Miután megkapta az engedélyt, Ábel belépett Nyíry irodájába. Szűk, zsúfolt tér fogadta, a falak mellett sorakozó polcok poros könyvszemeikkel barátságtalanul meredtek rá. Az ajtóval szemben, két könyvespolc közé szorítva Nyíry dolgozott rendetlen íróasztalánál, olvasólámpája mellett egy pohár feketekávé. Lépéseit meghallva a fiú felé fordult, sötét szemei mintha felvillantak volna olvasószemüvege mögött, ahogy megszólította diákját.

- Ábel, szeretném azt mondani, hogy örömömre szolgál a találkozás, de attól tartok, nem lennék őszinte. Hellyel kínálnám, de hát… - Nyíry zavartan körbemutatott, a szobában nem volt egyéb ülőalkalmatosság a saját székén kívül. A fiú mintha nem is értette volna témavezetőjét, tekintete a távolba révedt, a szavak lassan és üresen peregtek le ajkairól.

- Semmi probléma, tanár úr. Miről akart beszélni?

- A szakdolgozatáról van szó. Túl hirtelen lett kész, a szóhasználat nem önre jellemző. Nyilvánvalóan plágium. Van esetleg valami mondanivalója?

A diák idegesen megnyalta az ajkát.

- Nem… nem plágium.

- Kérem, ne vesztegessük egymás idejét. Bőven akadnak a dolgozatában olyan mondatok is, amik egy-két szó változtatással egy az egyben lettek átemelve a forrásaiból. A plágiumvád pikk-pakk alátámasztható. - Nyíry csalódottan hunyorított. - Reméltem, hogy legalább nem fog a szemembe hazudni.

Egy lépést tett a tanára felé, mintha valamiféle kapcsolatot keresne, amit felemésztett a köztük lévő távolság.

- Kérem… Maga tudja, milyen fontos ez nekem. Kérem, nézze el, nézze el nekem, átírom időre, nekem kell az a diploma, tanár úr, kérem, értse meg… - Nyíry félbeszakította.

- Éppen elég esélyt kapott már. Tisztában vagyok vele, mekkora csúszásban van, sajnálom, de nem segíthetek. Ha valóban olyan fontos lett volna, nem kockáztatja a plágiumot - ezzel visszafordult az asztala felé, hátat fordítva a fiúnak. Eddig kezében szorongatott kávéját visszahelyezte olvasólámpája mellé, és folytatta a munkát. Vörös javító tollát szájához emelte, gondolatai újra a dolgozatokra összpontosultak. - Ennyi lett volna. Elmehet.

A diák még egy, ezúttal nagyobb és indulatosabb lépést tett Nyíry felé.

- Tanár Úr, nem teheti ezt velem. Maga nem teheti ezt! Mindazok után, amin keresztül mentem, hogy eljussak idáig, tanár úr, kérem gondolja át, én ezért a diplomáért… Én ezért… - Ideges mozdulattal letörölte arcáról az izzadságot és a könnyeket. Észre sem vette, hogy beszéd közben egyre inkább felemelte a hangját, amíg az lassan éles ordítássá torzult. - Tanár úr, maga nem teheti ezt! Tudja Ön, mi mindent megtennék, hogy meglegyen ez a diploma?! Tudja, mennyit szenvedtem ezért, mit tettem ezért, én megtettem, én az emberi korlátaimat feszegettem, tudja, mi lesz velem otthon, a családommal, velem és a családommal, elcseszi az életemet, tanár úr, az egész életemet, érti?! Elcseszi! - A gyilkos ekkor elhallgatott, megpróbálta elnyomni feltörő gyűlöletét, félelmét és kétségbeesését, mint egy égő cigarettacsikket. Eddig hevesen gesztikuláló karjai most visszahullottak maga mellé. - Kérem, tanár úr… - suttogta.

Nyíry a munkájából fel sem nézve tovább rágta a tolla végét.

- Köszönöm, Ábel, elmehet.

