2022. május 9., hétfő

Lengyel Lídia

– Elnézést! – kiáltok a hivatalsegéd után.

– Igen?

A nő arcáról lehervad a mosoly, amikor meglát.

– Minden rendben?

Biztosra veszem, hogy felismer. Mostanra az egész BTK tudja, ki vagyok.

– Igen. Azazhogy nem.

Látom rajta, hogy ideges, ezért igyekszem elpoénkodni a dolgot.

– Mennyire van rendben valaki, ha gyilkossággal gyanúsítják? – kérdezem, félig még mindig lihegve.

Ez valóban feloldja a légkört, Rita megereszt egy rövid nevetést.

– Bizony, ez az új szlogenem – teszem hozzá. – Ezentúl senki se mondhatja nekem, hogy szar napja van.

Rita végképp elneveti magát, én pedig megnyugszom. Talán hajlandó lesz segíteni.

– Miben segíthetek?

– Muszáj lenne megtudnom valamit a gyilkosságról – kezdem.

Szinte hallom az ajtókat, ahogy becsapódnak.

– Nem, nem, nem, nem, nem. Én erről nem beszélgetek. Nem is akarok beszélgetni róla.

– De…

– Semmi de! Csak azért, mert a férjem nyomozó, mindenki úgy gondolja, hogy két lábon járó adatbázis vagyok!

– Nem szeretnék…

– Ez már a harmadik gyilkosság ebben az épületben! Vagy a negyedik? Lassan nem is tudom számon tartani.

– Csak azt akartam…

– No jó, az elsőről kiderült, hogy tulajdonképpen baleset volt, de a többi. Szegény Fanni!

– CSAK AZT SZERETNÉM MEGTUDNI – na, csak kiabálni kezdek. De hát ha folyamatosan beszél a másik… Rita rémült tekintetéből ítélve elértem a kellő hatást. Immár halkan folytatom.

– Csak azt szeretném megtudni, mikor halt meg pontosan Érdy tanárnő.

Rita nemtetszését kifejezve ingatja a fejét.

– Miért szeretné tudni?

Nem vágódtam be nála. Mit szoktak ilyenkor mondani? Tereljem el a témát? Sírjak? A húgomnak menne… Hajni meg Ákos is tutira tudná, hogyan kéne ezt megfogalmazni. Nem jut jobb eszembe, csak megvonom a vállamat.

– Nem szeretnék börtönbe menni.

Lídia-Rita egy-null.

– Április 26-án, reggel tíz óra környékén találták meg, de ennél pontosabbat, sajnos, nem tudok.

Kattog az agyam, de ez nem elég. Ezt eddig is tudtam.

– Arra lenne szükségem, pontosan mikor ölték meg.

Bevillan egy ötlet. Ohó, de mennyire rossz ötlet.

– Nem tudná… megkérdezni a férjét?

Rita kimereszti a szemeit. Látom, hogy azonnal nemet akar mondani, ezért gyorsan könyörgőre fogom.

– Kérem!

Nem leszek színész, de elértem, amit akartam. Rita előveszi a telefonját. Túlesnek a köszönésen, a magyarázkodáson, majd a nő rátér a tárgyra. Mindezt olyan hosszan és annyi körítéssel, hogy alig bírok nyugodtan megmaradni egy helyben.

– Kérlek, Zsolt, igazán…

– Nem, drágám, értsd meg, én nem adhatok ki információkat egy folyamatban lévő nyomozásról.

Rita kihangosította, hogy én is halljam.

– Nézd, én nem akarom, hogy bajba kerülj, de nagyon, nagyon tudnom kéne…

– Miért olyan fontos ez?

A nyomozó hangjába gyanakvás vegyül.

– Nos, mert…

Rita nem tud mit mondani, nekem pedig elfogy a türelmem.

– Mert tudni akarjuk, melyik szarházi nyírta ki azt a vén tyúkot! – трахни меня.

Egy egész percnyi hosszú csönd áll be a vonal másik végén, majd megszólal a férfi haragtól remegő hangja.

– Rita… Kérlek, mondd, hogy miközben ezt a beszélgetést lefolytatjuk, nincs melletted az első számú gyanúsítottunk.

– Jó napot, Koncz nyomozó – szólalok meg óvatosan.

– Mégis, mi a fenét képzel magáról? Azt hiszi, ez valami vicc?!

Erre betelik a pohár. Elegem lett.

– Vicc?! Hogy ÉN hiszem azt, hogy vicc? Legutóbbi értesüléseim alapján még mindig egy nyamvadt novella miatt akarják letartóztatni a seggem. Ha jól emlékszem, én vagyok az, aki hetek óta számkivetettként él, mert a rendőrség képtelen végezni a munkáját! Maga szerint élvezem, hogy rohangálnom kell azért, hogy ne csukjanak le egy életre? Hát nem! Úgyhogy igen, teszek valamit azért, hogy kint maradhassak a külvilágban, köszönöm szépen!

