2022. május 8., vasárnap

Dr. Hollós Valentin

Közel két hét telt el Érdy Ibolya meggyilkolása óta.

Hollós Valentin (az egyetemen doktor, a bárban nem az) legalábbis így gondolta, elég rossz volt az időérzéke, főleg úgy, hogy éppen egy Bloody Maryt kevert a pultnál álló hölgyeménynek. Hétvége volt, és beugrott helyettesíteni a bárba, miután a tulaj kétségbeesve hívta, hogy segítse ki. Nosztalgikus hangulat szállta meg, egyetemi tanulmányai alatt itt dolgozott mixerként. Fekete inge kontrasztot alkotott idejekorán kifehéredett hajával, szálkás testalkata és széles vállai  versenyúszó múltjáról árulkodtak.

Hazugság lett volna azt állítani, hogy szimpatikusnak találta a tanárnőt, de akkor is Érdemtelen volt a halála. Olyan hirtelen történt, hogy azon tűnődött, talán vÉrdyj volt a fején.

„Jesszus, néha utálom magamat. Még jó, hogy ezek megmaradnak a koponyám biztonságos űrében.”

Komolyra fordítva a szót, szörnyű tragédia, bár az, ami az utóbbi években folyik az egyetemen, arra enged következtetni, hogy a Halál is beiratkozott a bölcsészettudományi karra. A hatás szinte tapintható volt: csüggedtség keveredett riadt pillantásokkal, mintha egyik pillanatról a másikra tömegmészárlás törhetne ki, mindenki zombiként lézengett a folyosókon és az épület környékén. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy gyakran miért nem veszik észre, hiába nyúlik száznyolcvan centi fölé. Pendrőczyt különösen megviselte, hogy ő találta meg a testet; nem sokkal utána indítványozott is egy lélekfoltozó ülést. Valentin bártenderi tapasztalatával megesküdött mindenre, ami szent, még nem látott embert olyan gyorsan legurítani a whiskyjét, mint Kornélt. Alapból mindig tojáslikőrt szopogatott, így ez a whisky már előre jelezte, mekkora a baj.

Próbálta mindig a dolgok pozitív oldalát nézni: nem belőle lett függönytöltelék, ráadásul sikerült kivívnia, hogy a lektűr órát a Kádár-kori gyöngyszemek helyett gótikus irodalomból tartsa. Ha utóbbi nem jött volna össze, jó eséllyel önként elfoglalja a helyét Érdy mellett a függönytartón lógva. Egyszer volt szerelem.

Utolsó simításként belecsúsztatta a zellert a piros italba, majd féloldalasan a nőre mosolygott. Az kissé szégyenlősen viszonozta, aztán fogta a poharat, és keresett magának egy helyet. Hollós tudta, hogy lakozik valami a tekintetében, ami nyugtalanságot kelt az emberekben. Mintha olyan mélységekbe hatolt volna, ahová csak a bűntudatnak volt bejárása.

Azon kezdett gondolkodni, hogy kioson elszívni egy cigit, amikor nyílt az ajtó, és az éjszakával együtt egy ismerős alak libbent be rajta. Lídia szokás szerint feketét viselt, ami egybeolvadt a hajával, kék-zöld szeme lázasan csillant meg a lámpák fénye alatt. Olyan céltudatosan jött be, hogy a férfi azt hitte, mindjárt előkap egy házkutatási parancsot. Vagy egy gépfegyvert. Intett neki, de feleslegesen, már közeledett.

– Szia! – köszöntötte a jövevényt, ahogy megállapodott a bárpult előtt.

– Ezt az egyetemen hagytad – mutatta fel Lídia a szürke sálat.

– Ó! Már mindenhol kerestem.

Kamu. Mindeddig a létezéséről is elfeledkezett. Inkább csak divatból hordta, mint az időjárás miatt. Elvette a ruhadarabot, a vállára dobta, majd a zsebébe túrt. Fel akarta vetni, hogy kikísérhetné cigizni, de közelebbről megnézve Lídia vonásairól feszültség sugárzott. Csendben várt, ám a lány nem szólalt meg, így ő kezdeményezett.

