Nem beszámolni akarok, mi történt. Hiszen láttam ugyan, virtuálisan ott voltam az Írók boltjában, de ezt már megtették a Literások. Nem. Én esszenciát akarok írni. Már, ha van ilyen publicisztikai műfaj. Ha pedig nincs, most már van. Szóval engem ­– is – váratlanul ért. Nem tudom Tanárnőnek – igen, így nagybetűvel, mint Nemecsek – mennyire volt váratlan, de nekem iszonyatosan. Tegnap még szemtől szemben ültem a „falus” óráján, amit – többek közt – Móriczról és Kosztolányiról tartott. Utána meg majdnem „beültem” a TIK melletti „füvönülős” szeánsznak kinéző órájára, miközben loholtam kivenni egy könyvet. Megfigyeltem – bár lehet inkább a pillanat figyelt meg engem – amint a körötte ülő hallgatók, nem csak hallgatták, hanem figyelték is. Egy egyetemi hallgató mindig hallgat, de ritkán figyel. (Kivált ebéd táján.) De Tanárnő – még mindig nagybetűvel – képes megteremteni azt a légkört, amiben még a legérdektelenebb – esetenként másnapos – bölcsészt is lángoló érdeklődés fogja el – teszem azt – Kosztolányival kapcsolatban. (Hogy kicsit hazabeszéljek.) Hirtelen, Krisztus ugrott be. Valahogy mindig így képzeltem ülni a megtérítendőket a lába körül. A tanárok általában egy szinten vannak a hallgatókkal. Mármint fizikailag. Egy magasságban. Kivétel az Auditórium Maximum, ahol a hallgatóság magasabban van. Csak egészen ritka alkalmakkor érződik ez a biblikus szentség-érzés, hogy „Most valami nagy történik. Most valami fontosat kapunk.” Ez a páston ülős óra is ilyennek tűnt. Legalábbis így éreztem. De nem ültem le, nem mertem, nem éreztem, hogy nekem „bejárásom van” oda.

Pedig kevés emberrel beszélek annyit, mint Tanárnővel. És – paradox módon – ez a karanténban erősödött fel. A kreatív írás szakirány kezdete véletlenül – részint sajnálatosan, részint örömtelin – a második karantén idejére esett. Ő Újpesten ült, piros, ikeás fotelében, mi meg...szóval ott, ahol ért minket az óra: kávézóban, kollégiumban, könyvtárban később leginkább otthon. Hála neki és a szerencsémnek elkezdhettem közösen dolgozni vele a blogon, a szerkesztőségben és a kiadóban. Mármint nem fizikailag, mert hát karantén volt. (Ez az árnyék-világ meglehetősen nehézzé teszi a fogalmazást.) De a munka gördülékenyen ment, és sikerek is aratódtak. Nem akartam nagyon személyesre venni a hangot, de hát mit tegyek? Híven tükrözi ez a kapcsolatomat Tanárnővel. Azt hiszem ez így őszinte.

Ma, 2021. szeptember 10-én az Írók boltjában Prof. Dr. Szilágyi Zsófia a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának egyetemi tanára, a Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet Magyar Irodalmi Tanszékének vezetője, a Kar dékánhelyettese és – nem utolsó sorban – a Kreatívek blog főszerkesztője átvehette az – általa oly nagyra becsült és oly nagyon áhított – Üveggolyó-díjat. Szeretettel gratulálunk mi, a Kreatívek blog szerkesztői, tanítványai, kollegái és – úgy érzem – barátai Önnek, kedves Tanárnő. (Továbbra is nagybetűvel, saecula saeculorum.)

Csabay-Tóth Bálint

Fotók: Oláh Gergely Máté, www.litera.hu

Illusztrátor: Treszner Barbara

Kiadó: Csimota Könyvkiadó

Kiadás éve: 2016

Kapott díjak: HUBBY LEGJOBB GYEREKKÖNYV SZERZŐ DÍJ 2017, IBBY HONOUR LIST 2018

Elekes Dóra 2016-ban megjelent Dettikéről és más istenekről című gyermekkönyve egy nagyon szeretnivaló, gyermeki lényt választott narrátoraként: Balambért, Dettike képzeletbeli barátját. Balambér nem akárhol lakik, hanem a Dettike és a szülei szobáját elválasztó ajtó kulcslyukában. Viszont nem kell attól tartanunk, hogy rosszul érezné magát ott, hisz az egy „szép, tágas kulcslyuk”. Szúk és nyüvek is vannak az otthonában, mindkét faj lóhoz hasonló állat, de előbbi varázsolni is tud: ez a képesség sokszor jól fog jönni főhőseinknek, mikor érdekesebbnél érdekesebb helyeket látogatnak meg. Balambér számára az univerzumot a ház jelenti, az ottlakókra pedig istenekként tekint.

A könyv illusztrációit Treszner Barbara készítette. A borítón A kis herceg hangulati világa jelenik meg, ami érthető, hisz a barátság mindkét történetben fontos szerepet kap. A fejezetcímek betűtípusa barátságos, ahogy az illusztrációk többsége is. Az emberábrázolások viszont ellenszenvesebbek, ami magyarázható a gyermeki én hozzáállásával a felnőttek világához. Ami ellenben tényleg zavaró, az az illusztrációk alkalmankénti spoileressége, nincsenek szinkronban a szöveggel. Továbbá előfordul, hogy egy kétoldalas rajz félbeszakít egy mondatot, ami kizökkent minket az olvasásból, főleg, ha meg akarjuk jobban vizsgálni a képet.

