2023. december 12., kedd
Szeged Pláza

Az esti szürkületben kinyílt a mozi kijárata, zajos tömeg hagyta el a vetítőtermet.

– Hát, tényleg nem csoda, hogy szeretik vagy utálják ezt a filmet, bennem is vegyes érzelmeket keltett – mondta Rita, hátrasimítva a haját.

 – Megnézni azért, szerintem, érdemes volt, én kíváncsi voltam Joaquin alakítására a Joker után – tette hozzá Dávid.

Zselyke csak bólogatott egyetértően. 

– Bár én nem tudtam végig figyelni, időről időre elkalandozott a figyelmem. 

Lassan oszlott a tömeg. 

– Vámos Ilona nem hagyott nyugodni, valahogy eszembe jutott a drámai jeleneteknél.

Ahogy sétáltak a tóparton, kiürült az utca a hidegben. Az asszony neve egyszerre vetett a csoportra izgalmat és sötét fellegeket. Bármely témát is hoztak fel, a beszélgetés előbb vagy utóbb visszatért az esetre.

– Vámos sok embernek volt ellenszenves, nehéz lenne megmondani, hogy kinél telt be a pohár, vagy milyen ismeretlen sérelmek lehetnek még a háttérben. Dékán úr sem kedvelte kifejezetten, és ezek szerint Ferinek is régre visszanyúló közös története van vele. A diákok sem kedvelték, a munkatársai sem. Mindig csak arra tudok gondolni, hogy be volt falazva, erre meg nem sok ember képes – tanakodott Dávid – Ferinek mint építésvezetőnek személyesen kellett ellenőriznie a helyszínt, hogy a munkások befejezték-e a munkát, de ő egyedül dolgozhatott, nem felügyelte senki. Ez megkönnyítette volna a dolgát, ha ő tette volna, vagy segédkezett volna a gyilkosságban.

Hirtelen egy szikra támadt Zselykében.

 – Feri járt terápiára azután a múltkori gyilkosság után, őt jobban megviselte a dolog, mint a legtöbb embert. Mi van, ha ezek egy régen a múltba és a tudatalattijába temetett gyilkosságot idéztek fel benne, és emiatt sújtotta le ennyire?

 – Ti el tudnátok képzelni Ferit mint gyilkost?! – hitetlenkedett Rita. – Amióta ismerem, kedves, segítőkész, vicces ember. 

 – Lehet, hogy manapság már az, elvégre az eset évtizedekkel ezelőtt történt, annyi idő alatt számtalanszor átgondolhatta az esetet… Most, hogy belegondolok, még az is lehet, hogy a krimi iránti kíváncsisága is innen fakad. 

 – Mikor említettem neki, hogy Ilona az áldozat, megrettent a hírtől, de nyíltan mesélt róla és a múltbéli kapcsolatukról. Ha ő lett volna a gyilkos, letagadhatta volna, hogy köze volt a tanárnőhöz, és senki se kérte volna számon rajta, hogy kellemetlenül érinti egy újabb egyetemi haláleset. 

 – Ebben lehet némi igazság. Valószínűleg előre rettegett volna a Petőfi felújításától, ha ő lett volna az elkövető, hiszen számítani lehetett rá, hogy elő fog kerülni a hulla.

A Búvártó körül köröztek, az utcán már senki se járt, csak a villamos. 

 – Én nem tartom valószínűnek, hogy egy random munkás megölte és fal mögé rejtette a holttestet. Hacsak nem fizette le Sárközy vagy más. Meg kétlem, hogy Feri ne tudott volna arról, ha valaki soron kívül munkálkodott az építkezésen  –  állt elő Dávid a felvetéssel.

 – Bár nem szeretném Ferit meggyanúsítani, de bármilyen elméletet is állítunk fel, valahogy oda jutunk, hogy Feri megkerülhetetlen – tűnődött Zselyke.  – Ha mégis ő tette, lehetséges, hogy a gyilkosságok miatt belefáradt a titkolózásba?

 – Ez nem a Bűn és bűnhődés… – mondta Rita, majd hirtelen megszólalt a telefonja, a kijelzőn Zsolt arcképe villogott. A nő vidáman vette fel, arcára őszinte mosoly kúszott. – Itt Koncz Zsoltné – kuncogott.

Esőfelhők kezdtek gyülekezni az égen, a hűvös cseppek ritmusosan ütötték az időközben előkerülő esernyőket. Zsolt egy darabig csendben maradt, és Rita bőrén a libabőr ezer hulláma szaladt szerteszét.

– Zsolt?

– Vámos Ilonáról van szó – nyelt egyet a férfi. – Itt vagyok a rendőrség előtt. Valaki vallomást akar tenni.

