2023. december 12., kedd
Szeged Pláza

Az esti szürkületben kinyílt a mozi kijárata, zajos tömeg hagyta el a vetítőtermet.

– Hát, tényleg nem csoda, hogy szeretik vagy utálják ezt a filmet, bennem is vegyes érzelmeket keltett – mondta Rita, hátrasimítva a haját.

 – Megnézni azért, szerintem, érdemes volt, én kíváncsi voltam Joaquin alakítására a Joker után – tette hozzá Dávid.

Zselyke csak bólogatott egyetértően. 

– Bár én nem tudtam végig figyelni, időről időre elkalandozott a figyelmem. 

Lassan oszlott a tömeg. 

– Vámos Ilona nem hagyott nyugodni, valahogy eszembe jutott a drámai jeleneteknél.

Ahogy sétáltak a tóparton, kiürült az utca a hidegben. Az asszony neve egyszerre vetett a csoportra izgalmat és sötét fellegeket. Bármely témát is hoztak fel, a beszélgetés előbb vagy utóbb visszatért az esetre.

– Vámos sok embernek volt ellenszenves, nehéz lenne megmondani, hogy kinél telt be a pohár, vagy milyen ismeretlen sérelmek lehetnek még a háttérben. Dékán úr sem kedvelte kifejezetten, és ezek szerint Ferinek is régre visszanyúló közös története van vele. A diákok sem kedvelték, a munkatársai sem. Mindig csak arra tudok gondolni, hogy be volt falazva, erre meg nem sok ember képes – tanakodott Dávid – Ferinek mint építésvezetőnek személyesen kellett ellenőriznie a helyszínt, hogy a munkások befejezték-e a munkát, de ő egyedül dolgozhatott, nem felügyelte senki. Ez megkönnyítette volna a dolgát, ha ő tette volna, vagy segédkezett volna a gyilkosságban.

Hirtelen egy szikra támadt Zselykében.

 – Feri járt terápiára azután a múltkori gyilkosság után, őt jobban megviselte a dolog, mint a legtöbb embert. Mi van, ha ezek egy régen a múltba és a tudatalattijába temetett gyilkosságot idéztek fel benne, és emiatt sújtotta le ennyire?

 – Ti el tudnátok képzelni Ferit mint gyilkost?! – hitetlenkedett Rita. – Amióta ismerem, kedves, segítőkész, vicces ember. 

 – Lehet, hogy manapság már az, elvégre az eset évtizedekkel ezelőtt történt, annyi idő alatt számtalanszor átgondolhatta az esetet… Most, hogy belegondolok, még az is lehet, hogy a krimi iránti kíváncsisága is innen fakad. 

 – Mikor említettem neki, hogy Ilona az áldozat, megrettent a hírtől, de nyíltan mesélt róla és a múltbéli kapcsolatukról. Ha ő lett volna a gyilkos, letagadhatta volna, hogy köze volt a tanárnőhöz, és senki se kérte volna számon rajta, hogy kellemetlenül érinti egy újabb egyetemi haláleset. 

 – Ebben lehet némi igazság. Valószínűleg előre rettegett volna a Petőfi felújításától, ha ő lett volna az elkövető, hiszen számítani lehetett rá, hogy elő fog kerülni a hulla.

A Búvártó körül köröztek, az utcán már senki se járt, csak a villamos. 

 – Én nem tartom valószínűnek, hogy egy random munkás megölte és fal mögé rejtette a holttestet. Hacsak nem fizette le Sárközy vagy más. Meg kétlem, hogy Feri ne tudott volna arról, ha valaki soron kívül munkálkodott az építkezésen  –  állt elő Dávid a felvetéssel.

 – Bár nem szeretném Ferit meggyanúsítani, de bármilyen elméletet is állítunk fel, valahogy oda jutunk, hogy Feri megkerülhetetlen – tűnődött Zselyke.  – Ha mégis ő tette, lehetséges, hogy a gyilkosságok miatt belefáradt a titkolózásba?

 – Ez nem a Bűn és bűnhődés… – mondta Rita, majd hirtelen megszólalt a telefonja, a kijelzőn Zsolt arcképe villogott. A nő vidáman vette fel, arcára őszinte mosoly kúszott. – Itt Koncz Zsoltné – kuncogott.

Esőfelhők kezdtek gyülekezni az égen, a hűvös cseppek ritmusosan ütötték az időközben előkerülő esernyőket. Zsolt egy darabig csendben maradt, és Rita bőrén a libabőr ezer hulláma szaladt szerteszét.

– Zsolt?

– Vámos Ilonáról van szó – nyelt egyet a férfi. – Itt vagyok a rendőrség előtt. Valaki vallomást akar tenni.

A felhők púpos hasát a dóm ragyogó tornyai felvágták, és az eső megállíthatatlanul szakadni kezdett, fátyolba vonva Szeged utcáit.

*

 2023. december. 12., kedd
Szegedi Rendőrkapitányság

Rettentően nagy szél zsongott Szegeden, néha-néha még az eső is eleredt. Este hat múlt, így sötétbe borult minden odakint, pusztán a fehéren világító utcai lámpák, az autók fénye és a karácsonyi fényfüzérek rajzolták ki az alakokat. Az eső párássá tette az utakat, enyhe homályba borította az utcákat.

Jó ideig csend uralkodott a teremben. Koncz Zsolt feszült érdeklődéssel figyelte, amint az előtte ülő férfi egyfolytában rázza a lábát, és küszködve keresi a szavakat. Tulajdonképpen megértette, elvégre nem mindennapos esemény bevallani egy gyilkosságot. Kinézete és viselkedése alapján Zsolt nem tartotta se szimpatikusnak, se ellenszenvesnek. Mikor már jó ideje nem történt semmi, úgy gondolta, elindítja a vallomást, megadja a kezdő löketet, hátha kiforrja magát a dolog.

– Az érdekelne engem, hogy mi is történt aznap – sóhajtott Zsolt, s megpöckölte az asztalon fekvő tollat, mely sistergő hangot kiadva megpördült a tengelye körül. A férfi ráemelte a tekintetét, és beszédre nyitotta a száját.

– Tulajdonképpen nem akartam ártani neki, az egész egy borzasztó véletlenen múlt – kezdett bele, majd feljebb húzódzkodott a székén. Komoly, eltökélt hangon folytatta; úgy tűnt, ha már itt van, szembe akar nézni végre a múlttal, és megmutatni, hogy vállalja a tettei következményét. – Ott szeretném kezdeni, ahol maga a trauma kezdődött, a gimnazista éveimben. Vámos Ilona ugyanis magyar irodalmat tanított, és én a diákjai közé tartoztam. A tanárnő nagyon magának való, szigorú asszony volt. Megvoltak a saját nézetei a világról, és ezeket előszeretettel erőszakolta ránk. Én paraszti családból származom, fiatalkoromban ö-ző nyelvjárással beszéltem, egészen addig, amíg a tanárnő meg nem szégyenített emiatt. Bukással fenyegetett és különböző metódusokkal kényszerített arra, hogy elhagyjam az identitásomhoz tartozó beszédet, s tanuljak meg rendesen beszélni. Így mondta mindig. Rendesen – emelte ki újra a szót. – Ezt természetesen mindenki füle hallatára és szeme láttára tette, igencsak megkérdőjelezhető pedagógiai stílusban – rövid szünetet tartott, csak ezután tért rá az eseményekre. Magára a gyilkosságra.

Koncz Zsolt kihúzta magát a székén, mivel már tudtak néhány információt Vámos Ilona esetéről, összeállt egy kép a fejében, hogy mi is történhetett a nővel. A következő percekben mégis minden figyelmét összeszedve összpontosított arra, amit a feltételezhető gyilkos mondott.

– 1989 tavasza volt. Aznap a testvéremet látogattam meg  a Petőfiben, ahova nem sokkal azelőtt költözött be a bölcsészkar, de a DÉLÉP még nem költözött ki teljesen. Ott dolgozott, akkoriban nagyon maga alatt volt különböző személyes ügyek miatt. Nem szóltam neki, hogy meglátogatom, szerettem volna meglepni, hogy jobb kedvre derítsem. Kint munkások dolgoztak, némelyikükkel futólag találkoztam már korábban, így váltottam velük pár szót. Az épületben nagyon nagy rendetlenség volt, az építkezések miatt festék- és porszag keveredett, az embernek köhögnie kellett tőle. A termek és a folyosók már majdnem teljesen ki voltak ürítve, visszhangzott az egész épület a lépésektől. Frusztráló és kellemetlen volt. Szerettem volna kihívni a testvéremet, és elszívni egy cigarettát odakint. Nem találtam meg azonnal, így körbejártam a különböző szinteken – sóhajtott, majd aprót változtatott a testtartásán. Zsolt ebből arra következtetett, hogy elérkeztek a vallomás sarkalatos pontjához. – Ekkor találkoztam össze Vámos Ilonával. A harmadik emeleten voltunk, a mosdókhoz közel. Ahogyan említettem már, nem fűztek szeretetteljes szálak a tanárnőhöz, sőt kifejezetten rossz viszony alakult ki közöttünk az előző évek folyamán, arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy ott és akkor összetalálkozom vele. Felment bennem a pumpa. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, hogy megleckéztetöm.

Zsolt látta a férfin, hogy egyre idegesebb és zaklatottabb lesz. Megcsapta a fülét az ö-ző szava. Gyorsabban kezdett beszélni, szaporább lett a lélegzete, megváltozott az arckifejezése, előredőlt, összegörnyedt.

 – Számon kértem rajta a múltat. Nem  emlékszöm már arra, hogy miket is kérdöztem tűle, viszont rendkívül fölzaklattam, igyekezett megszabadulni tőlem. Próbált léröndözni a rövid válaszaival, miközben a női mosdó felé szödte a lábát. Innentül kezdve gyorsultak föl az események, s történt mög a tragédia. – Megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, és a padlóra szegezte tekintetét. Összeszedte gondolatait, majd halkabb hangon folytatta. – Möglöktem, a tanárnő fölbukott a mosdó küszöbén, s nagy csattanással beverte a fejét. Nem mozdult, mögijedtem, és letérdelve mögráztam a felsőtestét – nézett fel a fejét csóválva. Zsolt látta a szemében, hogy rossz emlékeket elevenít fel, melyeket réges-régen eltemethetett magában. – Hallgattam, hátha van pulzusa, de nem volt. A vér a fejembe szállt, és éreztem, hogy rosszul leszek. De tönnöm kellett valamit, hogy ne tudódjon ki, mi történt. Ekkor pillantottam meg az éppen készülő kiugrót a mosdóban. Már csak a tetejéből hiányzott egy kevés tégla, de úgy gondoltam, hogy azon pont be fog férni Vámos tanárnő – levegőt vett, kisebb szünetet tartott. Koncz Zsolt tudta, hogy mi a történet folytatása.

– Tehát így került oda az asszony, maga rakta be – jelentette ki.

– Hiába volt kistermetű a nő, nehezen tudtam csak begyömöszölni. A táskáját is utána dobtam, nehogy gyanút keltsen, ha valaki rátalálna. Soha életömben nem voltam még annyira rosszul, mint akkor, amikor az asszony tompa puffanása után hátrébb léptem, majd fölfogtam, hogy miattam halt meg.

– És utána mit tett? 

– Elmöntem. Feri azonnal észrevette volna, hogy valami baj van, ha meglát – nézett ki az ablakon a férfi. Épp egy busz ment el az úton, árnyéka átsuhant a terem szürke falain. – Ezután döntöttem úgy, hogy átiratkozom a jogi karra. Egyrészt nem tudtam ott maradni, annak az épületnek a közelében, másrészt arra gondoltam, hogy hasonló esetekben megvédhetném azokat, akik szintén nem követtek el szándékos gyilkosságot. Ezt kötelességemnek éreztem, sőt valamennyire vezeklésnek is – Zsolt szemébe nézett, jelezvén, hogy befejezte a mondandóját. Amit tudott, és amire emlékezett, elmondta.

  Koncz Zsolt átgondolta a hallottakat. Még ugyan nem mondhatta ki teljes biztonsággal, hogy valóban a férfi az asszony gyilkosa, mégis úgy érezte, igazat mondott. A részletek stimmeltek, a gyanúsított hiteles és zaklatott hangon beszélt, a testtartása is kényelmetlen, feszült volt. Nagyot sóhajtott: nem szándékosan követte el a gyilkosságot, még fiatal suhanc volt, mégis megtörtént. És a legrosszabb, hogy elhallgatta. Másképp is történhetett volna, ha már akkor színt vall.

– Tud erről magán kívül valaki? – kérdezte. 

A férfi lassan megrázta a fejét, mielőtt válaszolt volna.

– Egészen eddig senkinek sem mondtam el. 

– És most a teljes igazságot vallotta? 

– Igen.

Zsolt felállt, a jegyzőre nézett, aki eddig csendben ülve jegyezte fel az elhangzottakat, majd összecsukta az asztalon heverő fehér mappát, melyben Vámos Ilona esetének részletei szerepeltek. Bólintott egyet, jelezvén, hogy tudomásul vette mindazt, amit az előzőekben hallott, s ismét a férfira nézett. Ekkor bevillant neki, hogy mi aggasztotta az egész vallomás alatt: ráeszmélt, hogy ismerősen cseng neki a férfi vezetékneve, csak azt nem tudta, hogy honnan. Czeglédi – ismételte el magában - Czeglédi Ferenc, a portás, ő a testvére – konstatálta gondolatban. Kihúzta magát, majd tiszteletet parancsoló, komoly hangon kijelentette:

– Czeglédi Antal, ezennel előzetes letartóztatásba veszem Vámosné Erdősi Ilona meggyilkolásáért.

Dánielfy - Ha lehetne még: https://www.youtube.com/watch?v=Y4upOctWUjA

2023. december 12., kedd
Czeglédi Antal lakása

Egyedül a fokozatosan megjelenő karácsonyi díszek adták a szürke utcákból kipattanó színeket, a kirakatokban villogó fénysorok pedig izgatottan táncoltak a vízfoltokban, ahogy Feri a bajusza alatt káromkodva beléjük lépett. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy egészen addig észre sem vette, hogy már a harmadik pocsolyába taposott bele, amíg a hideg víz el nem kezdte átáztatni a cipőjét. Szerencsére közel járt már a testvére lakásához, és arra gondolt, hamarosan lerúghatja az egyre kényelmetlenebb lábbelit. A szomszédban lakó néni mosolyogva intett az ablaka előtt elhaladó Ferinek, a két testvér annyi időt töltött együtt még most is, hogy a szomszédok már ismerték őt. Feri is pontosan tudta, hogy öccse ilyenkor egyedül van otthon, Marcsi dolgozik még. Szükségük is lesz most egy kis magányra.