A mű 22 fejezetből áll, és külön csoportot alkotnak azok a részek, melyekben Balambér ismerkedik a világgal, ilyenkor az ő belső monológjait olvashatjuk. Ezek dőltbetűvel szedettek, jelen időben íródtak és külön számozást is kapnak: „Az univerzum és az istenek természetéről.” Ezekben a fejezetekben számol be arról, hogyan tanulja meg többek között azt, hogy más családok is léteznek a világon, és ezek különböznek egymástól: van, hogy csak egy apuka van, vagy két anyuka, de akkor is családnak számítanak. Előfordul, hogy Balambér itt dönti el, mit fog elmesélni nekünk a következő fejezetben; általa betekintést nyerünk Dettike életébe. Szülei szigorúak vele, mivel rosszul viselkedik az iskolában, nem tanul, rendetlen. „[…] ma nincs esti mese, mars a szobádba, punktum!” – ezekkel a szavakkal fejezik be a leszidását mindig, szinte rituálisan. Erre Dettike válasza ajtócsapkodás, cukorkaevés, gyakori gyermeki reakciók.

Nem csak viselkedésében gyermeki, de olyan kérdések is foglalkoztatják a lányt. Nem találja a helyét, eleinte más akar lenni, mint aki. Így történik, hogy képzeletbeli barátja segítségével egyszer nemet vált, másszor pedig Nettikével, a barátnőjével cserél életet, de mindig rájön, hogy inkább marad önmaga („Asszem, én már nem akarok senki más lenni soha többé.”), hisz Nettike sem boldog, apja elhagyta, anyja neveli, aki sűrűn váltja a partnereit. Erre a jelenségre a mű egy nagyszerű allegóriát hoz, az apukakölcsönzőt, ahol Dettike megpróbál apukát szerezni barátnőjének. A hely egyszerre juttatja eszünkbe az állatmenhelyeket és az árvaházakat – meg azt, hogy döntéseinknek mindig felelőségteljeseknek kell lenniük.

A könyv nyelvezete könnyed, humoros, élőbeszédet imitáló. „[…] én meg csak pislogtam, hogy akkor ez most mi a fene.” Viszont a narrátorunk nem feltétlenül megbízható. Kétféleképpen olvashatjuk a regényt: vagy mindent szó szerint veszünk, így kapva egy kellően izgalmas, de nem stresszes éjszakákat okozó, kreatív mesét, vagy feloldjuk a természetfeletti elemeket, így pedig egy átgondolt, lélektani történetet kapunk kézhez arról, mi zajlik le egy gyermek fejében, miközben önmagát keresi, és szembenéz a felnőtté válással. Így az ágy alatt lakozó Érdekes nénivel való konfrontálódás a félelmünk legyőzésévé, az alakváltogatás önmagunk elfogadásává, Balambér utazása Dettike fejébe a gondolatunk rendszerezésévé, a képzeletbeli barát igazi barátra cserélése pedig a fejlődés motívumává válik. Továbbá a szülők által gyakran emlegetett kislányom többszöri használata is inkább egy, a gyermekben lenyomatot hagyó benyomásként jelenik meg, mintsem az elhangzottak valós elmeséléseként.

A nőtté, nővé és felnőtté válás mindkét olvasat esetén jelen van a műben, végül pedig be is következik. Viszont nem azon a módon, ahogy azt Balambér gondolta, hogy Dettike megnő, olyan lesz, mint a szülei, megkomolyodik.

A könyvben megidéződik Lewis Carroll Alice Csodaországban kisregénye, Balambéréknak többször is a szú segítségét kell kérniük, hogy összezsugorítsa őket, és így olyan helyekre is eljuthassanak, ahova normál esetben nem tudnának. Itt olvashatjuk a mese egyik legszebb tanulságát is. A két barát egyszer sem lehet ugyanakkora, hisz a barátság nem úgy működik: „Hol te viszed őt… […] …hol pedig ő visz téged” – mondják Balambér kedves segítői. Ezen felül a Jancsi és Juliskából jól ismert boszorkányalak is megjelenik egy ponton, továbbá L. Frank Baum Oz, a nagy varázsló című meseregényére is kapunk egy utalást. Amellett, hogy a kikacsintások színesítik a történetet, ösztönözhetik a fiatal olvasókat, hogy ezekkel a művekkel közelebbről megismerkedjenek.

Ez a könyv a kétértelműsége miatt egyszerre szolgálhat esti meseként, hisz az izgalmak ellenére sem kell attól tartanunk, hogy bármelyik szereplőnek baja esne: a borítón mégsem véletlenül ajánlják tíz éves kortól. A szerző leckét mond a barátságról, felelősségvállalásról, önmagunk elfogadásáról, úgy, hogy ezt nem rágja az olvasó szájába. De ez nem az a mű, amit csak gyerekek olvashatnak, a felnőttek sem fognak rajta unatkozni; beleláthatnak a gyermeki gondolkodásba, képzelőerőbe, sőt, újraélhetik gyermekkorukat.

Kaiser Zsanett

„Munka, család, egyensúly...” címmel rendezett beszélgetéssorozatot a békéscsabai Egyensúly AE Egyesület és a Békéscsabai Városfejlesztési Nonprofit Kft. a Csabagyöngye Kulturális Központban. 2021. június 29-én az „Emlékezet, család, identitás...” című rendezvénynek Grecsó Krisztián, József Attila-díjas költő, író, drámaíró volt a vendége.