– Kérsz egy italt?

Lídia egyenesen ránézett, szemében ki nem mondott hála tükröződött.

– Igen.

Hollós érezte, hogy már az első órán szimpatikusnak találta őt a lány, mintha bírta volna a kicsit elvont, örökké nyugodt pasikat. Egyszer ott maradt, hogy kérdéseket tegyen fel az olvasmánnyal kapcsolatban, és azóta többször is leültek beszélgetni. Hollós tudta magáról, hogy közvetlen, nem lengi be a „tanárod és istened vagyok” aura. Könnyen egy hullámhosszra kerültek. 

Most viszont azt látta a lányon, hogy nehezen vette rá magát, hogy eljöjjön. Tudta róla, hogy senkivel nem szereti megvitatni a problémáit, mert gyengeségnek tartja az ilyesmit. Azt hiszi, hogy egyedül is meg tud oldani mindent. A sál nyilván ürügy volt.  De most… Most már beszélnie kéne, de hiába nézett rá Hollós biztatóan, mintha egy beragadt zsilipkaput feszegetett volna. Gyorsan elérakott egy jeges, hófehér koktélt, naranccsal díszítve. Lídia belekortyolt és elfintorodott.

– Ez nem vodka.

Valentin horkantott.

– Nemcsak a vodka létezik.

– De anélkül nem érdemes létezni.

– Most Lídia beszél, vagy a kezdődő alkoholizmus? – emelte meg számonkérőn a szemöldökét, mire a lány végre elnevette magát. Hollós a pohárra mutatott.

– Azért óvatosan, elég erős.

– Le akarsz itatni?

– Úgy látszott, szükséged van rá. Jó emberismerő vagyok, ne aggódj.

– Mi ez?

– Corpse reviver.

Lídia ráhunyorított az italra, mint westernhős az ellenfelére, majd egy nagy korttyal benyakalta az egészet. Megvolt az indító a beszélgetéshez.

– A többiek úgy viselkednek velem, mintha pestises lennék. Nem mindenki, de akik nem annyira, azokon is érzem, csak arra várnak, hogy legyen valami bizonyíték ellenem. Alex azt mondta, számíthatok rá, de inkább mintha infót akarna kiszedni belőlem. Hajnival feszült lett minden, volt egy hülye beszélgetésünk, azóta úgy viselkedik, mintha leszóltam volna Machavillit, vagy kit.  A rendőrök totál kretének, Haragosi meg… Akkora egy szemét, engem cseszeget ahelyett, hogy megtanulna írni. Remélem, álomba sírja magát a könyvét ölelgetve. Kérhetek még egyet?

Hollós elnyújtott füttyentést hallatott.

– Először érjen le az első. Szóval komolyan téged gyanúsítanak, csak mert megírtad azt a novellát?

– Igen… Hát nem baromság?

– De, eléggé. Bár Érdy elég kicsi nő volt, még akár te is… – Lídia gyilkos pillantását látva elnevette magát. – Jól van, csak viccelek. Csináltál valami olyat, ami miatt joguk lenne gyanakodni rád?

– Csak írtam egy novellát – felelte a lány karba tett kézzel. Arckifejezése fokozatosan vesztett konokságából, ahogy felszínre úsztak a kéretlen gondolatok. – És…

Hollós szürke, átható tekintete rajta függött.

– Talán mondtam pár dolgot, ami félrevezető volt – vallotta be Lídia lesütött szemmel.

– Például?

– Hát… Egy kicsit talán úgy hangzott, mintha kárörvendenék. Mintha azt mondanám, hogy megérdemelte a halált.

– Gúnyosan azt mondtad, hogy „most mit vagytok úgy oda, egy gonosz vénasszony volt”?