– Feri, nem szóltál, hogy jössz – dugta ki a csengő hangjára a fejét Tóni a bejárati ajtón, majd gyorsan kinyitotta a kaput a bátyjának. – De pont jókor, éppen most értem a végére egy beadványnak. Jöhet a szokásos kávé?

– Most nem, köszönöm – intett a fejével Feri, mire az öccse meglepetten fordult vissza. Nem számított nemleges válaszra, ilyen időben, egy csöndes délutánon, Feri mindig örömmel elkávézott vele.

– Valami baj van?

Feri sóhajtott egyet, ahogy felakasztotta a kabátját, és az ajtó mellé állította a vizes cipőjét. A meleg otthon illata pillanatok alatt körbeölelte, önkéntelenül is visszahozva a régi emlékeket, amikor még csak ők ketten éltek együtt, abban a pici bérlakásban, és a tűzhely mellett melegedve, nevetve ették a vajas-lekváros kenyeret.

– Tónikám, beszélnünk kell.

Az öccse némán bólintott, jól ismerte ezt a hangsúlyt, és hirtelen neki is elment a kedve a kávétól. Alighogy elindult a nappaliba, hogy leülhessenek az asztalhoz, a még mindig az ajtónál toporgó testvére gyorsan utánaszólt.

– Tudnál hozni nekem egy váltás zoknit? Idefelé sikerült megtalálnom Szeged összes pocsolyáját.

– Persze, azokat csak rakd le oda – rázta meg a fejét halványan elmosolyodva Tóni, ahogy végignézte bátyja küzdelmét a nedves ruhadarabokkal, mielőtt elindult szerezni neki egy friss párt.

A délutáni nap még utoljára próbálta átküzdeni magát az esőfelhőkön, hogy végignézzen az egymás előtt ülő fivéreken. Egyikőjük önkéntelenül a csuklóján ülő karórát dörzsölte, a másik gyakorlott nyugalommal kulcsolta össze az ujjait a mahagónifa-étkezőasztalon. Egy darabig csupán a falióra kattogása hallatszott közöttük, de ez nem a kínos hallgatás csöndje volt, hanem az aggódásé.

– Vámos Ilonáról lenne szó – bökte ki végül Feri, mire Tóni sóhajtva hátradőlt a székében.

– Valahogy sejtettem, de mégis nagyon reméltem, hogy nem ezzel akarsz felkeresni.

– Tudsz róla, ugye?

– Persze. Az ügyészségen mondták, hogy elindították a nyomozást gyilkosság vádjával, és majdnem mindenki rajta van a gyanúsítottak listáján, aki Szegeden tartózkodott a halála valószínűsített időpontjában, régi tanítványokat, kollégákat és ismerősöket is beleértve. Jó sok munkájuk lesz a nyomozóknak, mire átrágják magukat mindenkin. Volt pár ellensége a vénasszonynak.

– Tehát mi is rajta vagyunk a listán.

– Igen – bólintott Tóni, majd gyorsan Ferire mosolygott. – De ne aggódj, gyorsan túlleszünk ezen. Nincs semmi okuk minket gyanúsítani, majd beszélek valakivel a gyilkosságiaknál.

– Tónikám, engem igenis van mivel gyanúsítani, még ott dolgoztam, abban az épületben, amikor meghalt.

– Én meg a mellette lévőbe jártam egyetemre! Ahogyan sokan mások is a régi tanítványai közül. Ez még nem bizonyíték semmire. Hidd el nekem, Feri, tudom, hogy megy ez.

Feri lassan bólintott, de tekintetét nem vette le öccse szeméről és a homlokán megülő ráncokról. Megöregedtek már, sok mindenen túl voltak az életben, mégsem érezte soha magát ennyire tehetetlennek, mint most.

– Én pedig azt tudom, hogy valakit kötelesek lesznek majd elővenni elsőszámú gyanúsítottként, aki vagy ártatlan, vagy nem. Lassan kezd fárasztó lenni, hogy akárhova lépünk, követ minket a múlt, nem gondolod?

– Ez csak egy tragikus véletlen. Egy balszerencsés fordulat, amivel nem kell foglalkoznunk.

– De igen, Tóni, kell – Ferinek nehezére esett kimondani a következő szavakat, és önkéntelenül a testvére kezéért nyúlt. – Vámos Ilona továbbra is kísérteni fog minket, ha nem zárjuk le ezt az ügyet.

– Nem – Tóni határozottan húzta el a kezét, a szék pedig veszélyesen megbillent, ahogy kirúgta maga alól. – Nem! Feri, ne beszélj hülyeségeket, ez nem vicc, ez egy gyilkossági nyomozás! Tudod te, mit lehet ezért kapni?

– Pontosan. Ahogyan te is.

– Feri, az ég szerelmére, könyörgöm, ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy te tetted volna – Tóni hangja megbicsaklott, ahogy bátyja tekintete az övébe mélyedt. – Mindketten tudjuk, hogy te sosem tettél volna ilyet.

Tóni sóhajtva visszaroskadt a székbe, nem is tudta, miért hozta ezt fel, hiszen pontosan tudta, hogy nem a bátyja volt a tettes. Most Ferin volt a sor, hogy felálljon, és Tóni mellé lépjen. Hiába lettek mindketten öregemberek, az ő szemében mindig ugyanaz a kisfiú maradt az öccse, akit szinte egy élettel ezelőtt, kézen fogva kísért az első napjára az iskolába, aki a vállán sírta ki magát, ha túl sok lett a világ, és aki minden titkát megosztotta vele. Mégis, ilyenkor rá kellett döbbennie, ezek az idők már régen mögöttük vannak.

– Tónikám, akármi volt, akármi lesz, én mindig szeretni foglak téged.

Tóni válla hirtelen megremegett, ahogy a kezét a szája elé emelte.

– Feri, kérlek, ne tedd ezt. Még ne. Én... Én nem tudom ezt megtenni.

– Dehogynem. Annyi év után, itt az ideje, hogy ez a seb is beforrjon, és ne csak kötéssel takargassuk.

– Kérlek, ez nem fog menni...

– Eddig is mindig vigyáztam rád, ez soha nem fog megváltozni. Akármi történik, én ott leszek veled.

Tóni ujjai szorosan kapaszkodtak Feri kezébe, amin szinte most is érezni lehetett a munkáseszközök által hagyott bőrkeményedéseket. Felnőttek voltak már, és felelősséggel tartoztak a tetteikért, ezt ügyészként Tóninak kellett a legjobban tudnia, mégis, soha nem képzelte volna, hogy pont ők kerülnek ebbe a helyzetbe. A bíróság rideg padjából sokkal könnyebben ment az ítélkezés, mint amit most a saját otthonában maguk ellen kellett kimondania.

– Akkor talán el kellene mennünk a rendőrségre...

Feri gyengéd mosollyal az arcán bólintott, ahogy még mindig kéz a kézben felálltak az asztal mellől. Mindketten ki akarták használni az utolsó perceket.

– Ez lesz a jó döntés.

Az igazság egy pillanatra súlyosabban telepedett rájuk, mint a múlt bármelyik hazugsága, mégis furcsa megnyugvást hozott magával. Az otthon kedves illatát felváltotta a jövő elkerülhetetlen szaga, mint ahogy a bosszú édes íze is hamar keserűvé tud válni, amint utolér minket a múlt.

Zorán – Kinek mondjam el vétkeimet: https://www.youtube.com/watch?v=-n8D93VPPlE

2023. december 11., hétfő
A Petőfi-épület előtt

Egy hatkor kezdődő óra csak akkor lehet még fárasztóbb, ha az előadás végére besötétedik, nem beszélve arról, amikor már eleve napnyugtával kezdődik. Az őszi félév végén, a Petőfi-épület lezárása miatt, a termekből dohányozni igyekvő hallgatók most mind a kar csurig tömött főépületének bejáratában tobzódtak. Egyesek vagy a tömegiszonytól, vagy a kényelmetlenségtől vezérelve átballagtak a javarészt kibelezett Petőfi elé. A műtét még korántsem ért véget. 

Volt valami megnyugtató abban, hogy az épület üres sötétsége beárnyékolta az előtte lévő kis teret, ahol a hallgatók pöfékeltek. Egy árnyéknégyzet, amibe belépve eltűnik minden a közvilágítás fényei alól. Eltűnve könnyebben lehetett figyelni a szegedi éjszaka egybemosódó zajainak hümmögésére, és az, aki figyelmes volt, megpróbálhatta kihallani az éj különböző hangszereit. A négyes villamos a belváros irányába kígyózott, a nyirkos sínekre homokot szórtak a kisodródás megelőzése érdekében. Mintha az a homokszóró egyenesen az ember dobhártyájára ürítené teljes tartalmát. A Petőfi sugárúton autók jártak fel-alá, a távolból egy mentő szirénája követelt magának teret a hangkavalkádban, és mindez aláfestő zenét adott a hallgatók beszélgetéséhez.

A sötétben egy lány várakozott. Nem fázott, még csak most lépett ki a BTK épületéből, és nem volt annyira hideg, hogy ne lehetett volna legalább negyedórát, akár húsz percet kint várakozni. Zselyke órája tizenöt perccel ezelőtt ért véget. Várta Dávidot a megbeszélt helyen, vagyis a Petőfi előtt. Egyenesen szemben állt az épülettel, felnézett rá, de nem a szocialista építészet sötétben nyújtott szépsége vonzotta, hanem a tőle pár méterre cigarettázó, háromfős társaság szavait fürkészte. Ahogy a jó zenekedvelő keresi a hegedű hangját a szimfóniában, úgy hegyezte a füleit ő is. A trió főként a vizsgaidőszak okozta szorongásokról folytatott eszmecserét, elhangzott pár anekdota az előző szombatról, és összevetették, hogy hármójuk közül ki mennyire emlékszik az estére.

A fél nyolckor kitóduló hallgatódömpinggel együtt Dávid is elszabadult, majd a Petőfi előtt Zselykére talált. 

– Egyébként nem olyan vészes, csak a bejáratnál van egy kisebb tömegnyomor – mondta Dávid, miközben a lány felé közeledett.

 – Én megúsztam, tizenöt perccel előbb engedtek el – ezzel Zselyke rámosolygott Dávidra. 

– Amúgy jól áll neki a sötétség – nézett fel Dávid is az épületre –, így legalább nem látszik, mennyire kopott. 

– Igazad van. Bár annak is megvan a bája, ha valami kopott – tűnődött Zselyke.

– Na, most, kis idő elteltével mit gondolunk dékánunk reakciójáról? – váltott témát hirtelen Dávid. – Szerintem tud valamit. 

– Ebben biztos vagyok. Vagy legalábbis nálunk mindenképp többet tud. De én még mindig afelé hajlok, hogy Sárközyt inkább az zavarja, hogy már megint hulla van a háznál, mintsem az, hogy ki is az a hulla.

Ekkor az Egyetem utca felől Rita vágott át a Petőfi sötét előudvarán. Dávid megszólította. 

– Szia, Rita. 

A hivatalsegéd megijedt a sötétből érkező hangtól. 

– Óhh, helló! Egy egészen picit a frászt hoztátok rám. Be kellett jönnöm most este valamiért, és hullafáradt vagyok.

– Képzeld, Dávid szerint a dékánnak köze van Ilona halálához – közölte habozás nélkül Zselyke. 

– Erős feltételezés. Megkérdezhetem, mi a vád alapja? 

– Ma interjút készítettünk Sárközy dékánnal, és mikor Vámos Ilonáról kezdtük kérdezni, elég furcsán, mondhatni, gyanúsan reagált – indokolta Dávid a feltételezését. 

– Ki ne reagálna furcsán egy évtizedek óta eltűnt, aztán a falból hirtelen előkerülő nőre? Szerintem ebben nincs semmi különös – válaszolta Rita. 

– Te ezt nem érted. Sárközyt leverte a víz. És nem a szokásos „jaj, hullát találtunk a BTK-n” értelemben, hanem olyan istenigazából. És nemcsak az idegesség, hanem a düh is csillogott a szemeiben. 

– Arról se feledkezzünk meg, hogy a dékán szerint Ilona hírhedten kiállhatatlan volt. Lehet, csak egy régi, el nem rendezett viszály, vagy valami ilyesmi áll a háttérben – vágott közbe Zselyke, félbeszakítva Dávid szónoklatát. 

– Ezt én is hallottam – szólalt meg Rita. – Feri, tudjátok, a portás is ismerte, őt és az öccsét is tanította gimnáziumban, és állítólag egy igazi hárpia volt. 

– Látod, Dávid, szerintem vannak páran, akiknek végigfut a hátán a hideg, ha Vámos Ilonára gondolnak. Ha ezt vesszük alapul, akár Feri is vagy akár az öccse, vagy bármelyik ember, akihez valaha köze volt, lehetne a gyilkos – mondta Zselyke. 

– Jó, persze, túl keveset tudunk, de akkor is volt abban a tekintetben valami – motyogta Dávid. – Egyébként láttam még régebben egy filmet, amiben hasonló volt a sztori. Már nem emlékszem, mi volt a címe, csak annyi maradt meg, hogy hulla volt a falban. 

– Kőműves Kelemen után szabadon – humorizált Zselyke. – Elég gyakran előfordul a szituáció. 

– Ha már film, van kedvetek holnap moziba menni? – kérdezte Dávid a kis társaságot. 

– És mit néznénk? 

– Hát a Napóleont! Mi mást? Az év legmegosztóbb filmélménye. Aki látta, az vagy imádja vagy zsigerből utálja. Ennyire vegyes kritikákat film ritkán kap.

– Érdekes. Benne vagyok – mondta Zselyke. – Rita, te ráérsz holnap? 

– Persze, majd küldjétek mikor és merre. 

– Akkor holnap!