A beszélgetés délután ötkor kezdődött. A legutóbbi három Grecsó-kötet hevert a pódium asztalán. Én fél előtt tíz perccel már ott voltam és láttam ahogy szépen lassan megtelik a terem. Megtelik, mondom mert tényleg színültig megtelt. Ennél jobban csak tavaly telt meg a szomszédos könyvtár előadója – konkrétan két teremben ültek, s mivel a másik teremből nem láttak volna semmit, így kivetítőn nézték a másik terem történéseit, ilyet még nem tapasztaltam – szintén Grecsó miatt. Mikor már mindenki tűkön ült, hirtelen bejött a nagy, szakállas fej, fehér ingben, szürke nadrágban. A kérdező Szil Ágnes, a Bárka irodalmi folyóirat szerkesztője volt.

Az elején Grecsó békéscsabai élményein, emlékein volt a hangsúly. Az író kiemelte, hogy nagyon megváltozott a város azóta, amióta nem itt él. „Sokat épült és szépült persze, de már nem az a suta kisváros, amit ismertem és amiben éltem.” – mondta. Az egyik figyelemre méltó kérdés az volt, miszerint megismerik-e még a régi emberek Csabán. „A Borozóban a csapos még megismer. Legalábbis tavaly, mikor ott voltam még megismert. De majd ma kiderül.” Grecsó kifejtette, hogy vannak fontos városok az életében. Ezek között lavírozik és valamilyen módon mind kapcsolódik egymáshoz, ha máshogy nem is az ő történetében mindenképp.

„Transzgenerációs traumák és a családi erőtér befolyásolja az életünket.” A család témájára áttérve ezzel foglalkozott. Elmondta, hogy a generációkon átívelő és mindegyre halmozódó traumák és sérülések, valamint a hagyományok, szokások, beidegződések rendkívül erősen alakítják az életünket. Ő főleg ezzel foglalkozik írásművészetében. Rendkívül fontosnak tartja a „saját magunkkal való békében levés”-t. Ezt kell keresni, erre kell törekedni. „Nemzetiségi vetületei is vannak az újrakezdésnek.” Itt kitért a békéscsabai szlovák nemzetiség helyzetére és helyére a város kultúrájában, történelemben és arra, hogy milyen fontos vagy épp küzdelmes örökség is ez. „A felejtéssel is nagyon sokat kell küzdeni.” – mondta és felhozott egy példát. Mely szerint egyszer beszélgetett egy ismerősével, aki harminc éven át nem beszélt az édesapjával. De az apa meghalt és a temetésén döbbent rá arra, hogy könnyebb lett volna elfelejteni azt a kis semmiséget, ami a halálhoz képest valóban egy kis jelentéktelen apróság és nem érte meg amiatt megszakítani a kapcsolatot. Felejteni nehéz és küzdelmes. Vagy megy valakinek, vagy nem. De előbb-utóbb el kell számolni. Arra a kérdésre, hogy az írás lehet-e terápia ezt válaszolta: „Az írás nem lehet terápia, vagy ha lehet azt nem adom ki.”

Szó esett a Veráról is. „A Vera nem az örökbe fogadásról szól, sokkal inkább a felnőtté válásról.” Kifejtette, hogy az emberi élet bizonyos stációiban széthullanak az ember paradigmái és újakat kell építenie, vagy újak keletkeznek. Ez történt Verával is. „A biztonságosnak és stabilnak hitt gyerekkorból átzuhant a felnőttek világába. Mindehhez asszisztált egy korán jött nagy szerelem is, ami beteljesületlen maradt.”

Az elmúlt bő egy év miatt – is – lehetetlen volt nem beszélni a betegségekről. „Most sokan megtanulták, hogy mi is az, mikor kikerülnek a sorsukból.” Ő is pontosan ezt élte át, mikor beteg volt. Nemes egyszerűséggel megszűnt létezni, pedig élt. És minden a legtermészetesebben ment tovább. Mint ha ott se lett volna soha. Most ez az élmény milliárdok tapasztalata lett. Kifejtette, hogy ikor ő volt beteg, kifejezetten sértette a rokonai kérdezősködése. Ennek kapcsán szó esett a betegségkommunikációról, illetve annak hiányáról, és a rossz beidegződésekről. Felvetette a kérdező, hogy nem lehetne-e az iskolákban ezt jobban oktatni, hiszen annyi fölösleges dolgot tanítanak. Ez pedig kifejezetten hasznos lenne. „Nem lehet mindent az iskolákra tolni.” – mondta Grecsó. Meglátása szerint már így is túl sokat várnak az iskoláktól – minthogy erről szó is volt. Az iskola közvetítsen tudást, kultúrát, tanítson nyelveket, avassa be a számítástechnika világába a fiatalokat, emelje be a nemzeti hagyományokat és örökítse tovább, építse és ápolja a szociális kapcsolatokat, normákat fektessen le, tanítania kellene a hétköznapi élethez szükséges cselekvéseket – pl.: csekk kitöltés, pénz utalás, bankszámla készítés és kezelés stb... – „és akkor még várjuk el a pedagógusoktól, hogy olyan dolgokat is megtanítsanak, amik alapvetően a család hatáskörébe tartoznának.” Véleménye szerint vannak dolgok, amiket a családnak kellene megtanítania a gyerekeknek. „Ez egy tabusított világ lett. Vannak témák, amikről nem beszélünk. Ez a szocializmus éveiben kezdődött, de ma is – sőt leginkább ma – jelen van és egyre több mindenre kiterjed. A családnak kommunikációs szerepe van, illetve annak kéne lennie.”