Lihegve elhallgatok, teljes tudatában annak, hogy valószínűleg sutba vágtam minden esélyemet. Legnagyobb meglepetésemre azonban Koncz nyomozó elneveti magát.

– Egy kicsit emlékeztet engem Szépvölgyi Szonjára.

Végigtúrom a fejemben eltárolt rengeteg infót, és be is ugrik a neve. Volt valami köze az előző gyilkosságokhoz meg a magyaros tanszéki irodához.

– Az érvelésével igazából nem tudok vitatkozni. Tulajdonképpen, azt hiszem, én is ezt csinálnám.

– Köszönöm.

– Érdy tanárnő haláláról azt hitték, fél tíz körül történt, de a vizsgálat során ezt fél kilenc, kilenc közötti időpontra tették.

Igen! Pont, ahogy gondoltam.

– Lídia! – szólal meg még egyszer a nyomozó.

– Tessék?

– Ha kiderül, hogy maga ezt tőlem tudja, garantálom, hogy az esetleges letartóztatása lesz a legkisebb problémája.

A hangja alapján egy pillanatig se kételkedem abban, hogy komolyan mondja.

*

Most már sokkal nyugodtabban ballagok le a lépcsőn. Mindent átbeszéltem Konczcal. Nem tudom, sikerül-e a tervem, de ennél jobb ötletem nincs. Máshogy pedig nem kaphatjuk el. Akárhogyan is nézem a dolgot, jól csinálta az a rohadék. A legkisebb tárgyi bizonyíték sincs ellene. Sőt, még a körülményeket is úgy rendezte… Nem baj, bárhogy is alakul, biztos nem megyek börtönbe helyette. Ott nincs vodka.

Tizenöt percet kell várnom a Radnóti főnökére, de csak a legutolsó utáni pillanatban jutok a felismerésre: fogalmam sincs, hogy hívják. Pedig egyszer bemutatkozott, de hát sose voltam jó a nevekben. Balázs? Sanyi? Mit tudom én, sose kellett beszélnem vele!

– Szia!

– Szia!

Mi a tököm a neve?! Megköszörülöm a torkom.

– A kreatívos felolvasóest részleteit akartam megbeszélni.

– Mert így is megtartjátok?

Az arcáról őszinte meglepődést olvasok le.

– Persze, miért ne tartanánk?

– Hát mert te…

Olyan gyorsan harapja el a mondatot, hogy ha nem figyelek, észre se veszem.Egy egész percig gondolkodom rajta, miért reagált így (az agyam egy része még mindig a rohadt nevével van elfoglalva). Amikor leesik, rögtön elfojthatatlan vágyat érzek, hogy egy igazi bunkó faszkalap legyek. Összefonom a karjaimat, a szavaimból csak úgy ömlik a gúny.

– Félsz, hogy itt is kinyírok valakit?

– Nem, dehogy, nem erről van szó, csak…

Nem hagytam, hogy befejezze.

– Ne aggódj, csak azokkal bánok el ilyen brutálisan, akik felidegesítenek.

Most rajta a szemforgatás sora. Nyilván elege lett a játékból. Na jó, de hogy a francba hívják?! Tök mindegy.

– A lényeg, hogy meg akarjuk tartani.

– Jó, rendben. Holnap, ugye?

– Igen. Este hatkor.

– Egy mikrofon, egy szék és asztal nyolc főre.

– Pontosan. Illetve…

– Mi kéne még?

Láthatóan örülne, ha már lelépnék. Hát, nekem meg nagy kedvem lenne orrba vágni téged, de, sajnos, egyikünk se kaphatja meg, amit akar.

– Többen leszünk. Nem mi – vágok elébe a kérdéseknek. – A vendég több lesz. Lehetne szó arról, hogy plusz székeket hoztok be?

Fáradt sóhajt hallat.

– Persze, hogyne.

Se szó, se beszéd, otthagy. Hát ez remek. Még év elején döntöttük el, hogy én intézzem ezt az egészet, de soha többet nem csinálom. Gyanítom, mostanra a többiek is megbánták. Megkönnyebbülök, hogy végre vége ennek a kellemetlen beszélgetésnek. Felkapom a táskámat, megfordulok, majd ijedtemben ugrok egyet. Hollós áll pusztán fél méternyire tőlem. Fogalmam sincs, mikor jelent meg.

– Szia, Lídia. Szervezed a felolvasóestet?

– Szia. Igen, legalábbis próbálkozom.

– Talán Pista nem elég segítőkész?

– Szóval Pistának hívják! Egyszer bemutatkozott, de azóta elfelejtettem a nevét, és sehogy se akart eszembe jutni.

Hollós kissé zavartan megvakarja a tarkóját.

– Én se tudom a nevét, ezért magamban elneveztem Pistának.