*

1986. március 26., szerda
Fáklya mozi

Feri idegesen dobolt a lábával a sötét moziteremben. Reményei szerint a Szerelem első vérig a végéhez közeledett, ő pedig készenlétben akart állni, hogy azonnal felpattanhasson, amint a főcím megkezdődik. „Unom, hogy távol van a jövő, unom a lassú tempót, unom a festett sávokat” – üvöltötte Czakó Ildikó a vásznon. 

– Unom a filmet... – mormogta az orra alatt Feri, mire Tóni diszkréten belerúgott.

Megadóan felsóhajtott, és egy mártír öntudatával ülte végig a maradék, mint legnagyobb elszörnyedésére kiderült, fél órát. 

Mikor végre kiléptek a Fáklya kapuján, már esteledett, az épület keskeny ablakain csillogott a lemenő nap fénye. Tóni épp azt magyarázta Ferinek, hogy nem is volt ez olyan rossz film, de belezavarodott saját érvelésébe, és végül be kellett ismernie, hogy csak azért védi ennyire, mert ő választotta. 

– „Nem akarok felnőni!” – üvöltötte bátyja fülébe.

– Senki nem beszél így – nyögött fel erre Feri – De legalább ez az Ágota nem nézett ki rosszul.

Tóni megvonta a vállát, neki nem volt az esete. A Móra Ferenc Múzeum felé indultak, ahol a két főszereplő enyelgett a film elején, amikor még volt rá remény, hogy esetleg szólni is fog valamiről ez az egész. Leültek a lépcsőre, és a tavat nézték. Tóni szerette ezeket az estéket. Kisétálni a múzeumhoz vagy a Tisza-partra, nekidőlni a kőoroszlánoknak a lépcsőnél, nézni a vizet. Csak hagyni csapongani a gondolatait.

– Feltűnt, hogy a nagyanyjának valami teljesen világvégi tájszólása volt? Képtelenek voltak találni valakit, aki ö-zve beszél? Azért vagyunk egy páran.

Vagyunk. Tóni észbe kapott, és összerezzent, ahogy kimondta ezt. Már jó ideje nem használta a tájszólását, még Ferivel sem. A bátyja könnyebben vette a dolgot, pedig annak idején ő is elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul az ö-zéstől. De az idő múlása magával vitte Vámos Ilona megfélemlítő haragját, és Feri most már hagyta, hogy néha ki-kibukjon belőle az anyanyelvjárása, árapályként jött és ment, az indulataival együtt. De Tóni sosem botlott meg, tökéletes elszántsággal és kitartással kerülte az ö-zést. Egy adott ponton megfordult a fejében, hogy soha nem használ „veszélyes” szavakat, vagy egész egyszerűen megnémul. Aztán mégis sikerült, kiirtotta magából a műveletlenséget, az elmaradottságot, a fegyelmezetlenséget, a nyelvet, amin semmilyen tudomány nem tudomány, és semmilyen gondolat nem gondolat igazán. Belépett azoknak a világába, akik mondhatnak valamit a dolgokról, mert megvan hozzá a nyelvük, akik, ha beszélnek, a világ arra figyel, amit mondanak, nem pedig arra, ahogyan. Azonban innentől kezdve nem létezhetett: „vagyunk”. A szülei, a nagyszülei, a régi ismerősei mind „ők” lettek.

Feri észre sem vette ezt a kis nyelvbotlást, teljes természetességgel kezdett felháborodott eszmefuttatásba a rendezőkről, akik nem tudnak semmit sem, meg a filmek minőségéről. 

– Ha legalább megmagyarázták volna valamivel a tájszólását, de így mindenki azt hiheti, hogy ez a természetes! Minden egyes Szeged-környéki, aki megnézi ezt a filmet, foroghat a sírjában, persze, miután meghalt. Mindenkinek volt egy ilyen nagyanyja, mindenkinek. És hogyan beszéltek? Ö-zve. Ö-zve – nyomta meg a szót, és hevesen gesztikulált. – Ahogyan a mi mamánk is odahaza – tette hozzá. 

–  Szépen beszélt, máig hallom – jegyezte meg Tóni halkan. 

Feri nem szólt többet, csak jelentőségteljes pillantást vetett Tónira. Most a csend vitte tovább a beszélgetés fonalát, mint már annyiszor, mikor a családjukra terelődött a szó. Tóni szerette, amikor együtt hallgattak erről a témáról. Hiszen nem is lett volna joguk mások szavaival beszélni ilyesmiről. Ha már beszélnek róla, azt valahogy igazul tegyék, legyen benne valami belőlük, a szüleikből, a nagyszüleikből. Az évek során visszanyelt szavak ott gyűltek a torkában, hiába igyekezett hamisan kiejtettekkel pótolni őket, ezekben a pillanatokban mindennél jobban kikívánkoztak belőle. Tudta, hogy egy nap túl fognak csordulni, és kitörnek, visszakövetelve helyüket a hamis szavaktól.

*

Szerelem első vérig
Délmagyarország, 1986. március 27.

Színes magyar film. Horváth Péter novellájából írta és rendezte: Horváth Péter és Dobray György. Fényképezte: Andor Tamás. Zene: Dés László. Főbb szereplők: Bery Ari, Szilágyi Mariann, Galambos Erzsi, Újlaki Dénes, Jászai Jolán.

Egy réges-régi megállapítás szerint voltaképpen minden íróember mindig önmagát írja. S ha minden külön esztétizálás helyett kissé szemügyre vesszük ezt a kitételt, látnunk kell, hogy van is ebben valami. Hiszen a külvilág annyira csakis az író személyiségének mindenkori szűrőjén átvetítve ábrázolható, hogy a személyes élmények, reflexió, emlékképek azok az örök nagy támfák, amelyek a fölmutatott világkép-szelet szilárdságát és eredeti formáját biztosítják. Viszont, nem kizárólagosan, csak igen fontos kritériumként.

Fenti röpke meditációnak az égvilágon semmi más célja, mint kontrasztként előrevetíteni a tényt: miért rossz egy film, ha kizárólag a fő-fő alkotó ifjúkori élményeire — és a világon semmi másra — alapozódik.

Mert a Szerelem első vérig, annak dacára, hogy a társszerző most is a három évvel ezelőtti Vérszerződést Horváth Péterrel tető alá hozó Dobray György, elsősorban és mindenekelőtt Horváth Péter-film. Így már az sem véletlen — és ez csak látszólag lényegtelen —, hogy a művet jelentős mértékben szegedi helyszíneken forgatták, híddal, Tiszával, dómmal. Mindez még hagyján, de ugyanígy és ugyanezért tűnik föl egy iparművészeti („iparos”) szakközépiskolai osztály és egy kollégium is. Adalék: Horváth Péter a Tömörkénybe járt. A kollégium helyszíne egyébként a filmben (szegedieknek morbid a dolog) az újszegedi vakok intézete. Mindez csak azért faramuci így, mert dramaturgiailag semmiféle jelentősége nincs, sőt, a néző elmélázhat, ugyan mitől tud olyan jól szaxofonozni egy ily tanulmányokat végző főhős, de ha már a zenélésnél járunk, a filmbéli Flyers-együttes, tanúsíthatom, valóban létezett, Horváth Péter, azaz Hápé, ahogyan mindnyájan hívtuk, játszott benne. És itt már különösen megszaporodnak a faramuciságok.

A zenekar-alapítás őrülete, a felnőtt világgal szembeni lázadás mítosza — a hatvanas évek. Akárcsak az a személyes élményvilág, amely (el)uralja Horváth Péter filmjét. Hogy a hatvanas évek, némiképp tipizálva, még egy tinédzsernek sem csak ez volt, most ne is feszegessük. Mert a film, ezer dolog bizonyítja, a mában, a nyolcvanas években játszódik. Viszont a hatvanas években féltünk például attól, hogy teherbe ejtjük a lányokat, akik időnként úgy is jártak. A hatvanas években volt a „menőség” fő követelménye a príma zenekari szerelés, és akkor bulizott élő zenére az ifjúság. (Noha hajón, mindezt maszek módon előteremtve, a legritkább esetben. Úszóház, az volt — ott járt Hápé is.)

Talán az eddigiekből már látható: egy, a lendületes első percek után és néhány szellemes jelenet között mindinkább zavaros, egyre „szűkülő”, periférizálódó, közhelyeskedő cselekménnyel teli film van előttünk, ahol egyre nőnek nemcsak a zavarok, de a megmosolyogtató ábrázolási képtelenségek is. Szegeden feltehetően fölöttébb kevés nagymama beszél és beszélt valaha is nyílt á-zó dunántúli nyelvjárásban, egy abortuszra érkező kislánynak, ha már egyszer fölfektették abba az iszonyú kengyelbe, utóbb aligha marad meg a gyereke, az enyhén szadisztikus kollégiumi nevelőtanár a lágy estéli snittben nemigen lehet pár perc múlva joviális idős úr. További felsorolás helyett: a felnőni nem akaró, a hazugságok ellen lázadó kamasznak (akinek itt mellékesen szinte senki sem hazudik) szerelmi konfliktusai közben azt kéne illusztrálnia, az ajánlószöveg szerint, hogy „nem tanítottuk meg őket, hogyan is kell szeretni.” Ehelyett a közepes, fiatal hősökkel operáló típusvígjáték és a modernkedő ifjúsági szerelmi históriák sajátos mixtúráját kapjuk. Ilyesféle bölcsességekkel (ebből sincs sok): „nem igaz, hogy rossz korba születtünk”, mondja az egyik felnőtt (?), majd kifejti, hogy minden kor rossz, mert mi tesszük azzá, „mert ilyen picik vagyunk”. Hogy mi vagy ki a pici, ne vitassuk. Mindenesetre Horváth Péter abszolút jelen van a filmben. És nemcsak mint szerző. Az egyik szereplő a rá kísértetiesen hasonlító Epres Attila (játszott a Vérszerződésben is), sőt egy rövidke jelenetben ő maga is föltűnik az operaénekesnő lakására érkező melósok között. Tán azért, hogy majd elmondja nekik, mit is értett Petőfi azon a során, amely arról szól, aki mást nem, csak saját fájdalmát és örömét dalolja el. 

Domonkos László

Demjén Ferenc – Szerelem első vérig: https://www.youtube.com/watch?v=eh832P5j_4Y

1989. március 7., kedd
Petőfi-épület

A finom, barna bőrből készült cipő sarka feszesen kopogott a virágmintás linóleumon. A padló úgy nézett ki, mintha egy templom üvegablakait terítette volna be, amin az angyalok arca többé nem kivehető; elmosott foltok lettek a valóság poros emlékében. 

Vámos Ilona egérszürke kabátja megvadult köpenyként lobogott mögötte, haja szunnyadó parázsként fénylett a villódzó lámpák fényében. Kicsi, krokodilbőrből készült táskája minduntalan a csípőjének ütődött, ezzel megnehezítve a lépcsőzést. 

Lenge szövésű blúza alatt szorító mellkasa miatt meg kellett állnia az egyik lépcsőfordulóban, de pár pillanat múlva ismét felfelé menetelt a lépcsőn. 

Sárközy az egyik szekrényben kutakodott; fejével teljesen behajolt a polcok közé, amikor megütötte fülét a jellegzetes hang. Ezer közül is felismerte volna a tűz vad pattogására emlékeztető, vérfagyasztó ritmust.

Fejét majdnem beverte a polcba, olyan gyorsan egyenesedett fel, pillantásával még elkapta a nő irodájuk felé siető alakját. 

– Ilona! – indult el kollégája után, kezében ott szorongatva Leo Oppenheim nem túl ízléses piros könyvét. – Egy szóra.

A tanárnő szúrós pillantást vetett Sárközyre, tekintete villámként csapott le rá, mintha éppen megróni készülne őt.

– Nem érek rá – vágta rá kurtán, majd mérnöki pontossággal elrendezett, ámbár szegényes asztalához lépett. Kihúzogatta a fiókokat, felemelte a papírkötegeket, amikről legurultak a rájuk helyezett tollak, komótosan puffanva az öreg fán.

– Márpedig muszáj lesz – jelentette ki Sárközy elszántan. Széles vállai eltakarták közös irodájuk kopott ajtaját. – A diákok beszélnek, Ilona.

– Beszélnek – vágta oda Vámos, de csak úgy félvállról. – Csak nem helyesen. Keverik a szezont a fazonnal – emelte fel keskeny állát dacosan, végre a férfira nézve. – Hát csak beszéljenek – azzal ismét a fiókjának szentelte a figyelmét, és egy kis kutatás után végre rátalált arra, amit keresett.

Sárközy ledobta a könyvet, és az asztalra tette széles tenyerét, áthajolva az őket elválasztó mappákon. Megrázta a fejét, a fentről világító lámpa fénye veszélyes, mély árnyékokat festett a szeme alá. Úgy nézett ki, mint egy mennyből alászállt, bosszúálló angyal. A szavak utat vágtak maguknak a mellkasán keresztül; sötét tintaként ivódtak bele a hosszúra nyúló csendbe: 

– Ezért gyűlölik magát. 

Vámos arcán a vonások megkeményedtek, a pókhálóként szétfutó ráncok most feszes húrokként rezzentek meg.

– Hogyan? – húzta ki magát. 

– Gyűlölik önt – ismételte a férfi, ijesztően nyugodt hangon. – Azt hiszi, mindenkit lenézhet és megalázhat? Ezt csinálta régen a Tömörkény Gimnáziumban, és most nálunk is. Azt hiszi, van hozzá bármi joga?

A nő nem ijedt meg, állta a sarat Sárközyvel szemben. Ő nem fog megriadni egy ilyen mitugrásztól.

– Panaszkodni akar rólam a dékánnak? – nézett végig a férfin lesajnálóan. – Hát csak nyugodtan. Ön szerint engem meghat a nyavalygásuk? Ezért nem lesznek jó szakemberek, mert képtelenek elviselni a kritikát. – Vékony ujjaival lesimította a kabátja szegélyét.  – Kifogásokat kereső, ingyenélő senkiházik. Ez lesz belőlük.

– És magából mi lesz? – billentette félre a fejét Sárközy. Mély hangja mennydörgésként dübörgött végig az irodán. – Egy megkeseredett vén satrafa, akire senki sem fog emlékezni, és akire nem is akarnak.