A Magamról többet-re áttérve kifejtette, hogy: „A történeteket sokszor nem lehet elmesélni. Ilyen például a betegség vagy az apaság. Nagyon sok ilyen ’elmesélhetetlen’ helyzet van. Például munkahelyváltás, költözés.” Ezek a legprózaibb momentumok egy ember életében, mégse lehet őket elmesélni. Ezek nagyon személyes történések. A próza képtelen átadni a személyes rétegeit ezeknek, ám a vers képes. Képes, mert konkrétan ’képes’. Metaforákat, hasonlatokat, absztrakciókat használ, amik képesek az asszociációk által életre hívni azokat a rétegeket, amelyeket a próza képtelen. A versnek van egy tükör-természete. A versben a saját dolgaid tükröződnek. „Te fogsz ott tükröződni.” „A versnek a zene fontos médiuma. Feltétlenül hiszek az énekelt versben.”

A beszélgetés vége felé pedig beavatott bennünket műhelytitkaiba. „Persze, elhúzódok. Általában éjjel van időm írni, nappal a szerkesztési munkáimat csinálom.” Az otthoni munka nem idegen az íróktól. Azonban nagyon fontos, hogy ne mosódjanak össze az időzónák. A munkaidő és a szabadidő, ami általában nem szabad mert mást kell csinálni. „Sértettséget éreztem, amikor bezártak. A színházakat, szórakozó- és közösségihelyeket igen, de a szállodákat vagy a kaszinókat nem.”

Az est legvégén pedig a Belefér egy pici szívbe című kötetéről beszélt és az apaság megváltozásáról, valamint a közeledő kiadásairól. „Az utóbbi negyven évben az apakép jelentősen megváltozott. Régen az apai szeretet azt jelentette, hogy az apa szigorú, rendet, megélhetést teremt, nem mutat ki érzelmeket.” Ma ez már egészen máshogy van és jellemző transzgenerációs sokk, mikor az idősebb apa, vagy nagyapa látja miként bánik a gyermekével a fiú vagy az unoka. Nekik még csak megfogalmazni sem volt szabad azt a kérdést, hogy: Lehet-e így viszonyulni a gyerekemhez? „És jellemzően ilyenkor látni a szemekben, hogy ma már mennyire vágynának rá.”

„Jön a Belefér egy pici szívbe CD-kiadása, amit Hrutka Robival közösen csinálunk. Írás terén pedig várható egy novelláskötet Fehérben fehér címmel – talán ezt a címet itt nem kell magyaráznom. Öregszek (sic!), így egyre foglalkoztatnak a régi dolgok. Fontosak a gyökerek, a kulturális közeg. Az, hogy hogyan lehet ezt kommunikálni? Ezekre a kérdésekre is keresem a választ. Visszatérek a családhoz.”

Az est végén kisorsolásra került három kötet a szerző jóvoltából, illetve természetesen dedikációra is sor került.

Csabay–Tóth Bálint tudósítása

Képek forrása: https://www.facebook.com/ilona.bontovics 

Olyan ez a cím, mint egy varázsige. Egy halott kel életre. Eleve azzal, hogy egy halott nevét kiejtjük – vagy ha akár csak rágondolunk – egy kicsit feltámad. Hál' Istennek Karinthy Frigyes a rádió korában élt, így – némi szerencsével – fenn maradt a hangja. És tudatosan használta úgy a rádiót, mint egy időkaput, vagy időcsövet, amin keresztül az 1930-as évek második feléből átszól ide, mihozzánk 2021-be. Ez hátborzongató. Átszólt minden felett: Don felett, nyilas uralom felett, a szabadság kis illúziója felett, a legsötétebb kommunista idők felett, a kevésbé sötét szocialista idők felett, a rendszerváltás hamis gőgje felett ide, hozzánk mai magyarokhoz. Így nem engedi magát elfelejteni. Ott a neve, az életműve, a hangja. Ércesen szól hozzánk versben, hogy jobban megjegyezzük. Mi meg, ha akarnánk se tudnánk feledni. 

Szerkesztőségünk most kedvenc Karinthy-idézeteivel emlékezik.

Magos-Dóra Lili kedvence:

Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?

Kaiser Zsanett kedvence:

Hallgatni arany – beszélni Petőfi.

Csabay-Tóth Bálint kedvence:

Mint aki halkan belelépett,

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett. [...]

Szeretettel köszöntjük születésnapján Grecsó Krisztiánt azon soraival, amik nekünk igazán maradandók és húsba vágón fontosak. Mesélj még minderről!

Magos-Dóra Lili kedvence:

„Bennünk füröszti meg arcát,

És benne mi magunk vagyunk,

És amikor viszi sarcát,

Akkor is csak mi maradunk.” - A miénk

Kaiser Zsanett kedvence:

„Azt senki sem akarja elfogadni, hogy ami hátra van, az valóban napokban, órákban, percekben kifejezhető, és ezzel a perccel is, most, amit erre a töprengésre használt el, kevesebb lett.” - Idő

Csabay-Tóth Bálint kedvence:

„Mélán inog a méltóság bennem,

Mint fakó, fáradt lámpa ég,

A csillapítót, ha bevettem,

Ereszthet a percek járma még.” - Közelítő tél

Kép forrása: https://24.hu/kultura/2020/05/14/grecso-krisztian-interju-libri-irodalmi-kozonsegdij-2020-vera-betegseg-jarvany-kolteszet/

Az idei Libri irodalmi díj átadó ünnepség meglehetősen más volt, mint tavaly és nagyságrendekkel másabb, mint tavaly előtt. Idén egy filmet kaptunk, amit rendesen megrendeztek, koreografáltak, szkripteltek is. De egy dolog nem változott. A kortárs irodalmi szcéna krémje képviseltette magát és együttesen – már amennyire ez most lehetséges – megültük a 2021-es kortárs magyar irodalom ünnepét.

