2023. október 18., szerda
Petőfi-épület

Reszketett a csikk parázsló vége, elfulladt, füstje szürkén sodródott a fojtogató szélben. Hollós megint a telefonjára pillantott, fiatal arca kísértetiesen fehérlett a rávetülő fényben, amúgy is őszes haja kilúgozódott. Még mindig túl korán volt. Az utcalámpák jó ideje lekapcsoltak, a hajnal hasadása mégsem akart megkezdődni, enyhe sárga helyettesítette – körtefény a Petőfi portásfülkéjéből.

Az októberi szél benyomakodott Hollós mellett, ahogy belépett az ajtón: néhány falevelet lökött be a lábtörlőre, már barnák voltak, megszikkadtak, testük ropogva porladt el a takarító örömére, mikor a férfi rájuk taposott. Hollós a portásfülkéhez lépett. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy elhagyta a szürke sálját, nem mintha annyira hiányzott volna, mindeddig a létezéséről is elfeledkezett, de félálomban  tisztán emlékezett, hogy a tanári széken maradt: lelóg a támláról, rojtos vége a padlót éri. A portás (név szerint Anita – Hollós ezt is megjegyezte, ahogy mindenkiét) először kétkedve méregette, a fülkeablakba pakolt cókmók között turkált, addig is legalább abbahagyta a körme rágcsálását. Közben azért a tekintete újra meg újra a Hollós arcán lévő halvány hegre tévedt, és ösztönösen összébb húzta magán a kötött kardigánját. Zavarta az a heg, sok mindenkit zavart, csak Hollóst nem. Végül egy féloldalas mosollyal nyerte el a teremkulcsot.

Fölfelé a lépcsőn fenyőillat csapta meg, valami olyasmi, mint a harmadikos osztálykiránduláson, tűlevelek sercegtek a talpuk alatt, letévedtek az ösvényről, közben gallyakkal kardoztak, szinte hallotta a többiek kacagását. Ahogy a teremkulcsot a kabátja zsebébe csúsztatta, ragacsos vitaminkapszulákhoz ért, egyik reggel késve ébredt, és nem volt ideje bevenni őket. Szerencse, hogy nem gurultak el. Kivett egyet és a szájába tette.

Elnyomta a fenyőillatot.

Helyette eszébe jutott az a szám, amit félévkezdet óta nem tudott kiverni a fejéből. (Put the lime in the coconut, hmm mm hmm mm hmm, such a silly woman.) Lehet, ki is hallatszott, bár remélte, hogy nem, mindenesetre fütyörészés kísérte.

Hollós a folyosó sötétjébe bámult, vakon tapogatózott a kapcsoló után, de mivel csak nem találta, befordult a sarkon. Kásás sárga világította be a folyosót, nyitva volt a terem, onnan szűrődött a fény, mintha az összes lámpát felkapcsolták volna odabent.

Megborzongott, mindig ez volt. Nos, ezért utált itt órát tartani, csak ez az egy út vezetett a teremhez, mindenképpen el kellett mennie a női mosdó előtt. Megtorpant. A dermedés az egész testére kiterjedt, bálvány volt. Szeme meredten bámulta a női mosdó feliratát. Fojtott nyöszörgés szűrődött ki odabentről, bőrredős suhogás, ultrahangos csivitelés. Obszidián szempár pillantása. Hollós megrázta a fejét, csak az agyára ment a sok horrorfilm meg a virrasztás. (Egy ideje már nem akart álmodni, nem akarta azt álmodni, már nem szórakoztatta, hogy ébredés után is emlékszik rá, el kellett ütnie valamivel az éjszakákat, a betűk hamar szétfolytak előtte, pislogás nélkül meredt a képernyő mozgolódására.) Mindenesetre rumos sütemény ízét érezte a szájpadlásán.

Valaki figyelte.

A teremajtó előtt egy sziluett tűnt fel kezében felmosófával, fél szeme kéken csillogott a homályban. Fütyörészett. Hollós üdvözlésére csak biccentett, és folytatta a takarítást: felmosófej a vödörbe, keverés jobbra, placcsanás a padlón. Szétfolyt a víz, terjedt a tócsa.

Ahogy Hollós belépett a terembe, az arca elé kapta a kezét, nem égett semmiféle lámpa, a felkelő nap sütött be az ablakon. Valami ócska színházi előadáson érezte magát, ahol a csalást a nagyérdemű megvakításával leplezik. Kilúgozás. Még akkor is káprázott a szeme, amikor szembesült az átveréssel: nem volt ott a szürke sálja, sehol sem volt.

Egyszerre már a fütyörészést sem hallotta, azért mégis a takarító után indult, hátha ő látta valahol a holmiját. Végigtocsogott a folyosón, a víz a női mosdóhoz vezetett, megint kiöntött, gondolta, az épületre tényleg ráfért volna már az a felújítás. Mindenesetre a takarítónak nyoma veszett, úgyhogy inkább lesietett a portára.

– Nem találtam ott a sálamat – mondta a portásnak, miközben visszaadta a teremkulcsot.

– A nyakában van – vetette oda flegmán, fel sem nézve a körömrágásból a portás.

Hollós csak sóhajtott, mert tényleg ott volt.

Harry Nilsson – Coconut: https://www.youtube.com/watch?v=TsSuueEGQSM

„Hova lött a tarka szivárvány az égrül?/ Hova lött a tarka virág a mezőkrül?” – szavalja Feri Petőfi A téli esték című versét, nyelvjárásban, ö-zve. A szigorú Vámos Ilona tanárnő meg is dorgálja érte, az osztálytársai kinevetik, ő pedig hosszú évtizedek múlva is jól emlékszik a megaláztatás fájdalmára. Valóban ennyire mélyre tud menni, ha megszóljuk valakinek a nyelvhasználatát? Tényleg „parasztos” az, aki nyelvjárásban beszél? Milyen kapcsolat van az identitás és a nyelv között? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, majd néhány témához kapcsolódó könyvet is ajánlunk.

A nyelvhelyességi és helyesírási szabályokat általános és középiskolás korunkban jól a fejünkbe verik – legalábbis megpróbálják –, és nincs is ezzel semmi baj, hiszen a magyar nyelv írásbelisége egységes, bárhol éljünk a világon, ha magyarul szeretnénk leírni valamit, ugyanazokhoz a dolgokhoz kell igazodnunk. A beszéddel azonban nem ez a helyzet. Bizonyára nem egyszer hallottuk már, hogy az a szép és helyes, ahogy a híradóban beszélnek, ez a standard köznyelv, erre tessék törekedni. Ezzel szemben, ha bebarangolnánk a föld magyarok lakta területeit, elég színes kép tárulna elénk, legyen szó ejtésbeli különbségekről, tájnyelvi szavakról vagy olyan kifejezésekről, amik idegen nyelvek hatására kerültek a magyarba. Möhet, kík, âmber, tüz, puja, pityóka, bazén, örökíró, honcsok, egy gömb fagylalt – ez csak néhány példa az említett jelenségekre. Az ismeretlen nyelvjárások első hallásra bizonyára furcsák, olykor a kommunikációt is megnehezítheti, ha a felek nagyon eltérő nyelvjárási szókészletet használnak, a köznyelvitől eltérő kiejtést pedig sajnos sokan ma is a tanulatlanság jelének tekintik, és úgy gondolják, hogy ez a nagy változatosság megrontja a magyar nyelvet. Egy nyelv azonban sosem egynemű, a nyelvhasználat több módon történhet, és egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. A nyelv regionális változatai sokkal inkább színesítik azt, mintsem veszélyt jelentenének rá. Ráadásul bizonyos archaikus vonásokat leginkább a nyelvjárások őriztek meg, mert régen a nyelv csak nyelvjárásokban létezett, így ezek a kutatók számára is izgalmas terepet jelentenek.

A legtöbben jóformán az anyanyelvvel szívjuk magunkba a nyelv valamely változatát, ami ilyen módon megfelel annak, amit szüleink, nagyszüleink, a közösségünk beszél – ezért is nevezzük anyanyelvváltozatnak vagy anyanyelvjárásnak. Ez egyben össze is kovácsolja azt a kisebb vagy nagyobb csoportot, mely beszéli. Persze emellett általában a standard köznyelvet is használjuk, hiszen az iskola vagy a munka legtöbbször megköveteli ezt, különösen a tanároknál, a médiában dolgozó szakembereknél, az ügyintézőknél és olyanoknál, akiknek sokat kell beszélniük a munkájuk során. Az ilyen beszélőket, akik a saját nyelvváltozatuk mellett a standard köznyelvet is beszélik, nevezzük kettősnyelvűeknek. Érdekesség, hogy azt, hogy mikor melyik változatot használják, nagyban befolyásolják a körülmények, például, hogy épp kihez szólnak.

Ahogy már utaltunk rá, az anyanyelvváltozat mindig a családhoz, a szülőföldhöz, tehát a létezésünk és személyiségünk gyökereihez fűződik. Ezáltal a beszédünk sok mindent elárul rólunk, nem csak kommunikációs funkciója van, hanem ki tudjuk fejezni vele például a hovatartozásunkat. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy a nyelvhasználatot az iskolázottság és a foglalkozás, a műveltség, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely határozza meg, és bár valóban találhatunk arra példát, hogy a magasabb képzettségű emberek inkább a standard köznyelvet beszélik, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nyelvhasználatunk és az intelligenciánk egymás függvényében alakulna. Ha valaki nyelvjárásban beszél, nem lesz sem butább, sem rosszabb, mint a nyelvet pallérozottan művelő társai. Nyelvhasználat miatti megbélyegzések mégis előfordulnak, ezeket pedig nem szabad félvállról venni, hiszen komoly lelki gondokat is okozhatnak. Mivel a nyelv az identitás része, ha valaki azt mondja, hogy rossz, ahogy beszélünk, ezt általában úgy értelmezzük, hogy mi magunk vagyunk rosszak.