Ilona dühösen csapta be a fiókot, az asztalon a kiszáradt virágok levelei zizegve hullottak le a tikkadt, poros cseréppel körbevett földre. A nő a tenyerében szorongatott kis tárgyat a zsebébe süllyesztette, és megnyugodott, hogy az ismét az ismerős súllyal húzza a zsebét. Ruhái egyre kényelmetlenebbül tapadtak a bőréhez, hátán legördült egy kövér izzadságcsepp.

  – Engem hidegen hagy ön is és ez az egész cirkusz, amihez asszisztál. A diákok kapni fognak az élettől ennél nagyobb pofonokat is. Vajon akkor is önhöz mennek majd panaszkodni, György? – A nő keskeny szájának szegletében egy gúnyos grimasz játszott. – Magából sem lesz soha több, mint egy érdektelen tanársegéd.

Azzal megigazította a retiküljét, és a kijárat felé vette az irányt; meg sem várta Sárközy válaszát. Bár nehezére esett  levegőt venni, egy fikarcnyi gyengeséget sem akart mutatni a férfi előtt.

– Ég önnel! – rántotta meg a zsíros ujjaktól fénylő kilincset, és eltűnt a folyosó félhomályában. 

Panaszkodnak. No, meghiszi azt. Érzékeny lelkű, anyámasszony katonái. Mi lesz így belőlük? Hogy fognak így bármihez is? Bezzeg, amikor ő volt fiatal…

Mellkasa egyre jobban szorított, a bőre kezdett túl szűkös lenni neki. Bal csuklójára remegő kézzel erősítette fel a kabátjából előhalászott órát; a hideg hátlap szinte égette a bőrét. A fejében kavarogtak a gondolatok, zavarosan csaptak össze, emelkedtek, mint egy szökőár, ami azzal fenyegette, hogy rögtön elnyeli.

Ilona zihálva lökte be a női mosdó ajtaját, ami halk kattanással zárult be mögötte.

*

2023. december 11., hétfő
SZTE BTK, Dékáni iroda

Dávid fel-alá járkált Sárközy irodája előtt, nedves cipőjének talpa nyikorgó hangokat adott ki a linóleumon. Zselyke nem tudta rávenni, hogy normális csizmát hordjon, a fiú még a legnagyobb hóban is inkább a sportcipőit nyűtte.

Zselyke fürkésző tekintettel nézte a barátját; a feje már kezdett belefájdulni a korzózásba.

– Dávid, megállnál egy percre? Úgy viselkedsz, mintha akasztásra jöttünk volna. 

– Mi van, ha nem fog válaszolni a kérdéseinkre? – A fiú mintha meg sem hallotta volna a lányt. Ujjai között egy elhasznált zsebkendőt morzsolgatott, már apró cafatokra cincálta. 

– Miért ne tenné? – vonta fel Zselyke íves szemöldökét. – Ez nem egy kihallgatás.

Mielőtt Dávid válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és az egyik titkárnő pillantott piros keretes szemüvege mögül a fiatalokra.

– Brezovszky Dávid? Abonyi Zselyke? – kérdezte, mire a fiú kurtán bólintott. – Jöjjenek, a dékán úr várja magukat.

Dávid előzékenyen maga elé engedte Zselykét, és hamarosan ismét ott álltak a kanapék előtt, szembenézve a dékánnal. Az iroda most zsíros, sárga fényben úszott a lámpáktól, a szekrények fenyegető barikádként vették őket körbe.

– Úgy látom, még akadtak kérdéseik – mosolygott kedélyesen Sárközy, miközben visszahelyezett egy könyvet a többi közé.

– Néhány – tette le a táskáját Dávid, leülve a kanapéra; a párnák besüppedtek alatta.

– Hát ne kíméljenek! – biztatta őket a dékán, és helyet foglalt velük szemben, szeme érdeklődve csillogott.

Zselyke lassan előhalászta a noteszát, de Dávid meg sem várta ezt, rögtön a tárgyra tért:

– Elfelejtettünk kérdezni a 2016-os tüntetésről, pedig az meghatározó pillanata volt az egyetemnek, nem igaz? Főként a denevérek és a szennyvíz okozták a problémát, ha jól emlékszem.

Sárközy megköszörülte a torkát:

– Nos, ez egy régi épület, ahogy azt már tudják. Nem mi építettük, nem túl sok közünk volt hozzá, mi csak amolyan honfoglalást végeztünk…

– És sosem jutott eszükbe tüzetesen átnézni a tervrajzokat? – vágott közbe Dávid.

Zselyke és Sárközy is összevonta a szemöldökét a kérdés kétes hangszíne miatt, és egy pillanatra a titkárnők is megálltak a gépelésben.

– Az egyetem anyagi lehetőségei korlátozottak – magyarázta a dékán, próbálva megütni az előző, nyugodt hangot. – Meg kell válogatnunk, hogy mire költünk és mire nem, de most végre sikerült támogatást szereznünk a felújításra.

– Remélhetőleg már nem lesznek denevérek – próbálta Zselyke tompítani Dávid előbbi kommentjének élét, kínos mosolyra húzva a száját.

– Remélhetőleg – ismételte Sárközy, tekintetét egy pillanatra sem véve le a fiúról, aki tovább folytatta:

– Meg akartunk interjúvolni régi tanárokat is. Tudja, minél több vélemény, annál jobb – Dávid szemében valamiféle kihívás csillogott. – Egyvalakit azonban sehogy sem tudtunk elérni, egy bizonyos Vámos Ilonát.

Sárközy mocorogni kezdett a kanapén, ujjai sebesen futottak végig skót kockás nyakkendőjén. A szavak halkan bugyogtak elő hirtelen kiszáradt ajkai mögül:

– Ilona, igen…

– Ismerte? – szorította meg Zselyke a tollát, mire a dékán halványan bólintott.

– Az asztalunk egymással szemben volt a Petőfiben. Magának való nő volt, nem sokat beszélgettünk. 

Dávid közelebb hajolt a férfihoz:

– De azért valamiféle véleménye csak volt róla, nem?

Sárközy tekintetén sötét árnyék suhant át.

– Nem értem, miért releváns ez az interjúhoz. A kollégám volt, nem voltunk gyerekek, hogy a „ki-kit utál” játékot játsszuk.

– Mégis ideges lett, ahogy meghallotta a nevét.

Az irodára sűrű ködként ereszkedtek rá a szavak, Sárközy homlokán apró gyöngyöket kezdett formálni az izzadság.

– Vámost senki sem kedvelte. Egy makacs, kiállhatatlan nő volt, a diákok folyton panaszkodtak rá. És nem csak itt, hanem a gimnáziumban is, ahonnan eljött. Képzelhetik, hogy mennyire súlyos lehetett a helyzet, ha ezt már a tanárok is visszahallották. Akkoriban még nem volt szokás nyilvánosan panaszkodni az oktatókra.

Zselyke becsukta a noteszt, és minden figyelmét a dékánnak szentelte.

– Akkor miért nem rúgták ki? Ha ennyire borzalmas volt…

– Nem az én hatásköröm volt – emelte fel Sárközy a kezét, ezzel a lányba fojtva a szót. – Ahogy említettem, alig beszélgettem vele, és akkoriban egyszerű tanársegéd voltam – zárta rövidre. – És ha most megbocsátanak, még rengeteg dolgom van a felújítással kapcsolatban. Ha nincs több kérdésük… – intett az ajtó felé.

Dávid felállt, ezzel jóval a férfi fölé magasodva.

– Reméljük, az új épületben már nem lesz olyan rémes szag – mondta kihívóan. – Szinte halálos volt.

A fiú egy halk köszönés kíséretében viharzott ki, Zselyke pedig szorosan a sarkában loholva követte, haja megvadult zászlóként lobogott a válla felett.

– Dávid! – kapta el a fiú karját, mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt. – Mi volt ez? Tisztában vagy vele, hogy ő a dékán? 

Dávid arcán az izgalom vörös rózsái indultak virágzásnak.

– A dékán, aki titkol valamit – bólintott. – Te is láttad, milyen zavart lett. 

– Hiszen találtak egy újabb hullát a bölcsészkar egyik épületében! – magyarázta a lány. – Hát persze, hogy zaklatott.

Dávid megrázta a fejét, szemében egyfajta megszállottság csillogott:

– Valami nincs rendjén – húzódott közelebb Zselykéhez. – Ki kell derítenünk, hogy mi folyik itt.

Suspense Crime music https://www.youtube.com/watch?v=i2AzQDVDzEA

„Attól, hogy ők már sokszor nem emlékeznek a múltjukra, nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy kik voltak valójában. Szülők, nagyszülők, házastársak, barátok.” (Hova lött, 14. fejezet)

Vámos Ilonának, a Hova lött szigorú magyar tanárnőjének férje, Berci bácsi Alzheimer-kórban szenved. Valószínűleg mindannyian hallottunk már az időskori demenciáról, ami feledékenységgel és a kognitív képességek romlásával jár. A világon több mint 50 millió embert érint, fő oka pedig az Alzheimer-kór, ami a legtöbb országban hatodik-hetedik helyen áll a vezető halálokok listáján. Nem egyszerű erről a témáról beszélni, mégis szükség van rá, hiszen a betegség tüneteinek ismerete segíthet abban, hogy időben felfigyeljünk rá és elkezdjük a kezelését. Bár jelenleg gyógymód még nincs rá, számos módon lassítható a kór lefolyása. Ahogy Ritának nagy megrázkódtatás volt a Berci bácsival való találkozás, úgy nekünk is nehézséget jelenthet megfelelően viszonyulni egy kissé zavarodott, emlékei közt elveszett emberhez, ami teljesen természetes, viszont fontos, hogy ilyenkor se felejtsük el, hogy az ő élete is ugyanolyan értékes, mint bármelyikünké, még ha ő maga nem is tudja felidézni ennek az életnek az eseményeit.

Az Alzheimer-kór Alois Alzheimerről kapta a nevét, aki 1906-ban egy olyan nő agyszövetét tanulmányozta, aki életében mentális betegségben szenvedett, memóriazavarral és nyelvi problémákkal küzdött, valamint sokszor kiszámíthatatlanul viselkedett. Alzheimer csomószerű képződményeket és kötegszerű részeket fedezett fel az agyában, melyek a betegséget okozták – ezek az úgynevezett amiloid plakkok és neurofibrilláris kötegek. Testünkben az idegsejtek állandó kapcsolatban vannak egymással, hálózatot alakítanak ki, így tudják a különféle információkat az agy és a szervezet közt szállítani, a fehérjékből álló csomók és kötegek viszont zavart keltenek ebben a rendszerben.

Az Alzheimer-kór pontos okát még nem ismerjük, de valószínűleg a genetika is szerepet játszik a kialakulásában. Továbbá más betegségek is összefüggésbe hozhatók vele, például vérkeringési problémák, szívbetegségek, stroke, magas vérnyomás és anyagcsere problémák.

A betegségnek három stádiumát különböztethetjük meg. Az érintetteknél az első tünetek általában 60-70 éves kor körül jelentkeznek, de jellemző, hogy nem diagnosztizálják mindjárt az Alzheimert, hiszen kezdetben csak enyhe memóriazavarnak tűnik. Ilyenkor elsősorban a rövidtávú memória sérül, valamint a betegeknek gondjaik akadnak a beszéddel: elfelejtik, hogy mit akartak mondani, többször elismétlik a mondataikat. A középstádiumban tovább romlik az emlékezet, már az is megtörténhet, hogy nem ismerik fel a családtagjaikat, barátaikat, és azzal sincsenek teljesen tisztában, hogy ők maguk kicsodák. Lassan elveszítik írás- és olvasáskészségüket, a beszédük pedig tovább romlik: spontán nem tudnak megszólalni, rosszul ejtik ki a szavakat, grammatikai hibákat vétenek, és azt is nehezükre esik megérteni, hogy mások mit mondanak nekik. A mindennapi teendőkben, mint az öltözködés és a tisztálkodás, segítségre szorulnak, ahogy a tájékozódásban is, hiszen ebben a stádiumban már összezavarodik az idő- és térérzékelésük, ami azt eredményezheti, hogy például felébrednek éjszaka, nem tudják, hogy hol vannak és elkóborolnak. Mindezek mellett olyan pszichológiai betegségek tünetei is jelentkezhetnek, mint a depresszió, gyakran szoronganak és motiválatlanok a betegek, a korábban kedvelt tevékenységekben nem tudják örömüket lelni.

„– Bertalan azért emlékszik a múltjára, nem?

– De, ő ott él. Azt nem tudná megmondani, hogy mit evett reggelire vagy milyen nap van, de a feleségével és a fiával hosszú órákat tölt az ő kis képzeletbeli világában.”(Hova lött, 14. fejezet)

Az Alzheimer végstádiumában a betegek agya sajnos már egyáltalán nem képes befogadni új információkat, nem tudnak kommunikálni, sem önállóan enni, tisztálkodni vagy járni, így napjaik nagy részét kénytelenek ágyban tölteni. Az alábbi képen az A) ábra az egészséges agyat mutatja be, míg a B) az elsorvadt, összezsugorodott Alzheimeres agyat:

A feledékenységet általában az idősekhez kötjük, és való igaz, hogy rájuk jellemzőbb, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az idős kornak szabályszerűen komoly emlékezeti problémákkal kell járnia. Ahogy az izmaink kisebb teherbírásúak lesznek, ha hosszú ideig nem használjuk őket, úgy az agyunk is, ezért fontos, hogy folyamatosan karbantartsuk. Ezt megtehetjük tanulással, de azzal is, hogy egyszerűen új dolgokat próbálunk ki, hobbikat keresünk, gondolkodunk a világ dolgairól, passzív tévénézés helyett rejtvényeket fejtünk vagy olvasunk (és például megpróbáljuk kitalálni, hogy ki a gyilkos az egyetemi krimiben ☺).