A felhők púpos hasát a dóm ragyogó tornyai felvágták, és az eső megállíthatatlanul szakadni kezdett, fátyolba vonva Szeged utcáit.

*

 2023. december. 12., kedd
Szegedi Rendőrkapitányság

Rettentően nagy szél zsongott Szegeden, néha-néha még az eső is eleredt. Este hat múlt, így sötétbe borult minden odakint, pusztán a fehéren világító utcai lámpák, az autók fénye és a karácsonyi fényfüzérek rajzolták ki az alakokat. Az eső párássá tette az utakat, enyhe homályba borította az utcákat.

Jó ideig csend uralkodott a teremben. Koncz Zsolt feszült érdeklődéssel figyelte, amint az előtte ülő férfi egyfolytában rázza a lábát, és küszködve keresi a szavakat. Tulajdonképpen megértette, elvégre nem mindennapos esemény bevallani egy gyilkosságot. Kinézete és viselkedése alapján Zsolt nem tartotta se szimpatikusnak, se ellenszenvesnek. Mikor már jó ideje nem történt semmi, úgy gondolta, elindítja a vallomást, megadja a kezdő löketet, hátha kiforrja magát a dolog.

– Az érdekelne engem, hogy mi is történt aznap – sóhajtott Zsolt, s megpöckölte az asztalon fekvő tollat, mely sistergő hangot kiadva megpördült a tengelye körül. A férfi ráemelte a tekintetét, és beszédre nyitotta a száját.

– Tulajdonképpen nem akartam ártani neki, az egész egy borzasztó véletlenen múlt – kezdett bele, majd feljebb húzódzkodott a székén. Komoly, eltökélt hangon folytatta; úgy tűnt, ha már itt van, szembe akar nézni végre a múlttal, és megmutatni, hogy vállalja a tettei következményét. – Ott szeretném kezdeni, ahol maga a trauma kezdődött, a gimnazista éveimben. Vámos Ilona ugyanis magyar irodalmat tanított, és én a diákjai közé tartoztam. A tanárnő nagyon magának való, szigorú asszony volt. Megvoltak a saját nézetei a világról, és ezeket előszeretettel erőszakolta ránk. Én paraszti családból származom, fiatalkoromban ö-ző nyelvjárással beszéltem, egészen addig, amíg a tanárnő meg nem szégyenített emiatt. Bukással fenyegetett és különböző metódusokkal kényszerített arra, hogy elhagyjam az identitásomhoz tartozó beszédet, s tanuljak meg rendesen beszélni. Így mondta mindig. Rendesen – emelte ki újra a szót. – Ezt természetesen mindenki füle hallatára és szeme láttára tette, igencsak megkérdőjelezhető pedagógiai stílusban – rövid szünetet tartott, csak ezután tért rá az eseményekre. Magára a gyilkosságra.

Koncz Zsolt kihúzta magát a székén, mivel már tudtak néhány információt Vámos Ilona esetéről, összeállt egy kép a fejében, hogy mi is történhetett a nővel. A következő percekben mégis minden figyelmét összeszedve összpontosított arra, amit a feltételezhető gyilkos mondott.

– 1989 tavasza volt. Aznap a testvéremet látogattam meg  a Petőfiben, ahova nem sokkal azelőtt költözött be a bölcsészkar, de a DÉLÉP még nem költözött ki teljesen. Ott dolgozott, akkoriban nagyon maga alatt volt különböző személyes ügyek miatt. Nem szóltam neki, hogy meglátogatom, szerettem volna meglepni, hogy jobb kedvre derítsem. Kint munkások dolgoztak, némelyikükkel futólag találkoztam már korábban, így váltottam velük pár szót. Az épületben nagyon nagy rendetlenség volt, az építkezések miatt festék- és porszag keveredett, az embernek köhögnie kellett tőle. A termek és a folyosók már majdnem teljesen ki voltak ürítve, visszhangzott az egész épület a lépésektől. Frusztráló és kellemetlen volt. Szerettem volna kihívni a testvéremet, és elszívni egy cigarettát odakint. Nem találtam meg azonnal, így körbejártam a különböző szinteken – sóhajtott, majd aprót változtatott a testtartásán. Zsolt ebből arra következtetett, hogy elérkeztek a vallomás sarkalatos pontjához. – Ekkor találkoztam össze Vámos Ilonával. A harmadik emeleten voltunk, a mosdókhoz közel. Ahogyan említettem már, nem fűztek szeretetteljes szálak a tanárnőhöz, sőt kifejezetten rossz viszony alakult ki közöttünk az előző évek folyamán, arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy ott és akkor összetalálkozom vele. Felment bennem a pumpa. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, hogy megleckéztetöm.