            Az előzetes szavazás után – amit a kb. 100 fős – szakmai gárda (irodalmárok, kritikusok, a szakma iránt érdeklődő egyetemi hallgatók, és egyéb bölcsészettudományokkal foglalkozó szakemberek, végeztek el kialakult a döntősök tízese. Az öt tagú zsűri (Prof. Dr. Szilágyi Zsófia, Dr. Beck Zoltán, Károlyi Csaba, Fullajtár Andrea, Bálint András) pedig a szakmai szempontok alapján kiválasztotta a legjobbat. A közösségi díj esetében idén is az olvasóközönség szavazatai alapján került ki a nyertes. A mai estén kiderült, hogy melyik két mű a befutó a szakma és a közönség szerint.

            Az idei év legjobbja – a szakmai szempontok szerint – Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletírása lett. A közönség díjat ez évben – csakúgy, mint tavaly – Grecsó Krisztián nyerte, ezúttal a Magamról többet című verseskötetével.

            Érzelmektől koránt sem volt mentes az átadó-film, minden véleményező, véleményezett és győztes nagy érzéseket tanúsított, ami egy az alapvetően érzésekre épülő művészet esetében nem is olyan meglepő. De ettől volt hiteles, átélhető és hű az egész. Én magam is belevonódtam és lélekig hatódtam a győztesek kihirdetése, valamint a díjak – korántsem hétköznapi – átadása közben.

            Azt hiszem nincs is miről többet beszélni, mindkét nyertes fantasztikus és maradandó munkát végzett, így méltán vehették át idén is a Libri irodalmi díjakat. Remélhetőleg jövő ilyenkor személyesen is találkozunk.

            Bereményi Gézának és Grecsó Krisztiánnak szeretettel gratulálnak a Kreatívek!

Csabay-Tóth Bálint 

BEREMÉNYI Géza, Magyar Copperfield, Bp., Magvető, 2020, 635.

GRECSÓ Krisztián, Magamról többet, Bp., Magvető, 2020, 147.

A kép forrása: https://www.facebook.com/librikonyvesboltok/photos/a.10150642886498050/10159233705503050

Mikor 2020. júliusában először hallottam arról, hogy Grecsó Krisztián gyermekvers-kötetet ír, – történetesen a Vera kötetbemutatóján, Békéscsabán – egyszerre voltam elbájolva és lelombozva. Egyszerre gondoltam azt, hogy „Jaj, milyen bájos lehet a kislány, akinek írta” – és mikor meghallottam a Bóbiták versét, az elbájoltság-érzés hatványozódott – valamint, hogy: „Még egy újdonsült szülő, aki gyerekverseket kezd írni.”. Akkor nagyon mást gondoltam a gyermekirodalomról, mint ma. (Pedig nem telt el sok idő, csupán szűk egy év.) De sok minden történt velem is, a világunkkal is ez alatt az idő alatt és megfordult velem a világ – meg, azt hiszem, én is a világgal. A gyermekirodalmat szokás degradálni, kinevetni, lenézni. Én is hasonló véleményen voltam, de megváltozott az álláspontom, mert rájöttem, a gyermekirodalmi szövegek is lehetnek mélyek, többrétegűek, árnyaltak. Szólhatnak több korosztálynak is egyszerre. Lehetnek reflexívek. Mindemellett pedig fontos funkciót is betöltenek abban, hogy kultúrakedvelő embereket neveljünk. Én még fiatal vagyok, testvérem nincs. Nem tudom, milyen az az érzés, mikor egy olyan kisdedet tartasz a kezedben, akihez közöd van. De az egyetemi gyermekirodalmi kurzus meggyőzött és megváltoztatta a nézőpontomat, amit köszönök. Grecsó Krisztián legutóbbi – egyben első – gyermekvers-kötete, a Belefér egy pici szívbe kritikája következik.

A borító és illusztráció az első, amit észreveszünk egy könyvön, így ezzel kezdem. Ahogy az már egy jó idő óta megszokott, a Grecsó-köteteket Baranyai (b) András illusztrálja, így ez esetben is az ő sajátos stílusával találkozhatunk. Rendkívül színes, részletes, sok mindenre reflektáló borító ez, mint ahogy ez már megszokott tőle. Olyan pici, finom részletekre figyel Baranyai – mind a borító, mind a belív grafikái esetében –, mint például a dalszöveg-átiratok alapjául szolgáló dalok albumainak borítói (Pl.: Hungária: Hotel Menthol (1981), Quimby: Kilégzés (2005)), vagy a Grecsó-család arcvonásainak leképezése. A borító centrumában pedig egy pici szív látható, amibe mindaz a sok dolog belefér, ami körötte megjelenik.

A tematika átfogó: a kisgyermek rácsodálkozása a világra. Minden olyasmiről szó esik, ami egy kisgyermeket foglalkoztat, például: a hónapok, az évszakok, az ünnepek és a hozzájuk kapcsolódó impressziók, hangulatok, kulturális vonatkozások, vagy a család, azoknak tagjai és a kisgyermek hozzájuk fűződő viszonya, viszonyrendszerei, az ismeretlen, kissé kietlen világ, amit a kisgyermek nem ismer vagy éppen a megismerés fázisaiban van a kis lírai én, és éppen ezért látja zordnak a környezetét.