Ma már olyan segédletek is léteznek, melyek célja az idősek memóriájának fejlesztése, a régi, elhomályosult emlékek felidézése. 2023-ban jelent meg a Decades of 100 Uplifting Short Stories for Senior, ami bár egyelőre csak angol nyelven érhető el, de mindenképpen figyelmet érdemel, hiszen olyan eseményekről ad rövid leírást, melyek fontos szerepet tölthettek be szüleink, nagyszüleink életében, így amellett, hogy az emlékekre irányítja a figyelmüket, beszélgetések elindítója is lehet, így növelve az együtt töltött idő minőségét. A könyvbe az Amazon oldalán bele is olvashatunk:

https://www.amazon.com/Decades-Uplifting-Short-Stories-Seniors/dp/B0CF4LKWX4

Ezenkívül vannak még célzottan Alzheimer-kórral küzdőknek kialakított fejlesztő feladatok, amik az emlékezetüket, tájékozódásukat, beszédkészségüket fejlesztik. Ezek közül a következő oldalon szemezgethetünk: 

http://alzheimer-kor.hu/hirek/kategoria/fejleszto_feladatok_1469702155?page=1

 Az Alzheimer-kór felbukkan az irodalomban is. A következőkben olyan könyveket mutatunk be, amelyekben szerep jut a betegségnek.

A romantikus regények kedvelőinek Nicholas Sparks Szerelmünk lapjai című történetét ajánljuk, mely két fiatal, Allie és Noah akadályokkal teli szerelmét meséli el a múlt századba ágyazva. Az olyan szívhez szóló mozzanatok mellett, mint hogy a fiú egy évig mindennap ír egy levelet távol lévő kedvesének, az élet árnyoldala is megjelenik: már idős néniként, egy közösen leélt élet után, a lány emlékei kopni kezdenek, a férje pedig egy történetet mesél neki, hogy felelevenítse a múltat: a saját történetüket.

„– Azt hiszem, tudom, kit választott Allie a történet végén – mondja.
– Tényleg?
– Igen.
– Kit?
– Noah-t.
– Biztos vagy benne?
– Teljes mértékben.” 

Kovagucsi Tosikadzu japán szerző Mielőtt a kávé kihűl című trilógiájában olyan kávézókba kalauzolja az olvasót, melyekben egy-egy misztikus szék található: aki ráül, és a pincér kitölti a kávéját, időutazásban vehet részt, a jövőbe vagy a múltba utazhat, ez pedig jó lehetőséget nyújt egy Alzheimeres szereplőnek arra, hogy újraélje elveszített emlékeit.

A betegség előrehaladtával egyre nehezebb megragadni a régi dolgokat, egyre hosszabb ideig tartanak az egykor reflexből elvégzett, rutinszerű tevékenységek. Többek között ezt példázza A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb Fredrik Backamn tollából. A regény egy kisfiú és a nagyapja különleges kapcsolatáról szól, a felejtésről, az emlékezésről és a búcsúzásról.

„– Milyen érzés?

– Mintha folyton keresnél valamit a zsebedben. Először csak apróságoknak kél lába, aztán nagyobb holmiknak is. A kulcsoknál kezdődik, és az embereknél végződik.”

Míg Berci bácsi csak lazán kapcsolódik a Hova lött nyomozásához, addig vannak olyan irodalmi karakterek, akik betegségük ellenére saját maguk indulnak egy rejtélyes eset felderítésére. Ilyen Maud is, akinek bár halványodnak az emlékei, barátnője, Elizabeth eltűnését nem tudja elfelejteni. Mások figyelmét is felhívja erre, megosztja velük a félelmét, hogy talán Elizabeth veszélyben van, de a családtagjai, a gondozói és a rendőrök is csak legyintenek, és az Alzheimer-kór képzelgéseinek tudják be Maud elméleteit. Cetliket hagy szerte a házában, hogy emlékeztesse magát a nyomozás tényeire, az emlékfoszlányaiból kiindulva szeretné megfejteni az igazságot. Hogy ez végül sikerül-e, kiderül Emma Healey Elizabeth eltűnt című könyvéből.

A virágokat ne felejtsd egy anya-fiú kapcsolatról szól, és arról, hogy idővel hogyan cserélődnek fel a szerepek: míg régen az anya gondoskodott a fiáról, mára ez megfordult. A szerző, Genki Kawamura a főszereplő lelki vívódásait is bemutatja, hiszen a férfit édesanyja Alzheimer-kórja döbbenti rá arra, hogy gyakrabban kellett volna látogatnia, több energiát kellett volna fektetnie kettejük kapcsolatába.

A díjakkal kitüntetett szerzők alkotásai közt is találunk az Alzheimer-kórról szóló történeteket. A 2022-ben Nobel-díjat kapott Annie Ernaux Egy asszony című kisregénye anyjának állít emléket, aki szintén ezzel a betegséggel küzdött. Georgi Gospodinov bulgár szerző Time Shelter című műve pedig 2023-ban elnyerte a Booker-díjat. Ebben egy különleges, Alzheimeres betegeknek kialakított kórházba látogathatunk el, melynek minden emelete egy-egy elmúlt évtizedet idéz fel berendezésével és hangulatával, így segítve a pácienseket az emlékezésben.

Ha kíváncsi vagy rá, hogy a Hova lött Berci bácsijának és betegségének milyen szerep jut még, olvasd tovább az egyetemi krimit, melyben hamarosan kiderül, hogyan képesek a múlt elvarratlan szálai és fájó emlékei irányítani a jelent.

Almási Andrea

2023. december 9., szombat
Szegedi Ősz Idősotthon

A Zákány utcába befordulva Rita egy pillanatra megtorpant. Hogyan fog bejutni Bertalanhoz, és mégis, mit mond majd neki? Elnézte a kétemeletes épületet, néhány ablakot kézzel készített hópelyhek díszítettek belülről. Lassan kifújta a levegőt. Ha már idáig eljutott, nem fordulhat vissza. Belépett hát a főbejáraton, és elmondta a portásnak, hogy Vámos Bertalant szeretné meglátogatni.

– Most épp a szombat délelőtti gyógytorna van, tíz órától lesz lehetséges a látogatás – tájékoztatta a vékonybajszú fiatalember. – Egyébként hivatalosan délután fél három és este hét között van a látogatási idő, de hétvégente lehetővé tesszük a délelőtti találkozásokat is.

Szóval ennyire látszik rajtam, hogy új vagyok itt, nézett Rita feszengve egy szobanövényre, és igyekezett arra fókuszálni, a portás fürkésző arca helyett.

– Talán rokona az úrnak?

– Régi ismerőse – mosolygott Rita, a szíve pedig vészesen dobogni kezdett. Nem volt ínyére a hazudozás, de mit lehet tenni, a szükség törvényt bont. Fogalma sem volt róla, hogy idegenként beengednék-e Bertalanhoz.

– Talán foglaljon helyet, amíg várakozik – mutatott a fal mellett sorakozó fotelokra a portás, Rita pedig feszengve leült az egyikre.

Élete egyik leghosszabb félóráját töltötte ott. Bár a helyiség barátságos volt a meleg színeivel és a készülőfélben lévő karácsonyi dekorációval, mégis úgy érezte, hogy a falak közelednek felé, és össze fogják nyomni, ha tovább ücsörög tétlenül. Végül aztán megérkezett egy nővér, és felé nyújtotta a kezét. Vajon mikor szólt a portás neki? – sandított a férfi felé, aki gyanakvással méregette.

– Üdvözlöm, Ágota vagyok, a Szegedi Ősz Idősotthon ápolónője. Hallom, Vámos Bertalanhoz jött.

– Így igaz.

A középkorú, testes asszonyság intett, hogy menjenek odébb, majd bizalmasan felé fordult.

– Bertalanhoz nem szoktak látogatók jönni. Honnan ismeri? Még a disszidálása előttről?

–.I-igen. Bertalan bácsi szomszédja voltam. Emlékszem, mennyi mindennel kedveskedett nekem óvodáskoromban: adott narancsot Mikulásra, csokit karácsonyra… effélék.

– Hm, ez tényleg kedves. Óvatosan közelítsen majd felé, előfordulhat, hogy nem emlékszik magára.

– Igen?

– Nem tudja? Bertalan Alzheimeres.

– Igen.

Rita megköszörülte a torkát. Jobb lesz, ha abbahagyja az igenezést, meg úgy általában a hazudozást, mielőtt még a nővérnek is gyanús lesz. Próbálta a lehető legtermészetesebb módon követni az emeletre, ahol egy tágas nappaliban néhány idős ember üldögélt: volt, aki kötögetett, más újságot olvasott, ismét más csak szürcsölgette a gőzölgő teáját.

– Lassan beszéljen hozzá, és ne ijedjen meg, ha furcsán reagál. Ebben a stádiumban a betegeknek már nehézséget jelent újdonságokkal szembenézni.

– Ilyen súlyos a helyzet? – nyelt egyet Rita.

– Középstádium, nem a legjobb, és nem is a legrosszabb. Legyen türelmes vele, és őrizze meg a lélekjelenlétét. Jöjjön, ő az – vezette oda egy csontkeretes szemüveget viselő öregemberhez, aki ide-oda pillantgatva ült az ablak melletti karosszékben.

Nem ő volt az első idős ember, akit Rita látott, és mégis: az öregség szinte megtestesült a vonásain. Mintha az élet minden apró eseménye egy-egy ráncot hagyott volna az arcán és a kézfejein, a néhány szál ősz haj mint egy letűnt kor maradványa árválkodott tar koponyáján. A májfoltok, véraláfutások és különféle sérülések hegei szinte teljesen beborították a bőrét.

– Jó napot, Berci bácsi, nézze, kit hoztam! Látogatója érkezett – mondta jó hangosan az ápolónő, így természetesen az összes, a helyiségben tartózkodó ember feléjük fordult, és mohón vizslatta Ritát.

Az öregember szeme megrebbent, de nem nézett feléjük.

– Foglaljon helyet – suttogta az ápolónő Ritának, és egy szabad fotelra mutatott. – Javasolnám, hogy menjenek át egy másik helyiségbe, ahol kettesben tudnak beszélni, de Bertalannak már kissé nehezen megy a séta. Ráadásul a múltkor még a bokája is kibicsaklott, mert el akart csatangolni – nézett rá fejcsóválva, de egy cseppet sem rosszallóan Ágota. – Jól átmozgatta reggel a gyógytornász az izmait, igaz? Rendben van – mondta félig a bácsinak, félig Ritának. – Ha bármi gond lenne, ott leszek a folyosó végén a szobában – azzal megpaskolta Bertalan vállát, rámosolygott Ritára, és eltűnt.

Rita az ölébe helyezett sapkáját szorongatta, a hátán érezte a kötögető nénik pillantását, izzadt a homloka. Nem gondolt rá, hogy Vámos Ilona férje még élhet, arra meg pláne nem, hogy Alzheimer-kórban szenved. Homályosan rémlettek neki dolgok a betegségről, de sosem találkozott még olyasvalakivel, akit ez közelebbről érintett. Talán túl gyorsan belelovalta magát ebbe az ügybe, nincs egy kidolgozott terve, nem tudja, mi lesz a következő lépés…

– Nézd, Bertalan, micsoda csinos nők jönnek hozzád – szólalt meg nevetve egy piros-zöld sálat horgoló nagymama.

– Ugyan, hagyd már – torkolta le egy másik. – Tudod, hogy az Ilonáját keresi mindig.

– Még viccelni sem szabad?

– Szabad, csak nehogy megint nekiálljon éjszaka átkutatni az otthont, és összetörje magát.

– Beszéljen csak hozzá, kedveském – nézett Ritára a piros-zöld sálas –, ne is figyeljen a Mancira. Attól, hogy Bertalan nem beszél sokat, ugyanúgy jólesik neki, ha foglalkoznak vele.

– Értem – mondta Rita halkan.

A torkában gombóccal ismét Bertalanra pillantott, aki ezúttal visszanézett rá. A sálat kötögető néni tapintatosan elfordította a fejét, és beszélgetni kezdett a többiekkel, így Rita is lassan feloldódott.

– Jó napot, Bertalan! – köszönt. – Elnézést, hogy csak így magára török, talán nem emlékszik rám, de jó néhányszor találkoztunk, amikor még Ilonával éltek… Kislány voltam, a szomszédságukban laktam. Ilona segített nekem megtanulni olvasni, hogy szépen ki tudjam ejteni a szavakat.

– Ilona – suttogta Bertalan színtelen hangon, és az addig komoran egy távoli, megfoghatatlan pontba néző szemében felcsillant valami.

– Igen, Ilona – folytatta Rita fellelkesülve. – Mindig nagyon tiszteltem a… szakértelmét. Több barátomat tanította, és… igen nagy benyomást tett rájuk – fejezte be gyorsan a mondatot. – Hol is dolgozott, miután nyugdíjba vonult a Tömörkényből?

Csend. Rita már azt hitte, elrontott valamit, a nénik felé nézett, de ők nagyon jól tettették, hogy nem figyelnek.

– Ilona… Jön? Mikor ér ide?

– H-hova?

– Am…

– Amerikába? – segítette ki Rita, visszaemlékezve arra, amit Marika nénitől megtudott a Vámos-családról. – Amerikába szerettek volna menni mindketten, igaz? Maga ki is jutott, ott élt sokáig. Várta Ilonát, hogy megérkezzen?

Bertalan megint nem szólt. Szája résnyire nyitva volt, a kezeivel valamit babrálgatott: Rita csak ekkor vette észre, hogy a jegygyűrűje az. Ösztönösen odanyúlt a férfi kezéhez, és megszorította.

– Úgy volt, hogy Ilona maga után megy, ugye? Sokáig várta?

– Várni. Várni nagyon – motyogta Bertalan. – Nem vártam – folytatta –, tudtam… nem jön. Rossz voltam, ezért ő… csak nem jön.

– Miből gondolja, hogy rossz volt?

– Bercikét vártuk. Bercike nem jött, mi meg… voltunk… rosszak a másikhoz.

Szóval a fiuk halála rányomta a bélyegét a házasságukra, ezért Amerikában, miután hiába várta a feleségét, Bertalan úgy gondolta, már nem is fog megérkezni: elhagyta – értelmezte magában Rita a hallottakat.

– Voltak a feleségének rosszakarói? Vagy valaki, aki esetleg lebeszélhette a disszidálásról? És maga? Mikor jött vissza Magyarországra? Van valamilyen rokona, aki segített? – tette fel sorra a kérdéseket, és csak a végén kapcsolt, hogy talán kevésbé kihallgatásszerűen kellene beszélnie, mert némely néninek bizonyára nyomozókat megszégyenítő észjárása van, és még rájönnek, hogy nem is olyan ártatlan látogatás ez, mint amilyennek fel szeretné tüntetni. – Csak nemrég tudtam meg, hogy itt van, úgy aggódtam – próbált szépíteni a helyzeten.

