Rita a jól megszokott helyén ült, lakásának kedvenc szegletében, az ablakpárkányon. Most vette ki a szabadságot, amit főnöke pár nappal ezelőtt ajánlott neki. Egyszerűen már nem bírta tovább csinálni ugyanazt a munkát, mint eddig. Minduntalan, mikor elhaladt az előtt a bizonyos szoba előtt, felrémlett előtte a halott professzor ábrázata. Otthon valamennyire megnyugodott, nem üldözték a rémképek, biztonságban érezte magát. Az ablakon kifelé bámulva nézte a nyüzsgő délutáni forgalmat, kedvenc bögréjéből szürcsölte nagy adag kávéját, miközben az ölében doromboló cicáját simogatta. Gondolkozott. A lopás és a gyilkosság körül forogtak gondolatai, próbálta összeszedni a részleteket és magát is. Biztos volt benne, hogy még hiányzik néhány fontos darab a kirakósból, de ugyanakkor érezte, hogy közel járnak a megoldáshoz. És azt is tudta, hogy most rajta áll minden. Tulajdonképpen nem rázták meg annyira az események, hogy összetörjön és depresszióba zuhanjon. Hazajövetelének legfőbb oka, hogy lelkileg összeszedje magát, és bizonyítsa, hogy ő nem egy szimpla takarítónő.

Azon gondolkozott, vajon milyen lehet a halál. Egyszer már intim közelségbe került vele, szülei elvesztésekor. Meg nemrég a tanszéken szintén történt egy haláleset. Gyilkosság kreditek miatt. Jó, állítólag nem csak azok miatt, de akkor is: milyen világban élünk, hogy valaki képes gyilkolni azért, hogy ne csússzon félévet vagy ne sorolják át önköltséges képzésre? De mi lehetett az indítéka annak, aki ezt tette Zilahi-Naggyal? Köze volt a kéziratlopásokhoz a professzornak, tényleg, ahogy ez a Nyíry állítja? De akkor sem ez a módja a másik megleckéztetésének; valóban igaz a mondás, hogy az ember a leggonoszabb lény a Földön. Majd a professzorra terelődött a gondolatmenete. Lettek volna előtte még szép, hosszú évek, ráadásul mindig köszönt Ritának, mikor találkoztak, és ő amolyan apafiguraként tekintett a mackós kinézetű úrra. Bármit is tett vagy nem tett, nem érdemelt ilyen halált. Vajon mennyi ideig haldokolhatott szegény Zilahi-Nagy professzor? És ki volt olyan lelketlen szörnyeteg, hogy ilyen módon megöljön egy embert? Rita tudta, hogy az igazság és a professzor úr emléke miatt meg kell tenni a következő lépést, még ha tartott is tőle. Kiitta az utolsó csepp kávéját is, amikor megcsörrent a telefonja.

 – Szia Rita! Hogy állsz? Megcsináltad? – szólt bele Szonja nem leplezett izgalommal és kíváncsisággal a hangjában.

 – Nem, még erőt kellett gyűjtenem. Most készülődök, mindjárt indulok. Mikor zár be? – kezdett el kapkodva öltözködni Rita. Úgy érezte, mintha egy határidős feladatról csúszott volna le, és a tanár számonkérné tőle, pedig ő még sehogysem áll.

 – A rendőrség? – nevette el magát Szonja – A rendőrség non-stop nyitva van. Nullahuszonnégyben. Emiatt nem kell aggódnod, sem kapkodnod. Nyugodj meg, igyál egy kávét.

 – A kávé már megvolt, de lehet, nem kellett volna.

 – Rita, bízom benned, nem kell idegeskedned. Sikerül, ahogy sikerül, de mi így is, úgy is a végére járunk a dolgoknak. Majd beszélünk. Sziaszia.

 – Szia – nagyot sóhajtva tette le a telefont Rita.