„S ezzel a tanárnő elhallgatott. Feri még sohasem érezte magát ennyire megalázva. […] Sosem érzett kényszert arra, hogy megtanulja másképp használni a nyelvet. Elvégre ez hozzátartozik, ez ő. A szülei, a nagyszülei, sőt, még a dédszülei is így beszéltek. Számára ez jelentette az otthonosságot. Ez volt a normális beszéd.” (Hova lött, 4. fejezet)

A nyelvjárásnak és az ö-zésnek fontos szerepe lesz még a krimiben.

*spoiler*

„Feri szinte el is felejtette, a tanárnő szavai milyen élesen tudnak vágni, és milyen tehetetlennek érezte magát mindig ellenük. […]

– Hálásnak? – a férfi lassan közelebb lépett, a tekintetét nem véve le a nőről. Soha nem volt egy vézna gyerek, először a gazdaságban végzett munka, majd az építőmunkás állás tartotta jó kondícióban. Nem is bánta, hogy most kicsit fenyegetően hajolhatott a tanárnő fölé.”

Ha kíváncsi vagy, miért szikrázik Feri szeme, ahogy a tanárnőre néz, olvasd tovább az egyetemi krimit, és hamarosan megtudod. Vajon mi történik, ha a régi sebek egyszer felszakadnak?

Most pedig nézzünk néhány témához kapcsolódó könyvet!

Mivel a nyelvjárásoknak alapvetően csak beszélt változatuk van, ezért az irodalomban ritkábban bukkannak fel. De még így is vannak művek, melyekben közvetlenül vagy közvetetten megjelennek, hogy egy populáris példát említsünk, gondoljunk csak a Harry Potter könyvek Hagridjának beszédére. Ha pedig ö-zésről van szó, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényét emelhetjük ki, mely pont a nyelvjárás miatt legendásnak számít.

Móricz Zsigmond ugyanis szerette volna megírni a híres betyár, Rózsa Sándor történetét, anyaggyűjtés céljából többször is járt Szegeden, ahol Bálint Sándor néprajzkutatóhoz fordult segítségért. Móricznál folyton ott volt a jegyzetfüzete, sok mindent leírt, amit beszélgetések közben hallott, Bálint Sándor néprajzi, tájszó- és szólásgyűjteményét is kijegyzetelte, és mindig megbeszélték egymással az írás közben felmerülő kérdéseket. A sok kutatás ellenére Móricz mégis bizonytalan volt a tájszólás használatában, hiszen az ö-ző nyelvjárást nem beszélte, így arra kérte Bálintot és feleségét, hogy kiadás előtt vizsgálják meg ilyen szempontból a kéziratot. Ezt meg is tették, az idő azonban szorított, a nyomda a javításokat csak egyes íveken csinálta meg. Ennek eredményeképp a regényben akadnak hibák a nyelvjárás tekintetében, amit a kritika többször fel is rótt Móricznak.

A múlt század magyar irodalmából érdemes még megemlítenünk Mikszáth Kálmán Tót atyafiak és Jó palócok című műveit, melyek a felvidéki tájszóláshoz viszik közelebb az olvasót, a kortárs irodalomból pedig kiemelhetjük Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét, melynek cselekménye Erdélyben játszódik, és a különböző dialektusok mellett román mondatok is megjelennek benne, így a kódváltás, az idegenség problémája is tematizálódik. Ugyanezt fedezhetjük fel Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című könyvében, amiben különböző szövegtípusok kerülnek egymás mellé, közös pontjuk pedig a növényvilág. Megismerkedhetünk a szerző mátyusföldi nyelvjárásával, hiszen a szövegben a jellegzetes hangok és a szupraszegmentális elemek, mint a hangsúly, hanglejtés, jelölve vannak. Mivel a Felvidéken járunk, egy kisebbségi magyar nyelvváltozattal találkozunk, amit gyakran szintén alacsonyabb presztízsűnek gondolnak, mint a standard magyart.

Léteznek különféle mese- és történetgyűjtemények, melyek egy-egy területhez köthetők, és magukon viselik az adott terület nyelvi sajátosságait. Többek között ilyen a Havasok mesemondója Nagy Olga és Vöő Gabriella gyűjtésében, és Penavin Olga Jugoszláviai magyar népmesék című kötete. A nyelvjárások mellett ezek által közelebb kerülhetünk egy közösség életéhez, hagyományaihoz, ami nem csak tudományos szempontból lehet érdekes, hanem szórakoztató is, elég csak a cifrábbnál cifrább kocsmai jelenetekre gondolnunk.

Végezetül, a magyar irodalomtól eltávolodva, egy kortárs olasz tetralógiát hozunk. A közélettől elzártan alkotó, személyét titokban tartó Elena Ferrante a Nápolyi regényekben két barátnő, Elena és Lila történetét írja meg, hatvan évet felölelve gyerekkoruktól időskoruk kezdetéig. A főszereplők Nápoly egy szegény negyedében, a „telepen” töltik gyerekkorukat, ahol az emberek többsége nyelvjárásban beszél. Komoly jelentősége van annak, hogy ki és mikor használja a standard olaszt és a nyelvjárást, legyen szó veszekedésekről, a lányok egymáshoz való viszonyulásáról, vagy épp arról, hogy Elena hogyan próbál kitörni ebből a közegből, és boldogulni a tanulmányaiban és a munkájában. A világszerte népszerű regénysorozatból sorozat is készült Briliáns barátnőm címmel.

A nyelvjárások, különféle nyelvváltozatok tehát igenis nagy fontossággal bírnak, ahogy ezt az említett művek mutatják. Bár ellenségeskedések és problémák forrásai lehetnek, a beszélőik számára mégis ott rejlik bennük az otthonosság. Tekintsünk rájuk inkább kincsként, mintsem elhárítandó problémaként! Ha tudsz még olyan műveket, amikben szerepe van a nyelvjárásoknak és a nyelvhasználatnak, írd meg nekünk kommentben!

Almási Andrea

2023. október 9., hétfő
SZTE BTK, Portásfülke

Feri a recsegő rádióból szóló dalt énekelgette, Who Wants to Live Forever, miközben kicsit lejjebb tekerte a hangerőt, hogy hallhassa, ahogyan kicsöng a telefon, és azt, ahogy az öccse, a szokásos monoton, komoly hangján, beleszól a készülékbe.

– Czeglédi Antal.

– Az öcsémet keresem, nem hallott róla valamit az ügyész úr?

– Feri – lágyult el a férfi hangja, ahogy felismerte bátyját a vonal végén. – Bocsáss meg, nem néztem, ki hív.

– Ilyenkor nem is szoktad. Tudna szakítani az ügyész úr pár percet öreg testvérére?

– Rá mindig – hallatszott Tóni halk kacagása. –  Mondd, miért keresel?

– Lassan itt a halottak napja, és gondoltam, ideje lenne megbeszélni, hogyan tudunk kimenni a temetőbe – pillantott Feri a kis asztali naptárjára, Tóni felől pedig egy rövid ideig csönd hallatszott.

– Esküszöm, minden évben egyre korábban jut eszedbe elkezdeni készülni.

– Te is tudod, hogy még a koszorút is meg kell rendelni anyáék sírjára, meg a gyerekeknek sem biztos, hogy szabad lesz bármelyik nap, nagyok már, és sok dolguk van.

– Persze, tudom, de azért még mindig van egy hónapunk.

– Két évvel ezelőtt is ezt mondtad, aztán én futhattam a virágok után.

– Amiért már bocsánatot kértem, de…

– Tónikám, tartsd egy kicsit – szakította félbe Feri a testvérét, mivel egy elveszett tekintetű fiatal lány jelent meg az ajtóban. Az órák pár perce elkezdődtek, de szegény, biztosan még mindig egy termet keres, amik ilyenkor még hajlamosak voltak a varázslatos elkeveredésre a bölcsészkar folyosó-labirintusában.

Tóni mindeközben, a vonal túlsó végén, sóhajtva igazított meg pár, az asztalán szétgurult tollat. Elgondolkodva fordult az ablak felé, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Szeged belvárosára. Nem is olyan messze tőle Feri azt magyarázta az elveszett elsőévesnek, hogy melyik folyosón találja meg a Klemm Antal termet. Tóni szemei előtt felsejlettek a régi idők, amikor ő is ilyen elveszettnek érezte magát abban a rémisztően hatalmas épületben. Milyen régen volt az már, de néhány dolog, úgy látszik, sosem változik. Ahogy Feri aggódása sem a halottak napja és a temetőlátogatás miatt.

Amióta a szüleik elhunytak, minden évben igyekeztek pontosan november 2-án kimenni a temetőbe, még ha ez kicsit bonyolultabbá is vált, amióta a gyerekeknél bővült a család. Ferinek azonban nagyon fontos volt, hogy minden jól menjen ezen a napon, időben meglegyenek a virágok, a gyertyák és a koszorú. Tóni még egészen fiatal volt, amikor elvesztették a szüleiket, és – bár nem szívesen vallotta be – az idő múlásával egyre kevésbé emlékezett rájuk. Ha nem lenne az a pár régi fénykép, talán már az arcuk is homályba borult volna előtte. Ferinek, persze, sokkal több emléke volt róluk, és így ez a nap is mást jelentett neki. Tóni pedig emiatt igyekezett elfogadni a bátyja hóbortjait.