Bertalant láthatólag nem nagyon izgatta a dolog, tovább simogatta a gyűrűjét. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, megszólalt:

– Tudja, mikor jön meg Ilona?

– Nem, nem tudom, sajnos. Illetve… biztos nagyon siet, szerintem hamarosan újra találkozhatnak.

Csak nem mondhatja el ennek a szerencsétlen öregembernek, hogy hiába vár a feleségére, aki meghalt, megölték. Máskülönben talán valóban Bertalan után ment volna Amerikába az új élet reményében.

– Nagyon szerette, igaz? – erőltetett mosolyt az arcára Rita, de legszívesebben sírt volna.

Bertalan szótlanul ült. Nézte, nézte Ritát, mintha akarna valamit, kérdezni vagy mondani, bevallani, meggyónni, de hang nem jött ki a torkán. Egy idő után Rita felállt, elbúcsúzott tőle, megsimogatta a hátát, a keze alatt érezte az összeroskadó életet, és megígérte, hogy eljön még.

A folyosón összefutott Ágota nővérrel, aki épp egy gyógyszerekkel megpakolt tálcával egyensúlyozott.

– Már megy is? – kérdezte. – Ne bátortalanítsa el, ha nehezen ért szót Bertalannal – tette le a tálcát egy kis asztalkára, Rita tüdejében pedig bennakadt a levegő, mert ez azt jelentette, hogy hosszabb beszélgetésre számíthat, ő viszont már csak haza akart jutni, és jól kisírni magát. – Az emberek gyakran félnek az Alzheimeres betegektől, mert nem tudják elképzelni, mi járhat a fejükben, és magát a betegséget sem ismerik. Pedig az utóbbi években egyre gyakoribbá vált.

– Nagyon sajnálom – bökte ki Rita, és közben égett a homloka, hisz a sajnálatával semmin sem segített. – Borzasztó, hogy ilyesmi megtörténhet.

– Az – bólogatott Ágota nővér. – De ne aggódjon, itt jó kezekben van Bertalan. Összejöveteleket is szoktunk szervezni az Alzheimereseknek és a hozzátartozóiknak, ahol szakemberek adnak tájékoztatást a betegségről. Alzheimer Café néven fut. Szeretettel várjuk, ha esetleg benézne.

– Mindenképp.

– Lesz tea meg sütemény – vágta rá az ápolónő, aki minden bizonnyal szükségesnek érezte a rendezvény mellett szóló további érvek felsorolását. – Elnézést – tűrte szőkésbarna hajtincseit a füle mögé –, csak annyira elszomorít, hogy egyesek úgy elzárkóznak a betegektől, mintha földönkívüliek lennének, és meg sem próbálják megérteni őket. Attól, hogy ők már sokszor nem emlékeznek a múltjukra, nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy kik voltak valójában. Szülők, nagyszülők, házastársak, barátok. Persze, a gondozásuk sem egyszerű, nem szabad elvárni senkitől, hogy erre áldozza az életét, de azért néhány kedves szó mindig belefér.

– Bertalan azért emlékszik a múltjára, nem?

– De, ő ott él. Azt nem tudná megmondani, hogy mit evett reggelire vagy milyen nap van, de a feleségével és a fiával hosszú órákat tölt az ő kis képzeletbeli világában. Idővel, sajnos, majd ezek az emlékek is elhalványulnak, az Alzheimer folyamatosan súlyosbodó betegség, nem lehet visszafordítani vagy meggyógyítani. Csoda, hogy ilyen idős korában még viszonylag jól van.

– És a mindennapi teendők? Azokkal hogy boldogul? Fel tud egyedül öltözni, például?

– Segítünk neki – szorította össze az ajkait Ágota nővér a rövid válasz után.

– Nem fair – suttogta Rita, inkább annak a láthatatlan erőnek, ami az életet irányítja, mint az ápolónőnek.

– Biztos vagyok benne, hogy Bertalan érezte a törődést, még ha ezt nem is tudta kifejezni.

– Igen, biztosan – indult meg Rita a földszintre vezető lépcsők felé, mert a mellkasában lévő fojtogatást nem lehetett tovább bírni.

– Sosem tudhatjuk, mi vár ránk idős korunkban, ki kell használnunk a rendelkezésünkre álló időt. A legjobbak közt is előfordul az Alzheimer. Képzelje, még Peter Falk is, aki Columbot játszotta… még Agatha Christie is… – mondta a nővér, majd hagyta, hogy Rita elmenjen.

Brian Asselin – I Will Remind You: https://www.youtube.com/watch?v=C4kXequ2Lls

2023. december 9., szombat
Rita és Zsolt lakása

Párás az üveg, hideg lehet kint – gondolta Rita, miközben a reggeli kávéját kavargatta, és álmos szemekkel pislogott az ablakon túl elterülő Szent György térre. Alig lézengtek néhányan az utcán. Legszívesebben ő is visszabújt volna a takarók alá, de már órák óta csak forgolódott. Zsolt egész nap szolgálatban lesz, a macskák még az igazak álmát alusszák a sarokban, őt meg szétzilálják a gondolatai.

Bercike már hatvanöt éves lenne… De most már örök gyerek marad, Vámos Ilona kicsi fia, a tanárnőé, aki akármilyen utálatos is volt Feri szerint, a családját csak szerette. Vajon valahol újra egymásra találtak? Fent, az égben, a felhők közt. Szipogva törölt le egy könnycseppet az arcáról. A fenébe, karácsony közeledtével mindig olyan érzelmes lesz. Hogy várná az ő csöppsége az ünnepeket, ha megszülethetett volna. Együtt díszítenék a karácsonyfát, és annyi mézeskalácsot sütnének, amennyi beléjük sem fér, Zsolt pedig nagyokat nevetne, mert… Nagy csörömpöléssel ért földet a bögre, de Rita csak percekkel később fogta fel, mi történt. Hiszen akkor még Endre felesége volt, a közös gyereküket várták, minden tökéletes volt, mígnem egy nap vértócsával maga alatt ébredt, és hirtelen ködössé és elhagyatottá vált az élete. Zsolttal pedig már nem lehet gyerekük.

Na, de ebből elég – kapta fel az elejtett bögrét, ami szerencsére, nem tört el, csak a kávé hagyott barna foltot a szőnyegen. Nagy hévvel elmosogatta, közben cifrábbnál cifrább jelzőkkel illette a BTK épületeit, amelyek mintha ontanák magukból a halottakat. Hát miféle elátkozott kastéllyá vált az a kedves kis hely? Igaz, a Petőfi sohasem volt túl szívmelengető, de most, a felújítás és a csontváz miatt, az egésznek a környékére kiült a zúzmarás rettegés. Tegnap is, mielőtt Dávid és Zselyke leállították volna a kérdéseikkel, majdnem megállt a szíve, amikor egy furcsa, hályogos szemű takarítóval akadt össze munka közben. Nem szólt semmit, csak biccentett, majd kopott felmosóvödrével beleveszett a félhomályba. Sosem látta előtte, nem tudott róla, hogy új dolgozót vettek volna fel. De nem is látszott újnak, semmilyen értelemben. Olyan érzése támadt, mintha ez az alak egyidős lenne az épülettel…

Megborzongott az emlékektől, de eltökélte, hogy a kezébe veszi az irányítást. Szonja, aki annyi bűnügyet felderített, amíg az egyetemen dolgozott, ezt tenné. Biztos lenne valami jó ötlete, hogy milyen nyomon kellene elindulni, hogyan lehetne minél többet megtudni Vámos Ilona életéről, és így lefülelni a tettest. A tanárnő halott, Bercike halott, a barátaikról, rokonaikról nem tudni semmit – sorolta magában, amíg elővette a konyhaszekrényből a macskák eledelét. Feri szerint egy boszorkány volt, akitől jobban tartottak a diákok, mint a patás ördögtől. Megkeserítette az ő és az öccse életét, amikor a Tömörkénybe jártak. Rita kiszórta a száraztápot, és mire Dáriusz ráérősen nyújtózkodva a tálkához ért, felvillant benne a felismerés: de hiszen ő is a Tömörkényben tanult, és bár Vámos Ilonát nem ismerte, lehettek olyan tanárai, akiknek a munkatársa volt. Ott van mindjárt Marika néni, a kedves, öreg biológia-tanárnő, aki a katedrát otthagyva azzal tölti nyugdíjas éveit, hogy élő- és művirágokból készített koszorúkat, díszeket árul a Mars téri piacon. Tőle vette az adventi koszorújukat is.

Képtelen volt visszafogni magát, minden porcikája bizsergett az izgalomtól: talán mégis igazságot szolgáltathat a szerencsétlen Vámos-családnak. Zsolt, persze, feltenné a kérdést, miért gondolja, hogy ez az ő dolga, de Zsolt most dolgozik, és a végén, amikor kiderül, hogy érdemben hozzá tudott járulni a nyomozáshoz, biztosan büszke lesz rá. Ezzel a lelkesedéssel szállt fel a villamosra, és siklott át a kissé kopár, de karácsonyi fényektől csillogó városon, míg ott nem találta magát a kendőbe bugyolált, vásárlókkal beszélgető Marika néni előtt.

*

2023. december 9., szombat
Mars téri piac

Rita először úgy csinált, mintha a piros bogyókkal és rénszarvasfejekkel díszített girlandokat nézegetné. Meglehetősen sokáig kellett ezt tennie, mert a nénik sehogy sem akarták abbahagyni a beszélgetést. Pedig a tanárnő most nem a zuzmókról meg a mohákról magyarázott…

– Ritácska – hangzott a hirtelen köszöntés, mire Rita összerezzent.

– Marika néni – hebegte, és a sapkája igazgatásával próbálta lefoglalni remegő kezeit.

Mindig meglepte az a közvetlenség, amivel a tanárnő mutogatta a portékáit, de hát már a gimnáziumban is ilyen volt: gyerekeimnek szólította a diákjait, és elvárta, hogy őt Marika néninek nevezzék, azaz szöges ellentéte volt a többi tanárnak. Ezért szerették annyira.

– Mikulásvirágot? – tolt elé egy cserepet. – Nagyon szépek lettek idén. Néha azon gondolkodom, kertésznek kellett volna mennem. No, de akkor ki verte volna a fejetekbe a sok okosságot – nevetett.

– Ha már a régi időket tetszik említeni – kezdett bele Rita, izzadó tenyerét a nadrágjába törölve –, a minap szembejött velem egy cikk Vámos Bertalan haláláról. Ő nem annak a Vámos Ilonának a fia, aki a Tömörkényben tanított, és akiről annyi városi legenda terjengett a tanulók közt?

– Édes Istenem, a Bercike – csapta össze a tenyerét Marika néni. – Micsoda tragédia volt! Szegény Ilona sosem heverte ki igazán, ráadásul a férjével is megromlott a kapcsolatuk miatta. Én még csak kezdő tanár voltam akkor, de azt rebesgették, hogy a baleset után Ilona teljesen megváltozott, az a semmirekellő Bertalan meg ahelyett, hogy a támasza lett volna, a munkába menekült. 

– Bertalan a férje?

– Igen. Nem volt túl éles eszű fickó, ’89-ben kiment Amerikába, de azt mondják, nem volt jó sora ott. Öregségére aztán hazajött pár éve. Ilona szintén eltűnt, de ha engem kérdezel, kötve hiszem, hogy a férje után ment, mondjanak bármit a népek. Magának való fráter volt az, nem érdemelte meg az asszonyt. No, de én igazán nem akarok beleavatkozni más dolgába – szabadkozott Marika, talán Rita elképedt tekintetét látva –, csak hát, tudja, drágám, hall itt ezt-azt az ember – mutatott körbe a zsúfolt piacon.

– Szóval Bertalan még él?

– Él, ha nem is virul. A Szegedi Ősz Idősotthon lakója. A múltkor volt itt a Gizike, akinek a sógora most költözött be, na, az mesélte, hogy alig tudott szót érteni egy majdnem százéves bácsikával, aki mintha valami álomvilágban járt volna. No, már most én kiderítettem…

– Nagyon köszönöm, Marika néni – szakította félbe Rita, a kezét szorongatva. Pirospozsgás arcába mosolygott, mert egyszerre teljesen egyértelmű lett számára, mit tegyen. – Most rohannom kell, de mindenképp jövök még karácsony előtt, India szétrágta a süni alakú díszt, amiből a búzának kellett volna kikelnie az ünnepre, úgyhogy kell majd másik – hadarta, és már ott sem volt, meg sem hallotta a régi biológia-tanárnő méltatlankodó dünnyögését.

Gyorsan megnézte a Google Térképen, merre találja a Szegedi Ősz Idősotthont, majd, míg odafelé utazott, jókat kuncogott a minden lében kanál Marika buzgóságán. Többet kellene járnia a piacra, elvégre sosem árt, ha van egy beépített emberük. Ha a néni egyszer ráun a kertészkedésre, nyomozónak kellene elmennie.

Street sound: https://www.youtube.com/watch?v=vhZygQn46Ik

Múzeumi pályázatok. Néprajz, nyelvjárás, történelem
Délmagyarország, 1986. március 13., csütörtök

A Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága meghirdette ez évi pályázatait. A néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázaton helyszíni gyűjtésen alapuló vagy a paraszti élet tapasztalatait összegző, eredeti ismeretanyagot feltáró munkákkal lehet pályázni, olyanokkal, amelyek másutt még nem vettek részt versenyben, és nyomtatásban sem jelentek meg. A pályamunkákat 1986. augusztus 31-ig, két azonos tartalmú és terjedelmű példányban kell beküldeni az ifjúsági és felnőtt kategóriában egyaránt, a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága címére: Szeged, Roosevelt tér 1—3. Mindkét kategóriában három-három díjat (ezek megoszthatók) adnak át a múzeumi hónap keretében.

A pályázatot három kategóriában hirdetik: felnőtt, ifjúsági és csoportos. Beküldési határidő: 1986. augusztus 31.

