Megyünk a folyosókon végig. Csoszogunk, kezeink fogják a falat, el ne vesszünk. Lenne inkább teljes sötétség, nyögjük. Nézünk ki az ablakokon, elmegyünk előttük. Süt be a hold, hunyorgunk, sziszegünk, nincsenek felhők, sietünk egy fal mögé bújni. Háttal nekidőlünk, gerincünket nyomják a csövek. Egy darabig bírjuk, megyünk tovább, elfáradunk, leülünk, lihegünk a földön. Nem értjük, máskor többször is megtesszük ezt a távot, fel a lépcsőn, le. Villamossal, inkább gyalog a koleszig. Ott is lépcső, negyediken van a szobánk. Ma nem megyünk haza, csak lenne sötét, ne világítana ránk a hold. Kék minden, nem lehet jól elrejtőzni. Ilyen a város, ronda és mocskos reflektorokkal világítanak bele az éjszakába, lehessen látni mindig, élesen. Felkelünk hajnalban, és pontosan látjuk a szekrények szélét, az ágyon a szobatársak, szuszognak, mennyire idegesít minket, elvágni a torkukat álmukban, erre gondolunk. Íróasztalon az olló, mosogatóban a kés, latolgatjuk az esélyeinket. Úgyse kapnak el minket, sosem fognak, ártatlanok vagyunk. Csoszogunk ki a mosogatóhoz, a kés egyszerűbbnek tűnik. Nyitjuk az ajtót a konyhára, nem is ott vagyunk, elsőre nem tudjuk, hogy hol. Fehér csempe mindenhol, visszaveri a holdat, nagy a világosság, hunyorgunk, nyögünk. Nincs a kés sehol, mosogató sincsen. Nem baj, a sliccünket azért felhúzzuk. Csatoljuk be az övünket, hogy lett ez is kibontva, nem értjük. Nézzük a piszoárt, tiszta, illatos, enni lehetne belőle, hol vagyunk. Vissza kell menni a szobába, itt minden fehér, nem lehet elbújni. Megyünk vissza, az ajtót se találjuk, amin bejöttünk. Na, végre megvan, az is fehér, nembaj, kimegyünk, az ágyunkban a fejünkre húzzuk majd a takarónkat, hol vagyunk.

Megyünk a folyosón, hol van ez, világosak a falak. Az egyetem, tényleg, emlékszünk, hogyan jutottunk idáig. Hány óra van, minden sötét, bent maradtunk óra után, dereng. Mászkálunk a sötétben, én meg a képzeletbeli, össze-vissza rohangálunk. Ordítunk is, nem hallatszik. Elnyomja valami zene. Meg kell keresni a vonósnégyest, itt vannak valamelyik szobában, itt kell lenniük. Halljuk, vagy ez a szoba, vagy a következő. Várjunk csak, várjunk csak, egy temerin is van, az messzebb, de először a két hegedűt, meg a többieket. Nem nyílik ki az ajtó, toporgunk előtte. Úgy emlékszünk, a legutóbb még fotocellás volt, be kell menni ide, melyik szoba, ez. Most vesszük csak észre, az ajtó alatt a sárga csíkot. Vannak bent. Be kell menni nekünk is, kinyitni az ajtót. Ők zenélnek, rájuk vetjük magunkat, nem hangoskodhatnak itt, menjenek haza. Ez nem is a zeneművészeti. Rátesszük a kezünk az ajtóra, nem tudjuk elvenni, mi ez. Bárhogy erőlködünk, a tenyér rásimulva a fehér lakkra. Ha kinyitják, lebuktunk. Rá fognak jönni, minek járkálunk ilyen későn. Nem, nem, ártatlanok vagyunk, nem lehet elkapni minket, tiszta a lelkiismeretünk. Nem öltünk meg senkit, csak elvettünk tőle, az nem gyilkosság. Nem miattunk halt meg. Nem lehetnek a nyomunkban, nincsenek nyomok, elkaphatatlanok vagyunk. Be kell menni, el kell harapni a torkukat, ne zenéljenek, idehívnak mindenkit. Ki szirénázott. Az ablakhoz futunk, gyorsan, jó, nincs itt senki. Be kell menni az ajtón, meg kell ölni a szemtanúkat, nem kaphatnak el.

Megyünk a folyosón, végig, aztán jobbra, el kell rejtőzni. Hogy áll most az a szoba, azt kell megnézni, visszarendezni. Zilahi-Nagyot a székbe, az epipent is, nem mi voltunk. Hol a szobája, érezzük az öltönye anyagát a kezünkben. Szól a temerin, magas, mély, magas, mély. Állunk az ajtaja előtt, dörömbölünk rajta, hozzá se merünk érni az ajtóhoz. Remegünk, pedig ártatlanok vagyunk, csak ne üldöznének. Nem, ki kell mondani, mondjuk csak ki. Gyerünk, mondjuk ki, Ábel, gyerünk. Ki lopta ki a könyvet a TIK-ből, na, mondjad, ki volt, nevetünk. Ugrálunk, toporzékolunk. Csak állunk csöndben, nem mozgunk, nem beszélünk, nincs kinek. Hol az epipen, Ábel, hova tetted, válaszolj, futunk a lépcsőkön. Megbotlunk, végigcsapódunk a kövön. Elestünk a nadrágunkba, hogy sikerült ezt is letolni, kötjük be az övet, alig sikerül. Kinyújtjuk a nyelvünk, előre, egyenesen, tartani, tartani. Állj, vissza kell menni, a szemtanúk, a szemtanúk. Meg kell ölni a vonósnégyest. Kettesével vesszük azt a pár lépcsőfokot. Felérünk, dobbantani kellene, csak kirúgunk előre, halkan, csendben. Nyílik az ajtó, csak a vécébe van időnk beugrani. Várjuk, jöjjön a csellista, azt akarjuk először megölni. Elvesszük a hangszert, betörjük a fejét a keménytokkal, aztán a többi. Az első hegedűst hagyjuk utoljára, valakit fojtogatni is kell, majd bevonszoljuk ide, nem kapnak el minket, nincs itt senki, ártatlanok vagyunk, csak jöjjön már a csellista, hát nem igaz. Sötét minden, az epipent keressük, turkálunk végig a zsebeinkben. Nem találjuk, hol van, hol van. A kabátzsebbe kell legyen. Majd holnap. Holnap megkeressük azt a kabátot. Kiverjük belőle, hol az epipen, addig fojtogatjuk. Meglesz, meg, majd holnap. 

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>