Zsolt látta a férfin, hogy egyre idegesebb és zaklatottabb lesz. Megcsapta a fülét az ö-ző szava. Gyorsabban kezdett beszélni, szaporább lett a lélegzete, megváltozott az arckifejezése, előredőlt, összegörnyedt.

 – Számon kértem rajta a múltat. Nem  emlékszöm már arra, hogy miket is kérdöztem tűle, viszont rendkívül fölzaklattam, igyekezett megszabadulni tőlem. Próbált léröndözni a rövid válaszaival, miközben a női mosdó felé szödte a lábát. Innentül kezdve gyorsultak föl az események, s történt mög a tragédia. – Megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, és a padlóra szegezte tekintetét. Összeszedte gondolatait, majd halkabb hangon folytatta. – Möglöktem, a tanárnő fölbukott a mosdó küszöbén, s nagy csattanással beverte a fejét. Nem mozdult, mögijedtem, és letérdelve mögráztam a felsőtestét – nézett fel a fejét csóválva. Zsolt látta a szemében, hogy rossz emlékeket elevenít fel, melyeket réges-régen eltemethetett magában. – Hallgattam, hátha van pulzusa, de nem volt. A vér a fejembe szállt, és éreztem, hogy rosszul leszek. De tönnöm kellett valamit, hogy ne tudódjon ki, mi történt. Ekkor pillantottam meg az éppen készülő kiugrót a mosdóban. Már csak a tetejéből hiányzott egy kevés tégla, de úgy gondoltam, hogy azon pont be fog férni Vámos tanárnő – levegőt vett, kisebb szünetet tartott. Koncz Zsolt tudta, hogy mi a történet folytatása.

– Tehát így került oda az asszony, maga rakta be – jelentette ki.

– Hiába volt kistermetű a nő, nehezen tudtam csak begyömöszölni. A táskáját is utána dobtam, nehogy gyanút keltsen, ha valaki rátalálna. Soha életömben nem voltam még annyira rosszul, mint akkor, amikor az asszony tompa puffanása után hátrébb léptem, majd fölfogtam, hogy miattam halt meg.

– És utána mit tett? 

– Elmöntem. Feri azonnal észrevette volna, hogy valami baj van, ha meglát – nézett ki az ablakon a férfi. Épp egy busz ment el az úton, árnyéka átsuhant a terem szürke falain. – Ezután döntöttem úgy, hogy átiratkozom a jogi karra. Egyrészt nem tudtam ott maradni, annak az épületnek a közelében, másrészt arra gondoltam, hogy hasonló esetekben megvédhetném azokat, akik szintén nem követtek el szándékos gyilkosságot. Ezt kötelességemnek éreztem, sőt valamennyire vezeklésnek is – Zsolt szemébe nézett, jelezvén, hogy befejezte a mondandóját. Amit tudott, és amire emlékezett, elmondta.

  Koncz Zsolt átgondolta a hallottakat. Még ugyan nem mondhatta ki teljes biztonsággal, hogy valóban a férfi az asszony gyilkosa, mégis úgy érezte, igazat mondott. A részletek stimmeltek, a gyanúsított hiteles és zaklatott hangon beszélt, a testtartása is kényelmetlen, feszült volt. Nagyot sóhajtott: nem szándékosan követte el a gyilkosságot, még fiatal suhanc volt, mégis megtörtént. És a legrosszabb, hogy elhallgatta. Másképp is történhetett volna, ha már akkor színt vall.

– Tud erről magán kívül valaki? – kérdezte. 

A férfi lassan megrázta a fejét, mielőtt válaszolt volna.

– Egészen eddig senkinek sem mondtam el. 

– És most a teljes igazságot vallotta? 

– Igen.

Zsolt felállt, a jegyzőre nézett, aki eddig csendben ülve jegyezte fel az elhangzottakat, majd összecsukta az asztalon heverő fehér mappát, melyben Vámos Ilona esetének részletei szerepeltek. Bólintott egyet, jelezvén, hogy tudomásul vette mindazt, amit az előzőekben hallott, s ismét a férfira nézett. Ekkor bevillant neki, hogy mi aggasztotta az egész vallomás alatt: ráeszmélt, hogy ismerősen cseng neki a férfi vezetékneve, csak azt nem tudta, hogy honnan. Czeglédi – ismételte el magában - Czeglédi Ferenc, a portás, ő a testvére – konstatálta gondolatban. Kihúzta magát, majd tiszteletet parancsoló, komoly hangon kijelentette:

– Czeglédi Antal, ezennel előzetes letartóztatásba veszem Vámosné Erdősi Ilona meggyilkolásáért.

Dánielfy - Ha lehetne még: https://www.youtube.com/watch?v=Y4upOctWUjA