*

1986. március 14., péntek
Tömörkény Gimnázium

A lassan erősödő tavaszi napsütés egyre magabiztosabban táncolt a gimnázium ablakain, megmelengetve a fiatalok arcát, megcsillanva az üvegfelületeken. A tanáriban egyedül ülő Vámos Ilonának az időjárás vidámsága fel sem tűnt. Nem is nagyon érdekelte, holnapra úgyis esőt ígértek, neki pedig még sok mindent el kellett intéznie, ezért maradt bent péntek délután az iskolában, miközben fiatalabb kollégái már hazaindultak. A tanárnő ilyenkor kemény pillantással illette a távozókat. Nem csoda, hogy az oktatás ilyen lábakon áll, ha az összes fiatal kolléga szívesebben megy haza pihenni, minthogy a munkáját végezze. A folyosón egyre közeledő léptek azonban őt is félbeszakították, rövid kopogás után szinte kicsapódott az ajtó, és egy fiatal férfi lépett be rajta, kezében összegyűrt újságot szorongatva.

– Jó napot kívánok, Vámos tanárnő – a kissé érdes hang ismerősen csengett, az asszonynak pedig elég volt pár másodperc, hogy felismerje az előtte álló és láthatóan zaklatott férfiban régi tanítványát.

– Czeglédi Ferenc. Régen láttam magát. Miben segíthetek?

Feri, ha Tóni miatt be is kellett jönnie az iskolába, lehetőség szerint kerülte a régi tanárát, és mindig ügyelt rá, hogy véletlenül se fussanak össze. Most, annyi év után, kellett neki egy pillanat, hogy összeszedje a gondolatait, és a lehető legnyugodtabban beszélhessen Vámos Ilonával. A tanárnő mit sem változott, ugyanaz a vörös frizura és ugyanaz a kosztüm, mint az ő diákkorában, csupán mintha az arcán lettek volna mélyebbek a ráncok. A tekintete viszont ugyanolyan kemény maradt, mint régen.

– Ebben – dobta Feri az összegyűrt újságot a tanárnő elé, aki az olvasószemüvegét megigazítva hajolt a papír fölé. – Jól tudom, hogy mindenkit bátorított erre a pályázatra, csak az öcsémet nem?

– Jól tudja – kulcsolta össze az ujjait a tanárnő. – Az ö-ző nyelvjárásról akart volna dolgozatot írni, természetes, hogy eltanácsoltam az ötlettől. Így is elég problémám van vele és a maguk tájszólásával. Három éve keményen dolgozom rajta, hogy a maga testvére megtanuljon végre rendesen beszélni, inkább hálásnak kellene lennie.  

Feri szinte el is felejtette, a tanárnő szavai milyen élesen tudnak vágni, és milyen tehetetlennek érezte magát mindig ellenük. Akkor soha nem szólalhatott fel, nem szegülhetett szembe vele, ha továbbra is a gimnáziumban akart maradni, de most mint Tóni gondviselőjének, megvolt rá a joga.

– Hálásnak? – a férfi lassan közelebb lépett, a tekintetét nem véve le a nőről. Soha nem volt egy vézna gyerek, először a gazdaságban végzett munka, majd az építőmunkás állása tartotta jó kondícióban. Nem is bánta, hogy most kicsit fenyegetően hajolhatott a tanárnő fölé. Vámos Ilona arca azonban meg sem rezdült, csupán a szemében csillant valami. – Maga miatt három éve szenved az öcsém. Hagyja el a nyelvjárást, amit még a szüleink tanítottak nekünk? Szinte ez az egyetlen dolog, ami maradt belőlük. Ezt akarja kitörölni, a családunk hagyatékát?! Maga miatt nem mer jelentkezni többet semmilyen szavalóversenyre vagy pályázatra. Most is úgy kellett győzködnöm, és ezt is elvenné tőle, ahogy elvette a szavalás örömét? Tudja, milyen nehéz volt kirángatni a gödörből, miután nem engedte, hogy részt vegyen a Juhász Gyula emlékversenyen? Tudja, mit tett az önbizalmával? Engem kinevelt az ö-zésből, gratulálok, de Tónit hagyja békén, és fogja fel végre, hogy a nyelvjárás nem szégyen, hanem kincs.

– Ah, igen, a szavalással magának is meggyűlt a baja, ahogy emlékszem.

– Most az öcsémről van szó! – csattant fel Feri. – El fog indulni ezen a pályázaton, és nem maga fogja mögmondani, hogy mit tögyünk!

– „Megmondani, hogy mit tegyünk” – javította ki Vámos Ilona nyugodt hangon, majd megrázta a fejét. – Ferenc, úgy látom, mégsem végeztem magánál elég jó munkát. De ne aggódjon – csukta be finoman az újságot a tanárnő, és visszanyújtotta Ferinek. – A testvérénél majd jóváteszem. Nem fogja elhagyni ezt az iskolát anélkül, hogy megbizonyosodnék róla, ő tud rendes emberhez méltóan beszélni, és akkor talán nem fogja úgy végezni, mint maga.

Feri ekkor jött rá, hogy hiába nőtt fel, mégsem tud egy szintre emelkedni Vámos Ilonával, akinek a szemében ugyanaz a megszégyeníthető és tájszólással beszélő fiú maradt, mint aki régen volt. Ráadásul most az öccse is ugyanebbe a helyzetbe került. Ezzel a jelenettel pedig csak azt sikerült elérnie, hogy még nagyobb erővel irtsa ki a szüleik örökségét Tóniból. Hiába próbált kiállni a testvéréért, csak rontott a helyzeten.

– Még valami esetleg?

Vámos Ilona szemében a győzelem táncát járták a tavaszi napsugarak, de a holnapi eső illata már ott lebegett körülöttük. Feri szólásra nyitotta a száját, de bármit is akart mondani, már nem volt értelme, így inkább fogta az összegyűrt újságot, és a tanárnő asztala melletti szemetesbe hajította.

– Nem. Köszönöm, tanárnő.

– Én köszönöm. A további viszontlátásra.

Feri még egyszer végigmérte a nőt, ahogy elégedetten újból kézbe veszi a tollát, majd szó nélkül megfordult, és kisétált a tanáriból. Hogyan fogja ő ezt megmagyarázni Tóninak...?

2023. december 8., péntek
A Rivában és az SZTE BTK épülete előtt

Korán sötétedett, a nap sem sütött ki, így már délután három órakor szürkület borult a városra. Nem voltak sokan a Rivában, mindössze három asztalnál ültek, az egyiknél Zselyke és Dávid tanulmányozta az étlapot. Közben halk zene szólt, ők meg nyugodtan beszélgettek a cikksorozatuk alakulásáról. Már negyedik éve jártak az egyetemre, abba az épületbe, amit az asztaluktól is tökéletesen láttak, hiszen épp szemben van az étteremmel. Nap mint nap elmennek a Riva előtt, mégsem ettek még itt soha. Még egy kávéra sem ültek be, mindig a Nyugit vagy a Radnóti Kávézót választották. Épp ezért, mikor tegnap azon gondolkodtak, hova menjenek randizni, Dávidnak eszébe jutott ez a hely. Péntek lévén amúgy az egyetem közelébe se mentek volna, egyiküknek sincs ilyenkor órája, de úgy voltak vele, most az egyszer kivételt tesznek. Úgysem jártak még pénteken az egyetem körül a négy évük alatt. Ez ma ilyen „húzzunk ki pár dolgot a bakancslistáról” nap. Ha egyáltalán rajta vannak ezek a dolgok a bakancslistájukon.

Közben sikerült választaniuk, odamentek a pulthoz, és leadták a rendelésüket.

– Még kéne egy ötlet az utolsó cikkünkhöz, és egyszerűen semmi nem jut eszembe. Miről írhatnánk még a Petőfi kapcsán? – kérdezte ingerülten Zselyke, miközben tenyerével a homlokát támasztotta.

– Nem tudom. Év elején úgy tűnt, tök sok mindenről lehet írni, de gyorsan ellőttük a témákat.

– Ja, írtunk a múltjáról, a dékán beszélt nekünk a felújításról, arról a 2016-os tüntetésről is találtunk infókat, még azzal a lánnyal is beszéltünk, aki részt vett rajta anno – mondta, majd kortyolt egyet az üdítőjéből.

– Csinálhatnánk egy interjút valakivel – ötletelt Dávid.

– Kivel? És miről kérdeznénk? – nézett rá tanácstalanul Zselyke.

Erre Dávid sem tudta a választ. Fejét rázva nézett vissza a barátnőjére, majd nagyot sóhajtott, és oldalra tekintett. A hatalmas üvegfalon át egyenesen a Petőfi-épületet nézte. Kívülről még nyoma sem volt a felújításnak, ugyanúgy állt ott, mind tegnap, és mint azelőtt, mióta csak először látták a piszkosszürke színével és a lepattogzott vakolattal. Zselyke is az épületet fürkészte, hátha eszébe jut valami. Egy ablakban világosság gyúlt, majd percek múlva ki is hunyt. Ez megtörtént még egy párszor. Mindig az eggyel odébb lévő teremben kapcsolták fel, majd le a villanyt.

– Mi lenne, ha keresnénk egy tanárt, aki már elég régóta tanít itt, és megkérdeznénk, hogy van-e valami jó sztorija a Petőfiről. Vagy rossz – törte meg Dávid a csendet.

– Ez tök jó ötlet! Mit szólsz Hollóshoz?

– Adom, biztos lenne ránk pár perce, jófej, és sokat van a Petőfiben. 

A rendelésük elkészült, így félbeszakították a beszélgetést, odamentek a pulthoz a pizzáért és a risottóért, majd visszaültek, és folytatták az ötletelést.

– Tudod, kit látok mostanában sokszor a Petőfi körül? Ritát – mondta Zselyke, miközben harapott egyet a pizzájából.

– Igen? És?

– Neki elvileg semmi dolga nem lenne ott, mert ő csak a főépületben dolgozik. A Petőfinek van saját takarítója.

– Lehet, hogy most a sok pakolás meg készülődés miatt ott is segítenie kell – gondolkodott Dávid, miközben egy újabb falatot evett a risottóból.

– Az lehet, fogadok, hogy most is ő van ott, és ő kapcsolgatja a villanyt.

– Őt is kérdezhetnénk az épületről, akkor már tényleg mindenkit megszólaltatnánk – nevetett.

– Ha van mondanivalója, miért ne…

– Megkérhetnénk, hogy vigyen be minket az épületbe, és csinálhatnánk pár fotót – csillant fel Dávid szeme, mire letette a villáját, és két kezét egymás mellett tartva a levegőben drámaian széthúzta őket, mintha csak ott jelenne meg a felirat. – Már látom is a szalagcímet: Exkluzív fényképek a kiürült, felújítás előtt álló Petőfi-épületről.

– Hmm, izgi! – élcelődött Zselyke, mire Dávid félrebillentett fejjel, halványan mosolyogva nézett rá. – Csak viccelek – nevetett. – Igazából jók lehetnek majd később is egy előtte-utána fotósorozathoz. Szerinted Rita bevinne minket?

– Miért ne? Tavaly is milyen jót beszélgetett velünk a Nyugiban. Főleg egy kis fröccs után.

– Akármit választunk, cselekednünk kell. Jövő héten van a határidő.

Végül megállapodtak abban, hogy azt valósítják meg, amelyik összejön. Legjobb esetben plusz egy cikket írnak a sorozatba.

Időközben teljesen besötétedett, az üvegfal tükörré változott, csak az utcai lámpák fényében lehetett látni a környező épületek sziluettjét. 

–  Mindjárt jövök – szólt Dávid, majd a mosdó felé vette az irányt. Aztán vissza a pulthoz, mert rájött, kulcs nélkül nem fog bejutni.

Zselyke biccentett, és automatikusan a telefonjáért nyúlt, de eszébe jutott, hogy próbálja csökkenteni a képernyőidejét, ezért inkább kinézett az ablakon, onnan viszont csak a tükörképe nézett vissza rá.

Szinte ugyanabban a pillanatban Rita lépett ki a Petőfi-épületből. Ingerülten az órájára pillantott, és sietős léptekkel a BTK főépülete felé vette az irányt. Azt számolgatta, ha gyorsan felszalad a táskájáért, akkor még eléri a következő villamost. Már nagyon otthon akart lenni, főként azért, hogy elmesélhesse Zsoltnak, mit tudott meg reggel Feritől. 

Mikor elhaladt a közvilágítás lámpája alatt, Zselyke, aki még mindig az ablakot bámulta, hirtelen felismerte az alakját. Nagyot dobbant a szíve, rögtön az jutott az eszébe, hogy megkérdezi, segítene-e nekik a cikkük elkészítésében. Dávid még sehol sem volt, így felkapta a kabátját, és a pult felé sietett.

– Megmondanád a barátomnak, ha visszajött a mosdóból, hogy kint vagyok? Köszi! – Majd meg sem várva a pincér válaszát, kiszaladt az ajtón. – Rita! – kiáltott egyet, mire a hivatalsegéd megpördült a tengelye körül, és meglepetten nézett a felé loholó Zselykére. – Szia! Ne haragudj, hogy csak így letámadlak. 

– Szia! Zselyke, ugye? – nézett Rita a lányra összehúzott szemekkel.

– Igen. Van néhány perced? 

– Igazából sietnem kell, de gyere fel velem a táskámért, és közben mondd el, mit szeretnél – azzal mindketten elindultak a bejárat felé, Zselyke pedig elhadarta a kérését.

Pont a főépület vaskos ajtajáig jutottak, amit Rita már belökni készült, amikor megakadt a mozdulatban.

– Szerintem most nem tudlak bevinni titeket, elég nagy káosz van odaát…

– Igen, ezt gondoltam, de minél nagyobb a rumli, annál hatásosabbak lennének később az előtte-utána képek. 

– Nem hiszem, hogy megengednék, hogy fotózzatok odabenn, de megkérdezem Zsoltot – szaladt ki Rita száján, majd egyből rájött, hogy elszólta magát, és kissé beharapta az ajkát.

– A férjedet? Hogy jön ő a Petőfi-épülethez? – értetlenkedett Zselyke.