– Na, itt vagyok – szólalt meg ismét Feri a vonalban, miközben még utoljára intett az elsiető és hálálkodó lánynak. – Hol is tartottunk? Ah, igen, szóval a koszorú meg a virágok. El tudsz mönni értük akkor?

– Menni – javította ki Tóni azonnal a testvérét, és igyekezett elhessenteni a hirtelen rátelepedő feszültséget.

– Mindegy az – legyintett Feri a fülkéjében, ahogy hátradőlt a székében, majd nevetve hozzátette. – Nincs mán’ itt a Vámos Ilona, hogy megszidjon érte.

– Attól még mondhatod rendesen, Feri.

Egy rövid ideig csönd telepedett a hívásra.

– Ne kezdd ezt most, Tóni.

– Csak szóltam – jegyezte meg a férfi, és egy köteg papírt az asztal sarkához igazított. – A kérdésedre pedig: igen, el tudok menni értük.

– Jól van. Idén, légy szíves, ne hagyd az utolsó pillanatra.

– Nem fogom.

Azzal megszakadt a vonal.

*

1975. szeptember 22., hétfő
Tömörkény Gimnázium

Feri a tanteremben ült, ölében otthonosan elfeküdt a gitár. Szeretett zenélni, elpengetni a kedvenc dalait. Mikor az órák között gitározott, a többiek kíváncsian ültek le köré, némelyikük dúdolt is vele együtt, és voltak, akik az asztalokon doboltak.  Ilyenkor közösséget kovácsolt, akaratán kívül.

Amellett, hogy basszusgitározott, szeretett akusztikuson is játszani. Amikor csak tehette, elővette az iskola gitárjait. Ujjai a fogólapon az e-moll akkordról a-mollra váltottak, miközben mindenki – ahogy tudta – Máté Péter legújabb számát énekelte. „Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom” – hangzott több szólamban.  Ezeket a kellemes perceket a csengő nyers zaja zavarta meg. Feri lefektette a gitárt oda, ahonnan elvette, majd sietősen a helyére sétált. Mindenki más is így tett, a dúdolást nyüzsgés váltotta fel. A fiatalok suttogtak egymás közt, néhányan fel-felkuncogtak.  

A távolból hallani lehetett Vámos tanárnő egyritmusú, szapora, intenzív kopogását. Jellegzetes hangzása volt a lépteinek, a diákok a folyosó végéről felismerték már. Apró sarkú cipője élesen koppant az iskola terrakotta csempepadlóján. Meg, persze, a fán és a linóleumon is. Mire a tanárnő beért a terembe, mindenki elhallgatott, senki nem szeretett volna megdorgálást, netalántán büntetést. A diákok körében nem volt túl kedvelt Vámos Ilona. Féltek tőle. Szigorú asszony volt, tekintélyt parancsolt minden mozdulata, nem beszélve arról, hogy egy elejtett mosolyt se láttak még tőle soha. 

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a meglepően alacsony magyartanárnő. A csendet harapni lehetett a teremben, ugyanis mára meg kellett tanulniuk egy Petőfi-verset, s ha a tanárnő felelést ígért, akkor azt be is tartotta. A számonkérést nagyon komolyan kellett venni nála, maximum két szót lehetett téveszteni, a harmadiknál Vámos Ilona egyessel leültette  az illetőt.

– Szép jó reggelt kívánok mindenkinek – köszöntötte a diákokat kimérten. Könyveit és tolltartóját az asztalra helyezte, kinyitotta az osztályozó naplót. Motyogva elolvasott pár nevet magában, majd az osztályra emelte a tekintetét. – Kelemen István, kérem, fáradjon a táblához! – szólította fel a szerencsétlen fiút, aki, bár kelletlenül, de kivonszolta magát a tanárnő mellé. – Mit fogunk hallani ma? – érdeklődött Vámos Ilona.

– Petőfi Sándor versét, A téli estéket – válaszolta a fiú, miközben az ujjait morzsolgatta. A tanárnő leült a székére és bólintott.

– Halljuk akkor – mondta.

Ezután István belekezdett a versbe. Az első három sort tökéletesen szavalta, utána viszont makogni kezdett. Előre lehetett tudni, hogy mi következik, és úgy is lett. Megszégyenülve foglalt helyet az egyesével, amit a tanárnő már körmölt is a neve mellé.

– Nos, akkor jöjjön – gondolkozott hangosan –, jöjjön Czeglédi Ferenc.

Feri nagyot nyelt, de nem ijedt meg. Becsületesen megtanulta a feladott verset. Többször visszamondta magának, sőt, még néhány hangsúlyt is begyakorolt hozzá. Ettől függetlenül  utálta a felelést, mint mindenki más. Kezeit a háta mögé csapta, ahogyan azt illik, kihúzta magát, és nekikezdett a szavalásnak.

– „Hova lött a tarka szivárvány az égrül? / Hova lött a tarka virág a mezőkrül? / Ho’ van a patakzaj, ho’ van a madárdal, / S mindön éke, kin…” – eddig jutott a verssel, mire a tanárnő ingerülten közbeszólt.

– Hányszor kértem magát, Czeglédi Feri, hogy tanuljon meg rendesen beszélni?! – csattant a nő tenyere az asztalon, miközben felállt. – Ez nem szép beszéd, ez nem gimnáziumba való beszéd! Figyelmeztettem már, Czeglédi! Figyelmeztettem, hogy nagyon megjárja, ha arcátlanul folytatja ezt a parasztos beszédet! Nem tűröm, hogy kolbász- és hagymaszagú mondatok hangozzanak el az óráimon. 

Rettentően kikelt magából. A diákok mozdulni sem mertek, soha nem látták még ilyen mérgesnek. Mindig higgadt és kimért volt. Most viszont az egész terem visszhangzott a szavaitól.

Feri elpirult. Úgy érezte, apróra zsugorodott a tábla előtt, s mindjárt megnyílik alatta a föld. Most már ő is morzsolni kezdte az ujjait, a szíve vadul kalapált. Nem tudott megszólalni, nagyon hirtelen érte a megszégyenítés. Apró csend után folytatódott a dorgálás.

– Ha nem tudja rávenni magát a szép beszédre, menjen mezőgazdasági iskolába, ott társaira lel majd! Tudniillik, nem kötelező gimnáziumba járni – hadarta az alacsony asszony. – Még ilyen pimaszságot nem láttam – morfondírozott. – Ha még egyszer meghallok magától egy ö-ző mondatot, megbuktatom, biz’ Isten! Tanuljon meg rendesen beszélni, Czeglédi! – hangzott a fenyegetés. – Üljön le a helyére! Egyes!

S ezzel a tanárnő elhallgatott. Feri még sohasem érezte magát ennyire megalázva. Tudta, hogy zavarja a tanárnőt a beszéde, de a legrosszabb álmában sem gondolta, hogy ez ekkora problémát jelent. Sosem érzett kényszert arra, hogy megtanulja másképp használni a nyelvet. Elvégre ez hozzátartozik, ez ő. A szülei, nagyszülei, sőt, még a dédszülei is így beszéltek. Számára ez jelentette az otthonosságot. Ez volt a normális beszéd.

Gombóc keletkezett a torkában, amíg a helyére sétált. Megsemmisülve ült le a padjához. Égett az arca. Csúfolták korábban is a beszéde miatt, de sohasem szólták meg ennyire. Gimnazista volt már, nem kisfiú, de rettenetesen rosszul estek neki ezek a mondatok. Férfiasan tartotta magát, de ujjait tördelve összegörnyedt a székén.

– Torma mehöt birkát etötni! – köhintett az egyik diáktársa, mire páran felkacagtak.

Feri oda se nézett – pedig szívesen megmondta volna, hogy legalább jó helyre pakolhatná az ö-ket, ugyanis helyesen a mondat úgy hangzik: Torma möhet birkát ötetni.

– Jöjjön ki a táblához, Etelka, és most már halljak egy jó feleletet! – szólt komoly hangon Vámos Ilona. A lány egyenes háttal, büszkén kiballagott, bár a szemében neki is lehetett látni egy kis félelmet, majd nagy levegőt vett, s ismét felcsendült a Petőfi-vers.

Feri továbbra sem tekintett fel. Azon töprengett, hogy márpedig őt senki nem alázhatja meg ennyire. Eldöntötte, nincs más lehetőség: el kell hagynia a természetes beszédét. Nem fogják újra megszégyeníteni, sem a tanárnő, sem az osztálytársai.

Queen – Who Wants to Live Forever: https://www.youtube.com/watch?v=_Jtpf8N5IDE

Máté Péter – Elmegyek: https://www.youtube.com/watch?v=7Jwc9-qibG4

2023. szeptember 12., kedd
SZTE BTK

Zselyke a falnak dőlve állt, és az óra kezdetére, na, meg Dávidra várt. A telefonján görgette az Instagram feed-et. Csak a szokásos bejegyzések a nagy nyárvégi nyaralásokról, nyárzáró bulikról, #balatoninyar meg #horvatorszag, kinek mi, elvétve néhány bikinis vagy kockahasú híresség hajón nyaralós képével. A kijelző tetejére pillantott, 13:57 volt. Úgy döntött, ráír Dávidra, merre jár, de még csak megnyitnia sem kellett a Messengert, mert abban a pillanatban jött Dávid üzenete: „Hol leszünk?” 