Ábel nézte, ahogyan a professzor elégedetten belekortyol a kávéjába, majd elindult az ajtó felé. Még alig tett egy lépést, amikor ismerős, ziháló-sípoló hang ütötte meg a fülét. Megfordult, arcára félelem és döbbenet ült ki. Nyíry professzor a széke támlájába támaszkodva előre hajolva kapkodta rövid, hangos nyelésekkel a levegőt, jobb kezével a torkát markolta, amit élénk vörös kiütések borítottak. Ábel visszahőkölt.

Nyíry remegő kezével megpróbálta maga felé inteni a fiút, de izmai cserben hagyták, így csak fuldokló lélegzetvételei szünetében próbálta kinyögni a fontosabb szavakat.

- A kávé… Roham… Mogyoró…

Ábel nem mozdult, csak kimerevedett, rettegéstől csillogó szemekkel vizslatta témavezetőjét. Elemér újra megpróbálkozott egy karmozdulattal, ezúttal a fogas felé intett.

- Kérem… epipen… Kabát… Zsebemben. - A hangja hörgéssé torzult.

Ábel bizonytalan, de gyors léptekkel indult a fogas felé, ahol Nyíry kabátja lógott. Beletúrt először a jobb, majd a bal zsebébe, míg ujjai bele nem akadtak az epipenbe. Kiemelte a kissé összepiszkolódott tubust. Beleillett a kezébe, mintha éppen az ő tenyerére tervezték volna, anyaga ismerősen súrolta a bőrét. Ábelen végigfutott a hideg, szorítása megfeszült az eszköz körül. Mintha már járt volna itt, mintha már tanúja lett volna ugyanennek. Hirtelen hányingere lett.

- Ez csapda - motyogta.

Nem volt ideje gondolkodni, kezeit behúzta a ruhaujjába, egyikkel óvatosan tartotta, másikkal alaposan letörölte az epipent, zsebre tette, de továbbra is erősen szorította, Ábel az ajtó felé futott, hátra sem nézett, csak kirontott a szobából a hosszú, véres folyosóra.

Rita összerezzent, amikor az ajtó kicsapódott és szembetalálta magát Kurucz Ábellel. A való életben teljesen más volt szembenézni egy gyilkossal, mint a filmekben, Ábel szemében nem volt nyoma rosszindulatnak, csupán színtiszta félelemnek, a helyzet mégis sokkal rémisztőbb volt, mint amilyennek a hivatalsegéd képzelte. Megpróbált stabil és tiszteletet parancsoló lenni. A rendőrség hamarosan itt lesz, Rita már hallotta a lépteiket a folyosón, csak addig kell feltartóztatnia a fiút, amíg ideérnek. Ábel nem próbált nekimenni, vagy elsiklani mellette, az ajtóban állt és szitkozódott. Mögötte Elemér felállt a székéből, kihúzta magát, és egy feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben van, egészségesen megúszta a dolgot. Kifejezetten büszkének tűnt a piros tollával alkotott kiütésekre, holott azok most, jobban megnézve, nem tűntek élethűnek. Az izgalom és a sikerélmény láthatóan felvillanyozta a tanárt. Szonjának igaza volt, amikor feltételezte, hogy a férfi szívesen segít majd tőrbe csalni az elkövetőt. Rita még túl feszült volt ahhoz, hogy felfogja a saját győzelmét.

Amikor befutott a rendőrség, nyomukban Szonjával, a hivatalsegéd félrehúzódott, hogy a hatóságok letartóztathassák Ábelt. Szonja odasétált hozzá, és nyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Minden rendben ment a felvételekkel? - kérdezte Rita.

- Persze, a kamerák mindent felvettek. Ábelnek nehéz lesz ebből kimagyaráznia magát.

Rita hallgatott. Azon tűnődött, vajon ő is megtette volna, amit Ábel, ha úgy érzi, nem tudja megszerezni a diplomát. Természetesen arra jutott, hogy nem, ő sosem tenne ilyet. De Ábel valószínűleg ugyanezt gondolta volna magáról pár évvel ezelőtt.

Ahogy elvezették előttük a fiút, Rita látta, hogy sír. Mögötte Koncz Zsolt szintén az orra tövét masszírozta, hogy elrejtse felszökő könnyeit. Mégis, miféle győzelem az ilyen?

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>