Grecsó főként a weöresi iskolát követi, arra játszik rá. Emellett merít Zelk Zoltán, Szabó T. Anna, József Attila, Tóth Krisztina, Varró Dániel és még sok más alkotó költészetéből.[1] Az ütemhangsúlyos verselés, amit a versek nagy részében alkalmaz a költő, kiváló eszköz arra, hogy a versek eredeti funkciójukat betöltsék, vagyis alkalmas a skandálásra, éneklésre, valamint elősegíti a könnyebb fogyaszthatóságot.

És a felnőttek számára is, ugyanis alapvetés volt, hogy a felnőttek se kaparják a falat, miközben a gyermek jól szórakozik.[2] A fent felsorolt hármasnak van egy másik hasznos funkciója is, mégpedig akkor, ha a vers megszólal. Ezek a szövegek arra lettek írva, hogy minimum szavalják, skandálják vagy énekeljék őket. De a zene az, amivel igazán életre kelnek a versek. Grecsó maga is megvallotta, hogy a versek egy részét rögtönzés útján, szálgitárral írta. A teljes hivatását azonban akkor tudja betölteni a kötet, ha a felnőtt és gyermeke együtt olvassák, nézegetik, szagolgatják, tehát használják mint tárgyat – a vastag papír választása is, amire nyomva van, erre enged következtetni – és mondogatják, énekelik a szöveget.

A tartalom jóval rétegeltebb, mint azt elsőre gondolnánk. Mivel a gyermek alapvető kérdésekre keresi a választ, olyanokra, melyeket mi, felnőttek már az értelemvesztésig koptattunk, ez a fajta visszatérés, a fogalmak alapjaihoz, elgondolkodtatja a felnőtt olvasót is. Hiszen a felnőtt már tudja, mi a szeretet, olyannyira, hogy a köznyelvben annyit használta a szót, hogy az gyakorlatilag értelmét vesztette. De az az egyszerűség, amiként a gyermek kérdez rá – mint ő maga annakelőtte –, már kiveszett emlékezetéből. Így külső behatás – például egy gyermek – kell ahhoz, hogy a felnőtt számára újra értelmet nyerjenek az alapfogalmak. De ez csak egy példa a számtalanból.

Rendkívülinek gondolom a Karácsony című verset. Az, hogy Jézus Krisztust egy örökbe fogadott gyermek helyzetébe helyezi Grecsó, olyan progresszív gondolat, mely rendkívül szokatlan egy gyermekvers-kötetben, de abszolút helye van. Okos, jól felépített mondanivalója van, mely minőségi irodalmi értéket képvisel, hitele van, és teljesen átélhető.

Egy analógiát szeretnék megvonni a szóban forgó kötet és Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című kötete között. Tematikáját, tartalombeli progresszióját és nyelvi játékait tekintve Grecsó kötete nem is áll oly messze Kosztolányiétól, sőt kifejezetten analogikus. Egyedül a nyelv az, ami – paradox módon – hasonlít is, játékaiban, és különbözik is, és nemcsak a két kötet között eltelt 110 év nyelvi átalakulásai miatt, hanem azért, mert más a primer célközönsége a Belefér egy pici szívbe-nek, mint A szegény kisgyermek panaszainak. Az előbbi elsődlegesen gyermekeknek íródott, és mellékesen vannak olyan versek, amelyek a felnőtt olvasók számára is hordoznak tartalmat. Az utóbbi pedig elsődlegesen a felnőtt olvasók számára íródott. És van még egy lényegi különbség a kettő között, mégpedig: míg Grecsó esetében egy gyermek lírai én látja a világot, aki a gyermeki nyelvén mondja el az olvasónak, amit lát, addig Kosztolányi esetében az ugyancsak gyermek lírai én tapasztalatait, észrevételeit tolmácsolja a felnőtt költő – aki mintegy jegyzői szerepben van – az olvasóközönség felé, felnőtt-nyelven.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Grecsó új kötetét, azt mondanám – ami először, mikor meghallottam a címet, megjelent a fejemben – bájos. Végtelenül bájos. A rajzok, az okos átiratok, a vicces kikacsintások, reflexiók, a részletekig kicsiszolt kompozíciók, egyszóval minden, ami a kötetben van, erre késztet. Azt gondolom, hogy örömet ugyanúgy tud okozni felnőtteknek is, mint gyermekeknek.

Csabay-Tóth Bálint

[1] GRECSÓ Krisztián, Belefér egy pici szívbe, Bp., Magvető, 2020, 72.

[2] Grecsó Krisztián: Meg akartam őrizni a bóbitaságot, Könyves Magazin, 2020. december 16, (Megtekintve: 2021. 05. 07. https://konyvesmagazin.hu/nagy/grecso_krisztian_belefer_egy_pici_szivbe_osszekotve_1.html).

A kép forrása: https://www.szegvaronline.hu/2020/11/06/megjelent-grecso-krisztian-belefer-egy-pici-szivbe-c-verseskonyve/

112 évvel ezelőtt ezen a napon született egyik leghíresebb költőnk,Radnóti Miklós,a magyar modern líra kiemelkedő képviselője. Különösen közelinek érezzük őt magunkhoz,hiszen 1930 és 1934 között az akkori Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára járt.

A költő két népszerű versével emlékezünk meg születésnapjáról.

Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s  tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

À la recherche… 

Idén töltené 120. életévét Szerb Antal, így a Kreatívek csapata Orpheus az Alvilágban című versével emlékezik meg róla. 