Zselyke elmosolyodott, és visszaírt neki: „Földszinten balra, folyosó vége.” Azzal lezárta a telefonját, a kantáros nadrágja zsebébe süllyesztette, és a bejárat felé lesett. Széles mosoly ült ki az arcára, mikor meglátta Dávidot, rögtön felvették a szemkontaktust, Zselyke még intett is neki, mire Dávid viszonozta a mosolyát.

– Szia! – köszöntötték egymást, majd Dávid gyengéden megfogta Zselyke derekát, és egy diszkrét puszit nyomott az arcára. 

– Pontos vagy…

– Mint mindig, tudod – vigyorgott Dávid, majd egy mozdulattal letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket. – Neked is biztosan jó lesz ez az időpont? Még van egy másik is.

– Tuti. A másiknál óraütközésem lenne. Szerintem itt is van a tanár – mondta halkan Zselyke. Dávid nem fordult meg, hanem megvárta, míg a tanár elsétál mellette a terem ajtaja felé. 

– Ki van ám öltözve – jegyezte meg Dávid csak úgy mellékesen, amint végigmérte a magas, fiatalos, inget, élére vasalt nadrágot és elegáns bőrcipőt viselő tanárt, aki két gyors mozdulattal kinyitotta a terem ajtaját, majd elállt az útból, és kezével intett a hallgatóknak, hogy be lehet menni.

– Én még nem is voltam ebben a teremben – súgta oda Zselyke Dávidnak, miközben középtájt  helyet foglaltak az ablak mellett. 

– Üdvözlök mindenkit! Foglaljanak helyet! – kezdte a tanár, miközben aktatáskájából kivette az órához szükséges papírokat és a laptopját, amit villámgyorsan beüzemelt és összekötött a vetítővel, majd lassan végigpásztázta tekintetével a termet. – Jól van, látok azért itt ismerős arcokat is. Akikkel viszont még nem találkoztam… Engem Jávorcsik Gábornak hívnak, én tartom maguknak ezt a csodálatos szemináriumot, meg majd a későbbiekben sok más tárgyat is itt, a kommunikáció mesterszakon, úgyhogy fogunk még találkozni. Ez most csak egy rövid óramegbeszélés lesz, illetve ismerkedés, nem vagyunk sokan, szeretnék mindenkit megismerni. Kérem, hogy mindenki mutatkozzon be, azok is, akiket esetleg jól ismerek, hiszen lehet, hogy maguk viszont nem ismerik egymást. Azt is mondják el, ki melyik alapszakról jött, kíváncsi vagyok, mennyire vegyes a társaság. A többit magukra bízom. De előtte még megbeszéljük a tematikát, amit kivetítve láthatnak, ezen mindjárt végigmegyünk, de, gondolom, magukat legjobban az érdekli, hogyan lehet teljesíteni a tárgyat. 

Néhányan derűsen bólintottak, és vidám moraj hallatszott a padsorok közül.

– Mivel ez egy szeminárium, a félévet zh-val zárjuk majd az utolsó előtti órán, illetve az utolsó órára egy kreatív feladatot is be kell adniuk.

Zselyke szeme felcsillant. Egész addig az ablakon át nézte az utca túloldalán lévő ház nyitott ablakát, és azt, milyen érdekesen csillan meg rajta a napfény. 

– Egy cikksorozatot kell írniuk, a téma bármi lehet, de fogok megadni néhány opciót, azokból lehet választani. Bár nem kötelező, lehetnek még nálam is kreatívabbak. Nem egyéni munka, párokban vagy maximum háromfős csoportokban gondolkodjanak.

Ez utóbbi volt az a mondat, ami mindig is megosztó volt és az is lesz a hallgatók között. Halk fészkelődés vette kezdetét: akiknek nem volt ismerősük a szakon, tanácstalanul körbenéztek, néhányan hátrafordultak, hogy felmérjék a terepet. Voltak páran, akik még az óra előtt gyorsan összeismerkedtek, ők kérdőn egymásra néztek, és természetesen olyanok is akadtak, akik egyértelműen egymást választották. Ilyen volt Zselyke és Dávid is, akik azonnal vigyorogva egymásra néztek, sőt, még a kezüket is összekulcsolták a pad alatt. 

– Ezt még bőven van idejük kitalálni, ahogyan a témát is – folytatta a tanár –, nem kell most eldönteniük. Persze, ha már óra végére kiforr a dolog, az szintén rendben van – mondta, majd a laptopján ütött egy szóközt, így másik diára váltott. Megjelentek a falon a javasolt témák.

Azonnal lendültek a levegőbe a telefonok, hogy lefotózzák a listát, mire a tanár úr szinte automatikusan, egy félmosollyal hozzátette:

– Ne aggódjanak, fel fogom tölteni CooSpace-re mindazt, amit ma megbeszélünk. Itt láthatják a lehetséges témákat, lehet ezeket használni vagy inspirálódni belőlük, vannak köztük általánosabbak és specifikusabbak is, mindenkinek szíve joga. Amíg emésztik a látottakat, hallottakat, körbeadom a katalógust, kérem, hogy a nevük mellé a Neptun-kódjukat is írják fel.

– Ez tök jól hangzik. Mit gondolsz? – kérdezte halkan Dávid, a harmadik opcióra mutatva, miközben mindketten Zselyke telefonja fölé hajoltak.

– Cikksorozat a Petőfi-épületről? Mi lehet azon olyan érdekes? – grimaszolt Zselyke. – Egy régi szocialista épület, amire igencsak ráférne a felújítás.

– Na, pont ez az! Az a hír járja, hogy elkezdik felújítani, elvileg a télen. 

– Komolyan? És te ezt honnan tudod?

– Vannak forrásaim… – vigyorgott Dávid, mire Zselyke felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Na, jó, a portástól hallottam. Épp erről faggatta az egyik tanárt, mikor tegnap megálltam az aulában, hogy megnézzem, hol lesz az órám.

Zselyke elismerően nézett a szerelmére, majd mindketten a tanár felé fordították a fejüket, aki belekezdett a tematika ismertetésébe.

– De ha csak a télen kezdik a felújítást, miről írhatnánk több cikket is? Mire elkezdik, nekünk már be kéne fejezni a feladatot – gondolkodott Zselyke.

– Írhatnánk a múltjáról. Itt állhat egy ideje, lehet, hogy nem mindig egyetemi épület volt. Biztosan találunk róla egy-két cikket, amit fel tudunk használni.

– A felújításról meg megkérdezhetnénk a dékánt. Hátha van ideje két lelkes és kíváncsi hallgatóra…

Mindketten lehajtották a fejüket, úgy nyomták el a feltörni készülő nevetést.

– Ja, simán – folytatta Dávid. – Máris van egy csomó ötletünk, nem lesz ez olyan vészes.

*

2023. szeptember 26., kedd
Nyugi Kert

– Mit szólsz egy Nyugihoz? – vetette fel Dávid az óra végeztével.

– Benne vagyok – vágta rá Zselyke, miközben sietősen pakolt el a táskájába. – Eddig nem is olyan rossz ez az óra, tök sok jó dolgot tanulunk, amit fel tudunk használni a cikksorozatunk megírásához. Tényleg, sikerült elolvasnod a cikket, amit tegnap átküldtem? – hadarta. – Szerintem tök érdekes. Ki hitte volna, hogy egy építőipari cégé volt régen a Petőfi-épület. Különben…

– Te kávéztál? – tette fel a kérdést Dávid finoman, barátnője arcát fürkészve, aki jobban pörgött a kelleténél. Ismerte már eléggé, és tudta, hogy csak a kávé képes így felpörgetni, a zöld tea nem, amit helyette iszik.

Zselyke értette a célzást és lassított a beszédtempóján:

– Dehogy, tudod, hogy csak zöld teát szoktam inni – mondta, miközben lehajtott fejjel sétált barátja mellett a folyosón, a kijárat felé. Egy kósza tincset a füle mögé simított, és Dávidra nézett, aki a folytatást, tulajdonképpen az igazat várva nem vette le a barátnőjéről a szemét. – Na, jó, csak egyet! – vallotta be, miközben Dávid nevetve megrázta a fejét. – Pedig jócskán felöntöttem tejjel, azt hittem, nem fog ennyire felpörgetni.

– Miért nem volt elég a zöld tea?

– Éjszaka nem aludtam semmit – sóhajtott. – Nagyon belelendültem a cikkek keresgélésébe, aztán, gondoltam, pihenésképp megnézek egy-két részt az Agymenőkből, amiből nem egy-két rész lett, aztán eszembe jutott, hogy interjút akarunk kérni a dékántól a felújításról, és elkezdtem fogalmazni az emailt. Paráztam, mert tudtam, hogy berág a vesszőhibáktól. Aztán reggel lett. Ittam egy zöld teát, de majdnem elaludtam fogmosás közben, úgyhogy muszáj volt bevetnem a kávét.

– Biztos jól eshetett a fogkrém után…

– Hahaha… Természetesen nem egyből utána ittam – válaszolt Zselyke tettetett nevetéssel, miközben kinyitották a BTK hatalmas ajtaját és kiléptek a napfényes szeptemberi délutánba.

A Nyugiban rengetegen voltak, ami nem meglepő, hiszen félév eleje volt, méghozzá szép idő, így sok hallgató választotta a korsó sört és a jó társaságot kikapcsolódásképp. Dávid és Zselyke kézenfogva álltak be a hosszú sorba.

