A lány lihegve futott végig a sötét folyosón, magában átkozva a könnyelműségét. Nem kell töltőre rakni a telefont, van rajta elég energia. Na, persze. Hát nem volt. Tudta, hogy a portán van telefon, csak el kell érnie. Minél hamarabb tudatnia kell a rendőrséggel, hogy mire jött rá. De a gyilkos is itt van az épületben. Megállt a saroknál és fülelt. Nem hallott mást, csak saját zilált légzését és kalapáló szívét. Egy kis ideig várt és figyelt, addig lenyugtatta magát. Síri csönd volt körülötte. Nagy levegőt vett és tovább indult, de mikor elhaladt az egyik terem előtt, kivágódott az ajtó, és erős karok ragadták meg. Kiáltani akart, de egy kesztyűs kéz tapadt a szájára. Próbált volna szabadulni, ütött, rúgott, karmolt és harapott, de szorítás nem enyhült. Mi több, ő kezdett gyengülni riasztó tempóban. Csak mikor megérezte a furcsán édeskés illatot, akkor tudatosult benne, hogy a sikolyait elnyomó kéz egy nedves rongyot tart az ajkaihoz. Próbált ellenállni a bódító párának, de a félelemtől zilált légzésének nem tudott parancsolni. Elnehezültek a végtagjai, majd lecsukódott a szeme.

- Ugye, megmondtam? – mutatott Rita diadalmasan a képernyőre. – Megmondtam előre, hogy ez lesz a vége!

- Elmehetnél forgatókönyv-írónak – felelte Szonja nevetve, és a pattogatott kukoricás tálért nyúlt.

- Hát, ennél értelmesebb szereplőket írnék, az biztos. Mondjuk, akkor nem történne semmi érdekes, mert senki nem kerülne bajba.

- Igaz – bólintott egyetértően az adminisztrátor. – De nem szabad elterelni a figyelmünket, mert úgy végezzük, mint szegény Petra. Nekünk most feladatunk van.

- Azért ne dramatizáld túl. Nem hinném, hogy megtámadna minket.

- Biztos? Ölt már embert.

- Igen, de nem leszúrta Józsefet.

- Egyébként akkor biztosak vagyunk benne, hogy ő a gyilkosunk?

- Úgy nyolcvan százalékban – tűnődött Szonja. – Vagy talán nyolcvanöt.

- Ha már számok, nem akarod még egyszer felhívni a rendőrséget?

- Már hívtam őket többször, de még csak közelébe se jutottam az illetékeseknek.

- Csak még egyszer, utoljára – unszolta Rita. – Ha nem sikerül most se, akkor dolgozhatunk tovább a saját szakállunkra. De egy utolsó próbát megér. Tudod, három a magyar igazság.

- Már megvolt a három.

- Akkor három plusz ÁFA.

- Jól van, jól van, még egyszer megpróbálom – nevetett Szonja, és a telefonjáért nyúlt. Örült, hogy senki sem nyitott be, hogy kiderüljön, ők itt popcornoznak és krimiznek munkaidőben, a tanszéki irodában.

Legszívesebben Bozodi őrnagyot hívta volna, de ő még mindig az emberrablási üggyel volt elfoglalva. Néha az is átfutott az agyán, hogy abban az ügyben kellene segédkeznie, és akkor az őrnagy át tudná venni a nyomozást József halálának ügyében. Mint az előző alkalmakkor, most is diszpécserek hadán kellett átküzdenie magát. Hajdú őrmester sok felesleges kört megspórolhatott volna neki, ha ad Szonjának egy közvetlen telefonszámot, de ezt elmulasztotta. Már épp feladta volna a reményt, amikor erőfeszítéseit végre siker koronázta.

- Halló, tessék, Hajdú Ferenc őrmester vagyok a Szegedi Rendőrségtől, miben segíthetek? – szólalt meg az ismerős hang a vonal túlsó végén.

- Jó estét, őrmester! Szépvölgyi Szonja vagyok a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékéről. Zilahi-Nagy professzor halála ügyében hívom.

- Asszonyom – sóhajtott fel a rendőr. – Engem csak a kézirat érdekel. Magának Koncz Zsolt nyomozóra van szüksége.

- Őt már kerestem, de nincs bent – felelte Szonja némi rosszallással, mert Hajdú őrmester olyan hangsúllyal beszélt hozzá, mintha egy szellemi fogyatékosnak magyarázna. – Mellesleg a nyomozó nem hajlandó bevonni a gyilkosságiakat, pedig…..

- Ha nem kezeli gyilkosságként, annak biztosan jó oka van – fojtotta belé a szót az őrmester. – Nézze, kisasszony, bocsánat, asszonyom. Én nagyon értékelem a lelkesedését, de mondtam már magának, hogy ezt bízza a profikra. Mi se mondjuk meg magának, hogy hogyan adminisztráljon.

- Én nem akarom senkinek se megmondani, hogyan végezze a munkáját, de fontos információim vannak. Vagyis inkább egy megalapozott gyanúm.

- Magának és tízezer másik embernek – horkant fel a rendőr. – Tudja, mit? Fáradjon be hozzánk a jövő héten és jegyzőkönyvbe vesszük a megalapozott gyanúját. Viszonthallásra!

- Viszonthallásra – motyogta Szonja csüggedten a már bontott vonalba.

Fáradt sóhajjal ült vissza Rita mellé. Nem is kellett semmit mondania, a nő mindent leolvasott az arcáról. Megfogta a kezét és bátorítóan megszorította az ujjait.

- Semmi gond. Megoldjuk mi nélkülük. És akkor majd sajnálni fogják, hogy kételkedtek benned.

- Bennünk – helyesbített Szonja. – Mi egy csapat vagyunk.

- Köszönöm – mosolygott Rita hálásan. – Akkor hogyan tovább, Szépvölgyi nyomozó?

- Megmondom, mi lesz most, Malancsik nyomozó – felelte elszántan, kihúzta magát ültében és megigazította a ruháját. – Sorra nézzük a krimiket és thrillereket, hogy valami ihletet kapjunk. Csapdát kell állítani. Méghozzá hamar, mert fogy az időnk.

- És a kukorica – tette hozzá Rita nevetve.

Az egyetem második emeleti folyosója éhesen meredt Ábelre, a vörös csempék véres fogakká olvadtak össze, a lámpák akár a bírák szigorú tekintete, amik csak rá világítanak. A diák nagyot nyelt és elindult, nem nézett körül, csak a szíve dobogását érezte, aztán lassan már azt sem. Lábai mintha nem is a sajátjai lettek volna. Apránként mintha elszakadt volna belül, vagy talán kívül, a folyosó nem magasodott már fölé, ő maga volt a folyosó, mellkasán pedig fával tömött lyuk tátongott, amire egy fémtáblába vésve ez állt: Dr. Nyíry Elemér.

Az ajtó előtt állt és izzadni kezdett. Bekopogott.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>