeit, majd kissé arrébb húzódik.

– Szia, Lídia!

Nem néz a szemembe. A távolságtartás, a gyanakvás megint kezd kihozni a lelki nyugalmamból, pedig eddig se volt belőle sok.

– Szia, láttad esetleg Ritát? – kérdezem tőle egy szuszra.

– Hogy kit? – láthatóan összezavartam.

– Malancsik Ritát. A takarítónőt. Hivatalsegédet. A nyomozó feleségét.

A hangom gúnyosabb, mint amilyennek szántam. Okleveles seggfejnek kéne lennem. Veszek egy nagy levegőt

– Tudod, kiről beszélek.

Igyekszem a szemébe nézni, és a lehető legbarátságosabb hangon beszélni. Ezek sose voltak az erősségeim, az emberi kommunikáció valahogy nem megy. A könyvekkel jobb a kapcsolatom, azok nem válaszolnak. Hajnalka tekintete zavarodottsággal vegyes meglepetést tükröz, ettől függetlenül nem hiányzik belőle az a jellemző nézés, ami végigkísérte az elmúlt heteimet. Alig bírom türtőztetni magam, hogy ne kérdezzem meg még egyszer, de tudom, hogy Hajni megfontolt típus.

– Egy órával ezelőtt még a folyosó másik végén takarított, de nem tudom, most hol van.

– Szuper, köszi!

– Lídia!

Biztos mondani akar még valamit, de nem állok meg. Elegem van ebből az egész hacacáréból, és ha most tényleg minden magyarázatot nyer, akkor bőven megérte kergemarhaként rohangálni.