Orpheus az Alvilágban

A földnek mélye olykor meg-megrándult,
amint ment zúgó száz tárnákon át,
már rég feledte szabad trák honát,
míg lent mocsári zöldes fényű láng dult,

és aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,
feléje nyújtva hosszú, pikkelyes kart,
s a földalatti villám, nagy eres kard,
átszegezte ezt az elátkozott estét.

És Orfeusz csak ment, magába fulva,
a pusztulás nagy leckéjét tanulva,
mely gyötrött szédülésbe merevíté,

míg végre naptól felfénylett egy oszlop,
Orfeusz megfordult és szertefoszlott
tündérfehér árnyként Euridiké.

(1944)

Egy hét telt el azóta, hogy Ábelt bilincsben vitték el a bölcsészkarról. Szonja újra a tanszéki irodában ült, nézegette a színes post iteket. Most csak olyasmiket látott a kék, zöld, rózsaszín papírokon, hogy „államvizsga-bizottság – pedagógiáról ki?”, meg „ÚNKP-szerződéseket aláíratni!”. A gyanúsított-cetlik már nem voltak sehol. Jó, csak a fiókjába tette őket, azért kidobni nem volt szíve. Büszke is volt magára, hogy megint kinyomozott egy gyilkosságot (nem egyedül, de akkor is), viszont rémült is volt – mi van itt? Egy hallgatót öltek meg a legutóbb, most meg egy professzort… Persze, bárhol előfordulhatnak gyilkosságok, és arról is olvasott már, hogy hiába van annyi skandináv krimi, azért ott sincs annyi kegyetlen sorozatgyilkos, de ez itt nem egy regény, hanem az ő élete, a nyugodt és unalmas adminisztrátori munkája. Normális esetben az jelenti az izgalmat, ha nem rögzíti a Neptunban a tárgyfelelősöket rendesen.

De nem mélázhatott tovább azon, hogy unatkozni szeretne-e békében, vagy mégiscsak nyomozni jobb izgalomban, mert kivágódott az ajtó, és Rita dugta be a fejét.

- Szonja, gyere, légy szíves…

- Kávézni megyünk? Már épp gondoltam rá, hogy megcsörgetlek, kimehetnénk most az Antikba, jó, ott elég drága a kávé, de megérdemeljük, meg most szépen odasüt a nap, és pokrócok is vannak, szóval akár…

- Állj már meg egy kicsit, nem kávézni akarok, vagyis de, viszont: hívatott a dékán.

- Sárközy? Engem? Jézusom!

- Nyugi, nemcsak téged, engem is, bár nem tudom, ez így jobb vagy rosszabb. Mondjuk én örülök, hogy nem kell egyedül mennem, valahogy nem jó bemenni azon az üvegajtón.

Szonja nagyon nem szerette, ha hívatták. Utált igazgatói, táborvezetői, edzői, dékáni szobákba belépni – Zozi még kicsi volt, de már most parázott azon, mi lesz, ha miatta hívatják majd bárhova. Vele már, mióta felnőtt lett, ritkán történt ilyesmi – mit akarhat most tőle a dékán? Ritára rá sem mert nézni – de ha nem pillantott oldalra, akkor is érezte, hogy egy takarítónőnek (jó, hivatalsegédnek) még furcsább, ha olyankor kell belépnie a dékán irodájába, amikor abban a dékán is benne van.

Akármilyen hosszú is volt a folyosó, egyszer véget ért. Egymásra néztek – aztán Rita emelte fel előbb a kezét. Ő kopogott be. Nem kiabált ki senki, hogy beléphetnek – helyette maga Sárközy dékán úr tárta ki az ajtót, és mosolyogva invitálta be őket:

- Fáradjanak be, hölgyeim!

Nagy meglepetésükre nem volt egyedül – az irodájában már ott ült Koncz Zsolt nyomozó és Hajdú Ferenc őrmester.

- Húha, de rémülten néznek rám – mit gondoltak, miért hívattam Önöket? Szóbeli figyelmeztetés, fegyelmi, felmondólevél, melyik forgott a fejükben? De mindegy is – ilyesmiről szó sincs. Azért vagyunk itt, hogy így, együtt, összeszedjük, mi is történt a karunkon az elmúlt időszakban – és azt hallottam a rendőr uraktól, hogy két Miss Marple segítette őket a nyomozásban.

Szonja most már lerogyott a kanapéra – nem kerülte el a figyelmét, hogyan néz Koncz nyomozó Ritára, de az sem, hogy új barátnője enyhén elpirul ettől a tekintettől.

- Senkit nem szeretnék sürgetni, meg ilyenekkel jönni, hogy egy dékán ideje drága, utálom az ilyesmit, de… ma még lesz egy Dékáni Kollégium is, szóval kíváncsian várom, hogy is kezdődött az egész? A kéziratlopással? Vagy még korábban?

Koncz főhadnagy kezdte el.

- Kurucz Ábel nincs jó állapotban, kénytelenek leszünk orvosszakértő segítségét is kérni, hogy beszámítható-e… de valamilyen szakdolgozatról is beszélt, hogy ő nem tudta megírni, bejelentő lap meg plágium, ilyeneket mondott. De most azt gondoljuk, nem is plagizált, hanem vette az egészet, de, őszintén szólva, ezt a szakdolgozat-dolgot nem egészen értettük.