Rita belátta, hogy ebből már nem jöhet ki jól. Ahogy azt is tudta, hogy ez a beszélgetés nem két perc lesz. Most már felesleges sietnie, majd megy a következő villamossal. Így hát félrevonta Zselykét az ajtóból, mély levegőt vett, és belekezdett.

– Amit most mondok, azt nem szabad elmondanod senkinek. 

– Még Dávidnak sem?

Csak emlegetni kellett. Épp akkor lépett ki a Riva ajtaján. Azonnal meglátta Zselykééket, és odasétált hozzájuk.

– Azt hiszem, így is, úgy is meg fogja tudni – sóhajtott Rita gondterhelten, mikor meglátta a közeledő fiút.

– Sziasztok! Minden rendben? – kérdezte Dávid, mikor odaért.

– Rita éppen mesélni akart valamit a Petőfi-épületről…

– Na, akkor tudnál nekünk segíteni a cikkünkkel? 

A két nő egymásra nézett.

– Mi az? – nézett rájuk Dávid értetlenül.

– Éppen azt kezdtem el mondani Zselykének, hogy most lehetetlen, hogy bemenjetek és fotózzatok az épületben – magyarázta Rita. – Igaz, hogy csak idő kérdése, míg mindenki megtudja, de hivatalosan folyamatban lévő rendőrségi ügy, úgyhogy egy szót se senkinek – nézett rájuk szigorúan.

Mindketten elkomolyodtak, bólintottak és feszülten várták, hogy mit mond.

– Történt valami a múlt héten az épületben… és hát… szóval, hogy… találtak egy csontvázat.

– Hogy micsoda? – A két fiatalból egyszerre szakadt ki a kérdés.

– A férjem dolgozik az ügyön, úgyhogy elmondott egyet s mást, de a rendőrség sem tud még túl sokat.

– Azonosították már? – tudakolta Dávid. 

Rita nem válaszolt egyből, nem tudta, hogy hazudjon vagy az igazat mondja. Dávidnak viszont már egyértelmű volt.

– Tehát igen.

– Nem kéne belekeverednetek.

– Egy újabb gyilkosság a BTK-n? Hát ezt nem hiszem el! – hüledezett Zselyke.

– Még nem biztos, hogy gyilkosság történt – magyarázta Rita.

– Mi más lehetne? Gondolom, az a csontváz el volt rejtve valahová, ahol volt lehetősége szépen lebomlani, tehát a szagát sem érezhették. Olyan helyre pedig nem hiszem, hogy csak úgy beájult, mert, mondjuk, szívrohama lett – gondolkodott Dávid, majd rémült felismeréssel az arcán Ritára nézett. – Ugye, nem a falban volt?

Válaszolnia sem kellett. Minden az arcára volt írva.

– Úristen! – kapta elszörnyedve a kezét a szája elé Zselyke.

– Neked aztán gyorsan jár az agyad! – dicsérte meg Rita. – Igen, ott találta meg Hollós Valentin múlt héten. – Körbenézett, de egy lélek sem volt az utcán, és bár látta maga előtt Zsolt rosszalló tekintetét, elmondott mindent, amit tudott, mert egyszerűen már nem bírta magában tartani a történteket, úgy érezte, szétfeszítik belülről. A két fiatal feszülten hallgatta.

– Ez eszméletlen! – mondta Dávid, miután Rita befejezte.

– Csak, hogy tisztázzuk, azért mondtam el mindezt, hogy ne maradjon bennetek kérdés, és el tudjátok felejteni, nem azért, hogy magánakcióba kezdjetek – mondta Rita ellentmondást nem tűrően.

– Persze, hogy nem – helyeselt Dávid. – Csakis veled együtt nyomoznánk.

Zselyke hevesen bólogatva értett vele egyet.

– Na, neeem! Nem, nem, nem… nem. Nem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy milyen gyorsan kapcsoltam, szerintem tudnánk együtt dolgozni – nézett rá reménykedőn.

Rita pár másodpercig szigorú tekintetét Dávid szemébe fúrta.

– Hajh – sóhajtott. – Zsolt meg fog ölni…

Juhász Gyula emlékére. Vers- és prózamondó verseny Szegeden
Délmagyarország, 1983. október 12., szerda

A Hazafias Népfront Szeged városi közművelődési bizottsága – a városi tanács vb művelődésügyi osztályának, az SZMT kulturális osztályának, a KISZ városi Bizottságának, a Délmagyarország Szerkesztőségének, a Somogyi-könyvtárnak és a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat kirendeltségének támogatásával — nagy költőnk, Juhász Gyula születésének centenáriuma alkalmából vers- és prózamondó versenyt hirdet középiskolásoknak, szakmunkástanulóknak és 35 év alatti dolgozó fiataloknak. 

A versenyzőknek két művet (verset, prózai alkotást – novellát, tárcát, esszét stb.) kell bemutatniuk: egyet Juhász Gyula művei közül, egyet pedig szegedi írókortársaitól. A kiírás javasolja, hogy a résztvevők böngésszék a korabeli szegedi újságokat, kiadványokat, mert a zsűri külön is értékeli majd a kevésbé ismert vagy elfeledett alkotások népszerűsítését.

Jelentkezni 1983. november elsejéig lehet a középiskolákban és szakmunkásképző intézetekben az e feladattal megbízott tanároknál: az üzemekben és intézményeknél a szakszervezeti bizottságok és a KISZ-bizottságok kultúrfelelőseinél. A verseny négy elődöntőből és városi döntőből áll. Az elődöntőket november 10. és 30. között rendezik meg. A Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskolában a Radnóti, a Ságvári, a Tömörkény és a Széchenyi gimnázium tanulói mérik össze felkészültségüket; a Bebrits Lajos szakközépiskolában a fent nem említett szakközépiskolák tanulói; a 624-es Ipari Szakmunkásképző Intézetben a szakmunkástanulók; az újszegedi November 7. Művelődési Házban pedig a dolgozó fiatalok versengenek. Egy-egy elődöntőből öt-öt versenyző jut tovább a városi döntőbe, melyet december első felében a Bartók Béla Művelődési Központban rendeznek. Az első helyezett elnyeri a Hazafias Népfront városi Bizottságának kétezer forintos könyvutalványát, a második díj a városi tanács vb művelődésügyi osztályának 1300 forintos könyvutalványa, a harmadik a Délmagyarország Szerkesztőségének 1000 forintos könyvutalványa.

*

1983. október 13., csütörtök
Tömörkény Gimnázium

– Láttátok? Kétezer forint! – robogott be az egyik fiú a terembe, elsős gimnazista létére a gyermeki lelkesedés csak úgy áradt belőle, de társainak sem kellett magyaráznia, mire gondol. Egy kisebb csoport már így is a Délmagyarország egy szétterített példánya körül tolongott, hasonló lelkesedéssel töltve meg az izgalomtól vibráló levegőt.

– Mennyi csodás könyv! – örvendezett egy fonatos lány, szeme előtt szinte felsorakoztak a kötetek, amik a szobájában egymásra pakolva a plafont súrolnák.

– Én tuti nem könyvet vennék belőle, hanem édességet – jegyezte meg hátulról egy fiú, mire a mellette ülő társa fejen vágta.

– Ezt könyvutalványban kapod, te bolond, nem költheted másra.

– Akkor meg sem éri…

– Egy teljes könyvtárt löhetne építeni belőle! – csatlakozott Tóni is. Az ő elméjében indiánregények lepték el a kis lakásukat, és bele sem gondolt, hogy Feri esetleg szívrohamot kapna, ha hirtelen helyet kéne teremteniük akár több, mint ötven regénynek.

– Ti akartok jelentkezni?

Az osztály egy részén lelkes igenlés hullámzott végig, míg a kevésbé vállalkozó szelleműek kíváncsian figyelték a lassan kialakuló versengést, és azt, ahogy egyesek már le is foglalták a kedvenc verseiket, hogy ők bizonyosan azzal indulhassanak majd. Tóni gondolatai is ekörül forogtak, ha nem is ismert túl sok verset, amit magabiztosan szavalna, nem érezte magát gondban, hiszen majd megkérdezi Ferit. A bátyja úgyis sokat olvasott, biztos tud valami jót, amivel megnyerheti maguknak a kétezer forintos fődíjat. El is döntötte, megengedi neki, hogy a felét ő költse el azokra a krimikre, amiket annyira szeret. Na jó, inkább a negyedét.

A fiatalok lelkesedését hamar ismerős és határozott léptek zaja törte meg, és az osztály egy emberként mozdult, hogy minél hamarabb a helyükre jussanak, a Délmagyar pedig susogva tűnt el az egyik pad alatt. Pont abban a pillanatban, amikor Vámos Ilona egyenes testtartással és szokásos kemény tekintetével belépett az osztályterembe.

– Jó reggelt kívánok!

– Jó reggelt kívánok – köszönt vissza az osztály, majd olyan csönd telepedett rájuk, hogy a teremben tisztán visszhangzott, amint a tanárnő kihúzta a nyikorgó széket, és leült. A napló lapjainak susogásától sokak gyomrában ideges görcs keletkezett. Végül a tanárnő a perceknek tűnő csönd után újra megszólalt, a szemüvege fölül nézve a diákokra. – A mai felelés elmarad, ugyanis a meghirdetett vers- és prózamondó versenyről kell beszélnünk, amiről bizonyára sokan hallottak már.

Néhány kevésbé felkészült diákból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, de Vámos Ilona úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Szigorú tekintete végigjárt az osztályon, fejben már meg is jegyezve, hogy kiket akar bizonyosan indítani a versenyen. Őt kevésbé érdekelte a jutalom, inkább az, hogy jó eredményeket szerezzenek a diákjai, és ezzel magukat is tudják fejleszteni a minden bizonnyal nehéz versenymezőnyben. Meg hogy dicsőséget hozzanak a Tömörkénynek. És személy szerint neki.

– Én lettem kinevezve iskolánkban az ezért felelős tanárnak, így nálam tudnak jelentkezni. A szünet alatti rohangálások elkerülése végett pedig most ezt le is tudnánk. Jelentkezzenek, akik szeretnének indulni.

Sokan egyből felrakták a kezüket, majd még páran, kissé bizonytalanul, csatlakoztak hozzájuk. Tudták, hogy nagyon sokan fognak részt venni a versenyen, valószínűleg nehéz lesz továbbjutni a fordulókon, de a nyeremények ígérete biztatóan lebegett a szemük előtt. Tóni ujjai is remegtek, de azért kihúzott háttal jelentkezett, hátha akkor a tanárnő nem látja rajta, valójában mennyire izgul. Feri biztosan nagyon büszke lesz rá.

– Bodó Jolán, maga miért nem jelentkezik? – pillantott Vámos Ilona a fiú padtársára, azonban a lány a neve hallatára megdermedt, és mintha még jobban próbált volna eltűnni a székében.

– Én... Én nem igazán szerettem volna indulni, tanárnő... – csuklott el Jolán hangja, és az arcát ellepte a pír. Közismert volt, hogy nagyon szépen tudott szavalni, de legalább ugyanannyira volt lámpalázas, ha hallgatóság elé kellett állnia.

– Maga? Badarság. Beírom, és kezdjen gondolkodni egy művön, amivel indulni fog.

Jolán némán bólintott. Tóni vigasztalóan súgott volna neki valamit, de ekkor a tanárnő tekintete rá és a felnyújtott kezére irányult.

– Czeglédi Antal – a fiú nyelt egyet, már a nő hangsúlyából lehetett érezni, hogy valami baj van. Tóni szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy Vámos Ilona szemöldöke egyre jobban ráncba gyűlt. – Maga mégis mit csinál?

– Én is szörötnék mönni a vörsönyre – páran halkan kacagni kezdtek, a tanárnő tekintete pedig egyre borúsabban égette a fiút. Vámos Ilona már figyelmeztette, hogy nem fogja eltűrni a tájszólását, azonban Tóni hiába igyekezett odafigyelni, idegességében mindig visszacsúszott az ö-zésbe. Vámos Ilona tanárnő mellett pedig könnyen ideges lett az ember.

– Nem, maga bizonyosan nem – Tónit mintha hideg vízzel öntötték volna le. – Ha maga megjelenik egy versmondó versenyen így beszélve, nem csak magára hoz szégyent, de az egész iskolára. Czeglédi Antal, azt hittem, a bátyja legalább ver magába valami kis értelmet, de úgy látszik, erre ugyanúgy képtelen volt, mint megtanulni rendesen beszélni. Tudja, elegem van abból, hogy maguk idejönnek egy gimnáziumba, miközben beszélni sem tudnak! Ha rajtam múlna, maga meg a bátyja is repült volna innen már régen, és mehettek volna vissza a földekre, hogy ott kedvükre makogjanak.

Tóni érezte, ahogy az arca egyre jobban felforrósodik a szégyentől, de felszegett fejjel tűrte, ahogy a tanárnő egyre erősödő hangnemben folytatta az alázását az egész osztály előtt. Nem ez volt az első alkalom, hogy Vámos Ilona a beszédét támadta, azt a nyelvjárást, amin még az édesanyja szólt hozzá, amíg szólhatott, de az első eset volt, hogy Ferit is felemlegette. A fiú tudta, hogy a bátyjának és a tanárnőnek sem volt békés a kapcsolata, de azt, hogy nyíltan szidja, nehezen tudta eltűrni.

– Tanárnő, kérem, a bátyám mögérdemölte, hogy…

– Mit mondtam, Czeglédi? Még egy ilyen, és mehet az órámról! És ne sírjon itt nekem, nem alsótagozatban vagyunk!

Tóni észre sem vette, hogy a könnyek lecsordultak az arcán, hiába próbálta őket visszatartani. Halk suttogás és kuncogás hullámzott végig az osztályon, ahogy mindenki a némán szemét törölgető fiú felé fordult. Most Tónin volt a sor, hogy el akarjon süllyedni az asztal alá. A sértettség és az igazságtalanság forró könnyei égették a szemét. Vámos Ilona mérgesen nézte a terem elejéből, míg kegyesen tovább nem siklott a következő, figyelemre érdemesebb diákra. Valaki nyújtott Tóninak egy zsebkendőt, de szinte fel sem fogta.

Aznap Feri, a munkából hazaérve, a konyhában talált rá az öccsére, ahogy egy széttépett Délmagyar mellett ül a kövön, és a felhúzott térdébe temetett arccal sír.