Délelőtt, mikor elbeszélgettek Nyíryvel az epipenről, Szonjának támadt egy ötlete. Mivel a nyomozók láthatólag nem haladnak semerre, ráadásul a gyilkosságot teljes mértékben kizárták, így vakvágányra futhat a nyomozás. Éppen ezért jobban be kell avatkozniuk, mert Szonja szerint a két dolog összefügg. A terv az volt, hogy a rendőrségen ki kell puhatolni az egyik illetékestől, hogyan halad a nyomozás, és azt is meg kell tudni, szerintük mikor tűnt el a kézirat, mert az alapján vissza tudják keresni, kik jártak akkor a könyvtárban. Hiába tartozott a tanszék állományába az a kézirat, az értéke miatt a könyvtárban őrizték. Elsőre kacifántosnak és lehetetlennek tűnt a feladat, de Rita egyre jobban beleélte magát. Mindig is szerette a bűnügyi filmeket, krimiket, de nem hitte volna, hogy valaha is történik vele valami hasonló, ami ráadásul kicsit kizökkenti a mindennapi körforgásból. Most azonban, hogy a tettek mezejére kellene lépnie, Ritának inába szállt a bátorsága. Mit is gondolt? Nem tud színészkedni, hazudni is alig, azonnal lebukik. Meg nem is kellene ujjat húzni a rendőrséggel, még a végén pórul jár. De be kellett vallania magának, titokban élvezte a helyzetet. Végre fontosnak, hasznosnak érezte magát. Ha sikerül felderíteniük Szonjával ezt az ügyet, talán új élet is vár rá. Új lehetőségek, kalandosabb élet, talán egy új kapcsolat. De ha mégsem, legalább volt egy izgalmas időszak az életében, amit soha nem felejt el. Így hát csinosan felöltözött, és mosolyogva kilépett az ajtón.

***

Ahogy a rendőrkapitányság lépcsőjén sétált felfelé, magában elkezdte lefolytatni a lehetséges párbeszédet. Természetesen, mire a pulthoz ért, elfelejtette a begyakorolt szöveget.

 – Jó napot! Beszélnem kell valakivel – kezdte idegesen Rita.

 – És kivel szeretne? - felelt kissé lekezelően a fiatal rendőrtiszt.

 – Mármint… Malancsik Rita vagyok, és az egyetem Bölcsészkarán dolgozom. Az ott folyó nyomozással kapcsolatban keresek egy illetékest. Sürgősen beszélnem kell vele, meg kell tudnom egy részletet – tenyerével bátortalanul, de viszonylag erősen ráütött az asztal fedelére, hogy hitelesebbé tegye alakítását.

 – Hölgyem, folyamatban lévő ügyről nem adhatunk ki tájékoztatást civil személynek. És megkérném, hogy ne ütögesse az asztalt.

 – Maga nem érti. Nekem muszáj tudnom, ki és mikor lopta el a kéziratokat – sírós hangon kezdett el beszélni. – Maga nem is értheti, hogy értené. Van egy biztos állása, megbecsülik. Na, de én! Én csak egy takarítónő vagyok, akiről mindenkinek rossz a véleménye; nem takarít rendesen, a táblát a vécétisztító ronggyal törli le, satöbbi. Hát hogyan takarítsak én normálisan, ha nem adnak megfelelő és elegendő felszerelést? – Rita hangos hisztériázásba kezdett, tettetett sírással. Az előtérben várakozók mind felé kapták a fejüket kíváncsian.

 – Hölgyem – állt fel a székéből megilletődve a rendőrtiszt – Jöjjön, mindjárt megkeresem Önnek az illetékest, addig is üljön be a terembe, itt csendesebb. Nem látják és hallják annyian – bevezette Ritát egy, a filmekből ismerősnek tűnő kihallgatóterembe. A tiszt becsukta az ajtót, és a falon keresztül csak annyit lehetett hallani, hogy valaki, vélhetőleg az imént távozott rendőrtiszt, egy bizonyos Zsoltit hív egy bolond asszonyhoz a kettesbe. Nem sokkal később egy harmincas, öltönyt viselő, sármos fiatalember lépett be a szobába, és foglalt helyet Ritával szemben.

 – Üdvözlöm, Koncz Zsolt vagyok, már találkoztunk az egyetemen. Én nyomozok a kéziratlopással kapcsolatban – barátságosan mosolygott Ritára. – Hallom, van egy kis probléma. Miben lehetek szolgálatára?