– Egyébként elküldted az emailt? – kérdezte Dávid.

– Ja, nem, előbb meg akarom neked is mutatni, hogy jó lesz-e.

– Nekem is? – nézett kérdőn Zselykére, kihangsúlyozva az is-t.

– Igen, Alexnek is elküldtem. Több szem többet lát. Mellesleg ő több emailt írt a tanároknak, mint én.

– Azt tudom. Egyébként hogy van?

– Az ő szavaival élve elképesztően fantasztikusan. Nagyon tetszik neki a város, ismerkedett már emberekkel, azt mondja, jó a társaság. Persze, nagyon-nagyon hiányzik, tudod, mennyire összenőttünk a három év alatt, testvéremként szeretem, de mindig arra gondolok, hogy egy álma vált valóra azzal, hogy Budapesten tanulhat. 

– Azóta is küldi reggel az outfitjeit?

– Hát hogyne, minden reggel! Ma például azt a felsőt vette fel, amit én kötöttem neki – ujjongott Zselyke.

– Aha, szívem, pontosítanál? Szerintem vagy húsz felsőt kötöttél neki, és ez csak az, amiről tudok.

– Mindjárt mutatom… – gyorsan feloldotta a telefonját, majd megnyitva a Messengert, rákoppintott a beszélgetésükre, és elkezdte keresni a képet. – Meg is van! – rányomott a képre, és Dávid felé fordította.

– Jól néz ki! Ez nem az, amit a szülinapjára kötöttél?

– De-de. Kitalálta, hogy mivel elég szellős az a felső, és igaz, hogy a nyáron a fesztiválon csak úgy magában hordta, azért az egyetemre mégsem akart úgy bemenni, így alávett egy egyszerű fehér inget, amit sikerült is feldobnia vele.

– Hát tényleg nagyon ütős lett!

Közben szépen lassan araszoltak a sorban, és végre ők következtek. Zselyke egy limonádét, Dávid egy sört kért.

– Ú, ott felszabadult egy hely! – kiáltott fel Zselyke.

– Rohanj, én viszem az italokat!

Azzal Zselyke sebesen megindult a kis asztalka felé, ami pont tökéletes volt kettőjüknek. Nagy lendülettel vágódott le a székre, amire többen odakapták a fejüket a szomszéd asztaloktól, de ő nem foglalkozott velük.

– Alex köszöni, hogy megdicsérted a szettjét – mondta Zselyke, mikor pár perc múlva Dávid megérkezett az italokkal. – És küldött egy képet, hogy épp kocsmában van a szaktársaival.

– Küldünk neki mi is egyet?

– Már küldtem.

– Úgy értem, olyat, amin mindketten rajta vagyunk.

– Jaa, persze – nevetett Zselyke, nyakát behúzva, és megvárta, míg Dávid elhelyezkedik a széken, majd lőttek egy képet.

– Te, az ott nem Lídia? – kérdezte Dávid, miután nagyot kortyolt a söréből.

– De igen! Szinte meg sem ismerem ilyen rövid hajjal.

– A diplomaosztó óta nem láttam, és nem is beszéltünk. Na, nem mintha azelőtt annyit csevegtünk volna.

– Amúgy ő is maradt mesteren.

– Honnan tudod?

– A múlt héten találkoztunk a vécében. Nem sokat beszéltünk, csak annyit, ki mit csinál most. Azt mondta, orosz nyelv és irodalom mesterre ment. Az a tavalyi nyomozás sok önbizalmat adott neki. Hihetetlen, hogy mennyi minden történt azóta.

– Szegény Érdy tanárnő… Nem kedveltem, de azért mégis… Nem érdemelt ilyen halált.

– Senki sem érdemel ilyen halált. Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy kollégája képes volt őt megölni, sőt, hogy egyáltalán képes volt ölni, és így – Zselyke nagyot kortyolt a limonádéjából.

– Biztos, hogy jó ötlet most ezt felhozni, kicsim? – fürkészte Dávid a barátnőjét, miközben kezét a kezére tette, és lágyan megsimította. – Tudom, hogy nagyon megviselt.

– Igazad van, beszéljünk másról! – rázta meg a fejét, mintha csak ki tudná rázni belőle a rossz emlékeket. – Tudsz valamit Ákosról? Ő is maradt mesteren? 

– Annyit tudok, hogy továbbtanul, méghozzá Londonban.

– Nem mondod?!

– De bizony! És a képekből ítélve, amiket Instára pakolgat ki, még mindig nem tett le arról az álmáról, hogy egyszer megtáncoltatja a Buckingham-palota őreit.

– Ez most komoly? – nevetett fel Zselyke.

– Teljesen. Figyeld! – Azzal Dávid megnyitotta az Instagramot. Nem is kellett rákeresnie Ákos profiljára, mert az első poszt, amit az algoritmus feldobott, pont az ő képe volt, ahogy szelfizik a palota őreivel. Mindössze néhány perce tette ki, képleírásként pedig csak annyit írt: „They’re still not dancing…” és egy szomorú, majd egy sírós emoji.

Zselyke nem tudta abbahagyni a nevetést, miközben lapozgattak a képek között. Dávid, látva a barátnője mosolyát, azonnal megkönnyebbült. Zselyke pedig tudta, hogy mit tett most érte a barátja, és hálás volt ezért nagyon. 

feladó: abonyizselyke@gmail.com
címzett: dekan@sztebtk.hu
dátum: 2023. szeptember 26. 17.30
tárgy: interjú

Tisztelt Sárközy György Dékán úr!

Abonyi Zselyke vagyok, a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció és média mesterszakos hallgatója. Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy a közeljövőben szánna-e rám és hallgatótársamra, Brezovszky Dávidra egy kis időt egy interjú elkészítéséhez a Petőfi-épületről. Nagy tisztelettel fogadnánk. Az interjú egy cikksorozat részeként jelenne meg, amely az egyik tárgyunk teljesítési feltétele. 

Az előre megbeszélt időpont hasznos lenne számunkra, így ha válaszlevelében felajánlana pár időpontot, annak nagyon örülnénk. Természetesen igazodunk az Ön javaslataihoz. 

Válaszát előre is nagyon köszönjük! 

Tisztelettel: 

Abonyi Zselyke

1988. szeptember 2., péntek
JATE BTK

Ahogy kilépett az épületből, azonnal könnyebben lélegzett. Mintha az Ady-épület falai mind őrá nehezedtek volna, összeszorítva mellkasát. Pedig olyan egyszerű dolga volt, minden ment a maga útján. Minden egyes diák képes beiratkozni az egyetemre, mindenki, aki elvégzi majd, és az is, aki kibukik később. Nem ez a trükkös része, ennél sokkal nagyobb kihívások várnak rá. Mégis, egy felvont szemöldök, egy sürgető hang elég volt hozzá, hogy újra a Tömörkény folyosóin találja magát. Hiába mondogatta magának, hogy itt most valami egészen más kezdődik. Egy új fejezet. Minél többet ismételgette ezt, annál hamisabban csengett, mintha egy rossz film egyetlen kockáját játszaná le újra meg újra.

Nem is értette magát, az elmúlt évben úgy érezte, teljesen helyrejött. Ezt most talán csak az épület tette. Igen, bizonyos, hogy ez volt az oka. Végigpörgette magában, hogyan viselkedett, minden egyes kis részletet, oda és vissza. Belépett, megrémült a tömegtől, nem tudta, hova üljön, kire nézzen. Köszönt azért, egy kicsit bizonytalanul, de szinte biztos, hogy nem feltűnően, és egyébként is, nem mintha sokakat érdekelt volna. Meghallgatta az utasításokat, elővette az iratait, papírokat töltött ki, nem látta, hol kell aláírnia, zavarba jött. Hirtelen még a nevét is majdnem elrontotta, aztán mégis leírta: Czeglédi Antal. Beszéltek hozzá, válaszolt. Izzadt a tenyere. Lassan beszélt, erre tisztán emlékszik, gyönyörűen forgatta a szavakat. Történelem szakra, igen, igen, köszönöm, igen, legyen szíves, még egyszer köszönöm, viszontlátásra. Azt inkább nem hozta szóba, hogy őt valójában a filozófia érdekli, azt szeretne tanulni. Elmagyarázták neki már korábban, hogy oda nem engednek be egy gimnazistát, csak később veheti fel, B szakként. Pedig ő azt akarja tudni, hogy mi az élet értelme. Kibotorkált, félig-meddig eltévedt az egyik lépcsőházban. Más nem történt, minden rendben ment. 

A biztonság kedvéért végigment rajta egymás után háromszor, ez volt a módszere, addig ismételte ugyanazt az emlékdarabkát, amíg egészen ki nem lúgozódott, és el nem tűnt. Néha könnyebben ment, néha nehezebben. Ez a mostani hamar háttérbe húzódott. Hirtelen, mint aki álomból riad fel, észrevette magát, hogy ott áll a járdán, félig még a kapuban, a szokatlanul meleg szeptemberi napfény a szemébe tűz, és zúg a feje. 

Az elmúlt fél óra most egészen távolinak érződött. Egy pillanatig csak meredt maga elé, aztán megindult a pár lépésnyire lévő DÉLÉP irányába. Ez az épület nem nyújtott éppenséggel szívderítő látványt, szürkén, fenyegetően tátongott az utca túloldalán, mint egy lélektelen ásítás. Mégis otthonosabbnak érezte, mint az egyetemet, ha tehette volna, inkább ide jár. Ezt a helyet ismerte, többször várt Ferire a lépcsőin. Egyszer-kétszer be is vitte őt a bátyja, körbevezette. Akkor mindig úgy érezte, ez Feri felségterülete, itt nem érheti baj. 