- Én sejtem, mi lehet – kiáltott fel Szonja! – A bejelentőlapot nem adta le időben, de az mindegy – jaj, bocsánat, dékán úr, tudom, hogy nem mindegy, viszont Csiky tanár úr mondta nekem, hogy visszadobta a szakdolgozatát, mert plagizált, viszont akkor ezek szerint nem is részeket lopott máshonnan, hanem az egész szakdolgozatot megvette valahonnan, csak selejtes árut kapott, szegény. Már a Délmagyar is pedzegette, hogy vannak pénzért vehető szakdolgozatírók, meg az ő dealereik, azt hittem, ez nem igaz, vagy ha igaz, akkor a bölcsészekre nem, ezek szerint mégis…

- Jó lenne azért erről is valamit kideríteni, hogy tényleg létezik-e egy ilyen hálózat, elég rémületesen hangzik: de azt még mindig nem értem, hogy jön ide a kéziratlopás? Ezekből a xiungnukból vagy kikből akart szakdolgozatot írni Ábel? Vagy az, akit megvett? És eredetiben akarták látni a forrást? Ez elég hihetetlen – ingatta a fejét Sárközy.

- Dehogy, dehogy - szólt közbe Hajdú Ferenc, aki elég ingerült volt már, hogy a kéziratról is Koncz beszélt, pedig ez az ő ügye! - A kéziratra pusztán a pénz miatt volt szüksége, ami meg kellett a szakdolgozat megíratásához. Zilahi-Nagy professzor meglátta benne a lehetőséget, és rávette, hogy lopjon el egy értékes kéziratot, amiből aztán ő sokkal több pénzt remélt, mint amennyit ígért ennek a nyomorult hallgatónak. És Zilahi-Nagy feleségétől azt is megtudtuk, hogy fiatal korában a professzor úr is írt szakdolgozatot pénzért, szóval elég otthonosan mozgott ezen a terepen, sajnos.

- Hátborzongató terv, hogy egy köztiszteletben álló professzorunk, akit én, ráadásul, már gimnazista korom óta ismerek… mondjuk akkor is voltak sötét ügyei, de abban bíztam, hogy kinőtte az ilyesmit. Szép lesz beszédet mondani róla a temetésen, na mindegy, ez már az én bajom. És akkor miért is ölte meg őt a hallgató?

- Én sejtem – vágott közbe Szonja, aki azért, hiába volt csak az egyik a két Miss Marple közül, határozottan főamatőrnyomozónak tekintette magát. – Kezdett a gyanú a kéziratlopások miatt a professzor úrra terelődni, és Ábel pánikba esett, hogy hozzá is elérnek. Szegény, olyan labilis, szerencsétlen fiúnak látszott. Tudom, hogy gyilkos, de annyira sajnáltam, amikor elvezették egy hete… És nyilván valahol láthatta ezt a mogyoróallergiás gyilkolási módot, volt ilyen nemrég egy Miami helyszínelőkben, véletlenül én is láttam.

Nagyot sóhajtottak mindannyian. Rita és Koncz nyomozó egymásra néztek – Szonjának megint feltűnt, mennyire zavarba jöttek ettől mindketten. Sárközy törte meg a csendet.

- Azért kicsit sok most már a bölcsészkari bűntényekből… És a hölgyek hogyan keveredtek bele ebbe a nyomozásba? Ennyi idejük van? Kér esetleg Szonja egy másik adminisztrálandó tanszéket? Vagy Rita még egy takarítandó folyosót?

Ez nagyon fenyegetően hangzott volna, ha a dékán nem mosolygott volna közben végig.

- Mi kértük fel a két egyetemi kollégát, hogy belülről segítsenek nekünk a nyomozásban, ez a szokásos ügymenet az ilyen esetekben – mondta Koncz nyomozó, miközben végig Ritát nézte.

Szonja elámult: hát ezek közt tényleg van valami! Vagy lesz! Biztos azok a kimondhatatlan fajtájú macskák, azok miatt kezdődhetett – de itt már nemcsak a macskákról van szó, kamuzik miattuk a főnyomozó, mi az, hogy felkérték őket? Meg szokásos ügymenet? És ezt a dékán beveszi?

- Jól van, jól van, ha szokásos, hát szokásos, de azért jó lenne, ha egy ideig nem nyomozna itt senki. Esetleg hirdethetne a két hölgy együtt egy krimiíró kurzust, az a karunk profiljába vág, de a szakdolgozatíratás, kéziratlopás, gyilkosság… És akkor ott volt nemrég az a másik ügy is, az erkélyről lezuhanó hallgató, igaz, akkor nem én voltam a dékán, másnak a feje főtt miatta.

- Mi is nagyon reméljük, hogy most nem fogunk találkozni egy darabig – állt fel Hajdú Ferenc, kezét nyújtva a dékánnak. Jelezni akarta Koncz felé, hogy itt ő a főnök, hát a kéziratlopással kezdődött minden! Ezek az életellenesek mindig mindenkit le akarnak nyomni. – Bár nagyon kellemes volt ez a beszélgetés, köszönjük, hogy kíváncsi volt ránk és a munkánkra.

De Koncz egyáltalán nem figyelt Hajdú őrmesterre. A telefonjában keresett valamit, és ahogy mentek kifelé az irodából, már mutatta is a megtalált képet.

- Nézze csak, Rita, ez itt az én cicám, Dáriusz. Használt az az immunerősítő Indiának, amit ajánlottam?

Szonja mosolyogva lépett ki utánuk az ajtón. Na, már tényleg tisztára olyanok leszünk, mint egy Agatha Christie-krimi, megvan a gyilkos, még össze is hívtak minket a végén a nagy tisztázásra – igaz, itt négy nyomozó volt meg egy dékán, nem a gyanúsítottak meg a gyilkos. És még egy szerelmespárunk is lesz a végére.

 Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>