Lídia elképedve bámult rá.

– Ezt meg honnan tudod?

– Csak tippeltem – vont vállat a férfi, majd egy kis időre félbeszakadt a beszélgetés, mert ki kellett szolgálnia pár vendéget. A bárban ülők alaposan megnézték Hollóst; valóban elég feltűnő jelenség volt. Ő maga már megszokta, nem zavartatta magát. Lídia elmesélte neki egyszer, hogy egy kicsit csodálja ezért: neki hosszú, fáradságos munkába telt, mire eljutott arra a szintre, hogy nem szorong minden egyes másodpercben, amikor emberek közé merészkedik. Persze, gyerekként teljesen más megbirkózni ezzel, akkor mindenki sokkal jobban ki van téve a külső behatásoknak. Azt is bevallotta Lídia, hogy régen piszkálták a felemás szeme miatt, most meg szépnek találják. Hát nem nevetséges?

– Te hogy éled meg ezt az egészet? – tudakolta, amikor Hollós visszafordult hozzá. Tekintete megakadt az arcán lévő sebhelyen.

– Nem mondhatom, hogy le vagyok sújtva, de sajnálom, hogy meghalt, bármennyire is nehéz természetű asszony volt. Mondjuk egy kicsit kivert a frász, mikor elkezdett közeledni hozzám.

– Hogy micsoda?

Valentin előredőlve a pultra könyökölt, és a tenyerébe ejtette az arcát.

– Gondolom, biztatásnak vette, hogy kedvesen viselkedek vele a hangulatától függetlenül, és egyre többet jött beszélgetni. Élveztem, művelt volt és intelligens, csak néha rájött a szőrszálhasogatás. Azóta se tudom, hogy „úgy” érdeklődött-e irántam, vagy csak a magányán akart enyhíteni. Bár abból ítélve, mennyire kiakadt, amikor… Mindegy. Mellesleg nincs bajom az idősebb nőkkel, de túl sok sérelmet dédelgetett, én meg nem vagyok senkinek a megmentője.

 Töltött Lídiának egy újabb koktélt.

– Szóval mit fogsz most tenni?

– Megpróbálom kideríteni, ki a valódi gyilkos – jött a határozott válasz.

– Azon kívül.

– Tessék? – hökkent meg Lídia, közben Valentin felegyenesedett.

– Tudom, hogy jobban szeretnéd még távolabb tartani magadat a többiektől, de ezzel csak rontasz a helyzeten. Se a nyomozásnak, se a lelki békédnek nem használ. És komolyan gondolod ezt? Nem lenne jobb, ha teljesen kivonnád magadat az ügyből?

A válasz fejrázás formájában érkezett, amelynek láttán Hollós tudta, hogy felesleges lenne győzködnie.

– Mondd el nekik, mit érzel, muszáj kommunikálnod velük, hogy javuljon a helyzet. Mellesleg arra is jó, hogy közelebb kerülj hozzájuk. Fontos, hogy a nyomozásba csak azokat vond be, akikben biztosan megbízhatsz. Illetve gondold végig, ki tudhatott még a novelládról. Túl nagy egybeesés, hogy véletlen legyen.

Lídia feszülten figyelt a tanár minden szavára, végül bólintott. Máris jobb kedve volt, és pezsgett az újonnan szerzett lendülettől.

– „Ne hidd el, amit hallasz, és csak a felét annak, amit látsz!” – villantott Hollós egy féloldalas mosolyt, Lídia pedig intett neki, ahogy a kijárat felé indult. Lépteinek Michael Jackson Thrillere adott aláfestést.

Ha Valentinnek tippelnie kellett a gyilkos kilétét illetően, Izabellát mondja; mostanában többször is rajtakapta, hogy furcsán méregeti őt, mintha arra várna, hogy előkap egy fűszoknyát, és lejt egy hullát. Talán ő lesz a következő áldozat? Jót kuncogott, majd dúdolt tovább.