Ma Ferit már odakinn találta, háttal állt neki, a lépcsőkorlátnak támaszkodva szívta a cigarettáját. Nem értette, miért van kint, bent szokott dohányozni, az irodájában. Tóni észrevette rajta a feszültséget, talán a válla merev vonalából, vagy abból, hogy gyorsabban, idegesebben fújta ki a füstöt, mint máskor. 

– Na, mi van? Nem dolgozunk?

– Tónikám – Feri megfordult, megölelte, de a nevetése valahogy zavart volt. – Beiratkoztál?

Tóni válaszul meglobogtatta az aláírt papírköteget, meg az indexét, ami már nedves lett az izzadt tenyerétől. Jó lesz letenni.

– Dolgod van még benn? 

– Mára végeztem – nyomta el Feri a cigarettáját. 

Elindultak a Petőfi sugárúton, ki a Dugonics tér felé. Mostanra Tóni megnyugodott, minden borús gondolata tovatűnt, tökéletesen könnyűnek érezte magát, gondtalannak, és csak beszélt, beszélt, bármiről, ami eszébe jutott, a beiratkozásról, a terveiről, a költözésről. Mindenről, ami félelemmel töltötte el, most úgy mesélt, mintha már véghez vitt hőstettek volnának. Feri pedig hallgatta, az inge kézelőjét dörzsölgette, keze öntudatlanul újabb cigaretta után tapogatózott. Mire kiértek a már majdnem tíz éve, a szegedi nagyárvíz századik évfordulójára átadott szökőkút elé, Tóni kezdte furcsállni a testvére szótlanságát. Mintha valahol máshol járna, sehol egy feris poén, még csak nem is hümmögött.

– Valami baj van, Feri? Mi van veled?

Feri nem válaszolt azonnal, egy pad felé kalauzolta magukat, gondterhelt csendben leültek, aztán hadarni kezdett. 

– Nem akartam eddig mondani, mert féltem, hogy lennél olyan hülye, és meggondolnád magad a továbbtanulásról. A vállalat... szóval csődbe fog menni. Gyakorlatilag már csődbe is ment. Bonyolult ügy, azt mondják. Mindenki sejti már egy jó ideje, de, persze, mi pontosan nem tudunk semmiről, csak várunk, hogy mi lesz, mennek a pletykák meg a híresztelések. Nem tudom, meddig húzzák a dolgot, néhány hét, néhány hónap, csak a jó ég tudja, de ez a helyzet, és… – itt mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna kimondani a következő szavakat – nem tudom, hogyan fogunk boldogulni.

Tóni a Kárász utca felé siető nőt nézte, aki ideges mozdulatokkal rendezgette a kontyát, amely minden próbálkozására egyre jobban kibomlott.

– Boldogulni fogunk – mondta végül. – Eddig is boldogultunk, ezután is fogunk. Mindig segítettünk egymáson, nem igaz? Miattam nem kell aggódnod, én megleszek. És te is hamar találsz majd munkát. A Szekeres Antal is talált. Emlékszel még Antira? Tudod, melyik az, a legnagyobb balek, akit a föld a hátán hordott, aztán nézd meg, hol van most. Te pedig, Feri, neked mindig minden sikerül, nem igaz?

„Nem igaz?” Feri fáradtan dörzsölte meg a halántékát. Tudta, hogy Tóni megerősítést vár, azt akarja hallani, hogy minden rendben lesz, mert tökéletesnek látja Ferit, elképzelni sem tudja, hogy másképp legyen. És Feri ilyenkor minden alkalommal egy kicsit tovább nyújtotta a csodát, amiben az öccse hitt, nem volt szíve, hogy azt mondja, nem, Tónikám, semmi sem lesz rendben, hát nem érted? 

Persze, hogy igaz, persze, hogy megoldják. Megoldja. Most mégis nehezére esett magára erőltetni szokásos könnyed mosolyát. Tóni bejutott az egyetemre, Tóni továbbtanul. Elsőként a családban, ez rengeteget jelent, ezért megéri tartani benne a lelket, megéri azt hazudni, hogy mindig minden rendben lesz, hiszen Tóninak szüksége van erre, szinte könyörög érte. 

– Igazad van – legyintett nevetősen végül –, nem is azért mondom, csak szerettem volna, hogy tudjál róla. Tudod, csak ennyi… Hogy vártuk, hogy minden órád között átlóghass hozzám, ha épp bent vagyok… na, ez most nem lesz. De minden más marad a régiben, emiatt egy percig se aggódj.

– Kitalálunk valamit – Tóni ezt inkább magának mondta, mint Ferinek, szinte észre sem vette, hogy a másiknak milyen nehezére esik derűlátónak maradni.

Később már csak hétköznapi témák kerültek szóba. Az ördög jobb és bal keze, augusztustól játszották a mozik, de ők még nem látták, meg egy Queen szám, a Who Wants to Live Forever, amit Tóni kritizálni merészelt, azt mondta rá, nyálas, ezzel gyilkos indulatokat váltva ki Feriből. Már esteledett, mire hazaindultak, az árnyékuk megnyúlt, Ferié kicsivel hosszabbra, mint Tónié. Nem volt semmi gond, olyanok voltak, mint bármelyik másik estén. Felszabadult nevetésüket elnyelte a forduló villamos csörömpölése.

Az ördög jobb és bal keze filmzene: https://www.youtube.com/watch?v=w_rkuWyjmr8

2023. szeptember 8., péntek
SZTE BTK

A falinaptár már szeptembert mutatott, az augusztusi napraforgómező képét felváltotta egy színes levelű fákkal szegélyezett szőlőbirtok, az időjárás viszont még mindig nyárias volt, s a hőség rátelepedett az egész városra. Feri gyöngyöző homlokkal lépett ki a portásfülkéből, zsebéből kihalászott egy már használt zsebkendőt, és letörölte vele az izzadságcseppeket.

– Kész is vagyok, itt vannak a kulcsok! – nyújtotta oda Rita Ferinek néhány terem kulcsát, ahol az imént takarított. 

– Dögmeleg van! – fújt egyet Feri, miközben szépen felakasztgatta a kulcsokat a helyükre.

– Ne is mondd! Reggel még majd’ megfagytam, most meg mindjárt megsülök – legyezgette magát a kezével Rita. 

– De legalább még nyugi van. Jövő héttől indul az őrültek háza.

– Az semmi nem lesz a decemberhez képest. Na, akkor lesz igazán nagy a fejetlenség!

– Decemberben? Hát akkorra már szinte minden gólya tudni szokta, merre vannak a termek.

– Nem azért. Te nem is hallottad? Lehet, hogy akkor kezdik felújítani a Petőfi-épületet.

– Ó, ha annyi ezresem lenne, ahányszor hallottam már ezt – nevetett Feri –, szerintem rég nyugdíjba mentem volna. 

– És én is valószínűleg a Maldív-szigeteken szürcsölgetném a koktélokat a tengerparton… De ez most komolynak tűnik. A dékáni hivatalban a titkárnőket hallottam beszélni arról, hogy még azt sem tudják, hova kellene átpakolni azt a rengeteg bútort, meg hogy a félév utolsó pár hetében a hallgatóknak már nem ott lesznek az óráik, de még arról sincs fogalmuk, hova kéne átszervezni őket.

– Ebben tényleg lehet valami – bólogatott Feri. – Idáig még sohasem jutottak, hogy szervezkedni is kelljen, mindig csak mendemonda maradt a felújítás.

– Az biztos, hogy ráférne.

– Egyszer, képzeld, már odáig fajult a dolog, hogy békés tüntetést szerveztek az épület előtt. Gyűjtötték az aláírásokat, hogy legalább egy tisztasági festést csináljanak, ha már denevérek repkednek a termekben.

– Hogy mi? Denevérek? 

– Bizony, csak úgy berepültek. Te akkor még nem dolgoztál itt?

– Nem tudom, Feri. Mikor volt ez pontosan?

– 2015-ben lehetett… Vagy inkább ’16-ban?

– Akkor még nem dolgoztam itt – szólt Rita csendesen.

Távolinak tűnt a hangja, hét év messzeségéből hangzottak azok a szavak. Fejben 2016-ban járt. Olyan fájó emlékek bukkantak felszínre, melyeket azóta minden egyes nap próbált elfelejteni. És ez még akkor sem ment, ha most már boldog volt Zsolt oldalán. Azt, hogy egyszer megvolt az esélye a családalapításra, aztán minden széthullott, egyik pillanatról a másikra, soha nem fogja tudni feldolgozni. Csak próbál nem gondolni rá.

Feri látta, hogy Rita tekintete elrévedt néhány pillanatra, de nem firtatta, miért. 

– Nem is fontos igazából, mikor volt, a lényeg, hogy nem értek el vele semmit – vonta meg a vállát a portás, miközben Ritát fürkészte. – Mármint a tüntetéssel. Említettem már, hogy dolgoztam a Petőfiben is?

– Tessék? – Ritát hirtelen rántotta vissza Feri kérdése a jelenbe.

– Na, persze akkor még nem Petőfi-épületnek hívták, hanem DÉLÉP-nek.

– DÉLÉP?

– Igen, egy építőipari vállalat volt a nyolcvanas években, ott dolgoztam mint építőmunkás. Szép idők is voltak! Építésvezetőig sikerült vinnem, de aztán a nyolcvanas évek végén csődbe ment a cég, nekem pedig odébb kellett állnom – Feri látta Ritán, hogy valami nagyon foglalkoztatja, így zavarában tovább folytatta. – De előtte még átépítéseken dolgoztunk az épületben, amikor az egyetemhez került. Na, az volt aztán a fejetlenség! Még építkeztünk, de már tartottak ott órákat, át is helyezték néhány tanár szobáját. Kőművesek, festők és tanárok járkáltak a folyosókon…

– Na, akkor nem szívesen lettem volna ott takarítónő! – sóhajtott Rita. – Mármint hivatalsegéd…

*

Békés volt a tüntetés a BTK Petőfi-épületéért: a hallgatók árvácskát ültettek
Szeged Ma, 2016. március 1., kedd

(https://szegedma.hu/2016/03/mar-egy-tisztasagi-festesnek-is-orulnenek-az-szte-petofi-epuleteben)

A hallgatók kedd délelőttre szerveztek békés demonstrációt a Petőfi sugárúti BTK épület elé az áldatlan állapotok miatt. Szerettük volna megkérdezni a diákokat, miért álltak a kezdeményezés mellé, azonban nem mindenkitől kaptunk választ. Szabó Gábor rektor azt mondta: “soha nem lesz ebből tisztességes épület” – már ami a külcsínt illeti.

Nemcsak BTK-s hallgatók, más karok diákjai és oktatói is csatlakoztak a Petőfi-épület elé szervezett békés tüntetéshez, vagy ahogyan ők hívják: párbeszédhez. Szerettünk volna a demonstráción résztvevő néhány tucatnyi hallgató közül is megkérdezni néhányat arról, miért csatlakoztak a keddi rendezvényhez, mit gondolnak az erősen felújításra szoruló épületért indított kezdeményezésről, kérdéseinkre azonban nem mindenki szeretett volna válaszolni. Farkas Gabriella volt a kivétel, a négyfős baráti társaságból egyedül őt sikerült mikrofonvégre kapnunk, mert a többiek nem szerették volna sem nevüket, sem véleményüket vállalni az ügyben. Gabriella elmondta, harmadéves magyar irodalom szakos hallgató, sok órája van a Petőfi sugárúti épületben, s a petíció aláírásával azt szeretné elérni, hogy a jövő egyetemistái már egy megszépült oktatási épületben tanulhassanak.

Varga Ákostól, a BTK HÖK elnökétől megtudtuk, már 1400 aláírás felett jár petíciójuk (Erasmusos hallgatók is melléjük álltak), amivel a “szocreál hangulatú épület, a bölcsészettudomány fellegvára” felújítását, vagy legalább tisztasági festését szeretnék elérni. A hallgató hangsúlyozta, megmozdulásuk pártpolitikától független, hiszen már több mint 20 éve szükség lenne a renoválásra.

Denevérek és szennyvíz keseríti meg a BTK-s oktatók mindennapjait

A HÖK-elnök beszéde után – lévén, békés demonstrációról van szó – 24 árvácskát ültettek a lépcsőfeljáró mellé. Az akciót körülbelül 10 rendőr biztosította. A 14 óráig tartó rendezvényen később egyébként felszólalnak még a Petőfi-épületben oktató tanárok, tanszékvezetők és intézetvezetők is.

Áldatlan állapotok a mosdókban és az oktatói szobákban, denevérek repülnek be szabadon a termekbe, a menekülő útvonalak bizonyos tanszékekről teljesen hiányoznak, ráadásul olykor a szennyvízcsövek is elviselhetetlen szagokat árasztanak magukból – erre panaszkodott Csikós Zsuzsanna, a Hispanisztika Tanszék docense. Beszédét követően Plank Andrea főszervező vette át a szót, aki amellett, hogy hangsúlyozta, a keddi rendezvény inkább párbeszéd, semmint tüntetés, átnyújtotta Szabó Gábor rektornak az 1400 fő által aláírt petíciót.

“Soha nem lesz ebből tisztességes épület”

A rektor is megerősítette, tüntetésnek nem lenne értelme a BTK épülete előtt. A Szegedi Tudományegyetem fenntartásába 450 ezer négyzetméternyi épület tartozik, ezeket csak részben, apránként tudja felújítani, s főként pályázati forrásból. Szabó Gábor meglepődött, amikor azt hallotta a szervezőktől, hogy az egyetem vezetése lesöpri az asztalról a felújításra vonatkozó beadványt, ilyen megkeresést ugyanis korábban nem kaptak. A kar dékánjával viszont folyamatos az egyeztetés arról, milyen fejlesztési terveket valósíthatnának meg az épületen belül és kívül, de hozzátette: “soha nem lesz ebből tisztességes épület” – már ami a külcsínt illeti.

Korábban írtuk

Mint azt korábbi cikkünkben megírtuk, a Szegedi Tudományegyetem Petőfi sugárúti épületében olyan áldatlan állapotok uralkodnak, hogy a diákok aláírásgyűjtésbe kezdtek. Eddig több mint 1300 szignót sikerült összegyűjteniük – tudatta portálunkkal akkor Plank Andrea, az SZTE Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának tagja. Az aláírásgyűjtés nyomatékosításaképpen ma délelőtt 10 és 14 óra között békés demonstrációt szerveznek, a rendezvény utolsó három órájában a kar vezetése dékáni szünetet rendelt el. “Tudjuk, hogy nincs erre pénze az egyetemnek, de már annak is örülnénk, ha tisztasági festés lenne, mert az sem történt meg harminc éve.”

Ma este a kávéházban. Beszélgetés az ö-zésről
Délmagyarország, 1986. november 24., hétfő

Hosszú a sora a szegedi nevezetességeknek, lett légyenek azok tárgyiak (mint például paprika, papucs, szalámi, Anna-víz, a hajdani Sziráky-bicska), vagy szellemiek (matematikai, grafikai, bibliográfiai iskola, Szent- Györgyi Nobel-díja stb.), ám mintha szemérmesen hallgatnánk az ö-zésről. Bezzeg nem hallgatnak róla a más nyelvjárást beszélők, ha csúfolódó kedvükben vannak: ögyé kenyeret möggye / hanem öszöd tödd e / majd mögöszöd rögge. Mi hát az igazság az ö-zés körül?

Kitűnő nyelvészünk, Bárczi Géza azt írja A magyar nyelv életrajza című munkájában (1963), hogy a honfoglalástól a mohácsi vészig terjedő kor végére két nyelvváltozat alakult ki. Az egyik a kolostori nyelv, mely kódexeinkben rögzült. Föltűnő az ö-ző kódexek nagy száma, annak ellenére, hogy épp e nyelvjárási területek kerültek török uralom alá, tehát itt pusztulhatott el a legtöbb írott forrás. Bárczi lehetségesnek tartja, hogy a kolostori nyelvből kifejlődhetett volna az ö-ző normájú irodalmi nyelv. Az első ránk maradt szegedi ö-ző írás a városunkban született Körösi Fraxinus Gáspárnak 1555. július 4-én kelt levele Nádasdi Tamáshoz. Körösi latinul írta episztoláját, ám az együgyű szegediről és az alsóvárosi csert falábú barátról szóló anekdotát csak anyanyelvén tudta ízesen megjeleníteni. Kár, hogy a levelet mai átiratban közlő Szmollény Nándor (A középkori Szeged műveltsége, 1910.) az ö-zést (embör, megyön, igönis) nem jelzi. Ö-zött – rendszertelenül – már Tatár Benedek is (Házasságrul való dicsiret, 1541.), de ő nem volt szegedi, művében í-ző alakok is előfordulnak.

Jellemző nyelvjárásunk erejére, hogy a török elől elmenekült szegediek ö-zése ráragadt – többek között – a debreceni cívisekre is. E jelenség érdemes búvára, Papp László kimutatta, hogy a debreceni tanácsi jegyzőkönyveket 1547 és 1556 között részben, 1564 és 1569 között teljes egészében a szegedi tájnyelv jellemzi! Ugyanez elmondható a kálvinista Róma céhiratairól is. E jelenség akkor kezd megkopni, amikor a bevándorlók második nemzedéke a többségi nyelv hatására kezdi elveszíteni az ö-zés színeit.

Az 1570-es évektől egyre inkább fölismerhető az egységes nyelvre való törekvés. Az írástudók mind jobban kerülik a nyelvjárási alakokat. Szegedi Lőrinc a leveleiben erősen ö-zik, ám nyomtatott drámájában (Theophania, 1575.) már alig lelhető föl az ö-zés. Vagy ő kerülte, vagy a nyomdász javította ki az ö-ző alakokat. Az ö-zés a hódoltság után szorult vissza, amikor az újratelepítések tarka nyelvjárási képeket alakítottak ki.

Őriznünk kell az ö-zés ízét, zamatát. Bátran kell élnünk a szóváltozatok ö magánhangzós alakjaival (per-pör, seper-söpör).

Ady, Tömörkény, Juhász, József Attila, Illyés csak a föl igekötőt használta. A magyar nyelvművészet egyik bravúrja, amint Babits a visszhang érzékeltetésére az e és ö magánhangzós szóalakok ütköztetését alkalmazza: csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, / csendesen...

Erről az érdekes, nekünk, bennszülötteknek kedves témáról beszélget a Royal kávéházban ma, hétfőn este 6 órakor, az est előadója, az ö-zés titkainak egyik legkitűnőbb ismerője, Péter László, és a házigazda, aki hívja és várja a szegedieket: 

Apró Ferenc

És kész lött a Hova lött is, mondhatnám, ha ez lenne az anyanyelvjárásom, és nem érezném nagyon furcsán magam, amikor elkezdek ö-zni. Az ötödik, közös egyetemi krimiben a tájszólás, az ö-zés, a nyelvjárás miatti stigmatizálás komoly szerepet játszik – valahogy erre kanyarodtunk, amikor elkezdődött a krimiírás legizgalmasabb, később szinte visszakövethetetlen szakasza, és az egyetemi csoport, a 2023/2024-es tanév krimiírásra vállalkozó kreatívosainak csapata elkezdte összerakni a saját krimije cselekményét.

A mostani csoportnak egyszerre volt könnyebb és sokkal nehezebb dolga, mint az elődeiknek: mivel már négy közös krimit (cím szerint: Dekódolás, Lopott tollak, Indextemető, Írói véna) végigasszisztáltam, egész jól kialakult az a metódus, ahogyan célszerű ezt végigvinni. Kell egy jó szinopszis, aztán ugyanezt jelenetekre kell bontani, a jeleneteket felosztják a szerzők egymás közt, egy közös drive-ba mindezt beledobáljuk, és kavargatjuk, ízesítjük, főzzük, míg készen nem lesz. Csakhogy, és itt jön a legfőbb nehézség: mostanra egyre komolyabb feladatot jelent otthonosan mozogni Rita, Feri, Sárközy dékán és a többiek világában. Alapos olvasás és jó memória elengedhetetlen, még ha rendelkezésünkre is állnak az elődök által készített karakterleírások, az elkészült krimik mellett, persze. A korábbi négy kreatívos csapat (hihetetlen belegondolni, hogy ez már több, mint negyven egyetemi hallgatót jelent összességében) ugyanis felépített egy fiktív szegedi bölcsészkart, amelyben tanárok vannak, diákok, adminisztrátorok, portások és hivatalsegédek, nehezen megtalálható tantermek és sok-sok kávé. Idén ráadásul új, fontos helyszín társult a hűséges olvasóink számára már ismerős, Egyetem utcai épület mellé: bár a kreatívos órák általában ebben, a főépületben vannak, ha az ablakon kinézünk, azt a másikat látjuk, a Petőfi-épületet, amely ebben a tanévben története egyik fordulópontjához érkezett, jelenleg ugyanis nem folyik ott oktatás, helyette felújítás kezdődött el, kívül és belül. Épp ideje volt tehát, hogy előlépjen a homályból, kiderüljön, milyen sötét titkokat őrzött, mikor is lett az egyetemé, és milyen célt szolgált előtte. A múltba kirándulhat velünk az olvasó, a valódinál feltehetőleg kicsit regényesebb múltba, köszönhetően a minden elismerést megérdemlő csapatnak: Almási Andrea, Barkóczay Veronika, Barra-Kádár Kunigunda Beatrix, Hegyi Máté, Horváth-Barna Borka, Izbéki Flóra, Kindili Viktória, Molnár István, Móricz Virág, Otlokánné Ormódi Lora, Schmal Júlia Karola közös munkájaként született meg a Hova lött. 

Ahogy a kortárs magyar irodalmon meglátszik annak hatása, hogy remekül lehet most már az Arcanumon megtalálható újságcikkek segítségével visszamenni az időben, úgy az ötödik egyetemi krimi is sokat köszönhet a sajtótermékek mind kiterjedtebb digitalizálásának: persze, itt is játszottunk egy kicsit, a valós újságcikkek közé időnként fiktívek is vegyülnek. Ahogy a Petőfi-épület múltját is átszíneztük kicsit: Sárközy dékán legnagyobb bánatára, aki kezd már nagyon kiborulni amiatt, hogy az általa vezetett bölcsészkaron évről évre újabb hullák kerülnek elő. Sajnáljuk őt, de nincs mit tenni, hiszen minden kreatívos csapat elérkezik a krimióráig, és eddig még mindannyian átugrották azt a nem kis akadályt, hogy megírjanak együtt egy bölcsészkari krimit – a legelsők, akiknek még mindent szabad volt, ráadásul két áldozatot tettek el láb alól, ezért lett négy év alatt öt halott. Sárközy, miközben a rendőrséget várja a szobájában, épp erre gondol:

„Öt év. 

Öt halál. 

Öt tragikus sors. 

Diákok, tanárok. Most pedig ez.”

Hogy mi is az ez, az kiderül majd mindenki számára, aki követi a Hova lött sorjázó részeit.

Szilágyi Zsófia

Borítókép: Izbéki Flóra, Kindili Viktória
Csoportkép: Otlokánné Ormódi Lora

Bár a mondás úgy tartja, hogy nincs karácsony Kevin nélkül, azért nem csak a Reszkessetek betörők tudja meghozni az ünnepi hangulatunkat. A klasszikusok számunkra alapból egyfajta emelkedettebb hangulatot hoznak magukkal, amihez nem feltétlen kell az ünnepről szólnia a filmnek.

Elsőkörben kiemelnénk a legklasszikusabb regények filmadaptációit, majd a végére tartogatjuk a személyes  ünnepi kedvenceket. Jó szemezgetést kívánunk az ünnepi időszakra ajánlott adaptációink közül.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél:

Egy történelmi háttérrel átszőtt szerelmi háromszög története, amely 1000 oldalon is átível. Végigkövethetjük Scarlett O'hara fejlődésének történetét, párhuzamosan bemutatják az amerikai polgárháború bonyodalmait. A könyv egy méltán hosszú adaptációt nyert, melyben majdnem 4 órán keresztül követhetjük Scarlett viharos belső vívódásait, miközben magával sodorja a történelem. 

Jane Austen: Büszkeség és balítélet:

Kevesen vannak, akik nem ismernék Elizabeth Bennett és Mr. Darcy cinizmussal és társadalmi kritikával átitatott szerelmi történetét. Sem a regényt, sem a filmet nem lehet megunni, sokak kedvence ez a régens kori románc. Nem lősz mellé, ha ebben az évben is végigkíséred a könyvmoly Lizzie és magába forduló Darcy történetét, sok nosztalgikus, szívmelengető és humoros meglepetéssel vár szerelmi kavalkádjuk.

Elizabeth Gaskell: Észak és dél

Ha már szóba került a Büszkeség és balítélet, nem árt megemlíteni az Észak és dél című regényt sem. Egy hasonló, "ellenségekből szerelmesek' történetet veséz ki Elizabeth Gaskell a regényében, ezúttal az ipari forradalom kellős közepén elhelyezve történetét. Margaret Hale és John Thornton párosa kevésbé ismert, ám egy igazán heves érzelmektől fűtött szerelmi történet az övék. A regényből filmsorozat készült, ezért több részen keresztül izgulhatunk a két főszereplő boldogsága miatt.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Ez a családi történet a March család mindennapjait és családként való fejlődésüket mutatja be. A regényt olvasva biztos lehetsz benne, hogy legalább egyszer eszedbe fog jutni, hogy a saját családod miben hasonlatos a szereplők családi kapcsolataival. A karácsonynak pontosan erről kell szólnia, hogy az ember egy kicsikét közelebb érezhesse magát szeretteihez, amit ez a brilliáns lélekmelengető könyv nagyon elősegít. Ezek mellett a felnőtté válás rögös útját is nyomon lehet követni ebben a regényben ami szerintünk nagyon izgalmas és kalandokkal teli folyamat. A könyvből több filmfeldolgozás is készült.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Az orosz irodalom egyik legkiemelkedőbb műve, ami képes az embert egyszerre felemelni és a mélybe taszítani. Elkísérhetjük a címszereplőt a bűnös szerelmi viszony izgalmai során, és láthatjuk miként befolyásolja a körülötte élő emberek életét. Kiera Knightley főszereplésével film is készült az óriásregényből, szóval ha épp nincs kedved egy többb mint 700 oldalas könyvet elolvasni, nyugodtan rakd be ezt a filmet, mert megéri. Visszaadja a könyv hangulatát.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy ez a történet a lehető legklasszikusabb karácsonyi történet a világon. Mindenki ismeri, mindenki szereti. Mégis számunkra valahogy azért van nagy jelentősége mert megmutatja, hogy még a leghidegebb tél idején is van ami felolvasztja a szíveket.

A szeretet.

Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Grincs a karácsonyt?

Grincs enyhén cinikus és ironizáló magatartásához egy nagy adag humor is társul, ami igazán családi filmmé teszi ezt az amúgy remek könyvadaptációt. Nem túlzás azt állítani, hogy ebből a filmből csöpög a karácsony. Ezért is annyira szerethető.

Köztudott, hogy a kreatív írás specializáción több krimikönyv is világot látott már. Nem árulunk nagy zsákbamacskát, amikor megsúgjuk, hogy ez a hagyomány idén is folytatódik. immár az ötödik installációját éli meg ez a kezdeményezés. Örömmel tudatjuk, hogy információink szerint - amiket most szépen kiszivárogtatunk - több régebbi karakter is visszatérő elem lesz az újonnan készülő történetben.

Most letesztelhetitek az eddig megjelent könyvekkel kapcsolatos tudásotokat, mielőtt még napvilágra kerülne az ötödik. Ha elakadtok, akkor nyugodtan puskázhattok, a blogra feltöltött pdf-ekből. ;)

https://docs.google.com/forms/d/1-NJcc2KZbHgbFoiyUzixn897iabUs_RPAGwRvw08q6A/edit